Tudom, mennyire stílustalan Wagnerből ráadást adni, akármennyire szerette is kínozni a közönségét, akármilyen odaadást is várt tőlünk, akármilyen önző módon is bánik az időnkkel, azért a ráadás nem az ő műfaja. Mégis hogyan? Búcsúzzon el még egyszer Wotan a lányától, bőszen és visszavonhatatlanul? 

Most ez mégis ilyesmi lesz, ráadás, vagy inkább korai emlékezés, mert valahogy említetlenül maradt az egyik legszebb eleme az idei Ringnek. Pasztircsák Polina Gutrune szerepében. 

Nem is a hangról beszélek, csak az odaadásról. Hogy ülök a magasban és a távolban, madárleső távcsővel, próbálok mindenkit megfigyelni, de a távcsőbe egyszerre legfeljebb ketten férnek, és mindenki úgy viselkedik, ahogy kell, ha rajta a sor, átlényegül, igyekszik kifejezően énekelni, ha nincs rajta a sor, akkor várakozik. És van ez a kivétel, Pasztircsák Polina, aki nem játssza ezt a benne vagyok - kívül vagyok játékot, hanem nem tudok úgy nézni rá, hogy ne volna benne. Hogy civil volna, pihenne, eluralkodna a közöny rajta, várna valamire. Végig szerelmes Siegfriedbe, meg van rendülve a közellététől, akkor is, ha Siegfried mással van elfoglalva, máshoz szól. Ő nézi megbűvölten, vagy nem is nézi, csak hallgatja, de tart a bűvölet, és annyira igaznak tűnik, hogy azt érzem, így kell csinálni a másik oldalon is. Hagyni, hogy hasson. Beszállni a bűvöletbe. Aztán lehet panaszkodni. De csak aztán. 

Vagyunk egypáran, akiknek az életét ez, vagy ez is tagolja, a Wagner-napok minden év júniusában. Ahogy az újév meg a szeptemberi évadkezdés, ezt is várjuk, ott vagyunk, végiggondoljuk, mi volt, jó volt, rossz volt, nehéz volt. Rossz, persze, nem volt, talán nem is tud az lenni, ahhoz túl nagy energiák és túl sok tehetség van csatasorba állítva. Átlagos sem volt, mert pont ez volt benne az érdekes, ahogy menekülni akart a rutintól, hogy na, akkor megint eljátsszuk a régi Ringet, még ha az új Ring szétesőbbnek is tűnik a réginél. Igazolódni látszik a sejtelem, hogy a második kör jobb volt az elsőnél, mintha a néhány nap szünet alatt mindenki kifújta volna magát, és tisztázta volna, mit is akar. A Rádiózenekar idén gyengébb lett, Christian Franz hiányzott a hősi szerepekből, a Siegfriedben Wotant éneklő Tomasz Konieczny pedig mintha megbutult volna erre az évre. 

Mondhatnám még tovább a jókat és rosszakat, de most pont az az érdekes számomra, amit akár egy-egy előadás alatt is észre lehetett venni. Hogy bármelyik pillanatban felröppenhet egy rakéta, hirtelen jön egy jó felvonásvég, ami aztán átlóg akár az egész következő felvonásra. Hogy van valami folyamatos készenléti állapot, bármikor leszállhat Wagner szelleme, ezt még meggondolom, hogy vajon tényleg Wagner szelleme szállhat-e le, nem valami sokkal nagyszerűbb dolog, de remélem, világos. Bármikor történhet valami egészen csodálatos dolog. Csak figyelni kell, hagyni, átélni, örülni neki. 

Talán tényleg így is kellene élni. Mármint a hétköznapokban. Nekünk, nem nekik.   

