Még most is óriási az érdeklődés a Galériában Frida Kahlo iránt, háromnegyed óra a bejutás. Oh, my claustrophoby, mondja egy amerikai asszony, és föladja. De általában nem adják föl, van, aki már eleve Frida Kahlo pólóban érkezett, ezért, vagy ezért is jött Budapestre, hogy lássa a kiállítást. Bejutunk, aztán csak állunk, mint sikeres küldetésteljesítők a melegben, bent vagyunk, itt vagyunk. De mi is a küldetés?

Olvasom a fehér betűket a zöld falon, hogy Kahlo (vagy Frida?) arra gondol, hogy a világon valahol van egy másik ember, aki éppen olyan különc és furcsa és nyomi, mint ő, és most talán éppen őrá gondol. Mind azok vagyunk, az a másik nyomi? És ha már ennyien vagyunk, akkor szép lassan mi leszünk a többség? Tömegkülöncség? Vagy létezik ilyesmi, hogy jaj, egy kicsit elkéstünk, de érezd, hogy nem vagy egyedül? Utólagos magánytalanítás? 

Vagy éppen fordítva. Ez a vezér magányossága, a bajszos nőé, ez a vigasztaló egyedülléte. Azért, mert mi nem segíthettünk rajtad, te még nagyon is segíthetsz rajtunk. Biztos, hogy ennek a művészethez nagyon kevés köze van, mármint a szó eredeti értelmében vett képzőművészethez, a képek maguk csak ürügyek, hogy keressük egymást. Nézzük a szenvedéseit, de nem olyan könnyű megváltódni. 

Van egy elmélet, amely szerint mindenki három kézfogásnyira van mindenkitől. Gondolom, az egy időben élőkről van szó, nem pedig arról, hogy Julius Caesarnak közvetve is megveregethetnénk a vállát. De így is meglepő, hogy az ember ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismeri azt a bizonyos valakit, akinek meg kellene fogni a kezét. Mindenesetre én ismertem valakit, aki ismerte a tegnap százéves Alan Jay Lernert, a My Fair Lady szövegíróját. Sajnos túl későn ismertem meg, így nem lehetett megkérdezni tőle, hogy miért ez lett a Pygmalion musical-változatának címe, pedig a dalt én is tanultam harmadikos általános iskolásként, London bridge is falling down, my fair lady. Mondjuk ez így is, önmagában is elég rejtélyes. 

Verus nagybátyám valaha mindig a Lerner-Loewe párost hozta föl az alkotói önmérséklet csodálatos példájaként, egyet hoztak létre, de oroszlánt, egy művet alkottak közösen, aztán belátták, hogy azt úgysem tudják felülmúlni, ezért nem is kísérleteztek. Ahányszor ezt elmesélte, én mindig elmondtam, hogy valamit félrenézett, Lernerék nem egyművesek, ők írták a Brigadoont, a Gigit, továbbá Lernerhez fűződik az Egy amerikai Párizsban és a Királyi esküvő filmmusicalek. Nem beszélve a Camelotról, amelyről Noel Coward azt írta, kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, de fele olyan vicces. Nagybátyám bólogatott, aztán három-négy hónap múlva visszatért a saját változatához, hogy ott van Lerner és Loewe, csak egy művet írtak, mert belátták, hogy...

A kézfogáshoz visszatérve, a trükk csak annyi, hogy ismertem Miklós Tibort, akinek egyszer megmutatták, hogy ott ül Alan Jay Lerner, ő pedig, kellő vagánysággal odament hozzá, hogy voltaképpen kollégák lennének, musicalek szövegírói, és kíváncsi volna a nagynevű és sikeres (három Oscar, hogy mást ne mondjak) pályatárs véleményére. Lerner bólogatott, persze, hogyne, Miklós Tibi pedig lefordíttatta A krónikás szövegkönyvét angolra, és elküldte neki. Aztán, ahogy az várható is volt, semmi válasz. Még jó. Kinek is volna kedve ismeretlen magyar szövegírók sztorijait bogarászni, rossz szemmel, köztiszteletben álló verselőként. De eltelt egy év, és Miklós Tibor levelet kapott, benne Lerner gratulációjával és alapos elemzésével, elolvasta, végiggondolta, ilyennek találja és csak így tovább. 

