Van ez a művészvigasztaló bölcsesség, hogy: "kritikusnak még sohasem állítottak szobrot". Amennyire tudom, igaz, legfeljebb az a baj vele, hogy zenésznek is ritkán állítottak szobrot, mármint zenei előadóművésznek, és ha mégis, akkor meg milyeneket. Cseh Tamás, Solti, de ne maradjunk a határokon belül, szegény Pavarottiból mi lett a szülővárosában? 

Nem olyan nagy baj, ha nem emelnek szobrot valakinek. Mindazonáltal úgy gondoltam, úgy is gondolom, hogy ha valaha kritikusnak szobrot állítanak Budapesten, az a kritikus Fodor Géza lesz. 

Még nem tartunk ott. De ma délelőtt 11-kor emléktáblát állítanak a Kosciuszkó Tádé utcai ház falán. 

Nem is kell másnapig várni. Kijön az ember a koncertről, és azt mondja, de jó volt. De hogy lehet jó, amikor tisztán emlékszem, hogyan sandikáltam a mellettem ülő órájára, fél tíz volt rajta, és arra gondoltam, hogy most már talán elég, több már nincs benne. Akár abba is hagyhatnák. 

Mondjuk: abba is hagyták, már csak egy ráadásra futotta, Blackbird a Beatlestől, négy-öt vagy ki tudja, hány szólamban vagy azt éreztetve, miközben csak Bobby McFerrin ült a pódiumon. Addigra kibontotta a haját és fölvett valami kardigánt is, nem ez a szokásos t-shirt koncert volt. 

Amúgy meg tényleg jó volt minden, a sok út, amelyen bejártak, ez a szavannai zene, meg egyházi hatású éneklés, meg jazz meg minden. McFerrin és két tettestársa, meg a csodálatosan lelkes kórus, nézik, nézik, hogy mikor pillant rájuk a mester, és akkor fülig ér a szájuk. És énekelnek. Énekelünk. Úgy kezdődik a koncert, hogy ráveszik a nézőteret is négy szólamra, az ember ott ül egy nagy zenegömb közepén, eldöntheti, hogy énekes részese akar-e lenni a világnak vagy hallgatója. De minden megoldás érdekes. 

Jó itt. Vagy jó volt ott. Vagy jó visszagondolni, hogy ott voltunk. Lehet, hogy ez valami elméleti öröm, de akkor is öröm.  

Azért jöttetek, és azért vagyunk itt, hogy megmentsük a bolygót a sok seggfejtől, akik tönkre akarják tenni! Jeee. 

Ez volt a végkicsengése a Roger Waters-koncertnek, és ugye, az ember a közönség soraiból nehezen tudna visszaszólni, de ha engem kérdezett volna, én nem azért mentem. Látni akartam a Pink Floydot, amennyire látható. Akkor is, ha már lassan olyanok lesznek, mint a Cirque de Soleil, több társulat megy párhuzamosan, David Gilmour júniusban lesz a közelben, mondjuk arra már nem mennék el, most ennyi elég volt. 

Amennyire látom, a közönségnek is elég volt, a szó jó értelmében. Tényleg ilyen lehetett egy koncertjük a nagy napokban, látvány, vetítés, a hangzás, amennyire csak lehet, a régi, nyívó gitár, jó feszes dobolás, és Waters is kifejezetten jó basszusgitáros. A külseje előnyére változott, a nyomasztó gnúfejből most inkább Richard Gere lett. De már odafelé is az érdekelt, hogy ez most nosztalgiabuli vagy valami előretekintés. Néztem a rövidnadrágos, de kompressziós zoknit viselő apát, ahogy magyaráz a fiának, ez a mi zenénk, ez volt, vagy tényleg, most is ez. Néztem a sok prizmás pólót, ahogy megtörik rajta a fény és szivárvánnyá válik. Három óra múlva ott lesz a nagy üvegpiramis a színpadon, lézerrel rajzolva, és a szivárvány is látható. Panaszra nincs ok. Waters hangja megkopott, de annyi baj legyen, a Pink Floyd soha nem volt amolyan énekes popzene, ami meg a társadalmi és környezetszennyezési problémákat illeti, szerencséjük van. Minden maradt a régiben, legfeljebb a neveket és arcokat kellett kicserélni, és szép nagy betűkkel, magyarul is olvashattuk, hogy Trump egy disznó. 

