Mit csináljunk egy ekkora fával? Palermóban áll a Garibaldi kert sarkában, többé-kevésbé a város közepén. Itt úgy hívják ficus magnolioides, de ezt csak egy Antonino Borzi nevű botanikus találta ki, hogy megkülönböztesse az olasz változatot az eredeti ausztrál ficus macrophyllától, ha jól értem a történetet. Ennek a leveleinek világosabb az alja, annyi a különbség. De hát senki nem nézi a leveleket, csak ezeket a törzseket és léggyökereket, vízesés fából, mondják rá, és van benne valami. Nem ajánlják kiskertekbe, mert hamarosan nem lesz a kertben semminek sem hely, úgy nő, úgy terebélyesedik, hogy kiszorít mindent. Ez sem évezredes példány, ha nem is facsemete, a 19. században ültették.

Másnak sincs jobb ötlete, fényképezik, ha többen vannak, az egyik ráül a gyökerekre, itt jártam, Wilhelm. Itt állok, ficus.   

Az örök tavasznak ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha nincsen hétköznapjuk a jószagú vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal. Nem Palermóban és nem Palermóról írta ezt Móra Ferenc, de itt sem más a helyzet. Kint vannak a gyerekek a kikötőben, pajkos térzene helyett a telefonhoz csatlakoztatott hangszórók karattyolnak, de mindegy is, mert ráénekelnek, rákiabálnak olaszul, spanyolul vagy angolul, és ringatják a derekukat, fiúk is, lányok is, spontán vagy valami utánzott koreográfia szerint. Ha nem táncolnak, akkor a tenyerüket csapkodják össze, úgy, ahogy otthon, és gondolom, szerte a világban szokás, kettőt keresztbe, és egyet egyenesen. Ezt csinálták száz éve és ezt csinálják száz év múlva is, mondaná az ember, hogy ez valami örök körforgás, de ez pont nem ettől csodálatos, csak a pillanattól. Riszálnak és azt üzenik, minden rendben van.   

Nyilván kevés rosszabb ötlet van, mint Szicíliában német éneket hallgatni, de egyrészt másokkal is megesik, Palermóban is van Richard Wagner utca, másrészt nem hallgatom, csak úgy szól odabent, nosztalgikus zöngével. Erste Alllgemeine Verunsicherung, az Első Általános Elbizonytalanító, ez volt az osztrák Bizottság vagy KFT, vidám idétlenkedés a nyolcvanas években. Azt akkor is látta az ember, hogy jól idétlenkedni legalább annyira nehéz, mint jól komolynak lenni. Talán rövidebb is az érvényesség, így aztán szépen, de nagyon lassan ők is veszítettek a bájukból meg az érdekességükből, most már mintha komolyan csinálnák azt ami régen vicc volt. Pontosabban talán már nem is csinálják, hivatalosan is visszavonulnak, bár lehet, hogy ez nekik is nehezen megy. Magunkat meg nem olyan könnyű lecserélni, ha eljut az ember Palermo Citybe, eszébe jutnak a gyászos képű maffiózók, akik a calamari frittit eszegetik. 

Van egy történet a zeneszerző Glazunovról, ahogy hallgatja a tanítványait. Azok épp lelkesen beszélgetnek egy Beethoven vonósnégyesről, hogy ez fantasztikus, most vették a kottát, és nem hiszi el az ember, hogy mennyire modern, mennyire eredeti és személyes. Glazunov meg csak fájdalmas arccal beleszippant a szivarjába: maguk még nem ismerték? Én már mindent ismerek, sajnos.

Persze, az is lehet, hogy csak megjátszotta magát, de el tudom képzelni, hogy tényleg mindent ismert. Mindent, ami érdekelte, és kiismerte már a trükköket, fogásokat, megoldásokat, hatásokat. Hogy az egész nem a depresszióról szól, hanem a tudásról. Nekünk végtelen az anyag Palestrinától napjainkig, neki meg az egész benne van a fejében. Nekünk nincs olyan kicsi életmű, amit alaposan ismernénk, még Webern sincs fejben-szívben, pedig a teljes életmű csak valami három órányi, igazán elsajátítható volna. De ilyenkor rájön az ember, mennyire jó butának lenni. Nem érünk rá unatkozni.  

