A címben lévő szellemesség (?) csak írásban él meg Hokusait a Van Gogh és Japán című most újra moziban nézhető dokumentumfilm szakértői Hokszájnak mondják, hokszáj-pokszáj, Japánban vagyunk, de előtte és leginkább Amszterdamban. Öt éve volt a kiállítás, ami kiállításnak persze pompás ötlet, megmutatni a metszetek van Gogh-ra gyakorolt hatását, filmen már egy kicsikét biceg az egész, mert amit a festő Japánnak gondolt, az inkább csak egy képzeletbeli Japán, amit ő irigyelt, és ahol talán jól érezte volna magát. De minél többet beszél róla, annál jobban érződik, hogy voltképpen nem Japánra gondol, hanem a Földközi-tengerre, délre, fényekre, színekre. Persze nem kell ahhoz Japánig menni, hogy az ember zavarba jöjjön a nevektől, van Gogh-ot is jobb leírni, mint kimondani, mert a film szakértői leginkább úgy mondták: fan Hoh. Magyar szövegkörnyezetben ez elviselhetetlen modorosságnak hatna, Hokszáj hatása fan Hohra. A Manhattan című filmben a Diane Keaton alakította karakter szörnyű sznobizmusát jellemzik azzal, hogy így beszél, amikor a nagy, szerinte túlbecsült alkotókat sorolja.

Erőltetett vagy sem a koncepció, azért egyértelmű, hogy a japán metszetek hatottak van Gogh-ra, túlbecsült vagy sem (sem) azért engem mindig is érdekelt, hogy miért érzik az emberek magukhoz sokkal közelebb állónak Vincentet, mint Pault, Claude-ot vagy  Pierre-Auguste-öt, és lehet, hogy errefelé van a megoldás. A van Gogh által használt és Japánból kapott körvonalakban, az alakok arányaiban és a lapításban, mármint a színnel ábrázolt térbeliség kerülésében. Hogy olyan nyelvet használt van Gogh, amit mindannyian értünk és még valamilyen módon használtuk is: a képregények és a kifestőkönyvek nyelvét. Értjük egymást bemutatkozás nélkül is.

Valamiért rám jött, hogy meg kellene már végre nézni a Jó estét, Mrs. Campbell! című filmet. Azt is tudom, miért jött rám, Hajdú Szabolcs színdarabként és forgatókönyvként is helyét megálló párbeszédeiről eszembe jutott a Mamma mia!, hogy ott hogyan adagolták a színházi és a filmsikert. És mennyire bejött mindkettő. A Mamma miának pedig a sztorivázát a Jó estét, Mrs. Campbell adja, 1968-as film Lollobrigidával, az olasz nőről, aki három amerikai volt katonától kap tartásdíjat, egyiket sem hívják Campbellnek, mert az a leveskonzerv, mint tudjuk. Így aztán arra is kíváncsi voltam (bár a választ sejtettem), hogy melyik Campbell volt előbb, a film vagy Andy Warhol sorozata. Az utóbbi, azt 1962-ben állították ki először.

Nem bonyolult eset, fent van a teljes film az interneten az 1984-es szinkronnal, persze ilyenkor az embert rögtön az első szinkron kezdi érdekelni, Somogyvári Rudolf volt Peter Lawford hangja, és az is érdekes lehet, hogy mi lehetett a szövegben, amikor azt mondják rá 1984-ben, hogy „meleg”. 1970-ben vajon mihez kezdtek a fordítók a „gay” szóval?

Telly Savalas hangja az első változatban Mádi Szabó Gábor volt, a másodikban már Inke László, nyilván a tar fejek hasonlósága miatt, de igazából nem is ez foglalkoztatott, hanem Savalas bal keze, a furcsa, sérült mutatóujja.

Már akkor is sérült volt, girbegurba vagy csonka, nem tudtam pontosan kivenni, az egész igazán profi munka, úgy értem, Savalas nem rejtegeti a fogyatékosságát, nincs folyton a zsebében a bal keze, de annyira kifejező az arca, annyira szokatlan a borotvált feje, élénk a szeme, hogy mesterien és látszólag erőfeszítés nélkül tereli el a figyelmet a kezéről.

Azért a film sem rossz.

