A hangyákról olvasok, Csősz Sándor könyvét, A földi idegenek címűt. Persze, korábban fogalmam sem volt, hogy a hangyák a rovarvilág sikertörténete, azt hittem, van két fajta, fekete és vörös, amolyan idegesítő teremtmények, mert megpróbálják mindig példaképnek állítani az emberek elé, holott csak olyanok, mint a falanszter-jelenetben szenvedők Az ember tragédiájában. Szorgalmasak. Egyformák. Teszik a dolgukat, és nem kérdeznek.

Csősz Sándortól megtudhatja az olvasó, hogy valószínűleg sántikál a hasonlat: az ember olyan, mint a hangya. Az ember inkább olyan, mint a hangyaboly, tudatmentesen dolgoznak a sejtjeink, de közben mégis ott van mindenek fölött a tudatunk, együtt okosabbak a sejtjeink, mint külön-külön, annyira okosak, hogy még arra is képesek, ne a bélflórát vagy a vörösvértesteket állítsuk magunk elé példaképnek, hanem a hangyákat.

Azt hiszem, belezavarodtam.

Mindenesetre nem kettő, hanem 16 ezer körüli hangyafaj él, de nyilván vannak olyanok, amelyeket még nem fedeztek föl. És amikor az ember értetlenkedik, hogy miként is lehet ezer hangya értelmesebb együtt, mint ha összeadjuk az ezer hangyafejben lévő hangyaészt, akkor valamiért Evelyn Glennie jut eszembe, a skót ütőhangszeres művész, aki nem hall. Nem hall, de mezítláb játszik, mert valahogy mégis érzékeli a zenét, ezért is tud másokkal együtt játszani, holott beszélgetni nem tud velük. És amikor erről kérdezik, már hogy miképp hallhat valaki sérült hallószervekkel, akkor csak csodálkozik: azon miért nem értetlenkedik senki, hogy miképp hallhat valaki ép hallószervekkel?

Nem megfejthetetlen a Kiszin-jelenség, már amennyire bárki megfejthető, de nem pont az a megfejtés, amire az ember jutni szeretne. Mert ez volna a szép és egyszerű megoldás: van egy fiú, hihetetlen tehetség, ha zongorázásról vagy általában zenélésről van szó, és ez a tehetség az idők során egyre csak pallérozódik, finomodik, elmélyül, olyan csodavilágokba enged betekintenünk, ahová magunktól soha nem jutnánk el. És nem fárad, hiszen a tehetség önmagát táplálja, a rendkívüliséggel járó magány legalább esténként, fellépésenként megosztható, ez tartja egyben őt, ez tart vele egyben minket.

Ehelyett… - lehet, hogy mégis megfejthetetlen a Kiszin-jelenség.

Ehelyett Beethoven. Nem az a szerző, akiről Jevgenyij Kiszin elsőként jutna eszünkbe, nem baj, sőt, pont ez a jó. Nem mintha új szerző volna számára Beethoven, túl van már az összes zongoraversenyen, jónéhány szonátát játszott már nyilvánosan, 2020 Beethoven-év, vágjunk bele. Belevágunk. A műsor módosul a Müpában, négy neves mű áll a programban, Pathétique, Eroica-variációk, Vihar szonáta és Waldstein. Nem azt mondom, hogy dőlj hátra, te boldog jegytulajdonos. épp ellenkezőleg: dőlj előre, figyelj, mert ilyet ritkán hallasz.

Még akkor is, ha a Pathétique a levesbe megy. Áldozata az első műsorszám voltának, nem is kell négy csúcspont egy koncertre, valahonnét valahová szeretnénk eljutni, nem szökellni. De azért kár érte. Meg másféle problémákat is fölvet. Azt, amiről szó van: nem Kiszin a kézenfekvő Beethoven-értelmező. Játszik, megszólal a mű, de a formátum, a lángolás. Mintha hő helyett csak fény volna, indulat helyett hangerő. Persze, a Beethoven-képünk is lehet avítt, még mindig a titánt akarja hallani az ember, nem azt, aki alatt recseg és kopog a fortepiano.

