Nem is tudom, van-e ilyen a világban. Hogy egy költő erőteljesen legyen benne egy másik ország kultúrájában, miközben gyakorlatilag semmit sem tudunk róla, és az életművét csak néhány sor képviseli. Egy mottó egy regény elején: senki sem sziget. A regény az Akiért a harang szól, a költő John Donne, és, nem tehetek róla, csak ő jutott először az eszembe, amikor Fehér Elephánt halálhírét olvastam. 

Az utóbbiról, persze, azt sem tudom, hogy kicsoda. Tudom (most már), hogy Alfréd, tudom, hogy mászkált, komoran nézve a városban, ment valami kulturális intézmény felé, megírta az élményeit. Vagyis: voltak élményei, hitt abban, amiben ma már egyre kevesebben, hogy az élet szépségéhez, értelmességéhez, teljességéhez ezek a dolgok, színház, zene nem pusztán hozzátartoznak, hanem ezek azok, ezek maguk, erről van szó, amikor életről beszélünk. Gombhoz a kabátot, nyaklánchoz az egész embert, mondanák erre ma, már hogy van az élet, és van hozzá a művészet, hogy este ne kelljen otthon ülni, hogy legyen miről beszélgetni. Alap meg felépítmény, lét és tudat. Anyagelvűbb a világ, mint valaha, és ez ellen már nem is lehet művészettel lázadni, mint egykoron. 

Egy göröngyöt most elmosott a tenger.  

Alig várja valaki a földszinten bal hátul, hogy összemenjen a függöny, és már búzik, kiabál, hogy neki nem tetszik az új Kékszakállú-előadás. Nyilván inkább a rendezés nem tetszik neki, néhányan mindenesetre földszint jobb elöl ellenbravózásba kezdenek, valaki egészen a bravissimiig is eljut. Ha rajtam állna, én is inkább jobb elöl vagyok, esetleg megkérdezném bal hátul, hogy tényleg akkor volna boldog, ha a bemutatóhoz hasonlóan itt is valami térdig érő szakállú erdei manó érzelmi életét dolgoznák föl egy felvonásban? 

De  mielőtt bármit mondanék a rendezésről, azt mondom, hogy éljen Eötvös Péter. Most a karmester Eötvösre gondolok, aki nagyon tisztán, nagyon egyszerűen, látszólag fáradság nélkül érte el, hogy a Kékszakállú operaként hasson, zenekari alapokkal, énekesi főszerepekkel, mindent hallani lehessen, és ne kelljen megszakadni, maradjon kifejezési lehetőség a hangerőn kívül is, váljon prózává vagy szinte-prózává a komor férfi komorkodása, váljon fülsértően keménnyé az asszony legjobb szándéka is. Van a klasszikus történet Bartókról, hogy meghallgatta a Táncszvit bemutatóját, és azt mondta: nem tudok hangszerelni. Aztán meghallgatta a művet egy idegen zenekarral, és azt mondta: mégis tudok hangszerelni. Aki a múlt héten a Zeneakadémián hallotta az operát, addig talán nem jutott, hogy Bartók ne tudott volna hangszerelni, csak hogy a két énekest egy pódiumra állítva a zenekarral nem lehet feltétlenül hallani. Most úgy tűnik, azt is meg lehetett volna oldani a megfelelő karmesterrel és szaktudással. 

Ami a rendezést illeti: vagány. Okos, ha annak mondjuk, hogy érti a darabot, és bátor, ha azt értjük ezen, hogy tovább is tud lépni. Kasper Holten egyrészt észreveszi,hogy ha a történet éjjel ér véget, akkor nem biztos, hogy éjjel is kezdődik. Kékszakállú nehéz álomból ébred a nyoszolyán, az ablakon besüt a nap. Nyújtózik, fölkel, fogat mos, iszik, iszik, iszik, alkoholista képzőművész, akit nagyon meg akar menteni a nő. 