Megnéztem újra a Kálmán-napot, megint színházban, a B32-ben volt egy érdekes egész este, levetítették filmen az Ernelláék Farkaséknált, és utána eljátszották a Kálmán-napot. Majdnem mindenki ugyanaz volt, mint a filmváltozatban, (mármint a Kálmán-nap filmváltozatában), majdnem pontosan ugyanazt mondták (kanapé helyett szék, és ehhez hasonló jelentőségű eltérések vannak) – és mégis.

Mégis más. Hogy a legmásabbat mondjam, a Földeáki Nóra által játszott Zita a filmen nagyon idegesítő a beszédkényszerével, a közhelyeivel, a történet nélküli történeteivel, és ugyanez a Zita, ugyanezzel a beszédkényszerrel és ugyanazokkal a történetekkel most leginkább sajnálatot és együttérzést kelt, hú, de rossz neki, ezzel a pasival és ezzel az aggyal, ezekkel a barátokkal, ebben a világban.

Nem tudok más magyarázatot rá, mint hogy ez színház, ott zajlik három lépésre a szemünk előtt, és nem valahol reflektorok és kamera előtt. Ámbár reflektor itt is van, szóval még ez sem különbség.

Nem tudok más magyarázatot, mint hogy a színház talán tényleg jobb embert csinál belőlünk. Sajnos nem tartósan, de talán az előadás idejére.

Volt egy időszak az életemben, amikor a külföldön dolgozó rokonság mindig igazi kincsekkel tért haza. Fölvették a klasszikus zenei műsorokat a német tévében, négy hónap alatt vagy tíz VHS kazetta gyűlt össze. És volt, hogy ezekbe olyasmi is belekerült, mint Bruno Monsaingeon sorozata Glenn Gouldról. Telefonon beszéltük át, hogy mi van a programokban, mi kell és mi nem. Hát ez nagyon kell: Glenn Gould és Yehudi Menuhin.

Aztán megjött a kazetta, és nem azt mondom, hogy nagy csalódás, ma már egyébként megtekinthető a YouTube-on, csak hát nagy okosság sem jön ki abból, ha két olyan ember muzsikál, akik (legalábbis zenei szempontból) nem nagyon bírják egymást. Menuhinnak nyilván sok volt Gould rendíthetetlen magabiztossága és egyedisége, Gouldot talán az zavarta, hogy Menuhin mégiscsak hamisan játszik, mert ha én szenvedek tőle, el lehet képzelni, hogy egy kifinomultabb hallású ember mit él át, ezt leszámítva meg Menuhin túlságosan a kitaposott úton jár. Olyan nagyon nem is tudtam belemenni a kérdésbe, annyira kevés öröm volt a felvételben.  

Az egész csak azért jutott az eszembe, mert találtam most egy magnó kazettát, körülbelül hasonló tartalommal. 1991-es salzburgi koncert felvétele, Schiff András játssza rajta Mozart utolsó zongoraversenyét, a Bécsi Filharmonikusokat Nikolaus Harnoncourt vezényli. Nyilván akkor nagy ötletnek látszott, összehozni a két ellenpólust, Mozart lesz a nagy békítő. Harnoncourt akkor már harmincöt éve provokálta a világot a sajátos értelmezéseivel, Schiff már húsz éve volt ellenprovokatőr, aki azt játszotta, amit az emberek hallani szeretnének - nézzük, mire jutnak együtt.

Körülbelül semmire. Harnoncourt hozza a maga neurotikus Mozartját, Schiff a maga angyalát. Harnoncourt mozgatná a tempót, gyorsítana-lassítana, Schiff ebből annyit hajlandó elfogadni, hogy időnként azért ő is lassít, de alapvetően ragaszkodik az egyenletességhez. Nyilván a próbák során rájöttek, hogy ez nem fog menni, a cél már a botrány elkerülése volt, aztán meg már csak egymás elkerülése. Ha jól tudom, soha többé nem zenéltek együtt.  

A Ráday utcában, a 2B Galériában Szántó Piroska képeit mutatják meg, egy magángyűjtemény darabjai, a magángyűjtemény, persze nem egy tetszőleges gyűjtemény, hanem baráti, vélhetőleg szívnek kedves rajzok vannak benne. Ámbár, ahogy most ezt kimondtam, elbizonytalanodtam, mindjárt mondom, hogy miért.

