Azt legkésőbb Nemeskürty Istvántól megtanulta az ember, hogy Török Bálint nem volt épp az a fene nagy hős, akinek Gárdonyi megírta, bár, amikor Nemeskürty azt panaszolta, hogy mennyi kárt okozott az országnak, talán éppen olyan értetlen és, bizonyos szempontból idealista volt, mint Gárdonyi. Mindenesetre följegyezték, hogy rabolt, pártot ütött, mi több, egyszer (legalább egyszer) megrohamozta a piacot, ahol széles jó kedvében meg is erőszakolta az árusok némelyikét. Tulajdonképpen nagyobb rejtély, hogy ha van egy ilyen belülről bomlasztó ember, akkor a törökök miért pont őt fogták el, miért őt vetették a Héttoronyba és egyéb kellemetlen helyekre. (Vagy "helyekbe"?) Ellenük is elkövetett valamit? Vagy valaki más kérte meg a szultánt, hogy vonja ki Török Bálintot a forgalomból?   

Ami azt illeti, ez pont nincs benne Miklya Luzsányi Mónika regényében. Nem mintha azzal biztatna, hogy benne van, nem is Török Bálint a címszereplő, hanem az unokája, Török Kata, de hozzávetőlegesen ugyanakkora súllyal szerepel a történetben Török Bálint és a felesége, csak el ne tévedjen az ember a Katák között. Igazából mégis az a meglepő, hogy ezek a Törökék szexuális életet is élnek. Tudom, a történelmi regények már csak ilyenek, legalábbis egy ideje, legkésőbb Maurice Druon óta, de a magyar hagyomány, az Egri csillagok vagy A koppányi aga testamentuma még nem részletezi a főúri vesszők ágaskodását és a főúrnéi alávetettséget. Nincs benne semmi szörnyű, Miklya Luzsányi Mónika egyszerűen abból indul ki, hogy ötszáz évvel ezelőtt feltehetően ugyanazt csinálták az ágyban és az ágy körül, amit mostanában - bár ebben azért nem biztos, hogy igaza van. Mindenesetre úgy érzem magam, mint valami rossz tanuló, akinek csoki helyett szexet kínálnak, hogy megtanulja a történelmet. Lehet, hogy így emberközeli, de a végén a történelem helyett csak a sokszázados fityfirittyek maradnak.  

Jövőre lenne nyolcvan éves Gregor József, amiből logikusan következik hogy ma van (vagy volna?) a hetvenkilencedik születésnapja. Nem tudom, ha ilyenkor az ember elkezdi bizonygatni, hogy nem volna, hogy él, hogy velünk van, köztünk, akik láttuk, az kinek szól. Azért bizonygatom, mert tényleg eszembe jut, mondjuk olyan ártatlan helyzetekben is, hogy ülök a tévé előtt, adják A sevillai borbélyt, olyan, amilyen, most mindegy, de amikor a második felvonásban megjelenik don Basilio, nekem Gregor jut eszembe, amikor azt énekelte: akkor megyek. És leült. Akárhol és akármikor láttam vele, mindig így csinált, mindegyik rendezésben (azt hiszem háromban láttam), és igaza volt, mert annyira vicces volt, azzal a kaján mosollyal az arcán, mindig nevetni kellett. 

Nem is ezt akartam elmesélni róla, hanem azt, amikor a Metropolitanben énekelt, Sosztakovicsot, A mcenszki Lady Macbethet, közvetítette a rádió, és ott olyan volt az első színpadra jövetele, hogy már a színfalak mögött veszekednie kellett, prózában povedálni. Nyilván azt hitték, hogy oroszul beszél, vagy valami ahhoz hasonló nyelven, de ő úgy ment be, hogy üzent haza, a szegedi barátjának a becenevét kiabálta: Nyuszuskám, Nyuszuskám!  Mert tényleg tökmindegy volt neki New York és Metropolitan, világközvetítés és örök dicsőség, vagy nem tökmindegy, de azért semmiségecske ahhoz képest, hogy Szegeden hallgatja őt a barátja.  