Biztosan mindenkinek vannak ilyen ismerősei, akik jönnek, és ha egy kicsit megmelegednek, akkor elmondják a  régi történetüket, miként is estek le részegen a vonatról hetvenkilenc nyarán, vagy hogyan lopták el a helységnévtáblát egy lágy és csöndes éjszakán Balatonalmádiban. Mondják a jól ismert történetet, és nekem mindig Richard Wagner jut az eszembe, ő ilyen nagy mesélő. Úgy értem, a Ring mindegyik részében (leszámítva A Rajna kincsét) jön valaki, és elmeséli az előzményeket. Az egész egyre hosszabbra nyúlik, hiszen A walkürben csak a Rajnát kell elmesélni,  a Siegfriedben már a Rajnát és A walkürt, Az istenek alkonyában pedig már... - ennek mi értelme van? 

Hogy mi az oka, azt, persze lehet tudni. Ez az alkotási folyamat. Wagner visszafelé írta a librettókat, nem úgy értem, hogy jobbról balra, hanem hogy előbb megírta Az istenek alkonyát, akkor rájött, hogy ezt csak úgy lehet megérteni, ha elmeséli a Siegfriedet is bővebben, a Siegfried után rájött, hogy kell még egy előzmény. Aztán még egy. Igen, de a komponálás már hagyományos sorrendben haladt, az elejétől a vége felé, lett volna lehetőség a librettóba rejtett darabismertetések kihúzására. Nem tette. Így aztán maradt egy megválaszolatlan kérdés: miért nem? Annyira szerette a saját hangját, hogy arra gondolt, minden szó, betű, írásjel ami a nagy Richard Wagnertől van, érték, és nem szabad megfosztani tőle világot? Vagy csak szorongott? Előfordulhat, hogy talán nem mindenki veti magát alá a teljes Ringnek, jobb, ha finoman elhelyez számukra egy "az előző részek tartalmából" blokkot? 

Vagy ez már túlzott normalitásra vallana?  

Mondanám, hogy mostanában mintha kísértene Robin Williams, de a nagyképűségnek is van határa: én kísértem Robin Williamst. Vagy inkább csak jobban észreveszem, mit korábban. Olvasom a róla szóló könyvet, Dave Itzkoff munkája, egyfelől iskola, hogy miképpen is kell az ilyesmit csinálni, hány és hány osztálytársat kerít elő a szerző, és beszél velük, hátha eszükbe jut valami, ami másnak nem. Másfelől meg úgy fordították le a életrajzot, mintha valami szövegautomatába dobták volna, és az  ember csak néz: szegény Robin nehezen tudta kivívni anyja jóváhagyásait. Ez vajon milyen nyelven van? 

Közben több írás is született arról, hogy a Williams főszereplésével készült film, a Holt Költők Társasága idén harminc éves. A harminc év Magyarországon csak huszonkilenc, mi még jövőre is megünnepelhetjük a bemutató kerek születésnapját. Emlékszem, hogy a húgommal néztük a filmet, rajongtunk, lelkesedtünk, szipogtunk. Mit szipogtunk, a húgom keservesen sírt, mert neki nagyon hasonló tanárélménye volt, ráismert a Robin Williams által játszott Mr Keatingben a saját irodalomtanárára, aki egészen másképp tanította őket, és ő is azt mondta, hogy mindent vizsgáljanak meg más szempontból is. Ha jól emlékszem, ők nem a pad tetejére álltak, csak féllábra, hogy ne legyenek olyan biztosak magukban, de a lényeg ugyanez volt. Életet tanultak az irodalom mellé. De csak egy évig,aztán a tanárjuk elment, ők meg cserben hagyva érezték magukat, megmutatták nekik, milyen is lehet az oktatás, aztán jöttek a szürke és unalmas napok, hetek, félévek. 

Ó, persze, emlékszem a tanár nevére is. Sipos Pál.  

