Bán könyvét olvasom, mármint Bán Zoltán András Betűtészta című kötetét, esszék, kritikák, emlékezések, talán egyszer majd bővebben is beszélhetek róla. Szűkebben kétféle örömöt okoz, bizonyos könyvekről szólva de jó, hogy ezt nem kell elolvasni, más könyveknél meg de jó, hogy ezt el kell olvasni. Ezeken túl viszont van egy írás benne az Esterházy nekrológokról, ad némi bájt neki az utóbbi idők fejleménye. Mert a nekrológok kilencven százaléka azt az érzést emlegeti, hogy elveszítettünk valami mértéket, ízlést, viszonyítást. Nehéz volna tagadni, hogy Esterházy Péter tényleg betöltötte ezt a szerepet is, nem csak saját műveivel, sokat olvasó íróként sokat beszélt a kollégákról, és mindig hatásosan. Még ifjú író volt, amikor arról beszélt a Stúdió akárhány (mondjuk '80, de lehet, hogy '82) című műsorban, hogy aki Ottlikot nem olvasta, annak bizony szép, jól fejlett műveletlensége van. Másnap fölvásárolták az Írók Boltja Iskola a határon készletét. Onnét tudom, hogy az évszám nem volt magasabb, mint '82, mert én is vittem magammal egy példányt a zalaegerszegi laktanyába. 

Esterházy volt a közös ízlés, ha lehet így mondani, és most nem csak arról van szó, hogy az Esterházy-nekrológok kilencven százaléka erről szólt, hanem az ember ráismer saját sablonosságára: ha írtam volna róla, én is ezt írom. Ezt az apátlanság érzetet. Ezért is különleges és érdekes Nádas Péter írása, mert ő épp a rokonságot tagadta meg az emlékírásában, azt idézi föl, hogy a fiatal és éppen befutó Esterházy a saját sikerét hogyan próbálja kettejük sikereként értékelni, míg Nádas azt nem mondja neki az esőben, hogy "ezt a többest inkább adja föl". Esterházy "nevével jön a magyar történelem reprezentatív korszaka. Most ő személyiségével és teljesítményével adja vissza az olvasóinak ezt a reprezentációt, s ezért aztán jóval többen szeretik, mint ahányan olvassák."

Változtak némiképp az idők, Nádas neve közben a magyar irodalom reprezentatív neve lett, őt is többen szeretik, mint ahányan olvassák, de most Esterházynál, és az ő újraértékelésénél vagy irodalmi pápai trónfosztási kísérleténél maradva: nekem tetszik a jelenség. Egyfelől azért, mert senkit nem kell ájultan tisztelni. Ha Esterházy valóban nem csak annyira jelentős, de annyira jó író is, mint amilyennek gondolom, akkor neki, a munkáinak az ilyesmi nem árt, néhányan azt mondják majd, hogy na, nem is annyira jó, aztán rájuk mordul az olvasó többség, hogy hülyék vagytok. Nem látok ebben semmi szörnyűt, még Kulturkampfot sem, ha van a dolgoknak helye, akkor majd minden a helyére kerül. Talán csak az erősödik meg, hogy tényleg apa-figuráról van szó, és az apákon túl szokás lépni, nem gyászolhatnak egy életen át a fiúk. 

De mi van, ha Nádasnak van igaza? Ha Esterházyt a nevéért szerettük, azért, ahogy átsétált egy másik világból, és hozta magával mindazt, amit arisztokráciának, szellemi arisztokráciának gondoltunk, reméltünk, tudást, műveltséget, eleganciát, tehetséget, kötelességtudatot, fogcsikorgásmentes szorgalmat? Hogy jött valaki, aki azt bizonyította be, az a régi világ kitermelt (!) bizonyos családokat, és lám, teljesen igaza volt, mert ezek a családsarjak most is megállják a helyüket, ebben az új világban is szépen odaállhatnak a talapzatra, méltó helyükre? Mi van, ha az Esterházyt támadók ezt akarják újragondolni, ledönteni az írót a talapzatról, és az sem baj, ha a talapzat is dől velük. Mi van, ha ez egy szellemi jobbágylázadás? Nem kell se tehetség, sem elegancia, sem hosszú, többszörösen összetett mondatok, idézetek és nehezen megfejthető rejtjelek, elegünk van abból, hogy olyan regényeket olvasunk, amelyektől bunkónak érezzük magunkat. 