Kicsit azért olyan, mintha valami tribute-koncert volna, csak épp eredeti szereplő is van benne, de ha tényleg a Pink Floyd nyomán zenélnének meg beszélnének, akkor valószínűleg nem a régi úton járnának, hanem valami újat keresnének vagy találnának. Így az ember kénytelen arra gondolni, hogy aki az elégedetlenségre alapoz, betonnal és cementtel dolgozik, és mindig lesz közönsége is meg témája is. Mint ülő kacsára lövöldözni. Ha lesz egyszer Animals 2, tessék ezt is belevenni, köszönettel.  

Mondanám, hogy nincs is értelme az egésznek. Egyrészt azért nincs, mert ha sokat mondanak valamit, akkor az egy idő után úgy is lesz. Ha minden Fesztiválzenekaros műsorfüzetbe beleírják, hogy Fischer Iván alapította a zenekart, akkor egy idő után úgy is lesz, tényleg ez rögzül majd az emberek agyában. Meg aztán: nem mindegy? Például nem tudnám megmondani, hogy ki alapította a Boston Symphonyt, mégis egész jól elvagyok ezzel a tudatlansággal. Lehet, hogy azt is Fischer Iván. 

Mégis valahogy bosszant, amikor ezt olvasom a sok érdekesség mellett, hogy "Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor több mint harminc évvel ezelőtt megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart." Mert hát mégsem igaz, így biztosan nem. Több mint harminc évvel ezelőtt eléggé kevéssé érdekelte volna a zenei élet hatalmasságait Fischer Iván álma, ha nem áll mellette egy világszerte elismert másik zenész, Kocsis Zoltán. Ahogy nyilván Kocsis álma sem izgatott volna senkit, ha nincs akkor mellette egy karmester, aki vezényelni is tudja az új zenekart. Ezért kellett két ember a Fesztiválzenekar indulásához. Nyilván Kocsis már nem tud védekezni, visszaszólni, nem is tenné meg talán, de az ember olvassa a műsorfüzetet, és úgy érzi magát, mint amikor Sztálin mellől lassan kiretusálták a nem megfelelő társaságot, kellemetlenné váló harcostársakat. És nem akarok most azzal jönni, hogy van-e felelőssége a túlélőknek, amit mondok, csak azért van, mert ez az igazság: a Fesztiválzenekart ketten alapították, Fischer Iván és Kocsis Zoltán. 

Végre Brucknerrel is történik valami. Valami, amit ő úgy mond, hogy "túlságosan mélyen néztem egy lány szemébe", más meg talán kapuzárási pániknak okoskodja. De szerelmes lesz, öregen, és, tekintve, hogy az összes zeneszerző közül körülbelül ő nézett ki a leghülyébben a történelemben, teljesen reménytelenül. De hát végre nem azért írt szimfóniát, mert képes volt rá, hanem mert volt benne valami lelki felfordulás, amit ki akart fejezni, el akart mondani, átélhetővé akart tenni a világ számára. Mondjuk hosszan magyarázza, majdnem másfél órán át, és az is igaz, hogy a szimfónia végső ajánlása Ferenc Józsefnek szól, aki cserébe adott némi pénzt a kiadásra. 

Eddig jutottam az egészséges és magabiztos terpeszkedésben, amíg a Fesztiválzenekar Bruckner koncertjét hallgattam, a 8. szimfóniát. Hogy hát jó ez, de soha nem lesz belőle Mahler, ami a személyességet, neurózist, mai dúltságot illeti. És akkor néztem a zenekart, az első hegedűsöket, akik a zenekari gyakorlattal szemben nem úgy játszottak, hogy aki az első széken ült, az az ülőke szélén, aki a másodikon, az előrehajolva játszott, a harmadik már hátradőlt, az utolsó már csúszik le a székről, hanem mindenki, tényleg mindenki vadul riszált a vonóval a kézben, és teljes erővel a munkára, a kifejezésre koncentrálva, Brucknerért hajtva nyomta szakadatlan, és akkor, jobb ötlet híján, elszégyelltem magam. Mert az még rendben van, ha valaki nem látja az erdőt, akár a fától, akár egyéb okokból, de hogy azt mondja, kérem, ott nincs is semmiféle erdő, az talán egy kicsit erős. 

Ötven éves volt tegnap a Hair, bár ezt rögtön illik egy kicsit tovább piszkálni. Melyik Hair? A Broadway Hair. Az, amit nálunk elég kevesen ismernek, nem is nagyon fogadják el. Nekünk a Hair az leginkább a film 1979-ből, amikor Bukowski felmegy New Yorkba, és végül nem ér oda Vietnamba, mert helyette Berger van ott a riadó idején, ő repül, ő hal meg. Ez azonban Milos Forman és barátainak találmánya, hogy valami értelmes is történjen a vásznon. A Hair lényege éppen az értelmetlenség volna, mászkálnak ezek a törzsben élő, boldog lények a Central Parkban, időnként énekelnek valami jó kis dalt, és valóban zajlik a háború is odakint vagy odaát. 