Talán azt sem tudja mindenki, hogy Marozsán Erika a Balettintézetbe járt, hogy van egy színésznőnk, akinek kivételes mozgáskultúrája van, hogy mennyire érdekes volna ezt kihasználni, lehetett volna erre írni egy egész forgatókönyvet. Folyton itt küszködök a múltidő - jelenidő - jövőidő kérdéssel, szóval: nem lehetett volna, hanem lehetne, de ez nem az én dolgom. De mintha ez nem volna elég, közben nyílt a Mozsár utcai Deák Erika Galériában egy Marozsán Erika kiállítás a rajzaiból. Varrógéprajzok, papírlapnyi fehér anyagon varrógép húzta a vonalakat, néha lógva maradnak a szálak, mintha keresnék a kapcsolatot a háromdimenziósokkal. Elvágott köldökzsinórok, elválasztották őket a varrógép-mamától. Vannak rajzok, amelyeket fölhasznált a Je Suis Belle szalon, ruhák lettek belőlük, vannak, amelyeket továbbfejlesztettek, arannyal végighímeztek, de a lényeg nem változott. Azt, persze, nem tudom megmondani, ennyire tetszene mindez, ha nem Marozsán Erika csinálta volna, hanem csak úgy volnának, de, szerencsére, nem is kell. 

Életemben, ha jól számolom, egyetlen egyszer kellett nagy hatású, kultúrpolitikai döntés előkészítésében közreműködnöm. Bozóki András volt a miniszter, a kérdés pedig az, hogy ki legyen az Operaház igazgatója. Kiküldtek egy halom pályázati anyagot, nagyon különböző színvonalú írásokat, egyoldalas sajtpapírokat, hogy én nem is akarom ezt, csak nagyon biztat a társulat, és sokoldalas, tankönyvszerű eszmefuttatásokat a kultúra finanszírozhatóságáról. Volt, aki életében nem látott még színházi irodát, de azért megpróbálta, és voltak edzett kulturális vezetők, akik reménykedtek a fölfelé lépésben és a pálya csúcsra futtatásában. A bíráló bizottság is hatalmas volt, vagy húsz ember, menedzser, operaénekes, zenei intézmény vezetője, Maxi kandúr, Mini egér, Horváth Ádám és én.   

Az egész tényleg balul sült el, mert nem egy pályázót ajánlottunk, hanem sorrendet állítottunk föl, abban a hiszemben, hogy tulajdonképpen mindegy, a győztes a fontos, őt ajánljuk. A győztes azonban az utolsó pillanatban visszalépett, így a második helyezett került a helyére, ebben az esetben Hegyi Árpád Jutocsa, akit valószínűleg egyébként senki nem ajánlott volna, de a miniszter nem akarta tovább húzni a döntést. Kinevezte, nem vált be. Most nem is erről akarok beszélni. De a bizottsági üléseken, legalábbis az egyiken Horváth Ádám mellett ültem, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy az egész társaságból ő volt az egyetlen, aki képben volt. Aki azonnal átlátta, hogy melyik pályázatnak mi az erőssége és mi a gyengéje, aki rögtön észrevette, hogy még az általunk győztesnek kihozott pályázat is tarthatatlan, hiszen hat vezetőt jelöl meg, de a hatból egyik sem zenész. Ez meg mégis egy zenei intézmény volna. Jó, értem, mondtam neki az utcán, de mi a megoldás? Semmi. Eredménytelennek kellene hirdetni a pályázatot, és újat kiírni. 

Nem kellett hozzá egy hónap, hogy mindenki rájöjjön: neki volt igaza. Az utcán sajnos csak egy saroknyit mentünk együtt, de ennyi idő alatt is szóba kerültek Puccini-levelek, amelyeket a család elárvereztetett, hogy ő a BBC-nél tanulhasson. Akkoriban még fénymásoló sem lehetett, remélem, valaki azért leírta, hogyan győzködte Puccini Molnár Ferencet (pontosabban Vészi Margitot) arról, hogy engedélyezze a Liliom librettósítását. És milyen volt Bernstein, a harmadik pesti koncertje közvettését ő rendezte. Egy sarok alatt az ember teljesen más világba került, leesett állal hallgatta, hogy felfoghatatlan méretű héroszok és óriások mit csináltak. Aztán eljött a megfelelő sarok, szervusz, szervusz, többet nem beszéltünk. 

