Kosztolányit olvasok, de Kosztolányi Ádámot, és nem akarom előre elvenni senkinek a kedvét, de... szóval minden igaz. Rendetlen elme, rendetlen írás, nem egy föl nem fedezett, elkallódott művekkel teli titkos író. Viszont valaki, aki látta, hallotta, beszélt vele. Velük. Aztán olyan dolgokat ír le, hogy nagyon hasonlítottunk apámmal egymásra, ő is irtózott a náthától és én is. Sokan vagyunk Kosztolányi-hasonmások. 

Mégis: látta, hallotta, beszélt vele, és nem csak az apjával, de József Attilával is, ahogy ül az asztalnál, köröz a mutatóujjával érvelés közben, tömött bajusz és hátrafésült haj. Alacsony ember, talán 165 centi, ez sem meglepetés, a Babitsnak írt levelében elmondja, hogy 42-es gombos cipőt kell viselnie, pedig 38-as lába van, hát akkor nem lehet valami góliát.  

A hátrafésült hajnál akadtam meg, nem mintha nem tudtam volna, vagy nem láttam volna a fényképeken, de mégis: mintha ez volna a legfairebb fair play, amit egy férfi a környezetével játszhat. Odamutatja a világnak, mennyi idős, mennyi haja maradt, mi várható a jövőre nézve. Nem borzol, nem fésülget, nem igazgat. Látszólag a tarvágás még tisztább játék, de csak látszólag: úgy is lehet érteni, hogy saját jókedvemből vagyok kopasz, ha akarnám, gitáros lehetnék bármelyik rock bandában. 

Nem akarok nagyon messze menő következtetéseket levonni, biztos vannak nagyon rendes, átfésült hajú férfiak, itt van például Pierre Boulez. 

 De a haja röhögséges. 

Valami belső ellenállást éreztem, egyrészt talán azért, mert annyit ismétlik a tévében ezt a Csak szex és más semmit, hogy ha még egyszer meg kell nézni a szép, tágas folyosót a körlifttel... Másrészt meg olasz filmet rimékelni, ne már. És az előzetes is olyan kis lassúcska, Szávai Viktória ezzel a tévébemondói hangjával és artikulációjával... 

Aztán eltelik tíz perc, és nem találom az ellenérzéseimet. Mernek kicsik lenni, bent maradni egy szobában, vagy kimenni az erkélyre, majdnem az összes külső lemegy a főcím alatt. Mernek színészek lenni, mondjuk ezzel a Hevér - Elek - Mészáros belső hármassal nem is olyan nagy bátorság, komolyan mondom, az volna a legjobb, ha annyi pénz volna a világon, hogy mindenki léphetne egyet és még egyet, és egymás szerepét is eljátszhatnák. Megnézném. 

Ilyen film ez a BÚÉK, picinyke, jócska, magyarocska, megállja a helyét az olasz eredeti mellett, képzelem, hány embernek jut eszébe ez a kirakjuk a telefonokat karácsonyi vacsoránál, újévi ebédnél, és eljátsszuk mi is, aztán rájönnek, hogy jobb ha nem. Miközben a nagy kiábrándulásról kellene szólnia, hogy mindenki nyakig, fejbúbig van piszkos titokkal, megalkuvással, megcsalással,mégis tele van a történet mindenféle szeretettel meg reménnyel. Hogy a testi szerelem segítheti a lelki összetartozást, és ha nem segíti, az sem baj, mert szeretni úgy is jó, és vannak a világban ártatlan fiatalok is. Vagy, amit a legjobban szeretek, hogy az elszenvedett igazságtalanság még a kis senkiből is hőst csinál, nem történhet velünk semmi jobb, mint egy méretes méltánytalanság. Ezt kívánjuk magunknak jövőre. 

Most akkor tényleg megcsinálják jövőre a Casablancát? Meg a Volt egyszer egy Vadnyugatot? 

Ambrus napja van, ami még mindig különleges az operabolondok számára, mert a város védőszentjének napján kezdi az évadot a milánói Scala. Nem mindig volt így, az épületben először 1778 augusztusában játszottak operát, és nem sejtve a jövő ítéletét, Antonio Salieri művét, A fölismert Európát. De azóta is változott a világ, nem is keveset.  Még emlékszem, amikor a kilencvenes években valaki azt mesélte, hogy ismer egy embert, aki ott volt az 1955-ös évadnyitón, a Normán. Körülbelül azt is mesélhette volna, hogy ismer egy ember, aki járt a Szaturnuszon, és még vissza is jött. Azon az előadáson ugyanis Maria Callas énekelte a címszerepet. 