Szóval melyik Hair? A darabot 1964-ben kezdte el írni két kósza lélek, leginkább magának. Bukowski és Berger meg a többiek. Két lógó hajú kereső. A szőke James Rado és a barna Gerome Ragni. Csak azért nem mondom rögtön a kézenfekvő szót, hogy hippik, mert az 1964-ben még a szó maga nem volt föltalálva. Mindenesetre a képen látható, hogy Ragni állkapcsának határozottsága még Milos Formanra is hatott, amikor Bergerre castingolt. 

Az ember folyton azt hiszi, hogy a Hair körül magyarok is vannak, hiszen a két szövegíró közül az egyiket James Radónak hívják, a színre segítő producer pedig Joe Papp volt, de Rado teljes neve Radomski, Papp teljes neve Papirofsky, erről sajnos lemaradtunk. 

Rado és Ragni szövegkönyve egy Eric Blau nevű producer útján jutott el a kanadai zeneszerzőhöz, Galt MacDermothoz, aki már minden volt, csak hippi nem, rövidre vágatta a haját, volt felesége és négy gyereke. De a szövegek ihletésére megírta az életművét, vagy legalábbis annyi nagy dalt, amennyit aztán további és korábbi életében nem írt meg - pedig volt még egy sikeres musicalje a Két veronai nemesből, nálunk A veronai fiúk néven ment. 67-ben jött az off-Broadway bemutató, fél évre rá az igazi Broadway, és a Hair azóta is... 

Melyik Hair? A Broadway-produkció nagyon különbözött a korábbi változattól, tizenhárom új szám került bele, többek között a Let The Sunshine In, ami nélkül talán tényleg nem Hair a Hair. Két alkalomra emlékszem Budapesten, amikor ezt a változatot próbálták meg előadni, egyszer egy amerikai társulat vendégszerepelt a Kongresszusi Központban, ők tartották magukat az eredetihez, volt ejtőernyővászon, és alatta mindenki meztelenül táncolt. Nem volt átütő siker, mondhatni ennek ellenére sem. Legutóbb Mohácsi János kereste az utat visszafelé, Orlai produkció, Belvárosi Színház, amennyire láttam, a közönség leginkább értetlenkedett, hogy miért nem azt kapja, amit várt, a film sztoriját. 

Még az is lehet, hogy a közönségnek volt igaza, a Hair lázadása mégis fából vaskarika, nem lehet egy Broadway-musicallel igazán dühöngeni, mi csak ülünk és szívunk, mert táncolni is kell meg énekelni. Azért így is összeszedtek az utcáról néhány szereplőt, és a bemutatón közreműködött valaki, akiből híresség lett utólag: Diane Keaton.  

Ötven év mindenesetre szép kor. A szerzők szerencsére élnek, mind kényelmesen nyolcvan fölött járnak, Galt MacDermot decemberben kilencven lesz. Beírták a nevüket mindenféle színházi történelemkönyvbe, de a legjobb talán mégis az, hogy ha elölről lehetne kezdeni mindent, ha holnap lenne az ősbemutató, valami botrányocska talán most is keveredne belőle. 

Az egyik operaházunk már befejezte az évadot, Massenet halálfárasztó Hamupipőkéjével elbúcsúztunk a Metropolitantől, de még csak kövér könnycseppeket sem érdemes ejteni: októberben folytatjuk, és Aidával. Próbálok mindig leszokni erről a várakozásról, hogy jaj, micsoda nagyszerű dolgok várnak ránk a jövő évadban, de voltaképpen nem tudom, miért is kellene. Nem azért volt dögletes a Cendrillon, mert jövőre jó lesz, ha jó lesz a Marnie, meg a rossz előadás vagy a rosszul megválasztott darab ugyanúgy hozzátartozik a színházhoz, mint a siker. Vagy a hülye botrányok: most épp ugyanazt játsszák el New Yorkban nagyban, amit itt próbál az Operettszínház. James Levine ötmillióra perelte be a Metet, cserébe a privát rádiócsatornáról levettek minden Levine vezényelte előadást, mintha így meg lehetne változtatni a múltat, ki lehetne radírozni a történelem kellemetlen perceit. Ráadásul a percek nem voltak éppen kellemetlenek a hallgató számára. Az Operett Kerényi Mikós Gábor rendezéseit irtja, az valószínűleg könnyebb feladat, és nagyobb hatékonysággal gyilkolják így az emlékeket. Én biztosan az akció vesztese vagyok, egy alkalommal a kellemetlenkedő kedvében lévő Kerényi azt mondta, egyszer végre megnézhetném már a Rómeó és Júlia második részét, végül is már félmillió ember látta, és nem halt bele senki. Hát ha nem - nem. Kibírom. 