Vagy lehet, hogy érdemes diktátorkodni. Az emberek szeretik a nagy személyiségeket, és Herbert von Karajan nyilvánvalóan az volt. Nagy zenész is, nagy elképzelésekkel, és mindenképpen méltánytalan őt úgy elintézni, mint valami túlértékelt hólyagot. Ahhoz túl jó dolgok maradtak utána. 

Másrészt meg minden utána maradt, emlékműnek, az utcatábla a bécsi opera mellett, egy ideig volt valami központ is a Ringen, ahol meg lehetett venni a lemezeit, de az mintha megszűnt volna. Ahogy megszűnt néhány lemezbolt is a környéken, ha arra játszott, hogy ércnél maradóbb a Schallplatte meg a CD, eléggé úgy tűnik, hogy ebben tévedett. Azért tudok gond nélkül mondani öt Karajan-lemezt, ami nélkül nehezebb volna az élet, vagy meg is fordíthatnám, majdnem mindenhez tudott valami értelmeset hozzátenni, még a Handel concerto grossókhoz is, pedig azok nyilván eléggé távol álltak tőle. Csak ha az ember rossz fej, akkor előbb vagy utóbb bosszút állnak rajta, az utókor felhánytorgatja a felhánytorgatnivalókat, a kortársak meg élvezik, ha tiszteletlenek a diktátorral. Ami azt illeti, az utókor is, például nagyon szeretem Leontyne Price történetét, amikor mindketten késtek egy lemezfelvételről. Aztán Price befutott: megjöttem, de hol van Herbie? 

Karajant végül olyasmi miatt buktatta meg a zenekara,a Berlini Filharmonikusok, amiért ma nyugodtan szégyellhetné magát: azért lázadtak föl, mert Karajan egy nőt nevezett ki klarinét-szólamvezetőnek. Végül mindenki jól járt, Sabine Meyer nemzetközi szólókarriert kezdhetett, a zenekar megszabadult az öreg trotlitól, Karajan meg belebukott a felvilágosodottságba és minőségimádatba. 

5-én lett volna 111 éves. 

Nem mondom, hogy a világ legjobb filmje a Mary Shelley, de valamit mégis elmesél, és valamit meg is ért belőle az ember. Már ha jól érti: ezek a költők voltak a 19. század első felében a kor rocksztárjai. Shelley is, Byron is, Petőfi Sándor is, éltek gyorsan és vadul, a világ előtt és élvezve a közfigyelmet. Nem is mindannyian élték meg a rockban bűvösnek számító 27 évet, Petőfi és Keats nem, Byron és Shelley igen, az utóbbi majdnem harminc éves vénember volt, amikor vízbe fulladt. 

Arra mindenképpen jó a film, hogy az ember elkezdje mondogatni az összes Shelleyt, mármint az összes Shelleyt, ami a fejében van, ami ijesztően kevés. O wild west wind, így kezdődik az Óda a nyugati szélhez. Tóth Árpád nem tudta megtartani a hármas alliterációt, Nyugati nyers nyél mégis hülyeség lett volna. Vagy a To - címet viselő, magyarul Dal lett belőle Képes Géza fordításában, Music when soft voices die/ Vibrates in the memory, amiből láthatja az ember, hogy angolul így is lehet rímelni, csak a szemnek. Magyarul, persze, nem szabad, bár nem is volna könnyű. 

A vers két évvel Shelley halála után jelent meg, mint hátrahagyott vers, és Mary Shelley kézírásával maradt fenn, aki megtalálta, lemásolta, sajtó alá rendezte. Persze, az lenne a csodálatos, ha egy szép napon kiderülne, hogy ő is írta, hogy nem csak Frankenstein (és a fia) az ő teremtménye, de néhány Shelley-vers is, bár, azt hiszem, erre elég kevés a remény. 