A történet ettől még ugyanaz marad, ajtók nem nyílnak, de a kínzókamránál alkotásba bonyolódnak, a nő fogja a férfi ecsetet tartó kezét, amikor megjelenik a vér. A virágoknál szép ruhákat nézegetnek, ez a tiéd, drágám. Az ötödik ajtónál Kékszakállú felgyújtja életművét, égjen a vászon,adjon fényt, meleget, igazi fényt és igazi meleget. A könnyek tavánál tükörbe néznek, aztán Judit megy a régi asszonyok után, le a lépcsőn, az emlékek közé. És mindig is éjjel lesz már, énekli a férfi, mert nem tudja, hogy az éjszakára meg reggel következik, Judit visszajön, leül az ágy szélére, és újra fölkel a nap. 

Tessék eldönteni, hogy ez most mi. Nem eszik olyan forrón a kását? Nem szabadulsz, férfi a nőtől? Vagy épp fordítva, ez ilyen nagy szerelem? Vagy a remény annyira utoljára hal meg, hogy meg sem hal? 

Meg sem hal. Azt hiszem, ez a megoldás.  

Nagyon szép Paál László-kiállítást nyitottak meg Kecskeméten a Bozsó Múzeumban, nem nagy, de Pál Lászlóból nem is könnyű nagy kiállítást összerakni. Gyors élet, néhány festőév, főként a fontainebleau-i erdőben, fák, virágok, fény. Ebből ő leginkább kettőt festett, fákat és fényt. A megnyitón megemlítették a Paál-körüli alapkérdést is, mennyire magyar festő, ha aktív élete javát nem Magyarországon töltötte, ennek megfelelően a tájai nem magyar tájak magyar ecsettel. Látható azért olyan is, egy erdélyi erdő, csak akkor még ő sem volt a mesterek mestere, élettelen fák állnak az élettelen aljnövényzetben. A néző legfeljebb arra csodálkozhat rá, mennyit fejlődött Paál rövid idő alatt, és elgondolkodhat, hogy vajon mennyi távlat volt még benne, hány zöld kép maradt benne, hány cédrust festettek meg mások helyette. 

A Bozsóban vállalják a kockázatot, fölvázolják a kontextust, elkérték és megkapták Courbet cédrusát a Szépművészetitől, ami azért más, nincs mit tenni, más nívó, más súly, más fa, más festék a vásznon. Viszont talán válaszol az alapkérdésre: mennyire magyar festő Paál László?    

Teljesen. Nem azért, mert "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb", hanem mert nekünk van nagyobb szükségünk rá. Jobban szeretjük, mert szeretni akarjuk. Szervusz László, Isten hozott újra itthon. 

Az egyetlen dolog, amit Piotr Anderszewski és a Scottish Chamber Orchestra koncertje után határozottan merek állítani, az az, hogy Piotrnak most már tényleg váltania kell, L-ről XL-re, mert ez az általa viselt fellépő póló egyértelműen szűk. 

Nem akarom elhumorkodni az egészet, tényleg egy kicsit nehezen tudja magával tisztázni az ember, hogy is álljon a produkcióhoz. Nem kezdődik jól, eleve nem is értem ezt a zongora mellől vezénylési hókuszpókuszt. Itt van ez a zenekar, magyar fogalmak szerint körülbelül kétszer akkora, mint amit nyugodt lelkiismerettel kamarazenekarnak lehet nevezni, mégis úgy elirányítja őket a koncertmester, Stephanie Gonley a Poulenc Sinfonietta alkalmából, hogy abban hiba nincs, pontosan lépnek be ezek a térben távoli fafúvósok, szépen, tömbösen szólnak a vonósok, akkor minek ez a szólistai ingadozás, karnyújtogatás, mutogatás? Igaz, hogy a Poulenc-darabból éppen az hiányzik, ami megmenthetné, egy karmester, aki nagyon hisz a darabban, mert így csak a feladatot érezni, hogy nem olyan könnyű ezt eljátszani, de tessék meghallgatni, mert érdekes darab, és az utolsó tétel témája meglehetősen közeli rokona az imént eljátszott zongoraversenynek, így aztán szépen a helyén van, hiába látszanak nagynak a különbségek.   