Ilyen ember nincs. De mégis van, le van írva a neve nyomtatásban, és mi lehetne igazabb, mint a nyomtatott szöveg? Ilyen ember van, Kompolthy Zsigmondnak hívják, ő írta a Pannon pestist. 

- Mennyire őrizzük az inkognitódat? 

- Szerintem most már nincs sok értelme.

- Akkor az egész csak hülyéskedés? 

- Nem hülyéskedés. 

- Nyilván félelem nem volt benned. A könyvben említesz előképet, Széchenyit, aki von einem Ungarnként írta alá az Ein Blicket, de mégis mi vezérelt, amikor az álnév mellett döntöttél? 

- Félelem nem volt bennem, hogy ez egy politikai pamflet, egy szatíra, és akkor majd az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere kitaszít engem vagy bosszút áll.  Az irodalmi életben azt, hogy Kompolthy Zsigmond kivel azonos, "mindenki" tudja. De ez egy olyan könyv, amit, életemben először, azt szerettem volna, hogy ne csak az irodalmárok olvassák el. Egy sima regény vagy esszéregény, amit kiadtak tőlem, olyan háromszázötven - ötszáz példányban kelt el, ami teljesen rendben van. Itt most ez egy közvetlenül a mai helyzetre reflektáló regény, és azt reméltem, hogy esetleg mások is megveszik. 

- Ez még nem válasz. Jelezni akartad a névvel, hogy ez más műfaj? 

- Pontosan erről van szó. Az első művem vagy első megnyilatkozásom a magyar művészeti világban a Kísértetcsárdás című népszínmű volt, a Radnóti Színházban harminc évvel ezelőtt mutatták be, 1989 márciusában, és az Kompolthy Zsigmond néven ment. 

- Az miért ment Kompolthy Zsigmond néven? 

- Az volt a szándékom, hogy Kompolthy néven teremtek egy fiktív szerzőt, nem 20. századit, hanem a 19. század egy ásatag figuráját. A Kísértetcsárdás egyébként nagyon parodisztikus darab, az akkori politikai helyzetre, a túlhabzó nemzetieskedésre volt reflexió. Azt gondoltam, hogy erre a névre esetleg lehet építeni egy darabírói pályát. Egy ideig ment is valóban, aztán húsz évig nem volt Kompolthy, és amikor most ezt elkezdtem írni, egészen pontosan 2018 augusztus 11-én, (azért emlékszem rá, mert elkezdtem naplót vezetni a könyvről) beugrott, hogy ezt Kompolthy néven fogom írni. Azt láttam, hogy a Kísértetcsárdással együtt a kettőnek van egy íve. Próbáltam egy ideig tartani ezt a rejtőzködő szerző szerepet, nem mentem el a könyvbemutatóra, de kiderült, hogy ez marhaság, nem tudom csinálni. 

- Miért kezdtél el naplót vezetni a könyvről? Mit kellett dokumentálni? 

- Jó pillanatban éreztem magam, egyrészt, másrészt rengeteg dolog bekerült a könyvbe, amit a magyar sajtóból loptam. Bemásoltam a linkeket,szófordulatokat, hogy ne felejtsem el, tehát jegyzetszerűség is volt. A másik dolog,hogy ezt kézzel kezdtem el írni, életemben először... illetve a Kísértetcsárdást is. Azt életemben először, ezt valószínűleg életemben utoljára. 

- Mi volt ennek az oka? 

- A kézzel írás sokkal nagyobb megfontolásra késztet. A számítógépbe beírsz valamit, és egy másodperc alatt kitörlöd, áthúzod... 

- Ebből a szempontból a gépírás a legmegfontoltabb. 

- Jó, aztán nem is mindent írtam kézzel, de voltak pillanatok, amikor beültem egy kávéházba, és tudtam, hogy most egy másfél oldalas jelenetet megírok, és akkor azt másfél-két óra alatt kézzel megírtam. Aztán gépbe raktam, és tökéletesen átírtam.

- Mi az, amit használtál? A pestis szó benne van a címben, nekem két könyv ugrik be egyből, Defoe A londoni pestis és Camus A pestis. Camus-re közvetlenül is hivatkozol, Defoe-ra talán nem, vagy nem jöttem rá. Van még forrás, amit használtál? 