Nem szívesen mutatkozom teljesen értetlennek, de az új Lang Lang lemezhez kiadott klipet egyáltalán nem értem. A kínai zongorista eljátssza a pódiumon Bach C-dúr prelúdiumát, és ennek hatására gyermekké válnak a hallgatói. Előbb csak egy öltönyös manus, aki valaha kosárlabdázó szeretett volna lenni, aztán egy másik aki Superman lehetett volna, nyakában a kínai zászlóval, aztán egy asszony, végül mindenki. Mi ennek az értelme? Nem azzá válunk, akivé szerettünk volna, de Bachot attól még hallgathatunk? Visszavarázsolódunk a C-dúr prelúdiummal egy korábbi állapotunkba, amikor még...? De hát Bach nem gyermekzene, nem gyerekek hallgatják, hacsak nem volt a családban valaki igényesebb lélek, aki ezt tette föl a lemezjátszóra, nem ezekre a billentyűmozgásokra idéződik föl az ártatlanság kora vagy az álmok délutánjai. 

Valakivel próbáltam erről eszmét cserélni, aki egy idő után elveszítette a türelmét az értetlenkedésem miatt, és azt mondta: mégsem mondhatják azt, hogy Lang Lang meghülyült és elfelejtett zongorázni, de azért tessék megvenni ezt a lemezt. 

Pedig ha ezt mondanák, engem biztosan jobban érdekelne. 

Mivel a filmhez magához sok magyarázat nem szükséges, az ember az alkotókat próbálja megérteni: vajon miért gondolták, hogy érdemes újra leforgatni a Kedvencek temetőjét. Mert megvan a régi is, attól is lehet frászolni. Meg ettől is, hiába mosolyog fölényesen az ember a sötét moziban. Úgysem látja senki. Szerencsére az összerezzenéseket sem, így aztán el lehet játszani a jaj, de untam figurát. Nem untam, még ha nem is éreztem a társadalom hasznos tagjának magam a film alatt. De igyekeztem kultúremberként viselkedni, és büszkén észrevenni, hogy mennyire leonardói feje van Jason Clarke-nak, az erős áll, a határozott vonalú orr, a szem bágyadtsága, az egész arc chiaroscuro volta. Íme, az eredeti, négyszázötven évvel korábbról. 

Ez, persze, nem magyarázat a filmre, ahogy a változtatások sem, bár jelentősek: most a másik gyerek a gonosz. Körülbelül értem, néha a papíron elmegy valami, ami filmen nem, vagy ha el is megy, mégis nagyobb hülyeségnek hangzik, ha a gyerek beszélni még alig tud, de olyanokat mond a pokolról, hogy rossz belegondolni. A technika ugyan rengeteget fejlődött 1989 óta, de nem használják agyon, alapvetően itt is sokat sminkelnek meg térdig érő ködben közelednek fenyegetően. Így aztán marad a mondanivaló, hogy újabb és újabb korosztállyal kell megértetni: jobb a holtakat békében hagyni. Lascia a' morti la pace. Régi tanulság, hiszen ezt a Don Giovanniban énekli a Commendatore, de alighanem igaza van. 

Tudom, Az angol beteg körüli meglepetésen már évtizedekkel ezelőtt átestünk. Hogy van egy magyar kalandor, akiről többnyire nem is lehet hallani itthon, pedig micsoda életet élt. Azért, persze, lehetett olvasni róla, Széchenyi Zsigmond többször is említi őt, együtt vadásznak a Hengergő homokban, és én előbb vettem meg az antikváriumban az Autóval Szudánba című könyvét, mint hogy a filmet bemutatták volna. (Az más kérdés, hogy olvastam-e.) Azon is átestünk már, hogy Almásy László Ede micsoda életében benne vannak azok a fordulatok, amelyek miatt inkább hallgattak róla, nemcsak besorozták, nemcsak kölcsönadták a Wehrmachtnak, mint a sivatag legjobb ismerőjét, de ő ezt nem is érezte nagy kényszernek, örömmel szolgálta a nácikat, és értékes közreműködéséért Vaskeresztet is kapott. És még homoszexuális is volt, bár ennek azért a kétezres években nem kellene kínos leleplezésként hatnia. 