Csak mesélem, hogy ilyen emberek is éltek a földön. Lerner százéves volna, hogy már nem él, rendben van. De Miklós Tibi? Júniusban múlt volna hetvenegy. Hetedikén lesz öt éve, hogy meghalt.    

Nem tudom, hogy ez a Kodály-módszer kiterjesztése vagy épp az alapja, de aki tanult hangszeren játszani, tudja: előbb vagy utóbb előkerül az, hogy énekeljen. Énekeljen a hangszeren, úgy szólaljon meg az a nyavalyás doboz vagy bútordarab vagy cső, mintha a zenész testének lenne a része, mintha belülről fakadna a zene. Nem is tudom, jönnek a példák, ahogy Isaac Stern a Maótól Mozartig című filmben tanítja a kínai kislányt. Nem megy, minden nagyon merev, és akkor azt mondja neki: most énekeld el a dallamot. A kislány belepirul, de elénekli, és tényleg élni kezd az a pár hang. Vagy ahogy Bruno Walter küszködik a zenekarral egy Mozart-szimfónia próbáján: sing the D! Mondjuk ez az a felvétel, amiről Solti azt mondta, hogy elsőre egészen jól eljátszották, de addig finomított rajta Walter, amíg teljesen elromlott, és nem beszélt a levegőbe. 

Szóval: énekelni jó meg hasznos. De annyira senki nem tudott (vagy tud) énekelni a múlt század nagy hegedűsei közül, mint Itzhak Perlman. Nem csak arról van szó, hogy milyen szép, bársonyos a beszédhangja, hanem hogy igazán énekel lemezen. Elég sokáig azt hittem, hogy nahát, mennyire érdekes sajtóhiba, amikor a lemezkatalógusokban azt írták a Toscához, hogy Perlman is énekel rajta. Aztán láttam, hogy a borítón is azt írják, aztán hallottam a rádióban a felvételt, és tényleg ő az. A Levine vezényelte akkor EMI-, ma Warner-kiadvány. Scotto a Tosca, és túl a csúcson, elég élesen sipít, Domingo Cavaradossi, Renato Bruson Scarpia, és amikor jön a harmadik felvonás, a Levélária bevezetőjében tényleg megzengeti az orgánumát Perlman. Nincs benne semmi amatőrizmus, poénkodás, igazából az a furcsa, hogy túl jó, szebb színű az orgánum, mint amilyen lenni szokott a lemezeken. Pláne színházakban. 

Csak azért mesélem, mert ma van Perlman születésnapja, a hetvenharmadik, még sok ilyet, mármint sok születésnapot, mert énekes fellépéseket aligha vállal már. 

Meghalt Inge Borkh, 97 (egyes források szerint 101) évesen, nagy pályafutással, de sajnos kevés hangzó hagyatékkal, gondolkodnom kellett, mi is maradt utána. Egy Turandot, de azon mintha nem ő volna a főszereplő, hanem Mario del Monaco és Renata Tebaldi, ő tényleg csak valami jéghercegnő, mintha épp ez volna az eszme, hogy ő az idegenség az olasz világban. Egy árialemez, és, persze, a két nagy Richard Strauss-szerep, Elektra és Salome. Részletek Reinerrel és egy valóban legendás élő felvétel Mitropoulos vezényletével. 

Nem tudom, mit nem talált meg akkor a lemezipar benne, mert csinos is volt, nagy hanggal, tény, hogy a stúdióban kicsit fagyott, de túl sokat nem gyakorolhatta magát. Balszerencse, nagy konkurencia, ilyesmi. Hiszen ez benne a csodálatos, hogy nagy konkurencia mellett is le tudta tenni a névjegyét. 