Ma este Ildar Abdrazakov lesz a címszereplő, és az Attila az opera. 

A Scala honlapja azt írja, hogy Magyarországon élőben közvetítik az előadást, már ha jól dekódolom a szerintük angolul kiírt országnevet, hogy Unghery, aminek a hazai műsorújságokban nem találtam nyomát, de attól még igaz is lehet. Kicsit, persze, azt érzem, hogy ezt a tévés dolgot a csóróknak találták ki, akik régebben tojásokkal mentek el az évadnyitóra, nem magára az előadásra, hiszen oda bejutni ma 3000 euró, és még van 25 jegy, csak az épület elé, fogadni a világ gazdagjait. Most meg lehet mondani nekik, hogy ha az opera érdekel, maradj otthon, ha a társadalmi egyenlőtlenségek ellen akarsz küzdeni, tüntess a dóm előtt. 

Keddre egyébként egy nullával mérsékelik az árakat. Úgy már nyilván nem is érdekes az egész, maradt bőven hely a földszinten. 

Mindig azt hittem, azt is hiszem, hogy az akusztika, az arról való társalgás a kérges lelkek menekülő útvonala. Nyilván van terem, amelyik jobban szól, van, amelyik kevésbé, vannak pompásan kidolgozott hangzásarányok és vannak nem annyira pompásan fölépített együtthangzások, de mit számít? A zene a lényeg, amit meg kell hallani akkor is, ha a szomszéd házban egy Sokol rádióból szól, és aki a hangzásról magyaráz, az nem hallja a hangoktól a muzsikát. 

Így aztán most a hangzásarányokról fogok beszélni. 

Mert hogy volt értelme meghívni Ton Koopmant a Nemzeti Filharmonikusokhoz, az nekem egyértelmű volt. Másképp szólt a zenekar, halkan és visszafogottan, és még azt a régizenés nyígást is lehetett hallani a vonósoktól, amivel egyeseket az őrületbe lehet kergetni. Nem vagyok egyesek, nekem ez tetszik. És tetszik, hogy Mozart korai Esz-dúr szimfóniáját öttételesre változtatták, az alternatív lassú tételt beillesztették a finálé elé, így a szimfónia inkább divertimentónak tűnt, de tényleg nincs a kettő között olyan nagy különbség. Legalábbis ekkor még, amikor Mozart tizenhat éves. 

Csakhogy ez a finom, vízben oldott vagy fás hangzás arra kényszeríti az embert, hogy kissé előrehajoljon, a fülét kicsit kinyissa, érzékenyítse, tarka lepke, szállj be Laci fejibe. És akkor Tarkövi Gábor, a világ egyik legjobb trombitása, a Berlini Filharmonikusok sztár muzsikusa belefúj a hangszerébe. 

Mozartnak érzem magam, aki a történet szerint elájult, amikor apjának egy trombitás barátja megfújta a hangszerét. Pedig Haydnnak kellene érezni magunkat, és örülni, hogy milyen szép művet, milyen sláger-tételt sikerült írni erre a furcsa fémdarabra, csak úgy érzem, mintha a nagy susogásban valaki a fülembe kiabált volna. És senki sem hibás, a zenekar így játszik, a trombitás is a saját hangerején dolgozik, nem kezdett el harci riadókat fújni, csak a kettő nem jött össze egy művé, egy előadássá. 

Hogy a szív fáj, az semmi. De a fül is cseng hozzá. 

