Rolf Liebermann könyvében olvastam, hogy mennyire csodálja Kiri Te Kanawát, amikor még fél órával a függöny legördülte (gondolom, inkább összehúzása) után is látja, hogy a Don Giovannit követően az énekesnő reszket a felindultságtól. Tényleg? Kiri? Aki mégis arról híres, hogy van benne valami hidegség, távolságtartás, hűs elegancia, rezerváltság? Ennyit változott volna? Mert nekünk élőben csak ez jutott, a pálya végi Kiri. Meg előtte a Don Giovanni-film, ott tényleg szuper, bár az én figyelmemet mindig elvitte a Donna Elvira-ária alatt, hogy a fátylát össze-vissza cibálja a szél, amíg meg nem unja, és nem ránt egyet rajta. 

Néhány napja, a Pavarotti főszerepelte lemez  miatt észrevettem, hogy a Metropolitan felvételei között is van egy Otello Kiri Te Kanawával. A dátum meglepően korai, 1974 február, azt hittem, hogy az énekesnő akkor csak Mozartokat énekelt, de nem, ez tényleg Desdemona, Kiri debütálása a színházban, gyors beugrás az óriási hangú Jon Vickers mellé, és még rádióközvetítés, most mutasd meg. De meg is mutatja, finom és sérülékeny, és még Vickerst is kimozdítja ebből a de nagy hőstenor vagyok szerepből. Minden esetlegessége ellenére is gyönyörű felvétel, és igazolja Liebermannt is: tényleg óriási lelke van ennek az akkor harminc éves énekesnőnek. 

Elrejtette az idők során, és nem tudom, hogy ez a profizmus vagy ez a fásulás. Vagy egyszerűen életben kell maradni akkor is, ha háromnaponta megölik az embert. 

Wagner ékes példáját nyújtja annak a jellegzetes életútnak, melynek kezdetén egy szenvedélyes aktivistát, egy lelkes baloldali fiatalembert látunk, aki idővel csalódik a politikában, és középkorú férfiként elfordul attól. A korábbi elvbarátok, akik kitartanak eredeti meggyőződésükben, úgy érezhetik, az ilyen ember élete „jobbkanyart” vett, és ez valóban bekövetkezhet, s az illető konzervatív elveket tehet magáévá. A legtöbb esetben azonban erős rövidlátásról árulkodik, ha így tekintünk erre a jelenségre. Az ilyen emberek nagy része ugyanis nem egy másik táborba áll át, hanem magának a politikának fordít hátat. Már nem hisz abban, hogy a fontos emberi problémák megoldhatók a politika eszközeivel – más szemszögből nézi az életet, s gondolkodásában a politikai-társadalmi ügyek háttérbe szorulnak. Wagnerrel is ez történt. Nem hajtott végre „jobbra át”-ot, tehát nem lett konzervatív – életének egyetlen pillanatában sem vallott konzervatív nézeteket vagy elveket. Halála napjáig radikális kritikával illette a fennálló társadalmat, de bírálata sosem jobbról érkezett. Ezzel együtt keserűen csalódott mindennemű, eszményinek vélt változás lehetőségében. A kiábrándult baloldali kérlelhetetlen elkeseredése egészen más lélektani jelenség, mint a reakciósok zsémbelése – persze időskorban a tünetek igen hasonlók lehetnek. Az egyik a letűnt múlt, a másik a homályos jövő feletti keserű bánkódás. Ami közös bennük, az a jelen iránti megvetés, ám ami az egyik esetben a hagyományos értékekből indul ki, a másikban a jövő gyökeres megváltoztatásába vetett hit végső elvesztéséből adódik. 

Nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy észrevegyük, a fenti sorok azért olyan hatásosak és érzékletesek, mert elsősorban nem Wagnerről szólnak. Sokkal inkább Bryan Magee-ről, aki a magyarul a Wagner és világképe címet viselő könyvet írta. (A cím egyébként angolul sem nagyon más: Wagner and Philosophy, és mivel a szerző már az előszóban közli, hogy inkább Wagner világnézetéről akar beszélni, és nem pusztán a  filozófiáról, mondhatni a fordító csak elvégezte a műveletet.) 