Ralph Brewster könyvében egyébként nem is hat annak. Brewster amerikaiként, olasz útlevéllel itt ragadt vagy ide menekült Mussolini elől, Pesten élt négy háborús évet, és sikerült neki átvészelnie mindent. Néha örül az ember, mert segítik, segítjük, néha pirul, mert Brewster a temető fölötti bokrokban alszik hetekig, pedig már október van. Nyilván nincs nagy véleménnyel Almásyról, aki a másik oldalon harcol, de elismeri, hogy segített neki és soha nem csalta csapdába. És hát szerelmes, boldogtalan szerelmes, mert Hans a visszavonuló Afrika-hadtest kötelékében taposóaknára lép és meghal. 

Ebben is benne lehetne egy film, ahogy Ralph Brewster kalandjaiban is. Azt nem tudom, ki játszaná ma Almásy László Edét (Teddynek hívja Brewster, ami arra utal, hogy inkább volt Ede mint László), de a régiek közül Dénes György tökéletes lett volna. 

Az, hogy egy műalkotás kimeríthetetlen, vagy közel kimeríthetetlen, rendben van. Nem tudom, hányszor hallottam már a Vivaldi Négy évszakot, de még mindig tudok örülni neki, talán újat már nem fedezek föl benne, de a régi fölfedezéseknek éppen úgy lehet örülni, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy negyven évvel ezelőtt. De az, hogy egy interpretáció is változik, fejlődik, vagy nem változik, csak az ember fejlődik, az egy kicsit értelmetlenné teszi az értelmező munkáját. Vagy már az is értelmetlené teszi, hogy egyik nap itt ül, a másik nap ott, megváltoznak az akusztikai viszonyok, mást lát, ha közel ül és mást ha távol. Szóval mennyire jó volna, ha minimum három helyen lehetne ugyanazon az estén ülni. 

Arról van szó, hogy most közelről néztem és hallottam A kékszakállú herceg várát, de már azt sem tudom eldönteni, hogy maga az előadás változott a közben eltelt tíz nap alatt, vagy ugyanazt értem most kicsit jobban. A Fesztiválzenekar játszott, de Fischer Iván csak hangban volt jelen, bejátszották az általa mondott regöséneket, egyébként a többszörös versenygyőztes, szép reményekre jogosító Káli Gábor vezényelt. És Vizin Viktória meg Cser Krisztián énekelt. 

A lényeg az, ami Vizin Viktóriával történt. Mert egyrészt itt nem nyomta el a zenekar, és azt tényleg nehéz megmondani, hogy ő énekelt hangosabban, vagy a Müpa tréfálja meg az embert, ha a másodikon ül. Talán az előbbi, mert most mintha hátulról is hallani lehetett volna az énekesnőt, úgy értem, vissza is jött a hangja a hátsó faltól az első sorokig. De ennél fontosabb a közelség, hogy az ember érti, miért ilyen Judit. Kicsi eszközökkel dolgozik, de mindig a zenében marad, zenére mozdul, zenére változtatja az arckifejezését, zenére pislog. Sass Sylvia jut az eszembe róla, és mindegy, ki mit gondol az énekesnőről, azon nehéz volna vitatkozni, hogy a darab előadási történetének egyik fontos szereplője volt. Vizin Viktória mindent eljátszik, néha hiperaktívan, néha nagyon szépen, ahogy valami anyaiság jelenik meg rajta, amikor azt énekli: sír a várad. Nyilván itt lett volna az előadás lényege, a mozgó, aktív, fiatal Judit találkozik a mozdulatlan mozgatóval, a Kékszakállúval, aki elég jól manipulálja, egyrészt szavakkal mindent enged (nyithatsz-csukhatsz minden ajtót), másrészt fenyeget, bár nyilván azt is tudja, hogy a tiltás lényege az engedetlenségre biztatás. 

Persze, ezt el is kell tudni játszani, illetve el kell tudni nem játszani, nem csinálni semmit, csak ott lenni, hadd repkedjen a madárka a cérnaszálon, amíg bele nem kerül a történet végén a kalitkába. És nyilván nincs értelme mindezt Cser Krisztiánon most számon kérni, mert (egyelőre) nincs meg benne, de nem jut eszembe olyan aktív magyar énekes, akiben megvolna, így élünk, vagyis így él ez a mű, keressük Kékszakállút. Majd előkerül.