Addig is leküzdöm a vágyat, hogy magyarázni kezdjem, miért nem nagyobb közkincs Szántó Piroska, vagy nem is a közzel van baj, hanem a kinccsel. Szántó Piroska annyi ideig dolgozott félárnyékban vagy egész árnyékban, hogy talán ő is belefáradt. Aki nem megszállott, az nem tudja átverekedni magát a csöndön és közönyön és visszajelzetlenségen, talán erre utal a kiállítás címe is: Társas társtalanság. Talán elhitte vagy elfogadta ő is, hogy ő mégis leginkább Vas István felesége, és nem Vas István Szántó Piroska férje.

Most mondtam, hogy nem akarom megmagyarázni, de nehéz ellenállni.

Azért ellenállok, mert csak egy kép izgat igazán, szerelmespár szerelmeskedés közben. A férfi kopasz, gyenge állú, nem nehéz azonosítani, Vas István. Van egy Szántó Piroska-írás, ha jól emlékszem Akt a címe, épp egy szerelmes éjszaka után nézi a fürdőszobában meztelenül borotválkozó költőt, szeretettel, de elfogultság nélkül, a láb, a horpadt mellkas, meg hogy a férfiak miért is ilyen kevéssé szemérmesek az után. Nyilván vigyáznia kell annak, akinek képzőművész az élete társa, mert folyton modellt ül és áll neki, ezek szerint nemcsak az után, de aközben is.

Na most ha a kép tényleg a legkedvesebb barátnak adott képekből álló gyűjtemény része, akkor azért elgondolkodik az ember, szeretné-e, hogy az ő legkedvesebb barátja ilyen jellegű önábrázolásokkal lepje meg.

A látszat ellenére ez három különböző lemez, valamikor ilyen szellemesen árusította a Qualiton a kiadványait, tessék belemerülni, melyiket akarja az ember, az egyiken ez van, a másikon amaz (áriák) a harmadikon dalok. Ez voltaképpen meglepő, senki nem gondol ma Székely Mihályra dalénekesként.

Gondolunk rá egyáltalán? Persze, van Székely Mihály utca és ilyet kevés operaénekes mondhat el magáról, nem is tudom, ki van még ilyen, mintha az utcanévadók jobban becsülték volna a színésznőket, mégis van Blaha Lujza tér meg Prielle Kornélia utca. Székely Mihály persze lehetne elevenebb emlék is, mivel maradtak utána felvételek, de a helyzet nem annyira egyszerű. Az ember egy ideig örül, hogy jaj, de jó, a legnagyobb magyar basszista, és micsoda mélységek, micsoda hangszépség, micsoda szilárdság és vokális bölcsesség, aztán, ahogy kicsit többet tud az éneklésről, csak rájön, hogy Székely nem annyira egyértelmű eset. Az énektechnikája legalábbis problémás, a magasságai katasztrofálisak, a mélységei is néha elkezdenek imbolyogni. A magyar operaénekesség olyan koráról szól Székely hangja, amelyet jó volna már meghaladni, szép hangú emberek nem tudnak énekelni. Nem mintha az sokkal jobb volna, ha csúnya hangú emberek egész jól tudnak énekelni – nehéz a szakma.

A lényeg, hogy le lehet szokni Székely Mihály hallgatásáról, és akkor meglepetés a dallemez. A B oldalon elindul szép hazájábúl, meg Fekete föld, fehér az én zsebkendőm, az körülbelül az, amire számít az ember, de az A oldal Schubert. Németül. Carelli Gábor azt mesélte, hogy Székelynek a nemzetközi operaéletben azért is voltak nehézségei, mert nehezen tanult meg idegen nyelven egy szerepet, egy napon keresztül sétáltak föl és alá Carelli lakásában New Yorkban, és csak ismételgették, hogy: signore  - Va, non ho niente, a Rigolettóból a kettőst, de nem sokra jutottak. Schubertet mégis németül énekli, elfogadható kiejtéssel és figyelve a szövegre, nagy, bölömbika hangját megszelídítve, amikor odaér, hogy Röslein, Röslein, Röslein rot. De nem is ez a nagy csoda számomra, hanem a Doppelgänger, A hasonmás. Ebben azért nagy Schubert-dalosok is ki tudnak purcanni, annyira magasra kell fölmenni, hogy nem azt a kétségbeesést éli át az ember, amit a szerző írt, hanem amit az énekes átél, amikor rájön, hogy még mindig följebb kell menni. No, hát ez nem való a magasságnélküli Székelynek.