Wagner csak egyetlen oldala annak a sokoldalú kristálynak, aki a múlt héten, 89 éves korában elhunyt Bryan Magee volt, és aki az angol nyelvű közönség számára inkább volt filozófus, filozófiatörténész, regényíró, önéletrajzok szerzője, riporter a BBC számára, ahol kora nagy gondolkodóival beszélgetett. Nem mellékesen parlamenti képviselő is, amíg bírta, nyilván ezért tudott olyan pontosan és világosan beszélni a politikából való kiábrándulásról. Mindez persze nagyon kevéssé érintené a magyar olvasót, ha nem jelent volna meg a Wagner-könyv öt éve nálunk is, így aztán gyorsan le is vonom a kézenfekvő tanulságot: a zene mindenkié. Vagy, ha ez túlzás: a zeneszerző mindenkié. De legalábbis az lehet.  

Azt gondoltam, hogy úgy tíz éve láttam Anner Bylsmát először és, mint a héten kiderült, utoljára, de nem lehet, tíz éve már nem játszott, az utolsó koncertjét 2006-ban adta. A zeneakadémiai fellépés sem volt épp sikertörténet, legalábbis annak, aki nem tudta, mire figyeljen. Irtózatos meleg volt, Bylsma is egy bocsánatkérő mosollyal levetette a zakóját, és a széke háttámlájára tette. Szerintem az összes bélhúr önálló életet élt és hangosan tiltakozott a globális felmelegedés ellen, a csellista csuklójáról az izzadságcseppek a hangszer nyakán folytak végig, szörnyű hamisan hangzott minden.

Ha azokról van szó, akik nem tudták, mire figyeljenek, én is közéjük tartoztam, de akkor még nem ismertem Bylsma elvét: a jó csellózás nem azt jelenti, hogy mindent gyönyörűen lejátszik az ember, hanem hogy érti a zene lényegét. 

A nem értéshez még csellózni sem kell. 

Ha csalódás volt, csak azért, mert Anner Bylsma neve valahogy egybecsendült a régi zenei mozgalommal, a többi privát hősével, Harnoncourttal, Brüggennel, a Kuijken-testvérekkel. Rádiós nevek, ott mondta be a műsorvezető, Bylsmáról tényleg azt sem tudtam, hogy férfi-e vagy nő, pedig amúgy korán kopaszodó, mint annyian a csellisták közül, ki tudja, miért. Hőskor volt, hősökkel, és a hősök elesnek, szerencsére ő már a hőskor után. Már ha ez szerencse.   

Régen tetszett ennyire egy rossz előadás, és akkor nem is tudom, hogy vajon tényleg rossz-e, ha annyira tetszett, vagy legalább annyira hatásos. Az AlkalMáté idei előadása Czukor Balázsról szól. Ha valaki nem tudná, miről beszélek, két szóban: Máté Gábor színészosztálya megállapodott abban, hogy évente feldolgozzák egymást, sorsolás útján mindig más kerül sorra a színpadon. Most már sorsolni sem kell, csak Jordán Adél maradt jövőre, és letelt a tizennégy év. Van, aki már rég nem vesz részt a közös játékban, vagy mert nem érezte már eleve jól magát a többiekkel, vagy úgy érezte, kinőtte ezt az egészet. A többieknek marad ez az évenkénti érettségi vagyis diplomai találkozó, emlékek és körülnézés, hol vagyok, ki vagyok, mire jutottam. 

Ahogy elvárható: már döcög. Megnőttek, férjhez mentek vagy elváltak, gyereket nevelnek, sztárok lettek, vagy még most is azon agyalnak, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de már nem egy osztály, csak egy csapat színész. Mondhatni, keresnek egy szerzőt, de az ők maguk, keresnek egy témát, de már nincsenek annyira közel egymáshoz, hogy könnyen tudjanak vesékbe látni, a mostani hős ráadásul dalokat ír, amelyeket elő akar adni, pedig nem biztos, hogy kellene. De hát kell, nem is kérdés, az legyen, amit ő akar, ami ő, ha már nem ismerik egymást eléggé. Attól még vannak vicces pillanatok, röhögtető paródiák, szép, szép, sőt, nagyon szép (mit óvatoskodok: megrendítő) pillanat, hogy miért színész a színész. 