Eroica-variációk. Mikor hall ilyet az ember? De akar-e ilyet hallani? Lenyűgöző. Kiszin is mosolyog utána, mint aki ezt akarta mondani, de…

A „de” a második részben még erőteljesebbé válik. Őrületes zongorázás, ámulat és lenyűgöződés, és dolgozik közben ez a kérdés: mi végre is? Hogy a fiú, aki azért most már felnőtt, és tényleg azóta is úgy zongorázik, ahogy alig-alig valaki a világban, vagy akár a világtörténelemben, olyan távol van, annyira messzire került, mintha beültették volna egy űrhajóba, és kiküldték volna a csillagközi térbe. A naprendszer határáról még visszanéz, és eljátszik néhány Beethoven-szonátát. Fehér kendőkkel integetünk neki, mint…

Úgy, ahogy Beethovennek integettek a 9. szimfónia bemutatóján, amikor látták, hogy tényleg semmit nem hall a tapsokból és örömkurjongatásokból.  Messze vagytok, zsenik.   

Nem tudom, mi történik, vagy hogy történik-e valami egyáltalán, van-e annak oka, célja, hogy Kocsis Zoltánnak nincs sírköve három évvel a halála után. De nincs, ez van ma Farkasréten, a föld és a fakereszt, meg a virágok. Nem tudom, hogy itt egymásra várnak-e azok, akiknek lépni kellene, nem választották ki a szobrászt, vagy ő húzza az időt, vagy az egész egyszerűen csak így maradt, de nem helyeslem. Már azért sem, mert hamis reményeket táplál. Talán visszajön, és ugyan, ne kelljen annyit kínlódnia a kővel, amíg alulról kibontja. Visszajön, és jól fenékbe rúg mindenkit, aki megérdemli, aki nem úgy bánt a szellemi örökséggel, ahogy kellett volna.  

Bár rúgna.

Azt csináltam, amit soha nem gondoltam volna magamról: önként és dalolás nélkül Rachmaninovot hallgattam az éjszakai országúton. Kocsissal, mert pont az a kazetta volt elöl a kocsiban, a 3. zongoraverseny. Mit mondjak: tényleg eszelős gyors. Ez, ugye, megszokott megfigyelés, Kocsis zenei rohanása, tényleg, hogy gondolja ezt a tempót, nem hasonlítom össze mindenkivel, de a legutóbbi felvételen Daniil Trifonov négy perccel lassabb. Pedig őt is nehéz volna azzal vádolni, hogy technikai problémái volnának, azért kénytelen kényelmesebb tempót választani. Vagy a másik oldalról nézve: micsoda tempóban kénytelen a San Francisco Symphony száguldani Kocsis után, van azért a zenélésnek egy ilyen oldala is, előfordul, hogy együtt kell működni, gondolkodni, zenélni másokkal. Mennyi öröme lehetett a közös munkában a San Francisco-i muzsikusoknak, ha folyamatosan az életükért küzdöttek és levegő után kapkodtak?

Mi az, amit ezzel a tempóval nyerünk? Egyértelmű bizonyítékot Kocsis ujjainak gyorsaságára és az ilyen sebesség mellett is minden hangot tisztelő, megbecsülő, nekik külön életet adó precizitására. Vagy azt a derűs érzést, hogy legalább hamar túl leszünk rajta. Ezért is volt meglepő, hogy így rám jött a rachmaninovozás.  Mert amikor ezek a versenyművek napi tapasztalatot jelentettek, vagy majdnem napit, a Fesztiválzenekar koncertjeinek stabil számát a zenekar kezdeti fellépésein, egyáltalán nem tudtam értékelni ezt a zenét. Jó, hát most ezt játssza, majd elmúlik, és jön, akinek jönnie kell, Bartók, Brahms, Beethoven. Ma meg mit meg nem adnék egy ilyen koncertért. De hát tudjuk, csak ami nincs, annak van bokra, ami van, széthull darabokra.

És azért el ne felejtsem. Igen, igaz. Kocsis mindenkire ráver három-négy percet, ami egy bő negyedórás tételnél nem csekélység, és tényleg rohanás lehet belőle, nem lehet andalodni, vagy fölrepülni, csak nézni a csörtetést az erdőben. Mindenkire ráveri ezt a három-négy percet, csak Rachmaninovra nem. Ő maga a saját művét csak négy másodperccel játssza hosszabban, mint Kocsis. Nem mondom, hogy ez perdöntő vagy bármi, de az is lehet, hogy ő maga tudta a legjobban, mit akar hallani.

