A helyzet az, hogy már a kezdetekkor meglehetősen nagy rokonszenvvel követtem Lisette Oropresa pályáját. Tudom, a kezdet meglehetősen relatív, nálam akkor volt, amikor megkezdődtek a Metropolitan-közvetítések, és feltűnt egy nagyon barna szemű énekesnő, aki csinos is, szorgalmas is, szép a hangja, minden megvan benne – de mihez is? Az volt az érzésem, hogy belekerült a skatulyába, az opera saját nevelése, ezért eszükben sincs rácsodálkozni a benne lévő lehetőségekre, nem faragnak sztárt belőle, mert miért tennék, a sztárnak sztárgázsi jár, ő meg mindig ott van, és jól énekel, az is elég. Nagyon bírtam, amikor Oropresa sellő volt A Rajna kincsében, készült egy film az előadás születéséről, és ott áll az elején, ijedt tekintettel néz föl a fal tetejére: az nem létezik, hogy ő itt egy horgászbotra fölakasztva, tíz méter magasságban, ég és föld között fog jajongani.

Aztán dehogynem létezett.

Viszont egy idő után Oropresa egyszerűen eltűnt. Tavaly, ha jól emlékszem, egyetlen közvetítésben sem szerepelt, és akkor az ember arra gondolt, talán ennyi volt, vagy gyereket vár, de ki tudja, hogy vissza tud-e, akar-e térni utána. Azt nem figyeltem, nem is sejtettem, hogy szépen kiszállt a New York-i világból, átjött Európába, és szépen végigénekelte a nagy színházakat, Róma, Verona, Scala, Párizs. Idén úgy tért vissza a Metropolitanbe, mint nemzetközileg jegyzett énekesnő, csak főszerepeket vállal, a Traviata még előtte, de tegnap adták a Manont, nem a Puccinit, hanem a Massenet-t. Szadista szerep, öt perccel a kezdés után már szórni kell a magasságokat, aztán elmélyülni, lelassulni, utána megint az ifjúság, a Gavotte, a végén meg a nagy dráma, a prózává váló haldoklás.

Megcsinálta. Nem mondom, hogy ennél jobb előadást még nem láttam, hatásosabb Manonok is voltak, de a máskor fenomenális Laurent Pelly rendezése sem nagy segítség. A 18. század helyett a századforduló, fekete-fehér világ, frakkos urak, fehér ruhás, kalapos nők, szép is, okos is, de nem lenyűgöző, nem eléggé felfokozott. Felvonásról felvonásra egyre hosszabbnak tűnik, mintha a nagy szenvedélyre Massenet-nak sem lett volna eszköze, nem csak a rendezőnek, az ember a végén megérti, hogy Puccini miért érezte, hogy újra meg kell zenésíteni ezt a történetet, mert így mégsem az, aminek lennie kell. Nem pont az a tanulság, amire a néző 11 óra körül vágyakozik.

Elég halvány emlékeim vannak arról, hogy láttam őt. Raymond Leppard a Zeneakadémián. Oldalról, az első emeleti erkélyről. Meglepően dús hajú, alacsony ember vezényelt. Ha tényleg így volt, akkor alighanem a Liszt Ferenc Kamarazenekart dirigálta, több közös munkájuk is volt. Maradandó is, úgy értem, lemezfelvétel, többek között a Bastien és Bastienne, nagyon korai, de nem teljesen élvezhetetlen Mozart, Gruberovával és Polgár Lászlóval.

Furcsán igazságtalan volt vele a zenei világ, de talán nem bánta. Amikor kezdett, akkor ő volt az őrült pionír, mármint a hátrafelé haladó pionír, aki olyan lehetetlen szerzőkért küzd, mint Monteverdi, na jó, ő nem lehetetlen, de Cavalli. Cavalli? Honnét szedi? Nincs elég normális zeneszerző a világban? Nincs elég előadatlan opera? Aztán, amikor a Cavalli-meccs meg lett nyerve, elkészült a partitúra, felvették a lemezt, akkor már győzött a régi zenei mozgalom, és Leppard javíthatatlan romantikus, önkényes és nehézkes lett, akinek fogalma sincs arról, hogyan is szólhattak ezek a művek eredetileg.