Azóta a nagy közvetítések szünetében mindenki üdvözli az otthoniakat, akit meginterjúvolnak, de Gregor akkor is csak egy volt. Van.

Egy barátom épp Krakkóba utazott, és épp aznap este Cseh Tamás tiszteletére leadták a Cseh Tamás filmet. Gondolom, hogy el ne felejtsük, bár engem ez a veszély nem fenyeget, de azért legyen följegyezve: ma tíz éve halt meg. 

El nem felejtem, mert ha egy barátom épp Krakkóba utazik, akkor ez a dal elkezd szólni a fejben, és minden, amit ez a dal jelent. A régi Krakkót, ahová jártak a régi diákok, mert jazz és mert ott át lehetett élni valami másféle világot, nem a lengyelt, hanem valami mini-nemzetköziséget. Talán erre utal a dalszövegben is a habzó cseh sör, az NDK fülbevaló, a Plovdiv cigaretta, az osztrák öngyújtó. Én erről persze már mind lemaradtam, nekem nem is volt piros útlevelem, ami a szocialista országokba volt érvényes, mert nem mentem szocialista országba. Pedig nyilván az is élmény, ha az ember bénább helyekre megy, mint ahol lakik, és arra jön haza, hogy de jó is itthon, nem arra, hogy mindjárt sírva fakadok. Mindegy. Mire Krakkóba mentem, már megvolt a rendszerváltás, az én Krakkóm föl van újítva, a Wawel nem csak a vár, hanem a csoki is, a boltok ragyognak, Veit Stossnak mondom az oltárfaragót, és nem Wit Stwosznak, és a Chlopskie Jadlóban eszem a zsíros kenyeret. De azt is tudom, hogy nem ez az igazi Krakkó, hanem az, amiről Cseh Tamás énekel. A mások Krakkója érvényesebb vagy igazibb, mint a sajátom - talán ezt nevezik művészetnek. 

Valamelyik este Bach E-dúr partitájának Preludiumát játszotta Illényi Katica a tévében, Sárik Péter átiratában és kíséretével, ami önmagában tényleg csodálatos ötlet. Kicsit csikorgott ugyan hegedű, de akkor is, a Katica-közönség legalább hírt kap arról, hogy ilyen zenék is léteznek, és talán nincsenek is olyan végtelen távolságra attól, hogy Életünk csupán egy dallam, mint azt esetleg hinné az orrát magasabban hordó hallgató. 

A baj csak az, de ez csak személyes baj, hogy az éneklő, szteppelő, hegedülő Illényi Katicáról nekem mindig Kurt Vonnegut jut az eszembe. Pontosabban az ő egyik történetbe ágyazott története, egy regényben elmesélt sci-fi novella, hogy az arasznyi, soklábú vécépumpára emlékeztető földönkívüliek tájékozódnak az emberiség főbb bajairól, és elküldenek egy követet, hogy segítsen az embereken. Az egyetlen probléma, hogy ezek a földönkívüliek fingás és sztepptánc útján kommunikálnak egymással. A követ leszáll egy amerikai család kertjében, behatol a házba, fölmegy a konyhaasztalra, és ott azonnal teljesíteni kezdi a küldetését. Elmondja, mi a rák gyógyszere, hogyan lehet bolygóközi utazásokat végrehajtani, hogyan lehet energiát tárolni veszteség nélkül, mit kell tenni a túlnépesedés ellen. Mindezt persze a maga nyelvén mondja. Az amerikai családapa egy darabig elnézegeti a konyhaasztalán sztepptáncoló és fingó kis zöld lényt, aztán kimegy a kamrába, behozza a seprűt, és határozott mozdulatokkal agyonveri vele a fontos információk hozóját. 

Így megy ez. 