 Ez itt a moszkvai olimpia 800 méteres befutója, a győztes Steve Ovett, mellette a második helyezett Sebastian Coe, már itt is rettenetesen el van keseredve, a dobogón állva meg egészen fancsali arcot vágott, mint aki szíve szerint a szemétbe dobná az ezüstöt. Nyerni jött, ő volt a világcsúcstartó, Ovett inkább 1500-on volt esélyes, mert akkor már három éve nem verte meg őt senki. Aztán néhány nap múlva jött a hosszabbik táv, Coe nyert, és Ovett keseredett el úgy a cél előtt, hogy még befért közéjük egy NDK-beli versenyző.

A nagy sportpárbajok egyike volt, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas elején. Vagy mégsem, talán tényleg az újságok találták ki az ilyesmit, Coe és Ovett összesen hatszor versenyzett egymás ellen, csak épp szórták a világcsúcsokat, repültek a pályán. Valószínűleg Coe volt a népszerűbb, egyszerűen azért, mert csinosabb volt, Ovettben mindig volt valami komorság, a haja is korán kezdett el hullani. Ahogy ma kinéznek… Hát Coe a nyerő.

Lord Coe, mert élethosszig tartó (tehát nem örökíthető) peerséget kapott. A pályája is hosszabb lett, amíg Ovett kínlódott a térdével, ő megnyert még egy olimpiát 1500-on, első, és azóta is egyetlen címvédő ezen a távon, ennek nem volt nagy hírértéke nálunk, mivel nem mehettek a magyar sportolók Los Angelesbe. Ovett ott volt, de 800-on összeesett a célban, 1500-on meg kiállt a versenyből, reménytelen volt kétnapi kórház után nyerni. Coe szeretett volna triplázni is, de nem jól futott a hazai selejtezőkön, így Szöulba nem mehetett, pedig nagyon győzködték a brit atlétikai szövetséget. Az évtized végére véget ért a nagy korszak, ilyenkor szokás mondani, hogy azóta emlékeikből élnek. De a lényeg pont az, hogy nem ebből élnek. A londoni olimpia idején elővették a történetet, szerették volna megfilmesíteni, Ovett azonban nemet mondott, túl hamar átlátta, hogy miről szólna a film, ő lett volna a munkásosztályból jött törekvő, Coe az elegáns úr, köszi, nincs erre semmi szükség. Futófilmnek megmaradt a Chariots of Fire, a legutóbbi rivalizálós sportfilmnek meg bejött a Borg/McEnroe. Nagyon úgy tűnik, hogy Ovettnek igaza volt.

Tudom, hogy nem nekem építik az új stadiont, de azért a nyitáshoz közeledve eszembe jut a régi. Nem mondhatnám, hogy abban bezzeg gyakori vendég voltam, de mégis. Albert Flórián utolsó meccse. Valami Kanada elleni nyöszörgés, az iskolában adtak rá jegyet. Egy magyar-csehszlovák, talán szoros hazai győzelemmel, bár leginkább arra emlékszem, hogy egy szurkoló mindig ugyanazt a mondatot kiabálta, szinte katatón állapotban, érzelmek nélkül. Mi meg röhögtünk, mert az is benne volt, hogy hapci. (Utólag arra gondolok, hogy azt kiabálta: klapci, vagyis fiúk.) Steve Ovett, ahogy nem fut világcsúcsot 1500 méteren. És az utolsó sportesemény, a magyar-brazil, Esterházy, belelövi a kapusba, de visszapattant hozzá, és gól. 

Már a brazilok edzésén is telt ház volt. Hát hogy a csudába ne. Végre a saját szemünkkel láthatjuk dr. Socratest, ahogy a 39-es cipőjén táncoltatja a labdát. Valaki odakiabált neki: Socrates! Szoki! Gyere ide! Nem értette. Mondjuk érte tényleg az edzésre kellett kimenni, mert a meccsen nem játszott. Tudtuk, hogy majd nagy verést kapunk, de nem bántuk. Brazilok, nekik mindent szabad, éljen a szamba. Aztán eljött a meccs napja, és a magyarok voltak a brazilok, hozzánk (?), a mi cipőnkhöz ragadt a labda, mi (na jó, itt nem vállalom az azonosságot, Kardos József) emelgetett a tizenhatoson belül, és rúgtunk nekik hármat. Azt sem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Tényleg mi lettünk a világ braziljai? A pesti flaszter a Copacabana? De akkor kik lettek a brazilok?