Dehogynem. Mert hogy ő olyan mélyen kezd, ahol csak akar, így aztán a magasság sincs az egekben, viszont az egész dalban lesz valami hátborzongató sötétség, ködösség, feszültség, csodálnivaló. Hogyan írhatott Schubert ilyen zenét kétszáz évvel ezelőtt?

Meg mernék esküdni rá, hogy az Erkel Színház Carmen-előadásának közvetítésében az a felirat volt látható a díszleten, hogy epsada, de ez annyira képtelenség, és annyira nem találtam egyéb nyomát, hogy inkább nem feszegetném a kérdést. Annak sincs értelme, ha azt írják ki spanyolul a falra, hogy kard, de hogy azt írják: krad, az már végképp meghaladná a befogadói határokat. Hátha csak összevissza álltak a szemeim az előadás csodáját látva.

Tényleg, az ilyesmit miért nem ássák el jó mélyre az archívumban. Aki nagyon akarja kutatni a Carmen meghurcolását a magyar operaszínpadokon, annak megmaradna, kikérhetné, hüledezhetne, de átlagos tévénézőket ilyesmivel bombázni… Amennyire tudom, Oberfrank Pál rendezésének az emléke is eltörlődött már, én sem láttam annak idején az előadást, elég volt a színlapra nézni ahhoz, hogy az ember érezze: ez most nem neki való, de most kővé váltan ültem a televízió előtt. Ilyen lehetséges? Lehetséges volt? Ez a színfalhasogatás? Nem szólnak az énekeseknek, hogy most itt van a tévé is, ne düllesszék annyira a szemüket, mert amúgy is röhejes az elképzelés, hogy ezzel mindent kiváltanak, hangot és karaktert egyaránt, de így közelről nézni, ahogy tolulnak a szemgolyók, tényleg megrázó. Micaëla mintha a Sikolyt alakítaná, Carmen egy szerencsétlen, akit folyton bántanak, don José meg annyira átéli, hogy nem is tud mással foglalkozni, csak hogy ő ezt mennyire átéli. A zenekari játék szörnyűséges, mintha alkalmilag összeverbuvált tűzoltókat hívtak volna be az árokba – de hát nem akarom a tűzoltókat se sértegetni.  És ez megy tíz évvel az előadás után a kulturális csatornán? Miért? Ennél még az akváriumi halak is jobb program volt.

Valaha elképesztően nagy sztár volt nálunk (is) Margaret Tynes, olyan híres operaénekesnő, aki többször is járt Magyarországon. Én legalább két fellépéséről tudok, az egyikről fényképet láttam, Salomét énekel korhű bikiniben, a másik meg egy híres operai történet Simándyval. Megszólal a telefon, halló, itt Simándy József. Jóskám! Hogy vagy? Köszönöm az érdeklődést, kitűnően. Akkor azonnal pattanj be egy kocsiba, te énekeled az Otello harmadik felvonását. Mivel ez a beszélgetés a második felvonás utáni szünetben zajlott, el lehet képzelni, hogy a velencei mór sminkje nem volt épp a legtökéletesebb. Annyi baj legyen, Desdemona úgyis afro-amerikai volt, ami a réven elveszett, a vámon visszajött.

Persze Margaret Tynes pesti sikerének egyik titka az volt, hogy volt lehetősége itt fellépni, Amerikában ugyanis nem ment a pálya. Hogy pontosan miért nem, azt vitatják, a Metropolitanbe évekig nem hívták, jóllehet, már túl voltak az áttörésen, Marian Anderson már fellépett, és közelítettek a fiatalok, mármint az akkori fiatalok, Leontyne Price (most 97 éves) és Martina Arroyo (most 87). De aki nem akart várni, az jött a felvilágosult Európába. Tynes sem várt. Énekelt már Duke Ellingtonnal, az egy elég döbbenetes lemez, ha ez nem elég, akkor megy. Jön. Később meghívták a Metbe is, de csak három Jenufát énekelt, mérsékelt sikerrel.

Itt meg imádták. A színházon kívül is voltak elszánt rajongói, egy német arisztokratához ment feleségül, és boldogan éltek a Garda-tó partján. Mikor megözvegyült, hazaköltözött Amerikába, utóbb egy öregek otthonában vett szállást. De hát öreg is volt, 104 éves.