Nincsen semmi, persze. Ha Esterházy olyan jó író, amilyennek gondolom, akkor aligha lehet fogást találni rajta a hájfejűeknek.   

Nem akarok feltétlenül Handellel jönni, mert ő zseni volt, és mert azt is tudta, hogy mekkora lehetőség zenét írni a királyi tűzijátékhoz, amivel az aacheni békét ünnepelték. Kicsit, hehe, a mi kutyánk kölyke a darab, hiszen az aacheni béke az osztrák örökösödési háborút zárta le, emiatt maradhatott magyar királynő Mária Terézia, de most inkább nézzük a mi kutyánk mai kölykét. Ezt a szörnyűséget, ami a tűzijáték alatt szólt, rettenetes hangszórókból a Duna parton, hogy beleőrült az ember, egyrészt a hangminőségbe, másrészt a műbe magába, variációs tétel meg dúdolás, meg minden hasonló, tehetségtelenség és akarat nélküliség, István király emlegetése ádáz hangon, mintha a névnapos uralkodó tehetne bármiről is ez ügyben. Aztán elakadás, újrakezdés, ha ez az volt, és nem a mű maga harapott a saját farkába. Szarka Tamás a komponista, aki ehhez nyilván nincs szokva, van is mellette hangszerelő profi, de így is kevés. Nagyon gratulálok mindenhez, a fölismert lehetőséghez, a tehetséghez, a befektetett munkához, meg a tanulsághoz is, hogy Magyarország csodaország. Tényleg az, ha ilyesmiért díjat adnak vagy állami fölkéréseket lehet begyűjteni. 

Eddig az első indulat. A második meg azt mondja, hogy Handel valahogy mégis reprezentálni tudta korát, az angol barokkot, a kort és a pillanatot, hiszen az eredeti változatban csak harci hangszerek szóltak, és olyan művet hozott léte, amit majdnem háromszáz év múlva is örömmel hallgat az ember. Arra a hiányzó harminc évre igazán nem nagy bátorság jósolni: háromszáz év múlva is örömmel hallgatnak majd. Ezt a háromszáz évet ugyan nem tudja garantálni Szarka Tamás, vagy ha kell, én garantálom, hogy nem, nem, nem fogják játszani a zenéjét 2318-ban. De ami a reprezentációt illeti: tényleg ilyen világban élünk. Egy pont neki. 

Nem tudom, milyen volt, mert már eleve igyekszem nem odanézni, tériszonyból fakadóan, az idei légiparádé. Pontosan soha nem is értem, miért van rá szükség, úgysem dőlünk be saját magunknak, körülbelül tudjuk, hogy milyen is lehet a honvédség harci szelleme, és ne is akarjon hősködni senki, ha nem muszáj. Mondjuk azt nem tudom, mikor muszáj, de ez egy másik kérdés. Ám ha tényleg arra való a légiparádé, hogy megnyugtassuk a honfitársakat és kétségbeesésbe taszítsuk az ellenségeket, akkor erről a Nagy Viktor rendezte Aida-előadások jutnak az eszembe. Második felvonás, recsegnek a trombiták, tele van építve az Erkel színpada, piramisok, szfinxek, fáraók, és jönnek a katonák. Jobbról menetelnek be, dicsőn és rettenthetetlenül, bal hátul masíroznak kifelé. Az ember sejti, hogy ott aztán vége a derék trappolásnak, sietve visszamennek a jobb oldalra, hogy újra megjelenhessenek. Így is történik. Elsőre csak a figyelmesebbeknek tűnik föl, hogy ez a nyomott fejű véznamatyi már egyszer bevonult, de elég vézna és elég nyomott a feje ahhoz, hogy a harmadik megjelenésekor már mindenki régi ismerősként üdvözölje, íjastul, puzdrástul, leleplezve a színház nem túl rafinált mesterfogásait. 