Peter Mayle-lel töltöttem a víkendet, az Egy év Provence-ban című könyvvel. Ő kezdte talán el ezt a divatot angoloknál és amerikaiaknál, költözzünk vidékre, de ne a saját vidékünkre, hanem Provence-ba vagy Toscanába, együnk,  igyunk, élvezzük az életet és csodálkozzunk a helyieken. Mayle reklámszövegíró volt, ráadásul sikeres, de író akart lenni, az is lett. Megírt néhány szexuális felvilágosító-jellegű könyvet, aztán komolyabbá akart válni, és kitalálta, hogy Provance-ba költözik, valami csöndes, nyugis helyre, ahol igazán nekiláthat. A kézirat azonban egyre késett, kénytelen volt levelet írni az ügynökének, amelyben magyarázkodik, és elmeséli, milyen gondjai vannak az új házzal és a helyiekkel. Az ügynöke azt írta vissza, hogy ha ebből még ír kétszázötven oldalt, ő talál rá kiadót. 

Megírta. Ez lett az Egy év Provence-ban, és 1989-ben jelent meg. Nálunk 2003-ban hozta ki a rosszsorsú Ulpius, most meg a Partvonal. A siker milliós példányszámokat jelentett, no meg egy halom embert, aki Mayle útmutatása nyomán Provence-ba költözött, vagy oda akart költözni, de rájött, hogy ez nem mindenkinek annyira egyszerű. Ma az ember rácsodálkozik a régi világra, az eurótlanságra, a kordnadrágos francia parasztokra, a mobiltelefon nélküliségre, derűre és borúra. 

Ami Mayle-t illeti, írt még néhány hasonló könyvet, beszámolót vagy regényt (az egyikből lett a Bor, mámor, Provence című film), és a siker annyira tartósnak bizonyult, hogy már elviselhetetlenné vált. Egy reggel, amikor Mayle egy paparazzót talált a háza előtti bokorban, döntött: Amerikába költözött. Provence-ban már nem lehetett megmaradni. 

A szíve pár év múlva azért visszahúzta. Provence-ban is halt meg, amennyire tudni lehet, boldog élet végén, tavaly januárban. 

Nem is tudom: az a giccsfilm, ami megoldást, boldogságot, derűt ajánl a megoldhatatlan helyzetekre, függetlenül a társadalmi igazságtól és a szereplői jellemektől? Amelyik azt mondja, hogy a szeretet, legyen az barátság vagy szerelem, erősebb mindennél, még a halálnál is? Ha igen, akkor az Együtt megyünk szörnyű nagy giccs, de mit csináljon az ember, ha jól esik neki. Van egy hosszú történet, vagyis épp ez az, a történet annyira kanyarog, hogy inkább epizódokká válik, és egy kicsit rendezetlen a két óra eseményekkel való felszereltsége is, eleinte semmi, semmi, semmi, aztán meg száguldás, mert még ennek is bele kell férnie, meg annak is, hogy a végén nyugodtan menjünk aludni. 

Giccs, nem giccs, bedől neki a néző, boldogan. Van egy halom jó színész, aki jól is színészkedik, és ha nem is az élet szól a filmkockákból, szeretném azt hinni, hogy rendben van, nem ilyen a mi életünk, de a franciák talán tényleg így csinálják. Mondjuk, ha arab volnék, idegeskednék, hogy az az egyetlen arab szereplő enyhén féleszű, és négy sámlival a zsákjában járja a világot, ha afrikai volnék, még jobban idegeskednék, hogy nem is vagyok, legalábbis a film szerint. De még mindig jobb, mint kövérnek lenni. 

Mert ez egy politikailag korrekt film, nem ciki homoszexuálisnak lenni, partnereket váltogatni, idétlennek lenni, de a kövérség, az szégyen. Mindenki kímélve van, de szerepel egy dagadéknak nevezett bébiszitter (meghallotta, hihihi), az jól megkapja a magáét az alkotóktól. Jól viseli, legalábbis a színésznő, akit Tatiana Gousseffnek hívnak, mint annak idején a Sas utcát, (nem Tatiana, csak Guszev). Az is igaz, hogy mindez a világban is így van, aki dagadt, annak nem csak letagadhatatlan fogyatékossága van, de még mindenki úgy is néz rá, hogy na, erről te tehetsz, ha dohányzol, tüdőrákod lesz, ha iszol, májzsugorodásod, ha eszel, akkor te leszel a negatív hős.   