Kibírta. Játszott mást, 20. századi angolokat, szimfonikus repertoárt, az Indiana Symphony vezető karmestere lett, átköltözött Amerikába, vezényelt, tanított, komponált, tavaly még premierje volt egy dalciklussal. De írt filmzenét is, nem is akármihez, A legyek urához. Visszatért a barokkhoz is, nekem a legkedvesebb Dido és Aeneas felvételemet ő vezényli, és Jessye Norman énekli a fél címszerepet. A másik felét Thomas Allen. Jó élete volt, nagyon úgy tűnik. És a sokat emlegetett mosolyából ítélve: ő is tudta.

Jó, ha meg kell lenni, akkor meglesz, de egyáltalán nem voltak reményeim. Joker, amiről annyi szó esett a világban, ami után máris odaítélnék az Oscar-díjat Joaquin Phoenixnek, és biztos nagyon jó, elhiszem, de az ember mégis megőrül ezektől az úgynevezett nagy, filmes alakításoktól. Sánta pincér meg látszólag süketnéma inas – ezek voltak a régi, holtbiztos tippek, Marlene Dietrich szerint, most meg leginkább az, ha a történet négyszáz évet fog át, és a főszereplő látható benne csecsemőként és matuzsálemként. Lehet valaki nagyszerű egy olyan filmben, ami egyáltalán nem érdekel? Mert nekem ez az egész Batman-dolog kimaradt, sose izgatott a bőrfülű hős, se sorozatban, se filmen, se képregényben, hiába ígérik, hogy most kiderül, mitől kattant be Joker, ha egyáltalán nem foglalkoztat a bekattanása. Ha a Batman-tudományom épp csak odáig terjed, hogy rájöjjek: az a gyerek a két lelőtt szülője mellett majd denevérré válik.

Az egész helyzetet tovább súlyosbítja az idő múlása, Joaquin Phoenix lefogyott és némileg elaggott, ettől többé-kevésbé úgy néz ki, mint Palik László. Hogyan lehetne megrendülni valakitől, aki esténként azt üvöltözi, hogy fuss, család, fuss?

A poén, gondolom, sejthető. Tényleg jó, ami tényleg jó, hosszú, és Phoenix majdnem végig a vásznon van, és él, él minden porcikája, a rossz fogai (hová lett az a jobb felső négyes?) és a lerágott körme, a vékony bokája és a bordakosara egyaránt. Nyilván nem csak az ő érdeme, ehhez rendező is kell, aki tudja, mi az, ami belefér, mennyire lehet lassú, hogy nem ül le a történet, vagy éppen hogy ül le annyira, amennyire pont jól esik, hogy ne rohanjunk, hanem együtt múljék velünk az idő.

És kétszer is eléneklik a filmben Stephen Sondheim dalát, a Send In the Clowns címűt. Ha szigorúan vesszük, nincs rá semmi ok vagy értelem, leszámítva, hogy Joker sokszor bohócnak van öltözve és festve, nem ez a helyzet, amiben a dal eredetileg elhangzik (az A Little Night Music című musicalben), de annyira szép, annyira jól énekli Sinatra, hogy minden meg van bocsátva. Meg van értve, meg van szeretve.

Néha azt érzem, mást sem csinálok, csak nekrologizálok, számolom a halottainkat, akiket már soha többé nem látunk. Szerencsés az eset, ha már egyébként sem volt esélyünk, régóta visszavonult, tiszteletreméltó aggokról van szó, és csupán ürügy a halál a hála kifejezésére. Ha csak ezen a héten nézünk végig: Raymond Leppard és Rolando Panerai, mindkettő kilencven fölött, az utóbbi még Maria Callasszal készített közös lemezeket, illetve vele is, hiszen nyolcvan fölött volt, amikor elbúcsúzott a színpadtól a Gianni Schicchivel.

De ez most más. Zubin Mehta él, bár mintha egy kicsit rosszabbul nézne ki a pesti fellépéséhez képest is. Mindenesetre gyógykezelések várnak rá, és hivatalosan is elbúcsúzott az Izraeli Filharmonikusoktól. Ötven évig volt a zeneigazgatójuk, csekélység. De mi a búcsúzónak szánt zenemű? Mahler 2. szimfóniája, a Feltámadás, harangszó, éneklő lelkek hada, eufória, még ha kicsit összeszorított szájú eufória is (ha lehet ennyi éneklésre ezt mondani), mintha Mahler azt mondaná: nem, igazán nem vagyok biztos benne, hogy így lesz, de hátha.

