Rafik Schami könyvét olvasom, Szofia a címe, szép, vaskos, és jól el is lehet veszni benne. Eleinte tényleg úgy olvastam, hogy sejtelmem sem volt róla, ki a szerző, férfi vagy nő, aztán, amikor a főhősról kiderül, hogy jóképű, elegáns és sármos, és alapvetően beleszeretgetnek a nők, körülbelül lehetett sejteni, kiről is mintázta az író a kedves szereplőjét. Ahogy Langdon professzort nézve is mindig összesúgnak az emberek a Da Vinci-kódban vagy egyebütt, hogy mennyire elegáns, garbópulóver meg tweedzakó, és hozzá papucscipő. Aztán lát az ember egy beszélgetést Dan Brownnal, és, no lám, tweedzakó meg garbópulóver, a cipőjét már meg sem kell nézni, úgyis tudom, milyen. 

De nem is erről akartam beszélni, csak az utcákról. Az utcák nevéről. A Szofia jelentős részben Rómában játszódik, a fent említett sármos úr ott kereskedik keleti fűszerekkel, és, sajnos, nagyon ritkán tudom, hogy pontosan hol. Még akkor sem, ha ismerem a környéket, és ha Schami egyébként kedvesen sokszor el is magyarázza, hogy kiről nevezték el az utcát. Persze, a Via Condottit tudom, merre van, és a Caffe Grecóban én is megittam a kávémat, de rengeteg a rejtélyes utcanév. Nemzetközileg ismeretlen hősök, vagy az ember azt hiszi, hogy nemzetközileg ismeretlen az, akit ő nem ismer. Tényleg elsétáltam néhányszor már Giuseppe Gioachino Belli szobra előtt (a nép költőjének állította a nép), és tudomásul vettem, hogy vagy megtanulok rendesen olaszul, vagy ez az ajtó örökre zárva marad, elképzelhetetlen, hogy más módon élvezni lehessen az ezernél több római dialektusban megírt szonettet. Angolul kisebb volna a gond, Belli fordítója Anthony Burgess. Egyébként meg Bellitől amúgy is elriasztja az embert az életrajza, mert nem csak titkos költő volt, de nagyon is valóságos cenzor, aki átmenetileg sikeres harcot vívott Verdi, Rossini és Shakespeare ellen. Nyilván egy szörnyeteg, a cilinderes szobra sem valami vonzó, az arcképe pedig... 

Ciao, jó a séród. 

Az ember elgondolkodik, hogy voltaképpen kinek is szólnak az utcanevek. A helyieknek, akik persze soha nem néznek utána, ki is volt Vitkovits Mihály, vagy a vendégeknek, akik ki sem tudják mondani azt, hogy Vitkovits. Vagy azt, hogy Mihály. Ott, ahol most épp a lábamat lógázom, nem kockáztatnak, a frissen elnevezett utcákat olasz hírességekről nevezik el, az operaénekes Katia Ricciarelliről vagy Mike Bongiornóról. Igaz, őt is meg kellett néznem, hogy kicsoda. Akkor ez most zsákutca. 

Mielőtt elszégyellhetném magamat, már megformálódik a gondolat: hú, egy kicsit nagy a koffer. Aztán elszégyellem magam, aztán meg azt gondolom, miért én szégyelljem magam, csak azt teszem, amit a fotós akart tőlem. A fotós Art Shay, és Nelson Algren jó barátja volt. Hiszen ettől olyan izgalmas a kép: Simone de Beauvoir van rajta. Hogy vajon tudta-e az írónő, hogy fényképezik, csak belement a kukkolós játékba, vagy utólag nem bánta, ha nektek ez akkora öröm alapon, arról elképzelésem sincs. Talán tudta. Mégis csak ez lett róla az egyik leghíresebb kép (ez lett egyébként Shay egyik leghíresebb képe is, pedig kilenc amerikai elnököt is fényképezett). Nálunk nem volt akkora sikere a mesterműnek, legalábbis akkor, amikor de Beauvoir hivatalból is nagyra értékelt volt, mégiscsak egy jelentős és baloldali érzelmű írónőről készült. Az ember az egzisztencializmusnak nem nézi a popóját. Vagy csak fél szemmel. 