Megoldás helyett jött az örök tanulság: könnyű a Kerepesi úton világsztárnak lenni, kint tessék megpróbálni. 

A halálsor angyalait olvasom (ha jól látom, nem vagyok ezzel egyedül), nőkről, akik halálraítélteket szeretnek, időnként hozzájuk mennek feleségül, bár csak levélben és beszélőn találkozhatnak, meg sem érinthetik egymást. Lapról lapra változik az írói (meg az olvasói) viszonyulás, mi ez, őrület vagy igazi, az igazinál is igazibb, égi szerelem, utolsó fellángolások vagy az érzékek csalódása. Mikor már azt mondanánk, tulajdonképpen szép ez, akkor jön egy levél, „tudjuk, hogy Hank a pótszüleinek tekint minket, de talán nem kellett volna megölnie az igazi mamáját és papáját”. És így tovább, tovább.

Csak említés szintjén esik szó egy Joseph O’Dell nevű emberről, ő is házasságot kötött a kivégzése előtt. Gyilkosság miatt ítélték halálra, de a bizonyítási eljárás során egyáltalán nem volt meggyőző, hogy ő a tettes. Az ügy leginkább Olaszországban rázta meg a közvéleményt, tiltakozott a pápa, felemelték szavukat sportolók és művészek, Vittorio Gassman és Edoardo Vianello (ő énekelte azt, hogy Guarda come dondolo), Robi Baggio és Maradona. Joseph O’Dellt, kivégezték 1997-ben, a holttestét pedig Palermóba szállították, ahogy a könyvben írják, ott van eltemetve „egy középkori kolostor temetőjében, ahol rajta kívül hercegeket, egy híres tenort és prominens maffiavezéreket helyeztek örök nyugalomra.”  

Egy híres tenort? Vajon melyiket? Rákerestem a temetőre, Cimitero di Santa Maria di Gesú, föl is sorolják a híres halottakat, Joseph O’Dellt is említik, de tenort egyet sem. Van valaki, aki énekesnek látszik, Mariano Stabile, de ő bariton volt. Pontosabban: ő sem volt bariton, mert a bariton Mariano Stabile egy másik híres palermói Mariano Stabile után kapta a nevét. Ezen a megrázkódtatáson én már túlestem, amikor a Mariano Stabile utcában jártam, milyen rendes város, a nagy énekeséről ilyen jelentős, széles utcát nevezett el, mintha nálunk nem a mellékutcát, hanem az Andrássy utat hívnák Székely Mihálynak, de sajnos nem így van. Az utca névadója politikus, Garibaldi tanácsadója, hazafi. Legfeljebb annyi a kárpótlás, hogy ezt a Stabilét Itálián kívül senki nem ismeri, az énekes neve viszont még sokaknak mond valamit.

Bocsánat, ha evidenciákról beszélek, de ez olyan dolog, amit nagy emberek is elrontottak. Legalábbis Kurt Vonnegut biztosan. Ha jól emlékszem, Az ötös számú vágóhídban írja, hogy valaki az Ein feste Burgot játssza, azt a himnuszt, aminek a szövegét Luther Márton írta, a zenét pedig Johann Sebastian Bach. A zenét azonban nem Bach írta, nem is kell nagy zenei műveltség hozzá, hogy valaki észrevegye: korábbi a dallam. Annyival korábbi, hogy a zenét is Luther írta, az 1520-as évek végén, és nem csak a szöveget. Az utóbbit egyébként a 46. zsoltár alapján. Az ember kíváncsi volna az alkotás folyamatára, leírta az első két sort, megszólalt benne a dallam, és akkor talán már úgy írta a többit, hogy dünnyögte hozzá a zenét, simábban és biztosabban érezte így a ritmust is. Én mindenesetre így képzelem, de lehet, hogy kétlépcsős az alkotás, megírta, megzenésítette. Ami azt illeti, elég nagy sláger lett belőle.

Vonnegutra visszatérve: tulajdonképpen ez is egy elvi kérdés, hogy ha ilyen hibát lát, mit tehet a fordító. Mikor hagyja cserben a szerzőt: ha hű a szöveghez, vagy ha hű a tényekhez. Amíg élt, legalább meg lehetett őt kérdezni erről, ahogy beaver (hód) helyett pumát rajzoltattak vele, szintén fordítási okokból, bárcsak eszembe jutna, melyik regény magyar változatában. (Megsúgták: A bajnokok reggelijében van.)  