Lehet, hogy mégsem giccsfilm? 

Tudtam, hogy él Petula Clark, és reméltem, hogy még aktív is, néha föllép valami nosztalgia esten, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire aktív. Új szerepre készül a Mary Poppinsban, ő lesz a madaras néni. Hiszen még csak nyolcvanhét éves. Ebből az alkalomból interjút készített vele a Guardian, mesél benne néhány meglepő dolgot, például hogy Elvis valami hármas szexet tervezett vele és Karen Carpenterrel, és amikor a lányok menekülőre fogták, még utánaszólt: egyszer úgyis elkaplak. 

Azt mondja, nem kapta el, de ő is hallotta a pletykákat.

Nem tudom Petula Clarkot megindultság nélkül hallgatni, vagy anélkül, hogy a legjelentősebb hallgatójára ne gondoljak közben, Glenn Gouldra. Az év 1966, akkor jelent meg  a Who Am I című száma, siker volt, talán a slágerlisták legelejére nem került, de adta a rádió, és hallgatta a nagy rádiózó Gould is. Ment a kocsijával a havas kanadai vidéken, és tekergette az állomáskeresőt, mert valahol mindig ment a dal. Az ember nem tudja, mi volt az, ami megfogta benne, nyilván ez valami olyasmi, mint Swann szerelme, Gouldnak sem voltak illúziói, tudta, mi ez, el is mondja, hogy ő azért jobban el tudta volna játszani, mint a Petula Clark mögötti zenekar, és az egész nyilván nem független a hangszereléstől, hogy csembaló is szól, meg főleg a szövegtől: egyedül sétálok, és azon gondolkodom, ki vagyok. 

Gould akkor harmincnégy éves volt, sokaknak a leginspirálóbb zongorista, sokaknak csak egy fél- vagy tán egészen bolond magányos. Nem csoda, ha ő maga sem tudta, kicsoda. 

Egy nagy szobányi Barta Lajos szobrot lehet látni a Kiscelli Múzeumban, meg egy nagy zöld kályhát, így ha valaki idétlenül akar viccelődni, mondhatja, hogy neki a kályha tetszett a legjobban.Akárhogy is: Barta Lajos egyik művét sokkal többen ismerik, mint akik tudják ezt  magukról, ő faragta a Citadella háta mögött a kis kőlovacskákat, amelyeken magam is sokat lovagoltam, amikor még farmotoros autóbusszal szállítottak levegőzni. 

Nem is tudom, a lovacskák már a túlélési stratégiához tartoznak-e, vagy szívből jött alkotások, mert ezzel a kérdéssel foglalkozik ez az egy kiscelli terem. Van egy ember, akinek minden adott a túl nem éléshez. Zsidó is, homoszexuális is, és ha ez még nem volna elég, akkor kitalálja a legnagyobb rákosizmus alatt, hogy ő absztrakt szobrász. Amíg lehet, nem csinál ebből nagy hősködést, készít Rákosiról is büsztöt és elindul a Sztálin-szobor megalkotásának dicsőségéért is, de ha a maga kedvéért rajzol vagy önt vagy farag, akkor absztrakt. Csinálja, amíg lehet, aztán 66 évesen rájön, hogy már nem lehet, és akkor, vén fejjel Németországba emigrál. Ott jobban tűrik, talán szeretik is, Bonnban köztéri szobrot is rendelnek tőle, itt meg szépen (csúnyán) elfelejtettük, de most a Kiscelli Múzeum talán segít, hogy eszünkbe jusson a lovacskás ember. Talán ad néhány tippet a túléléshez is. 