Kezembe került egy könyv, Az évszázad Manonja a címe, és Házy Erzsébetről szól. Nem akarok túl sokat élcelődni rajta, mert biztos, hogy jó szándékkal készült a remekmű, és nem is nagyon árulnak az alkotók zsákbamacskát, a Bevezető ötödik sorában már összetévesztik a 21. századi zenerajongókat a 21. századi zene rajongóival, és ez tényleg a legkevesebb. Ahhoz képest, hogy az évszázad Manonjáról szól a könyv, azt a valóban kissé bonyolult nevet, hogy Manon Lescaut nem mindig sikerül leírni, és meglepő módon nem csak a Lescaut szóval van gond, de időnként a Manonnal is. Sass Sylvia is megjelenik mindenféle alakban, mármint a neve, mintha csak az volna a lényeg, hogy ne kelljen kétszer egyformán leírni. A fényképeken lévő énekeseket hol azonosítják, hol nem, az operák címének helyesírását vagy eltalálják vagy sem. 

Ha már a fényképekről van szó: a legtöbb képet az Operaház akkori fotósa, Mezey Béla bocsátotta a szerző rendelkezésére, így, nyilván hálából, bekerült két oldalnyi anyag, azzal a címmel, hogy Házy Erzsébet kedvenc fotói. Lehet vitatkozni ezzel a válogatással is, Mario del Monaco fejét például levillantotta a mögötte lévő tükörben megcsillanó vaku, de az már mindenképpen különös, hogy az 1982-ben elhunyt énekesnő kedvencei között  van az 1987-es Richter-koncert szünetében társalgó Richter és Fischer Annie (képaláírásban egy e-vel kevesebb) és az 1990-es bécsi operabálon vezénylő Plácido Domingo. 

Van élet a halál után. 

Napjaimat továbbra is börtöntöltelékek között töltöm. Nem a teljes napokat, csak a boldog perceket, vagyis még mindig Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klubot. És ha nem azt olvasom, akkor a Folsom Prison Bluest dünnyögöm az orrom alatt. Lehet ilyen biztonságban is élni, szabadlábon Budapesten. 

A Folsom Prison Blues Johnny Cash szerzeménye, és az ember szívesen gondolja azt, hogy annyira megrázta őt az 1968-ban a börtönben adott koncertje, hogy rögtön dal lett belőle (esetleg már ott, a börtönfalak között). A kiábrándító valóság viszont az, hogy már vagy tíz éve készen volt a dallal, inkább a valóság utánozta a művészetet, ha már annyit énekelt a gyilkosról, aki lelőtt egy embert Renóban, csak hogy lássa meghalni, akkor el is ment, hogy megnézze, milyen is bentről hallgatni a vonatfüttyöt, és azokra gondolni, akik odakint kávét isznak, kocsiba ülnek, szivart szívnak. 

Egy év múlva Johnny Cash egy másik kaliforniai börtönben, a San Quentinben lépett föl, ahol előadta a Folsom Prison Bluest is. Amennyire tudom, aztán már nem ment vissza a Folsomba, hogy ott meg elénekelje a San Quentint. 

Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klub a címe, és szörnyű. Szörnyen jó és jó szörnyű, és csak jót lehet elmondani a szörnyűségről, ha könyvvé változik. Müllerék fordították, Müller Péter Sziámi, Müller Máté és Müller Brúnó Noé, gondolom úgy, hogy szétosztották a szövegeket, aztán valaki összefésülte a kész magyar fejezeteket. Még azt sem mondhatnám, hogy volnának zökkenők, észrevehető volna normális olvasás közben a több kéz, több fej. 

Az, sajnos észrevehető, nem gyakran, inkább csak itt-ott, hogy hiába vannak hárman, fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek. Viszonylag ártalmatlan részeknél. A történet egyik szereplője elmondja, hogy a pasijának (aki a dílere is egyben) két Cadillacje volt, az egyik gyökérsör (root beer) színű volt, és "egy retuspisztollyal rólam festett kép volt rajta, mintha én lennék Guadalupe szüze". 

Nekem ebből elég világosnak tűnik, hogy a fordító Müllernek sejtelme sincs arról, mi lehet a képen, mert ha tudná, akkor valószínűleg guadalupei Szűz Máriát vagy a guadalupei Madonnát írta volna. Őt. 