Valaha azt hittem, hogy ezt a végtelenségig csinálhatják, ha lement az első kör, jöhet a következő, előttünk halnak, ha ők halnak meg előbb, évente lesz közös programunk, ismerősökké válnak, de reménytelen. Épp fordítva, egymás számára is ismeretlenek lesznek, akik valaha együtt kezdték. Az idő ellen nem tehetsz semmit. Nem őrületesen nagy tanulság, de legalább igaz.  

Megújult a Warner Classics internetes oldala, ami, mondhatni, az ő dolguk, remélhetőleg több vevőt és érdeklődőt csábít majd lemezvásárlásra, de, hogy  saját bőrnél maradjunk, tapasztalom az újdonságot. Például egy félreértéssel kevesebb. Ha az ember az új Philippe Jaroussky-lemezre néz. azt hiszi, hogy na, ennek sok értelme nincsen, megint az Ombra mai fu. Nem jön ki a könyökömön, de mégis van vagy tíz felvétel a polcon (több) a Handel-áriából, amivel a Xerxes kezdődik, imádja a fát a perzsa, nagy meglepetést nem lehet okozni vele. 

De ez nem az az ária. Nem is az a Xerxes, nem is Handel, hanem Cavalli. Az új Jaroussky-album vele foglalkozik, tiszta Cavalli-lemez, Jaroussky mellett ketten énekelnek. Az egyik Baráth Emőke, aki most valahogy ihletettebb, mélyebb, érettebb, mint a korábbi lemezein, tényleg jól állnak egymásnak Jarousskyval. A másik Marie-Nicole Lemieux, akit Jarousssky mellett mindig kockázatosnak érzek, mert a hang gazdagabb, a személyiség erőteljesebb, az éneklés sokkal-sokkal színesebb és szélsőségesebb, az ember nem is érti, miért így van, miért nem fordítva, úgy értem, miért nem inkább Jaroussky működik közre Lemieux lemezén. 

De az Ombra mai funál, vagyis a Xerxes-áriánál maradva: gyönyörű. Nem Handel, ahogy Cavalli sem Handel, kicsit hátrébb került a zenei emlékezetben, de szépséges, bukolikus pikulázás, ma így imádja a platánt, holnap a szokott módon. Minden napra egy platán. 

A győztes Balogh Eszter. Áprilisban nyerte meg Londonban a Handel Énekversenyt, ami mégiscsak nagy dolog. És szokatlan is, magyar énekesek nem szoktak nemzetközi énekversenyeket nyerni. Aki eszembe jut, Wierdl Eszter, salzburgi Mozart-bajnok, előtte Sümegi Eszter, Pavarotti-győztes... Csak most veszem észre, hogy mindhármukat Eszternek hívják. Éneklő Eszterek, van kinek a nyomába lépni.  

- Nyerni mentél Londonba?

- Pffff. Nem. Nem. Úgy öt éve végeztem a Zeneakadémián, és elég rossz állapotban voltam hangilag. Mindig közel állt hozzám a zene, mindig fölfigyeltek a muzikalitásomra...

- Gyerekként te amolyan kis pacsirta voltál? Aki énekel az ünnepélyeken? 

- Igen. Az óvodában én voltam Szűz Mária, popénekes akartam lenni, benne voltam a gyerekkórusban, ami lelkileg nem volt igazán jó élmény, mert ijedt, hiperérzékeny gyerek voltam. Így aztán egyszerre dolgozott bennem a zenélési vágy és a sok gátlás. 

- Van olyan, hogy aztán a zene mindent legyőz, az ember kiáll, és érzi, hogy most minden a helyére kerül?  

- Ez volt a versenyen. 

- És addig? 

- A Zeneakadémián ritkán fordult elő, mert megfelelési kényszeres vagyok. Akkor tudtam élvezni a zenét, ha hallgattam. Tizennégy évig zongoráztam, és abban jobban ki tudtam bontakozni. De csináltam, csináltam, mert éreztem, hogy bennem van a zene, és nem tud úgy kijönni, ahogy szeretném. 

- Csodavárás? Ha a versenyen, mondjuk, nem jutsz túl a selejtezőkön, azt jelnek vetted volna, hogy úgy látszik, nem vagyok tehetséges? 