Ezt lehetne nagyban is csinálni. A vadászgépek kicsit ólálkodnának a Gellérthegy mögött, aztán zírr-zurr, elsüvítenének, finoman kerülnének egyet a budai hegyek mögött, aztán megint ólálkodnának, megint zirr és megint zurr, és ámulhatnánk, micsoda légierő, legény talpán, aki ujjat mer húzni velünk. 

Persze, lehet, hogy ez a spanyolviasz, tényleg így is történik. Mondtam, hogy én nem nézek oda. 

Évtizedekkel ezelőtt a Batthyány téren nyílt meg a menő nyilvános vécé, elmetróztunk oda,hogy méltó körülmények között vizeljünk. Voltak zöld növények, erotikus poszter a falon (ha jól emlékszem, Bíró Ica), légfrissítő. Akkoriban még nem azt mondtuk, hogy európai, hanem azt, hogy nyugati. Nem tudtuk, hogy a nyugat illemhely dolgában nem éppen kegyes az állampolgárihoz. Később aztán hitetlenkedve néztük, hogy Veronában, az Arénában lyukaknál állnak sorban a férfiak, a nők meg tartsák vissza, hogy a nagy olasz városokban egyáltalán nincs közpisilés, a bárok és éttermek jogszabályban rögzített kötelessége, hogy rendelkezésre álljanak. A kötelesség azonban nekik is csak kötelesség, nem örülnek a betérőknek, elvárnak legalább valami kis szimbolikus fogyasztást. A fene egyen már meg, Gyuri, a negyedik kávét iszom, mert bedurrant a prosztatád.  

Párizsban 1830-ban állítottak föl először nyilvános piszoárokat, ám a júliusi forradalom nem csak X. Károlyt, de a piszoárokat is elsöpörte. Nem azért, mert valahogy szimbolikussá váltak volna a kis épületek, mint 1959-ben, Kubában a parkolóautomaták, hanem mert a Szabadság a népet többek között piszoárokból emelt barikádokon át vezette. Azóta többször és többféle lehetőséget kaptak a lakosok és vendégek, őrzött objektumokat, fizetős lehetőségeket, józanság kontra szemérem, vagy elfogadjuk, hogy az emberek pisilnek, vagy úgy teszünk, mintha ez a probléma nem létezne.  

Most is épp ez a harc megy, a városvédők dühöngenek az újonnan fölállított, egyszemélyes, de többé-kevésbé mégis nyilvános vizeldék miatt. Amúgy, önmagukban igazán szemérmes darabok, a piros tetejük miatt eleve azt a benyomást keltik, mintha tűzcsapok vagy postaládák volnának, de a használat során elég kiszolgáltatottnak érezheti magát a férfiember. A párizsiak őrjöngenek, az Uritrottoirnak nevezett alkalmatosságokat idétlennek, csúnyának, de minimum a városképbe nem illőnek nevezik, egyébként is, hogy jön ahhoz bárki is, hogy Szent Lajos szigetén, ilyen panoráma előtt könnyítsen magán. 

Igaz, persze, hogy igaz. Ne pisiljenek. Ez Párizs. Ide jövünk az Irán-szagú szittya sereg elől. Hanem amikor mély tisztelettel megálltam a Hotel de Lauzun előtt, ahol Baudelaire szívta a hasist, és írta A romlás virágait, majd az élményt feldolgozni, ábrándosan a kőkorláthoz léptem, hogy áttekintsek a túlsó partra, nem épp Irán-szagok vertek orrba. Alattam az alsó rakparton egy kopasz fiatalember öntözte a kövezetet. Tessék alászállni a mennyekből, ez volt az írás a járdán.  