Nem tudom, kérdezik-e ezeket a csodás szopránokat, mi a hosszú élet titka, mert valamit tudhatnak.

Talán, mintha, esetleg a második Buchbinder koncert lett volna jobb a kettőből, de a különbség nem lényeges. Az is számíthat, hogy az összes közül az Emperor, vagyis az 5. zongoraverseny tűnt előzetesen a legkockázatosabbnak, a karmester nélkül legnehezebben kivitelezhetőnek, és nem volt szörnyű fejreállás, legfeljebb a végén már azt érezte az ember, hogy ezt valószínűleg soha nem hagyják abba, hogy van ez a Beethoven-képünk, hogy egy, megy a zene, mint a gyorsvonat, de ez egy különleges nosztalgiajárat, és körbe-körbe vonatozunk.

Ez is valami.

Ha már vonat, végig a két hangverseny alatt azt éreztem, hogy tényleg beszálltunk a TGV-be egy nagy európai útra, és az egyetlen szabály, hogy nem szabad kiszállni. Mind az öt zongoraverseny alapvető élménye az volt, hogy nahát, ez is kimaradt, ez is kimaradt, ez is viccesebb, az is mélyebb. Azért lehet látni, hogy miről van szó, hogy mit írt Beethoven, de úgy igazán,  mélységében megtapasztalni alig lehet valamit. És akkor egy kissé kiábrándító a vezénylő zongoraművész, aki úgy vezényel, hogy a lábával a zongora alatt mutatja, hogy most ez olyan, mintha belerúgnánk egy labdába, menjen lendületesen, guruljon. Azt pontosan melyik hangszeres látta, hogy a vezénylő tábornok az asztal alatt mit mutogat? Hát igen, csak mi, a közönség. Ez a kedves Rudolf Buchbinder nekünk vezényel, hogy mit kellene hallanunk. Én sajnos csak látom, nem hallom.

Ha valaki azt mondja, hogy végül is ezért járunk koncertre, hogy lássuk is a zenét, ne csak halljuk, annak alighanem igaza van, de még sincs igaza.

Van az az anekdota, hogy tetszett a darabom? Olyan volt, mint Napóleon kardja. Igazán? Igen. Hosszú és lapos. Valami hasonló jutott eszembe Buchbinderről. Mint Napóleon Tolsztojnál. Valaki odaáll a menetelő embertömeg élére, és azt hiszi, hogy ő vezeti a többieket.

Nem állítom, hogy pont ezt vártam, de azért mégsem teljes csalódás. Rudolf Buchbinder két nap alatt eljátssza az összes Beethoven-zongoraversenyt, mármint a hivatalosakat, a Hegedűverseny zongoraátiratát nem, csak az öt alapot. Zongora mellől vezényel, nem tudom, hogy ennek mi haszna van, az meglehetősen homályban marad a koncert (az első koncert) végéig. Úgy értem, a zongora mellől vezénylés mintha azt jelentené, hogy a dirigálás nagy részét elvégzi a zongora, arra a hangra, azokra az elgondolásokra reagál a zenekar, és néha azért mutogat is a szólista, hogy jelezze: itt mindenről ő tehet.

Ehhez képes Buchbinder szinte semmiről sem tehet, a hangszer viszonylag pontosan és nagyon színtelenül változtatja hanggá a kottaképet, de erre a Nemzeti Filharmónia csak úgy tud reagálni, hogy viszonylag pontosan és hasonlóan színtelenül húzza-vonja. Mivel nincs valóságos karmesteri kontroll, a hangzáskép egy kissé féloldalas (pont középen ülök), jobbra dől a hajó, a mélyvonósok hangsúlyosabban és érdekesebben vannak jelen a hegedűknél – de hát éppen ezért nincs csalódás, valahogy ez pont érdekes, az alap, amire föl van húzva a három katedrális. (Na most hogy hajó vagy katedrális, azt nem sikerült tisztáznom magamban. Talán elsüllyedt katedrális.)

A három víz alatti katedrális pont nem valami építészeti remeklés, tulajdonképpen az az érdekes, hogy hogyan is lehet ennyire érdekességmentesen elzongorázni ilyen nagy műveket, ennyi év gyakorlatával, de nem lehetetlen. Azért a G-dúr versenymű második-harmadik tétele így is egy kicsit megmoccant, lehet, hogy azt a legjobb indulattal sem lehet unalmassá tenni. Ez is egy tanulság.