- Egyébként igen. Nem vagyok versenyző típus, egyszer-kétszer indultam csak, mert a konzis tanáraim mondták, és azokat megnyertem, de fiatalon meg lehet úgy nyerni egy versenyt, hogy nincs mögötte technikai tudás, csak az ember úgy, jaj, ígéretes. Aztán a Zeneakadémián már nem mertem indulni, izgultam minden tanszaki koncerten, elájultam. 

- Igazán? 

- Egyszer konkrétan. Mégis éreztem, hogy azért van valami, de semmi nem úgy működik, ahogy kellene. A vizsgákon mindig ötöst kaptam, de tudtam, hogy hangilag ez nem az, aminek lennie kellene. Fájt az éneklés, pedig nem kéne. A mesterszakon egy énekes kollégám ajánlott egy tanárt Velencében. Egy amerikai bassz-baritont, Sherman Lowe-nak hívják, nem tudom, mennyire ismerős... 

- Kábé semennyire

- Elkezdtem hozzá járni, és újrakezdtük az egész tanulást, az anatómiától kezdve.

- Végtelen sok pénzbe kerülhetett. 

- A gatyám ráment. Volt egy-két fellépés meg tanulmányi ösztöndíj, ebből lett a hosszútávú befektetés, háromhavonta elmentem órákra, fölvettem, leírtam, ami ott történt. Akkor éreztem, hogy talán van remény. Aztán elfogyott a pénz, és hosszú ideig nem is jártam énektanárhoz. 

- Most a Zeneakadémia után vagyunk, levizsgáztál, és lógtál a levegőben? 

- Pontosan. Jelentkeztem a Purcell kórusba, mert Vashegyi György régebben fölfigyelt rá, hogy muzikális vagyok, sokszor meg is adta a lehetőséget, de nem tudtam jól teljesíteni. A technikai bizonytalanság együtt jár az izgalommal, és ez lehúzza a teljesítményt. Egy éve aztán fölkerestem Iván Ildikót, mondhatni végső elkeseredésemben, és vele olyan munka kezdődött el, ami jónak látszik. Ezért is indultam el a versenyen. Telnek az évek, kevés visszajelzést kaptam, és tudni akartam valamilyen nemzetközi szintről, hogy egyáltalán hová tegyem magam. Arra se számítottam, hogy az elődöntőbe bekerülök. 

- De a világ összes énekversenye között miért pont ezt választottad?  

- Sok barokkot énekelek, és Handelt kevesebb gyakorlás mellett jobban el tudom énekelni. Megy a koloratúrázás, közel áll hozzám a zeneisége. Az olasz és az angol barokk zsigerileg közelebb áll hozzám. Szóval beadtam a felvételt, tovább jutottam, ezen is meglepődtem, aztán elmentem a középdöntőre, hogy ennél jobb nem is lehet, no name énekesként nem kell izgulni, egy senki vagyok, jobban merek hibázni, jobban és lazábban önmagam lehetek. Akkor már hét hónapja dolgoztam Iván Ildikóval, már nem azon kellett izgulni, hogy jaj, mi jön majd ki a torkomon, hanem azon gondolkodhattam, mit kell csinálnom, hogy az jöjjön ki, amit szeretnék. Ez azért nagy fegyver. Így is, amikor hallottam a középdöntőben, hogy a többiek hogy skáláznak, a víz kivert. 

- Elhiszem. 

- Viszont akkor már azt éreztem, hogy ha nem jutok tovább, tudom, hogy miért nem, hogy min kell többet dolgoznom. 

- Mikor jöttél rá, hogy ezt akár meg is lehet nyerni? 

- Még utána sem. Kerestem a magyarázatot, hogy biztos külföldi győztest akartak, vagy megsajnáltak. Az viszont biztos, hogy úgy, ahogy a versenyen énekeltem, addig még soha. Itthon görcsösebb vagyok. 

- És miért? Mert nem voltak ott az ismerősök, drukkerek és ellendrukkerek, vagy mert leszállt az angyal? 

- Én ebben nem hiszek. Egyrészt azért, mert ami munkát végigcsináltam Iván Ildikóval, az tudatos volt, másrészt irtózatosan szeretem azokat az áriákat, amiket énekeltem. 

- Azokat mind te választottad? Nem volt semmi kötelező? 