Lezárták a Lánchidat, ettől az ember kellően nosztalgikus hangulatba kerül még a kerékpáron is, végre úgy láthatja ezt a részt, ahogy a tervezők elképzelték, akkora forgalommal és onnét, a híd közepéről. Milyen kis nyomott az Alagút keleti bejárata, de ez a nyomottság is mennyire felemelő. Biztos, hogy akkor is lejátszották mindazt, amit ma is lejátszanak a városképet érintő építkezések körül, támogatnak a támogatók és aggódnak az aggódók, mi lesz ebből, nem találkoznak majd a fúró emberek, csak tévelyegnek a hegy gyomrában, amíg rájuk nem zuhan az egész Vár. 

A nagy megilletődés és a régi kor árnyaival öszvevetett jelenkor azonban csak átmeneti, mert váratlanul olyasmivel kell megküzdeni, amivel sem Széchenyinek, sem a Clarkoknak nem kellett: egy kopaszra nyírt, csorba fogú, sárga mellényes pasas kezd el emelt hangon magyarázni: ismerni kéne ám a KRESZ-t. Nekem beszél. Le kéne szállni a kerékpárról, és tolni. 

Tényleg nem is értem, miért és mikor terjedt el az általános alanynak ez a használata, hogy kinek mit kéne csinálnia. Nekem is volnának ötleteim, de nem mondom, csak hallgatom rendületlenül, hogy "rendezvényes területen" hogyan kell közlekedni. A fene tudta, hogy ez rendezvényes terület, azt hittem, hogy a Lánchíd, hogy átmegyek Pestről Budára, de a valtonos mellényű csak beszél, beszél, kellemetlenül, kiabálva. Miért is kell ezt elviselni? Ki az, aki ezeket az ál-egyenruhásokat a nyakunkra ülteti? Azelőtt ilyenkor sápítoztunk, hogy jaj, szépen mutatkozunk be a külföldiek előtt, de ma már éppen elég saját magunk miatt aggódni. A jó ég tudja, miből gondolja ez az ember, hogy ő a mellényétől hatósággá vált (nem mintha elfogadható volna a hatóságtól ez a stíl), és a kellemetlen külsejével meg ezzel a kéne-kénezéssel ő majd rendet teremt a városi csintalanok között. Nyilván nem érdemes költői kérdéseket tenni föl, hogy ugyan, miért nem olyan embereket alkalmaznak legalább a közönséggel kapcsolatba kerülő részeknél, akik valamivel civilizáltabb módon tudnak érintkezni a többiekkel, biztosan nem óriási a választék. Azon sem sápadozok, hogy "a mi pénzünkből" rontják a mi közérzetünket. De azért nem tetszik ez az egész.    

Tanár akarsz lenni? Karikatúra a vécé falán? - hüledezett édesapám, amikor a pályaválasztás idején összecsaptak érvek és jövőképek. Bölcsészettudomány kontra jogtudomány. Pontosabban össze nem csaptak, mert nekem sem érvem, sem jövőképem nem volt, nyilván nem válaszolhattam, hogy igen, karikatúra szeretnék lenni a vécé falán, de azt sem, hogy sem az iskolának, sem az életnek nem szeretnék tanulni, legfeljebb csak úgy magamnak. Nem szeretnék lenni semmi, ez lett volna a becsületes válasz, és akkor most elmondhatnám, ha volna kinek, hogy látod, sikerült. 