Úgy illik, hogy igaza legyen.  

Ősrégi emlék, még abból az időből, amikor a család nyaranta együtt nézte a tévét, ha tévének lehet nevezni a MiniVidit, tenyérnyi képernyőt sárga műanyagdobozban. Kihúzható rádióantenna biztosította a zavartalan vételt, már ha nem ment el a kert aljában a kanizsai gyors. De épp nem ment el, egy fehér szmokingos férfiú énekelt benne az épp soros, már késői táncdalfesztiválon. Valamilyen, előttem is rejtélyes okból a dal címére is emlékszem: Akkor is ősz volt. Milyen szép hangja van, mondta a család, de hát nem erre való.

Mintha ez lett volna Bárány Paál László végzete. Vannak ilyen hangok, amelyeknek nem felel meg a világ, a kor, vagy a hely, az ország, amelyben születtek vagy élnek. Bárány Paál László ugyan bekerült a szép hangjával az Operába, de ott sem volt igazán otthon. Kisebb-nagyobb basszusszerepeket kapott. A számomra legemlékezetesebb fellépésén viszont épp a hangja nem volt jelen. A Gioconda ment, ő megfázott, Kováts Kolost a gerince kínozta, így az utóbbi lent énekelt az árokban, Bárány Paál László meg fent tátogott és lejárta a szerepet, hogy ne maradjon el az előadás.

Néhány napja terjedt el a hír, hogy meghalt Bárány Paál László, és meghalt a felesége, Czakó Mária is. Furcsa módon majdnem egy napra esett a születésnapjuk, egy nap különbség volt köztük, a szokatlanul sok év mellett. És most ugyanabban az évben, ugyanazon a napon… Nem, nem öngyilkosság, nem is autóbaleset, a férfi kórházba került, az asszony elesett otthon. Nem hiszek a szép halálban, de ez viszonylag olyan.

Van egy rokonom Brazíliában. Hogy pontos legyek, kettő is van, de most csak az egyikről akarok mesélni, ő járt itt Budapesten. Nem mondhatnám, hogy nagyon intenzív vagy szoros volna a kapcsolatunk, 1982-ben beszéltünk egymással először, tegnapelőtt meg másodszor. Együtt ebédeltünk, mi van kivel, milyen magyarnak lenni Belorizontéban, az egész nagyon kellemes. Ő maga egy kicsit tud zongorázni, milyen jó is volna, ha tudnánk egyszer négykezesezni. Haha. Aztán az ebéd végén egyszer csak azt mondja: ha legközelebb jön, szeretne elmenni egy Kocsis-koncertre.  

Jaj, hát azt én is szeretnék, mindannyian szeretnénk, de sajnos lehetetlen. Ó, mondja ő, és aztán azt mondja, valamikor a kétezres évek elején kapott egy Kocsis-lemezt, a Bach-zongoraversenyeket, és az nála megváltoztatott vagy megértett belőle valamit.

Csak azért mesélem ilyen hosszan, hogy világos legyen: nem beépített ember. Nem volt soha Zoltán személyiségének a hatása alatt, nem tudja, hogy ő milyen helyet is foglalt el a magyar zenei életben. Egyszerűen meghallgatta az egyik lemezét. Nem is akármelyiket, hanem az egyik leginkább vitatottat, (a másik alighanem a Chopin-keringők), amire azt szokás mondani, hogy Gouldnál is gouldabb akar lenni, hogy a keménység és a szárazság mintapéldánya. Ő csak a zenét hallgatta, egy másik kontinensen, és mégis többet értett meg Kocsisból, mint sokan, akiknek lehetőségük lett volna gyakran és élőben és lemezről és bárhogy hallani őt.

Ilyenkor azért nagyon büszke tud lenni az ember a rokonaira.