- Én választottam és már évek óta álmodoztam, hogy egyszer majd eléneklem őket. Azt a felszabadultságot éreztem, amit valami jó popzene hallgatásakor. Iszonyat jó volt a zenekar, nem kellett szólni, hogy visszavegyenek az énekes alatt, energia volt benne, mindenki elfogadó volt. Az angyal nem szállt le, csak jókor, jó helyen történtek a dolgok. 

- Ez most a csúcspont, vagy a rugaszkodási pont? Sokan vannak, akik megnyernek egy versenyt... 

- Aztán nem történik semmi. Ez azért más, mert lehetőséget is adnak, hat kisebb koncertet, hogy kipróbáljam magam, és ők is megnézzék, hogyan tudok teljesíteni és fejlődni. Nem azt érzem, hogy eljött a ki- vagy betörés pillanata, hanem hogy ugyanúgy kell dolgozni tovább, és majd jön, aminek jönnie kell. 

- Szóval nem volt öntudatlan állapot, vagy ilyesmi. 

- Én akkor érzem, hogy jó, amit csinálok, ha sikerül atmoszférát teremtenem, és túl tudok lendülni a pillanatnyi hibákon. Azt éreztem a döntőben, hogy annyira nyitott vagyok, mint még soha. És nagyon jó volt megtapasztalni, hogy ez is bennem van. 

- Akkor most keresed ezt az állapotot? 

- Keresem, de nem mindig találom. Próbálom elkerülni azt, amitől az énekesek sokszor bekattannak. Hogy ne egocentrikus legyen az egész, ne rólam szóljon a fellépés, ne az legyen a mondanivaló, hogy én milyen nagy vagyok. 

- Pedig az éneklés ilyen. 

- Ilyen, de muszáj egy egészséges mederbe terelni, mert ismerem azokat, akik csak magukról tudnak beszélni, meg a hangjukról, mintha a világon semmi egyéb nem létezne. 

- A közönség is mintha ezt várná, nem? Te mit vársz el a jó közönségtől? 

- Ezen tényleg sokat gondolkodom. Nyilván kell, hogy legyen bennük is nyitottság, hogy értelmezzék, ami történik... Nem tudom. 

- Szóval te sem tudod, csak csinálod. 

- Keresem. Keresem. 

Ha tetszett volna, talán közelebb kerültem volna az ilyen jellegű nyári koncertek megértéséhez. Összejönnek a muzsikusok, és egy kicsit mást csinálnak, de közben azt csinálják, amit kell, amit szoktak. Joshua Bell hegedül, Dejan Lazic zongorázik. Együtt és egyszerre még soha nem csinálták. Most sem érzem, hogy együtt csinálnák, bár kétségkívül egyszerre. Beethovent játszanak, a Tavaszi szonátát, mintha nem volnának sok-sok próba után, hiszen Joshua Bell rögtön az első belépéséről lemarad, egyébként sincs összehozva a két hangszer ereje, a hegedű aránytalanul halkabbnak érződik. Nem adják-veszik az ötleteket, nincs az egészben semmi improvizatív jelleg, húsz perc és túl leszünk rajta. 

 Egyszerre, de nem együtt. Ha érdekel, miből áll össze a Tavaszi szonáta, az kiderült a Zeneakadémián. Ha az érdekel, hogyan lesz ebből Tavaszi szonáta, jöjj vissza valamikor ősszel. 

Vannak könyvek, amelyeket becsületből fejez be az ember. Bár ez is csak olyan duma, a becsületnek nincs sok köze a műélvezethez. Igaz, Hartay Csaba könyvének sincs sok köze hozzá. Amolyan fárasztó, fárasztó, és egyre fárasztóbb lesz. 

Nem mondom, hogy nem gyanakodtam már a borító láttán is, de annak tényleg van köze a becsülethez. Olyan, mintha más volna. Okostelefonnak néz ki, de könyv. Már ha könyvnek nevezzük az, ha két tábla között lapok sorakoznak, szorosan. Érzem, hogy nem rendes dolog most kötözködni, végül is senki nem akart rosszat, Hartay Csaba csak nevettetne, ha nem nevetsz, ne olvasd, becsületből se. Csak közben talán mégis érvényes a kérdés, hogy mi változik az anyagtól. Nyilván minden, a játékpisztolyból fegyver lesz, pedig eléggé hasonlónak néznek ki. Az internetes tréfálkozásból valamiért nem lesz igazi, felnőtt, nagybetűs humor, ha könyvként jelenik meg. 