- A könyv mottója Defoe-tól van, de az a Camus regénynek is mottója. A Camus-re való hivatkozás teljesen egyértelmű, ami Defoe-t illeti, van a könyvben egy szereplő, a mélyen hívő embert, aki öngyilkos lesz, őt a Defoe-könyvből raktam össze. A konkrétumokban, a járvány lefolyásában csak annyi hasonlóság van, amennyinek mindenképpen lennie kell. Volt még egy harmadik forrás, Manzoninak A jegyesek című műve.  

- Még valami eszembe jutott, ami neked talán nem, a Nosferatu, az is pestis-történet. 

- Az nem jutott eszembe. 

- A patkányok... 

- A patkányokat kihagytam a könyvből, viszont beraktam a poloskákat, amik Budapesten akkor virultak, de a publikálás közben megjelentek Pesten is a patkányok. 

- Nincs a szatíraírásnak olyan nehézsége, hogy a valóság állandóan túllő a képzeleten? 

- Mondok erre egy egész konkrét példát, ami mellbe vágott. Talán novemberben lehetett, amikor megjelent az a gimnazista lány, Nagy Blanka, aki azt mondta a beszédében, hogy a jelenlegi kormányzó párt mint a pestis, olyan. Akkor már három rész megjelent a Kalligramban, a könyv nyolcvan százaléka kész volt, és dermedten láttam, hogy ez visszaigazolódik. Volt más ilyen dolog, például a szobrok elszállítása. Ott lakom az Aulich utcában, egy reggel lementem, és a Nagy Imre szobor helyén semmi nem volt. Azt hittem, hogy a szó szoros értelmében összeszarom magam. A szatíraírás legnagyobb baja, amit sokan mondtak és mondanak, Füst Milán is, hogy az aktualitás elmúlik, és ha egyébként a mű nem olyan volumenű, mint a Gulliver, Füst Milán így mondta, akkor a szatíra az időben szertefoszlik.  

- Ez téged zavar? 

- A legkevésbé sem zavar, mert ez életem első és utolsó könyve, amivel szerettem volna hatás elérni. Ha ez a hatás mai, vagy fél évre, egy évre korlátozódik, nem érdekel. Olvassák el. Szerettem volna egy jól megírt, komplett dolgot csinálni.

- Meg tudod mondani, pontosan mi az a hatás, amit szeretnél elérni? Nyilván azt nem gondolod, hogy megírsz egy regényt, és lemond a kormány. 

- Azt nem gondolom, bár ez volna az ideáltipikus helyzet. Annyit akarok, hogy röhögjenek egy nagyot az emberek. Kiröhögjék ezt az egészet, és átéljék, hogy tulajdonképpen milyen borzalmas ez. Mindent szétforgácsol ez az uralom,a szobrokat elviszik, zsidók már nincsenek, csak őskeresztények... Ez iszonyatos, ugyanakkor nevetséges is, és van egy pestis, halottak, és az egésznek a vége az iszonyatos gyűlölet és öngyűlölet. Én ide hajtanám az olvasó érdeklődését. 

- Hogy vegye észre vagy hogy röhögjön? 

- Mindkettőt egyszerre. Röhögjön és borzadjon el, hogy miben élünk. Vegye észre a pokoli erőszakot. 

- Az a baj, amit minden sajtóterméknél érzek. Hogy fölösleges volt megírni, mert a baloldali érzelmű cikkeket a baloldali érzelműek olvassák el, a jobboldaliakat a jobboldaliak, és nincsen átjárás. Hiába a könyvforma, nem jut el oda, hogy szemfölnyitó hatása lehessen. 

-Tökéletesen igazad van, és Kőszeg Ferenc, aki kéziratban olvasta a regényt, a közepe táján mondta, hogy megvan ez a veszély, akik közömbösök vagy a másik oldalon vannak, azok számára ez nem lesz befogadható vagy élmény. Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy ez a könyv nem az örökkévalóságnak íródott. 