Tőlünk ugyan messze van, Mexico Cityben, de a világ leglátogatottabb katolikus zarándokhelyének mondják, évente húszmillióan mennek megnézni a tilmát, egy Juan Diego nevű indián köpenyét. Juan Diegónak 1531 december 9-én volt jelenése, Szűz Mária mondta neki, hogy építsenek templomot a tiszteletére. Az indián a püspökhöz szaladt, aki, természetesen nem hitt neki, és valami jelet kért tőle. Juan Diego újra (és újra) fölment a hegyre, ahol kasztíliai rózsákat talált. Azokat vitte a püspök elé a köpenyében, és ahogy a rózsákat kibontotta köpenyből, az anyagon ott maradt Szűz Mária képe, a hagyományoknak megfelelően kék köpenyben, holdsarlón állva, napba öltözötten. Akárcsak a csíksomlyói Miasszonyunk, bár az ő köpenye arany színű. 

Egy halom csodát mesélnek még a köpenyről, a festékről, szívdobogásról, az mindenesetre tény, és önmagában is csodaszerű, hogy a köpeny maga ma is látható, pedig az ilyen ruhadarabok a mexikói éghajlat alatt tíz év után elfoszlanak, szétesnek. Ez meg amerikai regénybe került, már ha fölismeri valaki a csodát.  

Van egy szép, magyar hagyomány. Egyszemélyes hagyomány, de szép: operaelőadásokról viszonylag hozzáférhető fórumokban úgy írni, hogy annak súlya, értelme, terjedelme legyen. Az egy személy Fodor Géza volt, és az ember azt hitte, hogy az ő halálával ennek körülbelül vége is van, nincs, aki fölvegye a zászlónak nevezhető tollat, aki tudós, annak egy recenzió túl léha műfaj, túl sok benne az esetleges, nem akar személyesen is viszonyulni az előadáshoz vagy a műhöz,  mert az mégsem tudományos. Vagy lehet még ennek ezer oka is. Aki nem tudós, az meg élménybeszámolni tud, de elemezni, magyarázatot adni az élményre már elég nehezen. 

És akkor tegnap éjjel, vagy ma hajnalban belefutottam Fazekas Gergelynek a 444-en közzétett beszámolójába. A téma Kurtág Fin de partie, Endgame, Végjáték című operájának milánói bemutatója volt, részletes és okos elemzés, benne van nem csak az opera, de a darab maga, hogy mikor használta Kurtág az eredeti, francia nyelvű változatot, hol fűzte bele a Beckett által készített angol nyelvű fordítás egy mondatát. Sorolnám, de nem kell, mert el llehet olvasni. 

https://444.hu/2018/12/01/kurtag-a-legnagyobb-beckett-fordito

Nem is arról van szó, hogy olyan, mintha ott lett volna az ember, bár az is elég nagy dolog volna, de ez több. Olyan, mintha ott lett volna, és  még értené is, hogy mi történik. Hogy nem a közönség, bocsánat a szóért, masszív megfingatása folyt ott Milánóban, hanem valami, aminek a végén végtelenül elfárad és elszomorodik a néző, de mintha ez a szomorúság volna az egyetlen érző és gondolkodó emberhez méltó világszemlélet. Talán tovább is mennék: mintha a szomorúság volna a derű, az a befogadói lelkiállapot, amire törekedni kell, mert ha eléggé el tudsz keseredni, akkor értetted meg, hogy mi van körülötted. 

Most ez így nem hangzik olyan jól, de Fazekas Gergelyt olvasva mégis az.  

Sok értelme biztosan nincs újra elmondani, jelenleg mennyire kevés örömöt találok Bogányi Gergely művészetében, és hogy minél többször hallom a róla elnevezett zongorát, annál csúnyábbnak tartom a hangját. Talán annyi az újdonság a Pannon Filharmonikusokkal adott közös koncertben, hogy az egész produkció, Mendelssohn g-moll zongoraversenye még valahogy kidolgozatlannak is tűnt, a zenekart vezénylő Bogányi Tibor meg mintha inkább a testvérét vezényelte volna, mint a főfeladatnak tekintendő többi muzsikust.

Ilyenkor lép le az ember, nem neki való ez az este. Csakhogy elsősorban a második részért mentem, Bruckner 5. szimfóniájáért. Elég jól emlékszem, mikor hallottam először a művet, a Berlini Filharmonikusok játszották az Erkel Színházban, Daniel Barenboim vezényletével, ahogy mondani szokás, még a vesztfáliai béke idején. Azért is emlékszem rá, mert Csengery Kristófnak a koncertről írott kritikájában elhangzott egy mondat, nem saját, hanem idézet: Brucknert hallgatva jöttem rá, mennyire szeretem Mahlert. 