Van megoldási javaslatom, bár nem biztos, hogy helytálló. A könyv formával Hartay Csaba más ligába jelentkezett be. Nem a fészbukozó tréfamesterekkel játszik, hanem Karinthyval, Rejtővel, Örkénnyel. Ők pedig tényleg szellemesek, gyorsak, okosak, váratlanok, még tizedszeri olvasásra is. Viszont ha másodszor olvasom Hartay Csabától, hogy "dinnyehordó póz" a feszítő férfiakra, már legyintek. Volt, csak elfelejtetted. Én is szeretném elfelejteni. Ha előszörre olvasom ezeket a skicceket, gazdag pasi - festett lány, bunkó magyarok a társasutazáson, pocakosék a medencében, már legyinteni is lusta vagyok. 

Nehéz humorosnak lenni. Legalább megpróbálta. 

A középen látható ember a Hemingway hasonmásverseny győztese. Nem az idei, aki egy hatvanegy éves, nyugdíjas bankár lett, hanem a 2016-os, aki azért különleges győztes, mert őt is Hemingwaynek hívják, Dave Hemingwaynek. Egyébként nem rokon. Minden évben összegyűlnek a fehér szakállas manusok Floridában az író születésnapján, többnyire ugyanazok az ősz rajongók, megmérkőznek, győztest hirdetnek. A győztes általában elmondja, hogy nagyon közel érzi magát Hemingwayhez, mert ő is szereti a nőket és nem veti meg az italt. Kicsit egyszerű értelmezése a Hemingway-jelenségnek, de nyilván ez az ára a halhatatlanságnak: a művészt félreértik. Nekem mindig a híres Deák Ferenc anekdota jut az eszembe, Kemény Zsigmond véletlenül Deák Ferenc kalapját akasztotta le a szögről, de hát, magyarázta, körülbelül egyforma a fejünk. Körül igen, mondta Deák, de belül nem. 

Azon gondolkodom, kivel lehetne ezt eljátszani a magyar irodalomban. József Attilával talán meg lehetne próbálkozni a következő költészet napján. Bár Kosztolányira hasonlítani azért menőbb dolog.   

Valamelyik éjjel nem tudtam aludni, kínomban (nem volt nagy kín) elkezdtem nézni egy Metropolitan előadást. Carmen Domingóval és Waltraud Meierrel, Zeffirelli-rendezés, de valahogy teljesen félremegy, Domingo túlkoros, túlsúlyos, de leginkább átvitt értelemben, mintha nem tizedes volna, hanem ezredes, tízezredes, elegánsan legyintget a kezével, miközben megbabonázott kiskatonának kellene lennie. 

Nem is ez a lényeg, hanem néztem a gyermekkart,a kamera pásztázott a kilencvenes évekbeli fiatal arcokon, és arra gondoltam: hogy is van ez? Van egy nagy halom szép hangú gyerek, szeretnek a színpadon lenni, tudnak és tanulnak énekelni, miért nem lesz belőlük híres operasztár az idők során? Mert nem lesz, amennyire tudom, a pesti Operából nekem csak Derecskei Zsolt jut eszembe, aki már kicsiként is ott volt, és nagyként is színpadon állt, ha nem is sztárként. 

Vagy többen is vannak, csak valahogy erről nem beszélnek. Peter Schreier biztosan énekelt a drezdai Kreuzchorban, sőt, szólista volt, vannak altfelvételei is. És míg a videót néztem, már Pesten volt a legjobb példa, Vittorio Grigolo, aki a Sixtus-kápolna kórusában volt tehetséges kisfiú, onnét vitték el a római operába, hogy pásztorfiú legyen a Tosca harmadik felvonásában. Nagyon nem lehet a szerepben villogni, hiszen alighogy befejezi színfalak mögötti énekét, jön a Levélária, de Grigolo nem maradt érintetlen a varázstól. Mondjuk úgy könnyebb megőrülni, ha a Levéláriát Luciano Pavarotti énekli. Megfelelő stafétabotot a megfelelő embertől.