Ami viszont ezt az imént játszott zongoraversenyt illeti, a 453-as G-dúrt (lehet, hogy érdemes volna nálunk is áttérni a Mozart-zongoraversenyek és szimfóniák sorszám szerinti jelölésére, egyszerűen könnyebb lenne az élet) az egész kevéssé átütő, Anderszewski sincs bomba formában. Lehet, hogy erre való a zongora melletti vezénylés, mentség a zongorázásra, annyi felé kell figyelnie szegénynek, nem csoda, ha mellébill. Aztán a második tétel nem csak szép, de okos is, ahogy mintegy széthúzzák a függönyt, és ott marad az a nagy magány, csönd és halkság. Lehet, hogy érzékenyebb lelkeknek túlságosan is olcsó megoldás, főleg a szünet utáni c-moll koncerttel, amelynek meg az első tétele lesz ugyanilyen. A magam részéről bekajálom, még ha azt is tudom, hogy mindez pontosan ugyanígy szól a lemezen is, nem egy rokonszenves, álmatagon a színpadra ténfergő költő pillanatnyi hangulatába akadtunk bele, hanem kidolgozott a koncepció, épp nem annyira kidolgozott megvalósításában. Valahogy nem tűnik igaznak vagy őszintének az egész produkció, de annyira mégsem hamis, hogy ezért lázadni kelljen. Marad ez a bizonytalanság, meg az, hogy még találkozunk, és figyelünk. 

Káromkodásból katedrális, betűkből szobor. Ez utóbbi lett Robert Indiana főműve, a LOVE, szerzői vélemény szerint a világ legtöbbet plagizált képzőművészeti alkotása. Lehet benne valami, de ki tehet róla? Természetesen maga az alkotó, aki a hatvanas évek közepén kitalálta a formát, aztán lett belőle karácsonyi képeslap, többfelé szobor (a képen épp a New York-i változat látható, de van tokiói szerelem, és Philadelphiában is van Love Park. Elkészítette a durvább variációt is, amikor elhagyta a szerelme, az szintén négy betű, de F-fel kezdődik és K-val végződik. Van héber és spanyol nyelvű is. Ez utóbbi elég rémes, az AMOR betűiből áll, de a vidáman integető O az alsó sorba került, olyan, mintha valaki belerúgott volna egy nagyot a szerelembe. Készült pecsét és nyolccentes bélyeg, 1970-ben ebből lett a Love Story eredeti borítója, azt már lopták. 

1976-ra Indiana készített egy VOTE (szavazz) változatot, 2008-ra, Obama-kampányra pedig egy HOPE-ot. Ki tehet róla, ha mások is ihletet kaptak tőle? Lehet, hogy nem söpört be a művéért annyi pént Robert Indiana, amennyit lehetett volna, de ahhoz mégis eleget szedett össze, hogy megutálja érte a New York-i művész-elit, és kivesse magából. 1978-ra elköltözött a városból.Nem Indianába, ahová művészneve és születési helye szólította volna, hanem Maine-be. Régebben lenézték az emberek az egyműves szerzőket, ma már tudjuk, hogy egyművesnek lenni is mekkora kiváltság, tehetség és szerencse, milyen sokat jelent, ha valakit azonosítani tudnak, igen, ő csinálta ezt a szobrot, ő üzente a világnak, hogy szeress, ha elfogadjuk a felszólító módú értelmezést. A világ pedig megfogadta a tanácsot, és szeret. Nem mindig és nem eleget, de szeret. 

Szeptemberben lett volna Robert Indiana kilencven éves. Nem tudta megvárni. 