Biztosan van rá valami nagyon egyszerű magyarázat, hogy miért pont Reykjavikban halt meg Harold Prince, útban hazafelé, mármint a svájci hazafeléből az amerikai hazafelé, de talán elég annyi, amennyit ez kifejez: nemzetközi jelentőségű színházi ember volt. Rendező, producer, pénzember. Ő maga azt mondta, hogy tényleg ért a pénzhez, hogy miből lehet meggazdagodni, de ez csak amolyan mellékes tehetsége, elsősorban a színházhoz ért. És lehet sorolni hozzá a példákat, musicaleket, amelyek közkinccsé váltak, pedig bármi lehetett volna, hiszen még a West Side Storyt is meg kellett menteni a bemutató előtt. Harold Prince-hez fűződik néhány rekordmennyiség, A hegedűs a háztetőn volt a maga idejében a leghosszabb ideig játszott Broadway musical, ma meg Az operaház fantomja pedig az aktuális rekorder, azt is ő rendezte New Yorkban. 

De akármilyen kicsi a világ, ez mind nem kellene, hogy érintsen bennünket, Harold Prince-nek azonban volt egy nagy passziója vagy talán vágya, az operarendezés. Passzió, van, aki szerint (ez a valaki egyébként a barátja és szerzője, Stephen Sondheim) ha rajta múlik, csak operákat rendezett volna, de ez egyáltalán nem  jelenti, hogy ebben a műfajban is sikeres lett volna. Becsületére legyen mondva: nem is hajtotta nagyon a dolgot, viszont mégis egy számunkra nagyon fontos Turandotot rendezett. Bécsben, 1983-ban. Lehet, hogy a világszellem szempontjából nem volt nagy áttörés, korrekt, gazdag előadás, hanem a  főszereplő! Marton Éva. Akik képben voltak, megbizonyosodhattak róla, hogy Marton rendületlenül fantasztikus. Sokaknak viszont ebből az előadásból, illetve a tévéközvetítésből derült ki, hogy a világ éppen legjobb Turandotja kicsoda. Hogy innét indult. Mi már tudjuk, hogy ide is érkezett, de közben azért vele is történt egy és más. 

Alan Walker egy egész könyvet írt Liszt haláláról, illetve Lina Schmalhausen emlékiratairól, ami épp olyan szörnyű, mint várható. A család által Liszttől eltiltott Schmalhausen a kertből leselkedett, hogy mi történik odabent: az orvosok kámforinjekciót adtak a mesternek, aki megfeszült az ágyban, és nem mozdult többé. 

Mindez Bayreuth-ban esett meg, 1886-ban, ezen a napon. Liszt feltehetően azonnal tudta, mi történik, amikor leesett a lábáról. Egy ideje már betegeskedett, erős megfázással bajlódott, de azért még úton volt, úton maradt, elment Párizsba, onnét Bayreuth-ba, onnét meglátogatta Munkácsyt, aztán vissza az ünnepi játékokra és a Trisztán bemutatójára. Bayreuth még nem az volt, ami ma, amikor tíz évre lehet csak előre jegyet rendelni, még félig üres volt a színház, szükség volt Liszt tekintélyére, hogy emelje az ünnep fényét, és ő nem vitatkozott, odament. Ott is van eltemetve, szerintem bizonyos értelemben méltó módon, hiszen egész életében ezt csinálta: emelte az általa nagyra tartott zeneszerzők fényét. A nagyra tartottak persze nem voltak feltétlenül nagy lelkek, Chopint idegesítette, Schumannék szélhámosnak és félőrültnek tartották, Verdi nemigen foglalkozott vele, Wagner legjobb pillanataiban talán annyit elismert, hogy előfutárnak megteszi, de hozzá képest a fasorban sincs. Mondanám, hogy jól is van így, a rendes fickókat vállon veregetik, és azt hiszik, csak azért rendesek, mert több nem telik tőlük, csak folyton eszembe jut az ágyban fekvő Liszt, aki azt ismételgeti: nem itt kellett volna történnie.