A szépség ugyanúgy öröklődik, mint az egyéb javak. Nem arra gondolok, hogy mik a közös kincseink, és mennyire tudunk vigyázni rájuk, megkapják-e az utánunk jövők azt, amit mi kaptunk az elődöktől, hanem a szépség érzetéről. A vélekedésről. Mintha nem szeretnénk lemaradni azoktól, akik valaha beszámoltak a lelkük rezdüléseiről. Ezért olvassuk az útikönyveket, amelyekben elmondják, hová menjünk, mit kell megnéznünk, ezért esszük méla arccal a madelaine süteményeket. Most ezért állok a siracusai katedrális előtt csöndesen. Lawrence Durrell azt írta, hogy ez a legnagyobb csoda a világon, az új és új átépítések. Volt itt egy görög templom, aztán egy római, aztán jöttek a bizánciak, a normannok, spanyolok, olaszok. Voltak, akik oszlopokat állítottak, voltak, akik megfordították a templom irányát, hogy jelezzék, ez egy másik templom, voltak, akik ablakot nyitottak rajta, hogy jelezzék: ez ugyanaz, csak most már fény is van benne. De a sok belebontás és beleépítés végül tökéletesen egységes műalkotást hozott létre, amely semmivel sem erőtlenebb, szétesőbb és jelentéktelenebb, mint egy Michelangelo-szobor.

Mondja Durrell. És vele mondom én is, meg minden látogató, aki megörökölte a köveket és a papírt is megkapta mellé, mint használati utasítást.  

Kíváncsi vagyok, készült-e egyáltalán olyan fénykép Kurtág Mártáról, amelyen egyedül látható. Mert olyan van bőven, szerencsére, hol Kurtág György is ott van, még nekem is van egy. De a két ember annyira tökéletes párost alkotott, hogy sokszor arra gondoltam, talán megkérik, és elintézik, hogy az igazolványképek is kettős portrék legyenek.

Nem mondom pontosan. Olyan kép bőven van, amelyen Kurtág György látható, akár egyedül, akár más társaságában. Csak mintha Kurtág Márta szűnt volna meg a világ számára, ha valahogy és valamiért egy arasznyinál nagyobb távolságba került a férjétől. Nyilván nem véletlen az ilyesmi, és nem a fényképészek hibája vagy nemtörődömsége, hanem ők akarták így: az egyik életet tökéletesen feloldani a másikban, nemcsak érte vagyok, de külön nem is vagyok. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti, aki viszont elveszti az életét énértem, megmenti.

Dionüsziosz füle. Úgy hívják a híres barlangot Siracusában, és a plusz i betű fontos, nem Dionüszosz a névadó, hanem a zsarnok Dionüsziosz, aki a legenda szerint… Két legenda is van, az egyik szerint a politikai foglyokat zárták ide, és a különleges akusztika úgy felerősítette a suttogásokat, hogy azt a barlang tetején lévő fülelőlyuknál is lehetett hallani. A másik legenda szerint Dionüsziosz ide küldte az ellenfeleit kínzatásra, ő meg odafönt hallgatta, hogy jajgatnak a boldogtalanok.

A barlang nevét állítólag Caravaggio adta, amikor erre járt, és néha eszembe jut, hogy talán ő is összekeverte Dionüszoszt és Dionüszioszt, és ezt a hegyes formát talán ő szatírfülnek látta. Mondjuk ahhoz még a szatírokat is össze kellett kevernie Dionüszosszal, és az ő Dionüszosz-képén az isten füle nem is látszik. Kell az az i betű.

Visszahőköl tőle a gyanútlan belépő. Mi ez? Mintha egy sarokház volna. Nem a szó építészeti hanem a cukrászati értelmében, mintha egy hatalmas habzsákból nyomták volna tele a templom belsejét, van egy karamellizált alapszín, és rajta ez a felfoghatatlan mennyiségű fehér. Ez volna a szicíliai barokk?

Nem tudom. Az biztos, hogy ez a jezsuiták temploma Palermóban. Hogy mennyire felel meg a helyiek ízlésének, azt igazán nem kutattam, de szerintem tetszik nekik. Tényleg ilyen jellegű süteményeket esznek, canolót és cassatát, nagy, dús, édes, fehér krémeket. A templom maga azonban ennél trükkösebb, ha valaki az első benyomást hajlandó egy másodikra cserélni, akkor látja, hogy ez a sok fehér, meg benne a kandírozott gyümölcs hihetetlenül aprólékos munka. Aprólékos és szép is, csupa elegancia, ornamentika, állatok és angyalok a falon, egy élet is kevés volna ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: ó, már láttam. Már ismerem. Leül az ember tetszőleges helyen, elkezdi bámulni a falat, és szépen elvész, belevész, azt érzi, amit a nagy templomoknál: elődök és utódok sora között ő a kicsi, de kiválasztott pont, akinek a lelkéért folyik a harc.