Megmelengetődött a szívem, amikor a villamos átment a Déli pályaudvarról a Széll Kálmán térre vezető (jóindulattal szólva) alagúton, és újra láttam a régi feliratot: Gazsi bácsi lótetű. Éveken vagy évtizedeken át néztem, krétával volt fölírva az Attila úton,  aztán beláttam, hogy a társadalmi felelősségvállalás, a társasházak által kialakított közösségi szellem, a közös felelősség érzete ezzel leszámolt. Budapest olyan része volt, amely jellegzetesebb és vidámabb, talán tartósabb is, mint a Kun Béla szoborcsoport, de ha az egyiknek mennie kellett, akkor valószínűleg a másiknak is.

Sejtelmem sem volt, ki Gazsi bácsi, aki lótetű, de, ha jól emlékszem, a felirat idézőjelben volt, nehogy megbántódjon valamely valóságos Gazsi bácsi is. Azóta tudom, hogy mint annyi mindent, ezt is Csukás Istvánnak köszönhetjük, a Le a cipővel! című 1975-ös regényéből, illetve annak filmváltozatából ment át a gondolat a köztudatba Gazsi bácsi viselt dolgairól. Elképzelésem sincs, hogy mindezt az új felirat készítője tudta-e, az anyaghasználatból és a betűk formájából ítélve az alkotó legalább húsz évvel ifjabb, mint a forrása, de talán épp ez a legszebb az egészben. Az árleszállított örökkévalóság, hogy vannak lótetvek, amelyek túlélik a történelmet.  

Nem tudom, hogy ki a hibás, az ember nyilván nem magára gyanakszik első helyen, így aztán az RTL beszédes kedvű bemondónőjét átkoztam egy darabig. Aztán már nem is átkoztam, mert szegény annyira bugyután viselkedett, mintha szándékosan csinálná. Lezajlott a hercegi esküvő, világesemény, százmilliók nézik, nyilván ezért sem mindegy, kik a vendégek, kik a közreműködők. Sheku Kanneh-Mason két éve nyerte meg a BBC zenei versenyét, azóta tenyerén hordozza a média, most meg ő csellózik a világnak. Talán kiderül, hogy mire is képes ez a tizenkilenc éves fiú. Egyébként is megjelent néhány cikk a lapokban, hogy vajon egy ilyen esemény szerez-e új rajongókat vagy érdeklődőket a klasszikus zenének, lesznek-e, akik épp az esküvőt nézve jönnek rá, hogy ez az egész vonás-fújás-éneklés nem valami száz éve divatjamúlt bolondság, hanem nagyon is élő művészet, szórakoztató de minimum érdekes jelenség. 

Minderről az RTL Klubban nem sokat hallottak, amint Sheku fölemelte a vonót, mintha gombostűt szúrtak volna Szabados Ágnesbe, azonnal elkezdte lökni a süketet, a bármikor elmondható, és bárhol elolvasható információk özönét zúdította a nézőkre-hallgatókra, kik a vendégek, ott van George Clooney és neje, meg ő mintha Serena Williamst is látta volna. Ó, te idétlenség, ez ilyenkor egy koncert, nem csak időhúzás, aminek képzeled a zenélést. Sheku játszik, ő löki a süketet, hogy egyetlen politikust sem hívtak meg az eseményre. A zenész az első szám végére ér, mire Szabados Ágnes is elhallgat, de teljességgel hiú a remény, amint jön a következő mű, Fauré, amennyire ki lehet venni, ő újból belekezd a fecsegésbe, kollégái most szóltak (szóltak! éljen!), hogy egy politikus mégis itt van, John Major, volt miniszterelnök. 

Nem egyedül hülye, egy teljes stáb segíti a tapírkodásban, amikor nem azt mondják neki, hogy kussolj, mert szól a zene, hanem ötleteket adnak, hogy még miről beszéljen. 

Tudom, nem vagyunk egyformák, neki ez fontos, másnak meg pont a zene, de az egész tényleg olyanná vált, mintha direkt bunkóskodnának. Amíg szól a zene, elmesélném, hogyan is találkozott az ifjú pár. És tényleg el is meséli. Szó sincs arról, hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, de ha hallgatnál, vagy ha életedben egyszer részt vettél volna valami zenei eseményen, akkor talán tudnád: nem azért muzsikálnak, hogy a közönségnek hangosabban kelljen beszélgetnie.  