- Minden könyv az örökkévalóságnak íródott. 

 - Azért érted, mi a különbség a Faust második része és eközött. Nem a minőségről beszélek, az nyilvánvaló, de a Gulliver is kevésbé íródott az örökkévalóságnak, még ha végül az lett belőle. 

- Akkor ez egy óriás méretű, igényesen megírt újságcikk? 

- Ha nagyon szarkasztikusan akarod mondani, ez is lehet. De azért bonyolultabb, mert mégiscsak ez egy regény. Van benne emberi, regényes szál, ugyanúgy, mint az Orwell 1984-ben. A társadalomrajz nem olyan átfogó, mint nála...

- Nem is akar az lenni. 

- Nem. Talán itt jobbak az arányok, de nem gondolom, hogy Orwell közelébe jutottam színvonalban. 

- Miért nem? 

- Van egy regény, ami hetven éve közöttünk van, lett belőle Big Brother, naponta ötvenszer, nem ötvenszer, milliószor idézzük, hogy "aki a múltat uralja, uralja a jövőt is". Ezek olyan szövegek, amelyeket bármikor elmondhatsz és tökéletesen működnek. Próbáltam kapcsolódni, például amikor azt írtam hogy Love is hate, ami nálam egy kurva seggére van tetoválva. Folyton a szeretetről beszélnek és folyamatos gyűlöletet keltenek. 

- A mostani rendszerben ez idegesít a legjobban, a gyűlölet szítása? 

- A hideg polgárháború. Meg a folyamatos hazugság. A tökéletes ignorálása mindenkinek. Ez egy klub. Aki nem ennek drukkol, az dögöljön meg. Akinek nincs semmije, az annyit is ér. Klasszikus megfogalmazás. Goethei. De az egész teljesen humortalan, pitiáner, szürke, aljas... 

Ha valaki sokszor állít magáról valamit, akkor elég nagy az esélye, hogy a környezete hisz neki. Ha mindez Wagner-szinten zajlik, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy meg legyünk győződve, hiszen ő mondta, magáról mondta, és ki ismerhetné Wagnert jobban, mint Wagner? Így aztán a kulcsszó Wagner művészete körül a Gesamtkunstwerk, az összművészeti alkotás, az opera, amely színház és irodalom és zene, minden, amit elbír a néző. Nyilván vannak olyan műfajok, amelyek még nem voltak föltalálva, de az pótolható, a fényképezés és a filmművészet hozzáadható, és ha valaki ragaszkodik a szakácsmesterség művészetté válásához, akkor a szünetben megehet hozzá egy bonyolult nevű fogást. 

Közben meg, ha valaki utánagondol... Nem is annak, hogy vajon drámaként előadhatóak-e Wagner librettói, bár egy kísérletet megérdemelne. Vagy még érdekesebb volna, ha egy másik zeneszerző próbálna meg operát írni A Rajna kincséből. De most nem ennek gondolnék utána, hanem a legemlékezetesebb operai jeleneteknek. Vagyis azok szövegének. Hogy johohó-joho-johé, énekli Senta, de maradjunk csak a Ringnél, úgy kezd, hogy weia, waga, woge, wagala, úgy folytatja, hogy heda, heda, hedo, aztán hojotoho, utána hoho, hohei, a végén meg hoiho, hoho. Mintha kifejezetten a szövegtelenségből nyerné Wagner az ihletet, nincsenek ezek a szavak, hogy korlátoznák a fantáziáját. A h, j és v hangok meg beindítják a kompozícióért felelős agyterületeket. 

Mindez, ha igaz, csak annyit jelent, hogy Richard Wagner elsősorban zeneszerző volt. Hajhó, spanyolviasz.  