Bár, ha már névjegynél tartunk, vicces, hogy az ember voltaképpen a keresztnevén szólította akkor is, ha a teljes nevét mondta ki. Ingeborg Simon volt az eredeti neve, abból lett Inge Borkh. Színésznőnek készült, és ez a kívánsága teljesült is, néhány évtizedes kitérővel, hiszen közben fölfedezték a hangját, és lett a korszak egyik legsikeresebb drámai szopránja. Amikor 1973-ban úgy érezte, hogy már nem megy a megszokott színvonalon, egy palermói Elektra után visszavonult, de pár év múlva prózai szerepeket vállalt, később pedig kabarékban lépett föl, önálló esteken saját élményeit mesélte és énekelte. Igazi, szép szakmai élet, és hosszan tartott. Izgatta az opera, tudta, kik az új énekesek, sok száz kilométert utazott egy-egy érdekesebbnek ígérkező előadásért. A hónap elején még látták Salzburgban: a Salomét nézte. 

A véletlen úgy hozta, hogy épp két könyvet olvasok párhuzamosan. Ebben, persze, még semmi sorsszerűség nincs, még abban sem, hogy Park Kiadó, de nyilván ettől nem függetlenül, mindkettőt Makovecz Benjámin fordította. Az egyik könyv Ross Kingtől a Dühödt ámulat, Monet vízililiomairól, a másik Roger Crowleytól a Kalmárköztársaság, Velence története. Most a lényeg azonban Makovecz Benjámin, akinek talán a Michelangelo fordítása óta vagyok rajongója, nem is neki, hanem a szavainak. Ott olvastam, hogy azzal vádolják meg a pápát, hogy fataró. Hú, de jó szó. Sejtelmem sincs róla, hogy mit jelent, de az biztos a hangzás alapján, hogy nem nagy dicsőség fatarónak lenni, még vicc szintjén sem süti el az ember, hogy fataró a faterom. És tényleg a rusnya hangzás kétes jellemvonásra utal. Illetve a Czuczor-Fogarasi szerint nem annyira kétes, hím állat, amelynek nemző ereje nincs, nálunk ösmertebb szóval paszkonca, de egyébként férfiatlan, himnő, és, nyilván ezt suttogták II. Gyuláról: gyermekrontó. 

Tényleg tetszik Makovecz Benjámin nyelve, még ha annyira erős is a stílusa, hogy olyan, mintha a két könyvet ugyanaz írta volna, teljesen elvész az angol szöveg, az ember néha fölkapja a fejét, vajon mi lehetett az eredetiben, amit úgy olvas, hogy Monet-t "körömfeketényit" sem érdekelte a politika. The black of a nail? Aligha. Ripityára tört a reimsi székesegyház angyalának a feje. What is ripitya? Igaz, a következő oldalon az derül ki, hogy nem is ripityára tört, hiszen aztán turnéztak vele Amerikában, mutatván, hogy a német barbárság ellen kell harcba szállni, de ez most mindegy. De valahogy szeretem a beszoruló szavakat és kifejezéseket is, hogy a Monet-könyvben a 46. oldal környékén négyszer is szerepel az a fordulat, hogy "nem kevesebb", és mire a Velence-könyvben a 29. oldalra ér az ember, már ötször olvashatta azt a szót, hogy "irdatlan". Remélem, nem tűnik úgy, mintha gúnyolódnék, mert tényleg nem, egyszerűen él tőle a szöveg, a hibáitól és a keresettségétől egyaránt, mintha valaki az asztal túloldalán ülne, és úgy magyarázná, hogy hogyan is volt ez. 

Nem is bírtam tovább, rákerestem Makovecz Benjáminra, van honlapja, és látszik, hogy ő ilyen, ha nem fordít, akkor is, az van rajta, hogy unokáinak száma "háromra rúg". Meg van egy kijárat az oldalról a Fortepanon közzétett fényképek közé, és találtam valamit, amit sokat kerestem, egy fényképet a feliratról, ami eltűnt azóta, de itt megvan. Köszönöm ezt is. 