Vannak azért kellemes hozadékai egy operai bemutatónak. Például újra rájöttem, hogy mennyire szeretem Reri Grist hangját, operai lényét. Rájöttem tizenévesen egyszer már, amikor a Supraphon által megjelentetett Don Giovannit hallgattam, és mindig reménykedtem, hogy nem sikerül Don Giovanninak (Dietrich Fischer-Dieskau) megerőszakolni szegény Zerlinát. Még gyerek, ne legyél már hülye. De tényleg. Olyan helyes, ártatlan és bájos hangja van, nem kéne már nekiesni. Sejtelmem sem volt ki ő, hogy néz ki, csak ez a csillogó és, mondjuk így, direkt hangszín teljesen átállította a történetben a szereplők fontossági sorrendjét. Aztán Szöktetés (NDK-licenc), aztán észrevettem, hogy hiszen ő énekel a West Side Story eredeti szereposztással készült felvételén. 

Voltaképpen így kezdődik a történet, szegény lány New Yorkban, aki színpadra vágyik, előbb táncol, de megsérül, és elmegy a barátnőjével énekórára. Eddig érti az ember, sőt ezután is, hogy olyan szépecske a hangocska, megkapja Consuelót a West Side Storyban, és, ahogy ő mondja, voltaképpen sejtelmük sem volt a főpróbáig, hogy mi is az, amit tanulgatnak, mekkora sikerrel és hatással jár. Aztán a főpróbán, ahogy álltak a döbbent közönség előtt, a hosszú csendben, már gyanús volt a dolog. Ó, egyszer egy ilyet átélni, legalább a közönség oldaláról. 

Mint a stáb legszebb hangú tagja, megkapta a Somewhere-t is, (azt, ugye, egy hang énekli a színfalak mögött, eredetileg), ami, persze, elég jó érzés lehet, elsőnek énekelni a nyilvánosság előtt egy ilyen dalt. Mégis jön egy előre nem látható fordulat: kis musical-szerepek után hirtelen operai főszerepek jönnek, előbb Santa Fében, aztán mindenütt a világban, Zürich, Köln, Bécs, London, majd vissza New Yorkba, a Metropolitanbe. És lemezek, lemezklasszikusok, meg karmester nagyságok. Böhm, Klemperer, Muti, mindenki. Ő énekel Bernstein első Mahler Negyedik szimfóniáján. Mert nem hagyta, addig rágta a Bernstein-fület, hogy nem csak a Somewhere-t tudja, amíg csak meghallgatta. Később Bernstein a második felvételen is valami ilyesmit kereshetett, gyerekszerű hangot, illetve arra gyerekhangot is választott, nemrég került be a legrosszabb Mahler-ötletek közé Helmut Wittek a kis, csúszkálós szopránjával. (Azóta egyébként hangmérnökként dolgozik, mondhatni, mikrofonközelben maradt). Grist meg végigénekelte a világot, Stravinskytól tanulta meg, hogyan kell A csalogányt előadni, Pavarotti mellett volt Adina, Kraus mellett Gilda, van ez a két Álarcosbál-lemeze, az elsőn jobb hangi állapotban van, a második viszont összességében sokkal elevenebb. Aztán csendes visszavonulás, tanítás, máig is élés, mert meg nem halás. De örülök, hogy eszembe idéződött.   

Még vacakolok, hogy belevágjak-e Az álarcosbál második szereposztásába, a rendezés már sok meglepetést nem hozhat, hacsak meg nem értem, hogy Gusztáv, a svéd király miért alszik amolyan babaágyban, amiről lelógna a lába, ha rendesen végigheverne rajta. Addig meg hallgatom mindenféle felvételen, két Pavarotti, három Plácido, el vagyunk, szerencsére, kényeztetve, ezek csak a stúdióban készült változatok. Eredetileg nem is őket akartam, hanem, mondjuk Bergonzit, de azon a lemezen a karmester Erich Leinsdorfnak megoldhatatlan feladat a darab elején a kórus és a zenekar egyeztetése, hát jó. 