Az egész azért jutott épp mostanában az eszembe, mert néztem a párizsi Diderot szobrot, szép, frekventált helyen, fák árnyékában. Ma is eleven szerző, ugye, ma is nehéz csak egy vállrándítással túllépni, azon, hogy a Fecsegő csecsebecsékben női nemi szervek beszélgetnek a tapasztalataikról, egy ilyen könyvhöz még ma, kétszáznyolcvan évvel később is meglehetős vagányság kellene, hogy megtalálja a szerző lába a vékony kis ösvényt az őrültség és az ízléstelenség között. Ha van. És az Enciklopédia, és klasszikussá válás, amit magyarul úgy fogalmaznak meg az Egy szerelem három éjszakájában, hogy "hiába itt Cicero, Dideró". Szóval ott a bronz a bulváron, fején  madár, arcán a "vén galambdúcok pettyes, forró szemetje". Ez van. Ahol a bölcsészet, ott a kaka. 

Tudom, hogy senki nem programozza a halálát, főképp nem ilyen megfontolásokból, de most Aretha Franklin halála körül megint kénytelen az ember rájönni, hogy vannak jól időzített távozások. Persze, a soul királynője, amit most el is mondanak minden megemlékezésben, de nálunk a soulnak nincs királysága, nem annyira népszerű műfaj, így aztán a királynő sem nagyobb rang, mint Luxemburg grófsága. Magamból indulok ki: rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretem Aretha Franklin előadásában azt a Beatles-dalt, a Blackbirdöt, amíg rá nem jöttem, hogy azt Sarah Vaughan előadásában szeretem annyira. Ehhez képest azért megrendülten olvastam a fölvezetést, hogy rosszul van, hogy a család gyülekezik a kórházban, két napja én is meghallgattam az I Say A Little Prayer For Yout, hátha segít, és lógattam az orrom, amikor kiderült, hogy nem segített. Mintha volna bennünk valami általános gyászigény, ami kitör bizonyos nyári halálokkor, legyen az Lady Diana, Robin Williams vagy most Aretha Franklin. 

Mindentől függetlenül: Aretha azért elképesztő tudott lenni. Mint itt, ezer évvel ezelőtt, amikor a Nessun dormát énekelte, egyszerre nevetségesen és lenyűgözően. Szóval: köszönjük. Én mindenképpen köszönöm.

Nem hagy nyugodni, nem mintha olyan nagyon erős nézői-rendezői viszony lett volna köztünk, még a főműveit sem mind láttam. Nyilván ez is benne van, vagy inkább az, hogy bizonyos főműveit más sem látta, nem készültek el, ő maga mással volt elfoglalva. Jelen pillanatban teljesen mindegy, mi volt vagy mi lett volna a fontosabb, csak azt érzem, hogy na, valami most már végleg el van romolva. 

Eszembe sem jut, hogy meg tudnám fejteni az egész jelenséget, hogyan lett valaki bencés diákból párttitkár, párttitkárból MDF-hős, abból meg miniszteri megbízott, de a kézenfekvő magyarázat nekem nem fekszik kézen, nem hiszem, hogy ez pusztán és kizárólag  pénzkérdés lett volna. Fogalmam sincs. Kerényi valahogy mindig mást csinált, mint ami logikusnak tűnt. Hogy mást ne mondjak: egyszer kerültem vele személyes kapcsolatba, egy lépés távolságra. Természetesen interjú, de abszolút természetellenesen nem én készítettem vele, hanem ő velem. Ha nem is napra, de hónapra huszonöt éve volt, Handel Agrippina című operájának óbudai előadásán. Ő a tévében készített valami színházas műsort, én akkor láttam hatodszor az előadást, azt valamiért érdekesnek találta, meg is kérdezte a kamera előtt, hogy miért. Annyira frappáns volt a válaszom, hogy a tévébe már be se került, szóval nem a dicső múltat emlegetem most föl, csak ennyit: mást csinált, mint ami logikus lett volna. A veszteséget érzem. 

Elolvastam a nemrég megjelent Mengele-könyvet, (Olivier Guez: Josef Mengele eltűnése), de végig azt éreztem, hogy valami nem jó benne. Talán nem így kell utálni (gyűlölni, megvetni) Mengelét, az nem elég vagy nem pontos, hogy egy szánalmas és gyáva figurát látunk, akit cserben hagy nemzőképessége, előtte meg egy büdös szájú nővel kell szexelnie. Szorong, menekül, fél. De ez valahogy nem büntetés az utókortól sem. 