Mondd, miért van Brünnhilde otthonkában? - kérdezte tőlem valaki Az istenek alkonya második szünetében, és előbb levegőt vettem, hogy válaszoljak, de már közben rájöttem, hogy ez költői kérdés, kicsit felhívás a pesszimisták összekacsintására: ezt is elrontották. Kicsit tényleg elrontották, a rendezés alapvetően gyengébb lett, nem feltétlenül csúnyább, de erőtlenebb, és ha nekiállunk,hosszan lehetne sorolni, hogy itt és ott miért rosszabb. Hogy Alberichnek mennyit kell téblábolnia, míg a téblábolásba belefáradva megátkozza a szerelmet, hogy Erdát eldugják a Siegfried alatt, illetve egyszerre rejtik és mutatják, óriásiba kivetítik, de közben a díszletfal mögé kerül, és  aránytalanul halkan válaszolgat a nagyhangú Wotannak. Hogy a tánc megerősödésével az egész gyengül, Loge rögtönzésnek ható riszája inkább zavar. Ha próbálok tiszta fejű maradni, akkor persze azt is mondhatom, hogy régebben sem volt olyan bitang erős minden, azt a Guntheréknél zajló irodai jelenetet például soha nem értettem, de most a zenekar is gyengült, sokat és feltűnően hibáznak, és mintha az elsöprő hangorkán sem volna elsöprő már. 

De ez még csak a félidő, az első kör, az első négy előadás, bármi lehet még. Meg nem is ez a lényeg, hanem a közönség akarása, hogy elszántan jónak akarjuk hallani azt, ami szól, mert ragaszkodunk a hőseinkhez, ragaszkodunk Fischer Ádámhoz, Wagnerhoz meg a Duna-parti Bayreuth eszméjéhez. Azért ez elég nagy erő. Van még egy jó hetünk. Vagy egy rossz. 

Az a kényelmetlen gondolatom támadt A walkür után, hogy most hazamegyek, és meghallgatom, mi is történt igazából. És nem is tudok pontosan elszámolni az okokkal, kevés volt-e az előadás a Müpában, vagy csak más volt, mint amire számítottam, amihez szokva vagyok, de az egész tényleg kényelmetlen. Mikor az első kínai vendéglők nyitottak Budapesten, akkor volt így az ember, elment ebédelni, aztán hazament, és megebédelt még egyszer, mert éhes maradt, ezekkel a lekváros csirkékkel nem lehet jóllakni.

Szóval nézzük, mit is mondott Herbert von Karajan ugyanebben az ügyben, amikor Brünnhilde és Siegmund társalognak, aki engem lát, az már nem sokáig húzza, így Brünnhilde, de az ember már csak olyan, okosabb akar lenni, és hiába próbálom elkönnyelműsködni a jelenetet, mert vérfagyasztó, más dimenzió, mint ahol a mindennapjainkat éljük. 1969 március 1-jei előadás, Metropolitan. Ez volt az a Ring, amit Karajan nem csak vezényelt, de rendezett is, ennek következtében az opera teljes elektromos rendszerét le kellett cserélni, mert nem bírták a terhelést a vezetékek és a biztosítékok. Nem mintha fényárban úszott volna színház, de Karajan elképzelése az volt, hogy elképesztő erejű reflektorok elé sokcenti vastag üveglapokat helyez el. Ahogy az igazgató, Rudolf Bing mondta, nem nagyon érti, mi lett volna a különbség, ha kevésbé erős reflektorok elé vékonyabb üveglapokat tesznek, de nem vitatkozott, megszerezte a pénzt és fizetett. 

A kérdés az, még ma is, hogy vajon az ilyesmi jobban megérteti velünk Wagnert vagy eltávolít. Hogy behelyezi őt valami luxuskategóriába, milliárdos költségvetés alatt el sem érdemes kezdeni a vele való foglalkozást, vagy csak épp a megfelelő helyre teszi, ez jár neki.  

Nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, csak épp eszembe jut egy Walkür első felvonás, valahol a Várban játszották, egy udvarban. Három énekes (Temesi Mária volt az egyik), egy zongora, Salamon Suba László épp csak rendezésnek nevezhető rendezése. Akkor nem hiányzott semmi. De lehet, hogy ma hiányozna, elkényeztettek.