Van egy film Monet-ről, némafilm, ahol a híres kertjében társalog, cigarettázik és főképpen fest, Givernyben. Sacha Guitry forgatta a filmet a kis, felhúzhatós kamerájával, afféle hazafias tett volt, mozgóképen mutatni meg a franciák kultúrfölényét a németekkel szemben a háború második  évében, 1915-ben. Lehet, hogy jók vagytok, vagy voltatok zeneszerzőkben, de nekünk meg ilyen festőink vannak. Guitry egyébként saját jogon is elég érdekes figura, Szentpéterváron született, mert a színész apja épp ott vendégszerepelt. Ezért is lett Szása, meg mert III. Sándor cár volt a keresztapja, az, aki hidat ajándékozott Párizs városának. Darabokat írt, filmeket forgatott, de igazából csak jóval később, a harmincas évektől. Ez csupán egy jól sikerült előtanulmány a későbbi karrierhez, és nem is ezért fontos, hanem mert Monet mintha tényleg festene, húzogatja az ecsetet a vásznon, és közben folyton odanéz a patak parti fűzfákra.

Pont ezt nem értem. Minek néz oda? Annyira már a saját feje után megy, ami a festést illeti, hogy egyáltalán nem értem, miért van még szüksége a valóságra. Miféle valóságra, ha már itt tartunk. Aki megnézi a Vízililiomokat, látja, hogy ez egyáltalán nem tájkép, inkább valami vad kísérlet, együtt látni a vizet, a fákat, a felhőket, a víz mélyét és felszínét. Egy centire vagyunk a teljes absztrakciótól, erről is szól a könyv, amit olvasok, Ross King írása Monet-ről, Dühödt ámulat a címe. Erről szól, meg talán arról, hogy miképp lesz ebből absztrakt egzisztencializmus, Rothko és Pollock, amerikai festészet. Mintha elméleti síkon Monet maga tévúton járna, azt hiszi, hogy a pillanatot örökíti meg, a fényt, ami mozdul, és megy tovább, pedig fest, alkot, gyarapít, teremt és nem újrateremt. Mint egy 20. századi Columbus, keletre indul,a  fény felé, de közben fölfedezi Amerikát.

Egy ismerősöm időről időre megnézte, hogy vajon él-e még Neil Simon. Mert hát élt, csak ezt itt elég kevesen tudták róla. Nemrég veseátültetésen esett át, meg rozzant volt, hát milyen legyen kilencven fölött. De élt, egészen a legutóbbi időkig. 

Ilyenkor irigyli az ember azokat, akiknek sejtelme sem volt arról, hogy Simon életben lehet, mert hát olyan régi figura, a hatvanas években aratta a legnagyobb sikereit, a két filmmé is változott színdarabbal. Mezítláb a parkban és Furcsa pár. Walter Matthau is milyen régen... Bár az is igaz, hogy Robert Redford és Jane Fonda tavaly álltak össze egy fényképezésre, hogy ötven éve mutatták be a Mezítlábat. És Redfordot még föl is lehet ismerni. Fonda sajnos a szépítő műtétek miatt tetszőlegesen behelyettesíthető idős, bár jó alakú amerikai hölggyé változott.

De hát már elkeseredni sincs idő. Már alapvetően befolyásolva van a világképem általuk és Neil Simon által, és tényleg, tényleg azt hiszem, hogy a Föld egy csodálatos bolygó, ahol szép emberek élnek és szeretik egymást, vicceseket mondanak, és hogy történjen valami, néha összevesznek olyasmin, hogy miért esik be a hó a mennyezeti lyukon át, meg miért nincs lift amikor a hatodikon laknak. Mindez csak azért van, hogy kibékülhessenek, és visszatérhessenek a kiindulási pontra, szépek legyenek és szeressék egymást. És ezen a világképen már aligha tud változtatni olyan apróság, mint a kor vagy a halál. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nekik. 