Újra royal wedding, az én életemben ez már a harmadik, de az semmi, Christopher Warren-Green életében is a harmadik, pedig ő az esemény (mindhárom esemény) karmestere. Nyilván egy kicsit bonyolultabb dologról van szó, mint megnyomni az 1. számú házasságkötő teremben a Play feliratú gombot, és végighallgatni a Mendelssohn Nászindulót. 

Habár: csuda tudja. Most némileg több irányba is meg kell felelni, mivel két különböző nemzet gyermekei házasodnak, de nem kétlem, hogy megoldják. Lesz amerikai zene és lesz angol zene, talán Elton John is, de az ifjú, szép mosolyú csellista, Sheku Kanneh-Mason biztosan, őt személyesen kérte föl a menyasszony. Lehet, hogy az esemény után ő lesz a világ legelfoglaltabb csellistája, nem Várdai István, de majd meglátjuk. 

Ha már itt tartunk, idézzük föl 1981-et, a nagy, és most már tudjuk, boldogtalan véget érő házasság ceremóniáját, ahol maga a vőlegény választotta ki az énekesnőt, a Covent Garden sztárját, aki azért már akkor is világsztár volt, bár a Covent Gardennel való kapcsolata utóbb súlyosan megrongálódott. Énekelne Charles esküvőjén, kérdezték a telefonban. Milyen Charles? - kérdezett vissza Kiri Te Kanawa. Persze hogy énekelne, énekelt is, Handel Sámson című oratóriumából az utolsó áriát, oly csodálatosan őrült módon felöltözve, hogy az mai szemmel nézve árnyékot borít az éneklésére meg hangja szépségére. 

De hát nem muszáj mai szemmel nézni, még ha tegnapival nem is nagyon tudjuk, úgy emlékszem, az eseményt Magyarországon nem közvetítette a tévé, én biztosan nem láttam. És bár Kiri iránti rajongásom meglehetősen csökkent az évtizedek során, arra még emlékszem, mennyire fölháborított, amikor a hivatalos életrajzban azt írták, őt érte a megtiszteltetés, hogy énekelhetett Diana és Charles esküvőjén. Na, na, na. Talán fordítva. Dianát és Károlyt érte a megtiszteltetés, hogy Kiri énekelt nekik. Dühöngtem. Igaz, akkor még nem láttam a kalpagját. 

Közeledik Alföldi Chicagója, vagy az Átrium Színház Chicagója, reméljük a legjobbakat, de egyelőre csak az jutott az eszembe, hogy van valami rögtön a nyitódalban, amit soha nem értettem. Már a szavakat értettem, csak azt nem, hogy mire gondolnak. A magyar fordításokból ez nem derül ki, mert megkerülik a fordítók a problémát, illetve, most láttam, hogy a győri változatban Hamvai Kornél és Varró Dániel tudja, miről van szó, csak nem lehet vele magyarul mit kezdeni. 

További rejtélyeskedés helyett: jön Velma Kelly, és azt énekli az All That Jazzben, hogy "I'm going to rouge my knees and roll my stockings down". Vagyis berúzsozom  térdem, és legörgetem a harisnyámat. A harisnyát még értem, de minek rúzsozza be a térdét? Miért épp a térdét rúzsozza be? Vagy ez valami kifejezés, amit a magyar emberek meg sem értenek? 

Segítséggel, és az internet rendeltetésszerű használatával aztán megtaláltam a megoldást. Sőt, az is kiderült, hogy amit érteni véltem, azt se. A két dolog ugyanis összefügg, a térdrúzs és a lerolnizott harisnya. Nem úgy van, mint nagy- és dédmamáink idején, hogy valahogy legurigázták a nejlonharisnyát és bogot kötöttek rá, hogy ne kelljen harisnyatartóval bajlódni takarítás és ablakpucolás közben, hanem lerolnizták, berúzsozták a térdet, mégpedig ugyanazért, amiért az ajkat is pirosítják: hogy felhívják rá a figyelmet. Térdre, lábszárra, ami mind kilóg tánc közben a rövid szoknya alól. Épp a musical alapján erre nehéz rájönni, hiszen fehérneműben és le nem tekert harisnyában nyomják, de erről van szó. Azóta ez a szokás kiszenvedett. Szerencsére. 