Mintha ma is ez volna a szélesebb magyar közönség hozzáállása Brucknerhez. Valami Mahlerhez hasonló, de nem annyira jó, nem annyira átélhető, nem olyan modern, nem olyan személyes és neurotikus. Mintha Bruckner volna a Mahlerhoz vezető út, de ha le lehet vágni a kanyarokat, ismerünk hozzá egy rövidebb utat, akkor nem is érdemes sokat kínlódni vele. 

Ebből a szempontból Bogányi Tibor a kivétel, neki Bruckner a cél, nem kell hozzá magyarázat más, mint maguk a művek. És ha az ember átveszi ezt a szempontot, tényleg Brucknerre kíváncsi, miért ne választhatná vezetőnek éppen Bogányi Tibort. Kicsit bizalmatlanul, főleg a Mendelssohn-versenymű után, de azért reménykedve.  

Nem bonyolítom nagyon tovább: jó volt maradni. Meglepően jó. A zenekarral csodák nem történtek, sőt, néha egészen furcsa dolgokat is lehetett hallani, de az egész interpretációnak volt lelke, értelme, iránya. Ha olyan karmester fogja a kezünket, akinek Bruckner vagy épp ez a szimfónia személyes ügye, akkor nincs nagyon más dolgunk, mint kapaszkodni, és időnként meglepően szép dolgokat hallani. Nincs a zenélésben hamisság, szerepjátszás, ámítás vagy bármi kényelmetlen. Nem akarom azt mondani, hogy a ménkű nagy, másfél órás szimfónia egy percnek tűnt, hiszen épp ez a lényeg. Nem percnek tűnt, hanem ménkű nagynak, jelentősnek, de legalább a körvonalaiban megsejthetőnek. Mint egy jól sikerült ejtőernyős tandem-ugrásnál, végig lehetett suhanni a tájon. Néha elveszíthette az ember az eszméletét, van ilyen, de a végén oda érkeztünk, ahová szerettünk volna. Bruckner Paradicsomába. 

Hetek óta nem hagy teljesen nyugodni a Sámson és Delila, Saint-Saens operája. Volt a Metropolitan-közvetítés, szép is volt, jó is volt, vagy ha nem volt nagyon jó, azért sokkal jobb már nem lehetett volna, és azt gondoltam, hogy az egésznek Saint-Saens az oka. Olyasmiről beszél, ami őt valójában nem érdekli. Hogy számára nem egy furcsa kapcsolat különböző pillanatai a fontosak, hanem csakis a csábítás és elbukás, hogy van ez a férfi, akinél nem az a fontos, hogy végül elbukik vagy állva marad, csak maga az impulzus, ami éri hol jobbról, hol balról, ő meg pofozódik három felvonáson át.  

Aztán baráti levélváltásban valaki ellenkezett: teljesen rosszul látom a problémát. Saint-Saens számára az volt az érdekes, hogy egy férfi és egy nő ugyanarra a problémára milyen megoldást talál. Van Sámson, aki gyötrődik, mert nem tudja összeegyeztetni a magán- és a közéletét, a szerelem és a hazaszeretet, boldogság és kötelesség feloldhatatlan konfliktusba keveredik nála. Nem is találja a megoldást, csak elmegy mindkét végletig, félig belepusztul a szerelembe és egészen belepusztul a közösségbe. Vele szemben meg ott van Delila, akinek az egész nem gond, összeegyeztet mindent, tudja, hogy mi a fontos és mi a még fontosabb, csábít és elárul, szolgál és véd. 

Lehet, tényleg lehet. Tudom, hogy nem Saint-Saens a felelős a librettóért, de talán azért ilyen hullámzó hatású a zene, mert oda írt igazán jó dolgokat, ahol egyetértett a történettel. Eszembe is jut a saját önmeghatározása: nem homoszexuális vagyok, hanem pederaszta. Talán azért is írt egy szép, tartott magasságot oda a tenor számára Delila legjobb száma, a Csókária végére: énekeld csak ki a lelkedet, a végén mégis a tenornak fognak tapsolni a népek. 

Most ez olyan fején talált szögnek tűnik. Lehet, hogy nem az, de tetszik.