Nem tudom, ez valami magánhonszerelem vagy privát magyar virtus, az is lehet, hogy nincs benne semmi privát, más is így van vele, de külföldön mindig azt nézem a könyvesboltban, miképpen van jelen a magyar irodalom. Eredetileg ez a kérdés lemez formában is eljátszható volt, bement az ember a boltokba, és ravaszul mindig előre tette a magyar előadók felvételeit, Kocsist, Ránkit, a barokk zenészeket, csak hát a lemezboltok nagyon megritkultak, üdülőhelyeken teljesen meg is szűntek. A könyvek viszont túlélték a maguk válságát, a tenger partján is megmaradtak az üzletek.

Amikor legelőször voltam saját erőből hosszabb ideig Olaszországban, csak egyetlen magyar szerzőt láttam, őt is egy firenzei kirakatban, Arany Jánost. Válogatott balladákat. Azóta is izgat, hogyan szavalják az olasz rajongók, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczy Benőt. A magyarról fordított olasz szöveg rendületlenül ritka jelenség, néha egy-egy Márai lézeng a polcokon, talán Esterházyt is láttam. Idén ezt találtam egy ifjúsági könyvsorozatban: I ragazzi di via Pál. Molnár hibátlanul írva, jó helyen az ékezet. Próbáltam megtalálni mindent és mindenkit, akit lehet, és alapvetően rendben vannak a dolgok, Boka, Pásztor, Geréb, il piccolo Nemecsek. Mondjuk a Füvészkertet nem sikerült azonosítani, de talán csak az idő rövidsége miatt. Meg az nekem is évekbe tellett, mire megértettem, hogy a füvész az egy foglalkozás, nem pedig a füveket támadó betegség. És mi lehet a grund? Egy megoldatlan nevet mindenesetre találtam, az Üllői utat. Talán a nagy Ü betűt egyáltalán nem lehet megtalálni még ma sem a különféle idegen karakterek között, mindenesetre az Üllői út az olasz Pál utca közelében viale di Ullö. 

Nem irigylem azt, aki az Üllői úti fákat akarja lefordítani. Addio alberi di viale di Ullö.

Ez egy csodálatos kiállítás a Várban, a Budapest Történeti Múzeumban, és nem csak azért, mert az ember nem is gondolta volna... Mit nem gondolt volna? Hogy a kályha maga ennyire érdekes lehet? Azt sem. Mert hát ki gondolkodik a kályha felől, hogy mióta van, miért van, hogyan jutottunk el a fantasztikus lakásdíszektől a máig, amikor fehér panelek meg cirkók adnak egyenletes hőmérsékletet. 

Eddig jutottunk, itt is föláldoztunk valamit a célért, a csempéket a melegért, pedig a csempe volna a lényeg, sörivó férfi, vagy egy szakállas fazon, aki a pénztárcájába kapaszkodik. Verekedő asszony és szerelmeskedő pár, meg a zöld lovag, aki páncéljában annyira hasonlít a Muppet Show Brekijére (Kermit). A ló meg kedvesen kifordítja a lábát, hogy megcsodálhassuk a patkóját is. 

Kettős a tükrözés, hiszen a Történeti Múzeum maga is olyan, mint valami régészeti lelet, a hetvenes évekből maradt tárgy. Magunkat nézzük, már ha éltünk akkor, azt a világot, amikor még a régi dolgokkal való foglalkozásnak is volt valami ellenzéki jellege, vagy legalább önmeghatározó ereje, több közünk volt Zsigmond királyhoz, mint az MSzMP Központi Bizottságának tagjaihoz. 

Nem akarok az indokoltnál is zavarosabb lenni, maradjunk a kiindulási pontnál: ez egy csodálatos kiállítás a Várban. Szívmelengető középkor a címe.  