Nem tudom, másban is kialakult-e az a félreértés, hogy nem kell Aquincumot megnézni, mármint a múzeumot, az úgyis ott van. Meg hát mi is lehet benne, néhány olyan hegyes fémizé megfeketedve, meg törött korsó, kopott kő. Közben meg a múzeum maga színes, vidám, nincs eltúlozva benne a fibulamennyiség, a feliratok szellemesek, az tán a kert, a város maga, a térdig érő falak megindítóak a bennük lezajlott életekkel. Ha valakiben megfordulna a gondolat, hogy akár át is ugorhatná a falakat, gondoljon Remusra, mekkora pofont kapott Romulustól ugyanezért, bele is halt, és a város Róma lett, nem Réma. 

Gondolok Remusra. Romulusra is, ahogy a sírkövekre faragott anyafarkasokat nézem, és azt képzelem, szegény hivatalnokoké, akik azt hitték, hogy lehúznak itt egy-két évet a birodalom felső sarkában, aztán majd magasabb állásban térnek vissza a városba. Nem lehet olyan rossz, színház is van, nyilván nem olyan szuper színészekkel, mint odahaza, gladiátorok is vannak, féllábon is kibírjuk, ha a tél nem lesz nagyon fagyos. Közben vágytak Rómába, a capitoliumi farkas közelségére, újra nézni a villámcsapást a bronzállat jobb hátsó lábán, de a végén mégis túl hideg lett a tél, s ők itt maradtak a faragott kő alatt. Remélem, néha azért fölsóhajtottak: legalább nem Gorsium.  

Kicsit nehéz eldönteni, hogy ezek az augusztus végi szvingelések a Müpában minek is számítanak, évadkezdetnek vagy évad-túllógásnak, vagy nyárbúcsúztatónak, mindenesetre van rövidnadrágos vendég, és nem én vagyok az. Én a glennmillerista vagyok, aki tudja, hogy úgysem azt kapja, amit szeretne, de vannak realitások. Például az, hogy a big band korszaknak vége van, nagyon nehéz ma annyi jazz-zenészt megfizetni, amennyire szükség volna, így aztán a big bandről nem big band formátumban fognak beszélni vagy zenélni. Kicsit olyan, mintha a zongorát kellene bemutatni, de jaj, csak csembalónk van, azon is lehet játszani. 

Nem mintha a Dixie Kings of Hungary nagyon beleszakadt volna a harsonás zenekarvezető felidézésébe, elég hamar elkezdődött az "ezt ugyan nem játszotta, de akár játszhatta is volna" számok, ami aztán átment abba, hogy "ezt nem is játszhatta volna, de ez van a repertoárunkon". Ők tudják. Amit és ahogy játszottak, az egyébként tényleg fölhívta a figyelmet Glenn Miller és zenekara nagyszerűségére, mert hát hasonlított, csak sokkal nehézkesebb, laposabb, érdektelenebb és merevebb volt. Ha a különbséget is trombitálni tudták volna...

Mindegy. Viszonylag hamar elkezdtem törni a fejemet azon, hogy egyáltalán miért is neveztem be erre az esti programra, erre a little band szórakozásra, amely alapvetően olyan volt, mint amikor a kisgyerekek játékautókat tologatnak a szőnyegen, nem az esemény az érdekes vagy figyelemre méltó, hanem ahogy ezek az apányi, nagyapányi emberek mennyire másnak képzelik magukat, mint amik, lélekben amerikai fúvósok, testben meg ingujjra vetkezett Szegedinác és Budapestinác Pérók. Akkor miért is? 