Persze, nincs jó módszerem, de ettől sem érzem azt, hogy az igazság legalább a távolban megjelenne. Nem tudom, mit kellene csinálni, a magam részéről csak annyira futja, hogy nem engedem Mengele arcképét megjelenni ezen felületen. Ha Mengele, akkor az a (ma már megszűnt) családi vállalkozás, mezőgazdasági gépek, oldalukon a felirattal. 

Tudom, ez  meg az ő módszerük, kizárni az emberiség köréből a nem megfelelőket, de nem fogadom el az arcát, mint emberi arcot, pedig ez volna a lényeg, ez a gyanakvás a fajjal szemben, mindig képes lehet rá, hogy ezt csinálja.  

Viszont eszembe jut, hogy a könyvben mégis egy démon szerepel, bukott angyal korában, én viszont több embert is ismertem, aki látta Mengelét, hatalma teljében. A barátom nagymamáját, aki öregen néha fölemlítette az auschwitzi orvost, azok a hideg, kék szemek, mondta. A könyvben egyébként világosnak, de inkább zöldes barnának mondják Mengele szemét. Vagy édesanyám fogászati asszisztensnője, Vali néni, aki karján viselte a tetovált számot, de nem beszélt soha az élményeiről. Nyilván ez nem olyan téma, amiről munka után elcseveg az ember a gyerekekkel. Egyszer aztán átszakadt valami, talán ez sem pontos, nem volt szakadás és áradás, csak beszéd. A húgom osztályában vitték a gyerekeket a Múzeum kertbe, próbáltak rendet tartani, helyben járatni, lépés indulj, négyes oszlopokban. Az egyik gyerek, hogy mondjon valami vidámat, azt nyögte be, hogy "mint Auschwitzban". Sejtelmem sincs, miért, de anyám visszamondta ezt Vali néninek, aki csöndben csak annyit tett hozzá: ott hármas oszlopokban kellett menetelni. És aztán mesélt. Nem indulattal, csak mint aki ott volt, látta, és most eszébe juttatták. 

Nem tudom, hogy ez valami védekezés volt-e, de emlékszem a szobára, ahol történt, a lámpák fényére, hogy összeszorult a szívem, ahogy most is, hogy nem is mertem Vali nénire nézni, csak hallgattam, amit mond. Viszont alig emlékszem arra, amit mondott. Egy-egy jelenet maradt meg, köztük az érkezés, kiszállnak a vagonból, és ott áll valaki, aki döntött, kezében pálcával. Te jobbra, te balra. Élet vagy halál kérdése, mondaná az ember, de tudjuk, többnyire jobbra is a halál volt, csak más, gyötrelmes, kacskaringós úton. 

Nincs tovább. Olivier Guez is csak annyit mond, hogy elmegy a második vagy harmadik generáció, és már senki nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett, és elkezdődik a múltra való legyintetés. Nem is úgy volt, vagy nem pont úgy volt, vagy az egy másik világ volt, másféle szereplőkkel. Ilyen az ember, mindig is gyilkolt, ezt tartotta a legfontosabb eseménynek és témának Trójától napjainkig, vagy legalábbis a közelmúltig. Rendben. Akkor éljünk a jövőben. 

Nem tudom, mennyire tiszteletlenség vagy kegyeletsértés, hogy bejárja a világot egy végül kimaradt jelenet a Kallódó emberekből. Egyelőre csak a hírről van szó, hogy megvan a snitt, amikor Marilyn Monroe pucéron fekszik az ágyban, és lerántják róla a takarót. Marilyn most kilencvenkét éves volna, még azt sem tudom eldönteni, hogy ünnepelni kell-e a mozi konzerváló erejét, vagy szörnyülködni, hogy mikre vagyunk képesek, testetlen fénynők után vágyakozni. Mindenesetre a hírről egy tegnapelőtti hír jut eszembe, az is hasonló volt, akkor is megtaláltak egy snittet, egy legendás snittet, amikor a színésznő szoknyáját fölfújja a szél a metró szellőzőjénél. 