Jöjjön akkor egy szuper Velma, Ute Lemper, a modern Marlene Dietrich, rúzsozatlan, de szédítően csontos térdével, meg a kétfelé is húzogatni tudott szájával. Azért ha ő játszana az Átriumban, vennék rá bérletet. 

Az igazat mondom. Lehet, hogy most nem a színtiszta igazat, vagy nem a teljes igazat, ami az élményeimet illeti, de az meg végképp nagyon is lehetséges, hogy az élményeim aztán tényleg nem fontosak, és miért ne csaljunk egyszer egy kicsit fölfelé. A jó felé. 

Szóval: Gardiner. Hogy nagyon jó, amit játszanak, és ahogy játsszák, most épp négy Bach-kantátát, afelől aztán biztosan nincsen kétség. És még a nagyon jóban is vannak bizonyos sarkalatos pontok, amikor az ember eldönti, vagy nem is eldönti, csak egyszerűen észreveszi, hogy ezek most nagy, emlékekben visszatérő pillanatok. Nem is csak tisztán zeneiek. Mondjuk a kórusból elindul a színpad széle felé egy hatalmas ember, de mintha a Jóisten tekebábuja lenne, akkora, feszes frakkban, gyönyörűen megformált, fekete fejjel, és az ember tudja, hogy jön, dalra fakad, és leszakad mindjárt a Zeneakadémia csillárja, megrepednek a szemüvegek lencséi. Mindenre föl vagyunk készülve, csak arra nem, ami történni fog: kontratenor. 

De főleg zeneiek az élmények. Én akkor dobtam be mindenféle józansági vagy ellenállási törülközőt, amikor a BWV 78-as kantátából a duettet kezdték el énekelni. Szoprán és alt, de már előttük a kísérő csellónak is annyira szép és puhafa volt a hangzása, meg a tempó... Körülbelül négyszerese a vártnak vagy a megszokottnak. Most mégis így jó, ahogy a két énekesnő szinte egymásnak dől éneklés közben, és a nagy-nagy Bach-zene olyanná válik, mint valami léhácska duett valami Gilbert és Sullivan operettből, és csak az öröm, a zenélés és az élet öröme árad a pódiumról. 

Annyira érdekes, amikor a koncert utáni beszélgetésen azt mondja az English Baroque Soloists koncertmestere, Debretzeni Kati, hogy Sir John Eliot mindig a szavakból indul ki, ha énekelt zenéről van szó. Értem, persze, hogy értem, de mégis melyik szóból, ha az a szöveg, hogy Wir eilen mit schwachen doch emsigen Schritten? Gyönge, mégis határozott léptekkel sietünk. Ami Gardinert vagy a mai estét illeti, neki a kulcsszó itt a sietünk. Vagy ne is bonyolítsuk, csak mondjuk a szuperlatívuszokat: olyat soha nem hallottam, amilyen a Weinen, Klagen kantáta nyitótétele volt, annyi színt és titkot és sötétséget és felhők mögötti fényt. 

Megfejteni Gardinert. Ez a szép feladat, megérteni, hogy ez a ferde és görbe tartású ember, ez az antizseni, gesztusok nélkül, kézfejjel vagy két ujjal dirigáló karmester voltaképpen ki is. Hogy miért hallgatnak rá annyira a zenészek, ha egyszer mindent érezni rajta, csak épp a karizmát, mágikus erőt, akaratátvitelt, őrületet, azonosulást, fehér izzást nem. Miért érezzük mégis magunkon, hogy valamit most megtapasztaltunk, amit nem szoktunk? 

Máskor. Talán legközelebb sikerül.