Nem képzelem azt, hogy ilyen csoda nincsen. Egyrészt mert van, másrészt talán mégsem akkora csoda. De nézhető, élvezhető, röhöghető, megrendülhető. Vagy, ami valamiért most nagyon fontos számomra: tisztelettel van a tárgya iránt. A tárgya pedig Arany János a Pesti Színház előadásának. Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Ez a címe, nekem ez is tetszik, annyira nem cím-jellegű. Arany János, te kedves Arany János, éljen Arany János. Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Azt hittem, hogy közben felnőtt egy generáció, amely nem érti ezeket a bűvös szavakat. Vagy érti, de nem érdekli. És most itt van egy csapat szinte gyerek színész, meg néhány valóságosan is gyerekszínész, meg Hegedűs D. Géza,aki már megint úgy néz ki, mint Liszt Ferenc, és a bűvös szavakkal foglalkoznak. Meg a kevésbé bűvös élettel.

Nem képzelem, hogy csoda, valahogy a szünet előtti rész is nehezen találkozik a szünet utánival, de akkor is ott van, színdarab és előadás. Vecsei Miklós Hasi írta, ifjabb Vidnyánszky rendezte, és arra gondolok, hogy ők csinálják. Igazán csinálják. Nem úgy, mint más, normális ember, akinek eszébe jut, hogy hopp, ez az élet is egy regény, hopp, ez is egy film története lehetne. Ha lehetne, akkor náluk az is, megírják, megcsinálják, szerepel benne egy halom debreceni fontosság, nem csak Arany, de Csokonai is, meg Hegedűs D. Dezső nevű apukája és Latinovits is. Szervusztok, jó látni benneteket.

A fényképet készítő Ruth Orkin már régen halott, de most már az amerikai lány is, akinek ezt kellett elszenvednie Itáliában. Egész pontosan Firenzében, a Piazza della Repubblicán. Bámulják a marha digók, 1951-et írunk, nincsenek hozzászokva se az ilyen magas, se az ilyen szőke lányokhoz. 

Tényleg nem voltak? Csak Firenzében maradva: nem ilyen volt Beatrice Portinari is? Nem ilyen volt Botticelli kedves modellje, Simonetta Vespucci? Nem ebben van a fénykép ereje? Hogy hiába telt el ötszáz év, semmi sem változott? 

 Csodálatos, hogy sokan látják úgy a képet, mint valami korai zaklatási dokumentumot, ezek az olaszok nem voltak normálisak, ha nőt láttak, miközben mintha éppen az ellenkezőjéről akarna szólni. Vagy, mondjuk azt nem akarnám megmondani, miről akarna szólni, végül is egy nő csinálta egy nőről, a Jinx becenevű Ninalee Allenről. Az ő számára nem lehetett Olaszország szörnyű megrázkódtatás, hiszen utána oda ment férjhez, évekig élt Milánóban. Majd vissza Amerikába, új férj, ezúttal élethosszig tartó házasság, mármint a férj életének hosszáig. Most, májusban Jinx is meghalt. Kilencven éves volt, de még a fényképezés korában is van ilyen: megmarad örökre szépnek és fiatalnak, ahogy lesütött szemmel megy az utcán. 

Mert tényleg erről szól a kép. A szandálos (vagy szandáltalan) szépségről, aki tiszta és száraz lábbal kel át minden piszkon, pocsolyán, lótrágyán, benzinfolton. Csak azt ne hidd, hogy nincs ilyen. 

Május elsején egy öreg hegedűsök otthonában meghalt Wanda Wilkomirska, és a hírt valami rejtélyes okból nagyon tisztességesen lehozták a hazai portálok. Úgy értem, vannak, voltak ismertebb művészek, akikről elfeledkeztek, de Wilkomirskáról nem. Talán a férje miatt, Mieczyslaw Rakowskival élt házasságban, akiből a Lengyel Egyesült Munkáspárt utolsó első titkára, és egy évre Lengyelország miniszterelnöke lett. 