Hogy pontosabb legyek: nem azt a snittet találták meg. Azt a snittet nem találták meg. Mármint azt, amit először forgattak vele, a nyílt utcán, ordibáló és lelkes férfiak előtt. Marilyn jött, a szellőzőrács alá ventilátor volt szerelve, az fújta föl a szoknyát, az összegyűlt nagyérdemű pedig legjobb csőcselék-formáját hozta, följebb, följebb, kiabálták. Sajnálatos módon jelen volt Monroe férje, a baseball-játékos Joe DiMaggio is, (róla is énekel Simon és Garfunkel a Mrs. Robinsonban), aki nem volt elájulva a jelenettől, annyira nem, hogy a másnapi forgatáson igen sokat kellett dolgozni a sminkesnek, hogy eltüntesse a pofonok nyomát a színésznő arcáról. Néhány hónap múlva el is vált az álompár, vagy minek szokás az ilyet nevezni. 

A forgatás lehet, hogy nem is volt forgatás, csak Billy Wilder reklámötlete, hírverés. Mindenesetre a filmben nem ezt a jelenetet használták, hanem egy stúdióváltozatot. Akkoriban mindenféle találgatások láttak napvilágot, miért is maradt ki ez a változat. Túl zajos volt a tömeg, nem lehetett használni a felvett anyagot. Villogtak a vakuk. Marilyn Monroe nem viselt alsóneműt. Billy Wilder az emlékirataiban azt írta, hogy épp ellenkezőleg, a színésznőn két bugyi is volt, viszont a felvett anyag szőrén-szálán (ha helyes most ez a kifejezés) eltűnt. Talán egyszer majd előkerül. 

Azóta sem kerül elő, viszont előkerült egy amatőr felvétel, egy bizonyos Jules Schulback készítette, aki szenvedélyes  kisfilmes volt, kis, kézzel felhúzható kamerával. amikor megtudta, hogy ott forgat Monroe a környékükön, kapta a kamerát, és színes filmen megörökítette a jelenetet. 

Schulback maga 1938-ban menekült el Németországból, szinte az utolsó pillanatban, a szűkebb családot is sikerült magával vinnie, amíg a többiek azon tanakodtak, hogy vajon komolyan beszél-e ez az ordítozó, egyenruhás ember a rádióban. Á, az lehetetlen, ezek csak szónoki fordulatok, legyintett a család nagyobbik része, és az életükbe került ez a tévedés. Schulback viszont túlélte a világháborút, New Yorkban árult bundákat, szabadidejében filmezte a családot, esküvők, születésnapok, családi események. És mindig mesélte, hogy egyszer lefilmezte Marilyn Monroe-t, amikor a Hét év vágyakozást forgatta. Hitték is meg nem is, meg körülbelül mindegy is. Amikor Schulback úr meghalt, a család fölszámolta a személyes dolgait, bemerészkedtek abba a szobába, amelyben a gereznákat tartotta, és egy nagy zsákban megtalálták a rengeteg filmet. Megtalálták, megnézték, és tényleg ott volt a Monroe-s jelenet, néha látszanak a partnerek, a rendező, és főleg: a repülő szoknya. Billy Wilder igazat írt: tényleg két bugyi van a színésznőn. 

Nem tudom, mi a tanulság. Kéziratok nem égnek el, filmek nem kallódnak, csak emberek? Vagy: a szépség múlandó, de aki egyszer szép volt, annak legalább múltja van? Esetleg: nincs olyan családi legenda, amiről ki ne derülne, hogy tényleg igaz?