Ja, persze, az énekesnők miatt. Tunyogi Bernadett, Koós Réka és Fehér Adrienn, akik most az Andrews Sisters formációt alakítják Adri Sisters néven. Kétségkívül felléptek közösen, mármint az Andrews Sisters és a Glenn Miller Orchestra, van róla felvétel, sokat hallgattam, amikor még a Walkman jelentette az utcai zenehallgatást, volt kazettám a Chesterfield által szponzorált rádiókoncertjükről, amelyen a hallgatókat minden további nélkül "dear Chesterfield smokers"-ként szólítják. Szóval az énekesnők, akik egészen jól idézik meg a régi harmóniákat, közben azért érdekes, hogy Tunyogi Bernadett kígyótestet imitál, Fehér Adrienn pedig az észszerűnél jóval rövidebb szoknyát vett föl, alapvetően azt az érzést keltve, hogy a fellépéshez nélkülözhetetlennek tűnő ruhadarab ezúttal az öltözőben felejtődött. Énekelnek együtt és énekelnek szólóban, nem rosszul és nem őrült jól, talán ez is egy üzenet, a szving halott, de szép halott. Mondjuk ezt lehetett sejteni.   

Még mindig Bánt olvasom, a Betűtésztát, de ez már az utolsó írás a könyvből (csalok, nem 9 - 327-ig olvastam, már ami a lapszámozást illeti), a Bartókról szóló versekről szól. Nem vagyok teljesen járatlan a témában, 1981-ben, a centenáriumi évben megvettem azt a zöldes füzetet, Bartók-válogatást, remélve, hogy valami fogódzót vagy segítséget kaphatok a költészettől, valami olyasmit írnak, amit én is átélek, ha bömböltetem a Tánc-szvitet. Nem mondhatnám. Azért megtanultam néhány erős verskezdetet, Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, vagy Szóljunk valamit a zeneszerzőről is. De a versek jelentős hányada a magyar líra úgynevezett szófosó korszakából való, és mintha képekkel, képhalmozással, képtelenségekkel akarnák leplezni a költők, hogy értik, de nem értik, tudják, hogy Bartók kicsoda, de nem tudják, ők sem tudják megfogalmazni. A legrémesebb nekem már akkor is Illyés Bartók-verse volt, Bán nem utálja annyira, amennyire én már gimnazistaként is, hogy itt ez a vers, nagyon el lehet mondani, ráförmedni a hallgatóságra, hogy Hangzavart? és rögtön utána szétosztani a világot őkre és mire, nekik hangzavar, nekünk vigasz. És két pillanat se kell hozzá, hogy kiderüljön, mi épp olyan ostobák vagyunk, mint ők, nekünk is hangzavar, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaja. Ja, ja. Hogy itt ez a Bartók, és direkt ronda zenét írt, hogy kifejezze a világot maga körül, amire csak Picasso hatlábú ménjei volnának képesek. Aha. Meg az Agip logója, a lángnyelvet fúvó, hatlábú fekete kutya. 

Az egész Illyés-versben ma már csak egy dolog izgat, hogy mikor változtatott rajta, mikor és miért, hogyan lett abból, hogy "anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje", az, hogy "ne kuplé-dal zengje". Ki jött rá, mikor jött rá arra, hogy az eredeti változat elég kínos. Sajnos ezt Bán sem tudja, vagy ha tudja, nem írja, de ő is értékeli az Illyés-versre tizenöt évvel később érkezett Vas István választ: Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult? Lehet: nem értek hozzá. Énnekem a zene volt, az első, amit meg tudtam érteni. 

Nem csak az az érdekes, hogy milyen okos Vas István, hogy mennyire vagány ez a csöndes hozzászólás vagy vers-lábjegyzet, de ez az 1971-es vers a nagy költők Bartók-verseinek utolsó darabja. Túlságosan kézre áll a poén, hogy persze, mert azóta nagy költők sincsenek, ki sem mondom, de akik vannak, azok nem írnak Bartókról. Megváltoztak az erőviszonyok, a vers már nem volna segítség, csak dörgölődzés a világhírhez, hátha átragad belőle valami.