Addigra már Wilkomirska nyugaton élt, a szükségállapot kihirdetése után nem tért haza Németországból. Megmagyarázhatatlan módon szinte ezzel egy időben meg is akadt az előadóművészi karrierje, addig mindenhová hívták, mindenhová engedték is menni, képviselte a lengyel zenét, játszott Szymanowskit vagy Pendereckit, de persze mindenki mást is, ő volt az első, aki szólóestet adott Sydney-ben az operaházban. Utána egyre inkább tanárként, zsűritagként volt jelen a nemzetközi zenei életben. Nem mindig imádták, főleg, miután kiderült, hogy párttag, de elismerték. A hetvenes évek közepén ő volt a szólista a londoni Barbican Hall megnyitóján. Nem volt kellemes szólista, addig dühöngött Sir John Barbirolli tempói miatt a Britten Hegedűverseny kezdetekor, míg végül Barbirolli inkább nem vezényelte el a művet. Volt egy másik nagy összeveszése, az is a tempók miatt, Bernsteint találta túl gyorsnak a Csajkovszkij-koncertben, úgy is jött le a pódiumról, hogy ezzel a karmesterrel soha többé. 

Minden ok megvan rá, hogy szeretettel vagy akárhogy, de megemlékezzünk róla, de a sok okból a hazai híradásokban az egyik legfontosabb kimaradt: Wilkomirska 1950-ben itt végzett, Budapesten, Zathureczky-tanítvány volt. Persze, tudom. Előbb Zathureczky emlékét kellene föléleszteni.  

Észrevehetetlen évada végén a MÁV Symphony nagyot gurított, és meghívta Menahem Presslert, az egykori Beaux Arts trió (zongora-hegedű-cselló) fejét és zongoristáját. Az ember mindenféle előzetes elképzeléssel ül be egy ilyen koncertre, amelynek feltehetően az lesz a nagy tanulsága, hogy "én még láttam", de mi más is lehetne. Valaki, akit akkor se nagyon tudtam értékelni, amikor hatvan éves volt, mitől lenne lényegesen más, csak azért, mert megöregedett? A régi idők harminc vagy negyven évvel ezelőtt is benne voltak, azóta csak abból a világból lehetnek tapasztalatai, amelyet már én is láttam. Viszont közben már nem tudhat jobban zongorázni, mert az ujjak, az idegpályák, az izmok, az inak, minden belefáradt az életbe. 

Ez az előzetes. Aztán egy rémálom-szerű Figaro házassága-nyitány után színpadra segítenek valakit, aki még sokkal kisebb és még sokkal-sokkal törékenyebb, mint amilyennek képzeltem, vagy amilyennek láttam négy éve a Berlini Filharmonikusok internetes közvetítése során, és az ember tudja, hogy mindegy. Neki ez tetszik. Akkor is tetszik, ha esetleg a zenekar az A-dúr zongoraversenyt játssza, Pressler meg a d-mollt.

Amire egyébként nem került sor, rögös úton, de mindannyian ugyanazt a művet próbálták előadni, és az összes hangszerest tekintve még csak azt sem mondhatnám biztosan, hogy Pressler állt volna legmesszebb a Mozart által leírtaktól. Három ráadás. Igaz, hogy túl sokat biztatni nem kellett a szólistát, de épp ez volt az egészben a szép, hogy ez az igazán későn érkezett szólista-hírnév mennyi örömöt és megosztani való örömöt hozott neki. Tiszteletem, Mr Pressler. A legmélyebb. 

A kérdés nyilván költői, hiszen én is olvastam, olvasom, küzdök vele (nem nagyon) és érte (még kevésbé). Elég hosszan tudnám sorolni, mi nem tetszik benne, szavakat, kifejezéseket, gondolkodásmódot, ízlést, de nem akarom. Cserébe azt is meg tudom mondani, mi tetszik benne, meg is mondom, az, hogy van benne valami házigazdai. Ha már kinyitottad, ha betértél hozzám, akkor mindent megteszek, hogy ne bánd meg, lököm a süketet, néha a nem süketet is, nem ülünk itt mélán, szórakoztatlak, szeretlek. Szeress te is. 