Ez talán a leghíresebb műve az angol miniatúrafestőnek, Nicholas Hilliardnak, a Férfi vadrózsák között. Annyira híres, hogy függetlenedett az alkotótól, nálunk, ha jól emlékszem, a Shakespeare összes hátlapján szerepelt, és joggal. A férfi lábait átteszi egymáson, fejét a fa törzséhez hajtja, és hiába olyan furcsa az arckifejezése, hiába ferde a bajusza, hiába van ott a merev gallér, mégis ábránd, idill, pillanatnyi paradicsom: az Erzsébet-kori Anglia.

Gondolom, nem vagyok egyedül, aki Nicholas Hilliard létezéséről a Hilliard Ensemble miatt hallott. A kezdetekkor a Hilliard olyan volt, mint a King’s Singers koncertek első része, nagyon tiszta, nagyon artisztikus, szárnyaló szólamok együtt és külön, vagy inkább fordítva, külön és együtt, zengő élmény és közben mégis minden egyes szólam önmagában is élvezet. Így éltek körülbelül húsz évig, amíg sor nem került a nagy dobásra. 1994-ben történt, és az egész nagyon egyszerű, mégis meglehetősen érthetetlen, hogy kinek is jutott eszébe: az együttes Jan Garbarekkel vett föl közös lemezt. Ez volt az Officinum, és amikor először hallottam a lemezt, azt is tudom, melyik művet róla, Moralestől a Parce mihi Domine kezdetű motettát, le kellett ülnöm. Univerzális zenei élmény volt, már úgy értem, ötszáz év szólt egyszerre, a régi, templomi zene, és hozzá Garbarek szaxofonja, amely mintha a mai, profán, de szép világ reakciója lett volna. Mintha megszüntették volna a történelmet, minden egyetlen pillanatba, hosszú, mondjuk ötperces pillanatba sűrűsödött volna, mintha ötszáz év belefért volna egyetlen fejbe vagy szívbe, a hallgatóéba.

Az ember egyszerre félt és várta a folytatást. Félt, hogy ez az egész divatba jön, kappanhangú dalárdákhoz csatlakoznak majd a nikkelpipák bajnokai, mindenhonnét ez szól majd. Meg várta, hogy ezt az érzést újraélje, hogy megértsen és megszeressen régi, nagyon régi zenéket, ott ül a padon Palestrina, Josquin, Clemens non Papa és a többiek hogy tisztázzuk a viszonyunkat.

Folytatás jött, például volt koncert a Bazilikában, ahol az ember rájött, hogy alapvetően ez mégis lemezzene, nem lehet akusztikailag jól összehozni, túl hangos a szaxofon. Aztán kiderült, hogy az első élményt meg lehet ismételni, de nehéz és egyre nehezebb, az egész dolog nem fejlődik, nem jutunk majd el oda, hogy a Missa solemnist játsszák szaxofonon, vagy bármi hasonló. Ettől persze a dolog még élt, húsz évig játszották, idén megemlékeztek az első lemez, az Officinum megjelenésének huszonötödik évfordulójáról.

Csak Hilliard Ensemble nincs már. 2014-ben csöndben föloszlottak, elénekelték az utolsó koncertjüket, megöregedtek, elfáradtak, nem akartak megújulni, új tagokat keresni. A most megjelent lemezük is a búcsúturnén készült, öt évvel ezelőtt, megint vagy még mindig Garbarekkel. Szép is, jó is, okos is, de már nem kell leülni tőle vagy hozzá, a koncertkörülmények közelebb vannak a valóságos dinamikai helyzethez, az énekhangok sem olyanok ennyi év után. A történelem visszavette, ami az övé, egyszer volt Budán ebvásár, egyszer-kétszer tudott így besűrűsödni a pillanat. Éljünk az emlékeinkből, mert azok szépek.  

Ezt az angyalt a Rosso Fiorentinónak nevezett festő alkotta, nagy valószínűséggel 1521-ben. A lenti képet pedig én magam lőttem Edin Karamazov koncertjén, a múlt héten, a Zeneakadémia Solti György termében. Kevés híján ötszáz év a különbség, de olyan jó érzés, hogy bizonyos dolgok nem sokat változnak a múló idők során.