Közben azon gondolkodom, van-e bármilyen jelentősége annak, hogy az eredeti szövegkönyvvel dolgoznak vagy a cenzúra által Verdire kényszerített változattal. Különösebb különbséget nem lehet fölfedezni, Riccardo helyett Gustavót mondanak, conte helyett Sire. Nálunk a legutóbbi két felújítás svéd volt és királyos, bár Kerényi Miklós Gábor kék-sárga rendezésében nagyon hangsúlyosan teáztak, mintha a bostoni teadélutánra is akart volna finoman utalni a rendező, de ebben azért nem vagyok biztos. Mármint a teázásban igen, a teadélután helyszínében nem. 

Talán nem teljesen mindegy. Talán más, ha egy igazi, felvilágosult uralkodót ölnek meg magánéleti okokból, és nem egy kormányzót. Talán érdekesebb a figura, ahogy próbál mindenkinek a cimborája és uralkodója lenni egyszerre, jobban érti az ember a küszködését a természetes érzés és a kötelesség között. Mintha valamennyire már az Aida története felé nyitna Verdi, bár ezt sem akarnám belemagyarázni a cselekménybe. De mégis különös, hogy a Rigolettót illetően (amennyire tudom) nem érzik az emberek a vágyat, hogy visszaállítsák az eredeti neveket, és tényleg király legyen a mantuai hercegből. Minden úgy jó, ahogy van. Nem mintha Az álarcosbál nem lenne úgy jó, ahogy van, csak néha az ember azt érzi, hogy afféle csúcson túli munka, már minden lap Verdi kezében van, át lehetne emelni egyes jeleneteket más operába, mert annyira ugyanaz, Azucena és Ulrica, vagy ahogy a tenor a harmadik felvonásban belekezd az áriába, nem biztos, hogy nem az Ah si, ben mio lesz belőle, szintén A trubadúrból. 

Hallgatom még kicsit, csak hogy lesz ebből Erkel Színház? Mert úgy van, ahogy Huguette Tourangeau mondta: Domingo után mindenki olyan sápadtnak tűnik. Akár király, akár gróf. 

Évekig vagy talán évtizedekig nem kapcsolódott bennem hang a névhez. Csak tetszett, ahogy a bemondók szenvednek vele a Bartókon. Többnyire nem is miatta ment le a szám a válogatásokban, hanem valami Joan Sutherland-felvételben szerepelt, névvel, hanggal: Huguette Tourangeau. Vasárnap halt meg, hetvennyolc évesen.

Kanadai mezzoszoprán, fantasztikus hang, bár az ember sokszor ezt nehezen tudja utólag megfejteni, megérteni,  vagy megtapasztalni. Sutherlandnek soha nem állt olyan jól a stúdió, többnyire öregebbnek tűnt a hangja valóságos koránál. Valami ilyesmit mesélt Tourangeau is, hogy csak lemezről ismerte, de amikor az első közös próbájuk volt, Lakmé, és Sutherland belekezdett a kettősbe, Vien, Malika, hirtelen mindent megértett. 

Tourangeau egyébként lemezről is megérthető, csak hát a fénykor a hatvanas évek közepétől kezdődött, mondhatni túl korán. De igazi, izgalmas, lefelé elképesztően szépen kiteljesedő hang volt, fölfelé pedig segített Sutherlandné, Richard Bonynge, tulajdonképpen bármit elénekelt. Majdnem bármit is énekelt, mert amellett, hogy Joan Sutherland mellett énekelte az ellenséges nőket, az első lemeze, jellemző módon az Elfelejtett operák áriái címet viselte. Rá is jellemző módon, és főleg Bonynge-ra jellemzően, aki egyébként vezényelte a zenekart. Olyan szerzőkkel, akikről talán operajárók sem hallottak: Balfe meg Maillart. Volt még egy közös szólólemezük, Massenet-dalok. Ezzel a repertoárral azért elég nehéz bankot robbantani, vagy a hetvenes években biztosan nagyon nehéz volt. Most meg bambul az ember maga elé, amikor hallgatja a lemezeket. Ilyenek is voltak? Ilyen hangok, ilyen különös díszítések, ilyen érdekes öblösítések. Lehet a mai ízlésünkkel egy kicsit csóválni a fejet, hogy olyan mesterséges, csinált a hang, de az a hang tényleg meg is van csinálva. És ha francia az opera szövege, hirtelen még jobban élni kezd a hang, az interpretáció. 

Mielőtt még nagyon mélyre süllyednénk a régen minden és főleg mindenki jobb volt életérzésben, most legyen elég ennyi, hogy volt egyszer egy énekesnő. Nagy énekesnő, talán észre sem vettük, mennyire nagy. Mióta a hangrögzítést föltalálták, nem késtünk le semmiről.