De komolyan kérdem: ezt a megjelenés előtt nem olvasta át senki? Se szerző, se szerkesztő, de valami egyszerű érdeklődő a kiadónál? Egyáltalán nem a hibákat keresem, és sehol sem tartok benne, és mégis ilyesmiktől emeli meg az ember a szemöldökét, hogy a vívóverseny után kilencen mennek el ebédelni. Öten a Vörös-Meteor versenyzői, és öten BVSC-sek. Még elszórakozhatnánk azzal a lehetőséggel, hogy talán volt egy versenyző, amelyik mindkét egyesületnek a tagja volt, de versenyen ez elég megoldhatatlan helyzetet teremtett volna. Kicsit korábban a Teenager Party című Szabad Európa-műsorról, illetve az ezen a címen futott, erősen elfeledett magyar filmről van szó. Hogy a rádióműsort Eke Károly vezette, akiről megtudta Vámos Miklós, hogy eredeti neve Ekecs. 

Ebből mindössze az Ekecs stimmel. A Magyar Rádiónak ugyan volt Eke Károly nevű munkatársa, de a sistergős popműsort a tavaly, kilencven évesen elhunyt Ekecs Géza Cseke László néven vezette. Úgy beszélni valakiről nyomtatásban, hogy sem a vezeték- sem a keresztneve nincs meg... Vagy ez is valami játék? Figyellek, hogy figyelsz-e? Én figyelek. De mire? 

Egy kedves, mi több, nyájas olvasó figyelmeztetett, hogy a magyar nyelv, mint annyi egyéb dologban, a szoborállításban is meglehetősen laza. Ha azt mondjuk, "egyetlen kritikusnak sem állítottak még szobrot", azt érthetjük úgy is, hogy nem készült még köztéri szobor, amely kritikust ábrázolt volna, de úgy is, hogy nincs kritikus, akinek emlékére az utókor vagy a kortársak meghozták volna ezt az anyagi áldozatot. Ez utóbbi viszont biztosan nem igaz, hiszen Péterfy Jenő síremlékére a Kisfaludy Társaság gyűjtést rendezett, és a befolyt összegből a fenti Pallasz Athénét faragtatták, egyik kezében lándzsa, ha volt,a másik kezében pajzs, a pajzson pedig a bajuszos Péterfy hunyorog.    

Péterfy Jenő 1899-ben, negyvenkilenc évesen lőtte magát főbe a Fiuméből Pestre tartó vonaton, mindannyian átéltük már, hogy mennyire nehéz Itáliából hazatérni - neki a jelek szerint még a szokottnál is nehezebb volt. Nem akarom elviccelni  dolgot, mert minden benne az életében, amitől jó lehet egy kritikus. Leginkább a magány, amely szinte elkerülhetetlen, ha az embernek határozott és védeni való véleménye van. Nem jelent ez semmi nagyszerűt, maga a vélemény lehet irdatlan ostobaság is, Péterfy például Mikszáth művészetét egyáltalán nem értette, Jókait azon az alapon bírálta, hogy rőffel méri ki a tehetségét. De Péterfy az az igazi, rosszat is élvezni tudó kritikus volt. Mint az anatómus az érdekes hulla felett. Minél több a kinövése, annál jobb.

A magány aztán (főleg az anyja halála után) szinte folyamatos menekülésre késztette, előbb Németországot járta, utóbb és egyre kétségbeesetten Itáliát, míg el nem jutott a legszörnyűbb pillanatig: ha már ott sem jó, akkor nincs tovább hová menekülni. Még egy utolsó Abbázia, még egy utolsó vonatjegy, és jöhet a pisztoly. Meg az utókor és a szobor.