A képen látható tárgy nem egy katana, vagy valami, talán inkább szerves anyagból készült keleti harci eszköz közelről, hanem Bukta Imre egyik művének részlete. A mű maga különböző mezőgazdasági eszközöket használ, csillogó fémet, piros vasvillát, és hozzá tartozik ez a hosszában kettévágott napraforgószár, rajzzal. A Kieselbach Galériában látható jelenleg, néhány megvásárolható és már magántulajdonban lévő Bukta-kép közelében. Az ember azonban, ha már eszébe jutott a kard, szívesen gondol úgy Bukta Imrére, mint aki lóháton vagy kerékpáron kiment a mezőre, kezében villogott jó, éles kardja, és azzal sújtott le a napraforgóra, amely úgy nyílt ketté a csapás után, akár a török basa a  Kukoricza Jancsival való randevúja után. 

Kettényílt, és láthatóvá lett a belső, hogy minden napraforgó magában hordozza nemcsak a végzetét, de a gyilkosa képét is, a kíméletlen kombájnt, amely csak halad előre, és vágja őket, nem hosszában, de keresztben. Ennek a mázlistának talán megadatott a saját halál.  

Na, hát ez az, amit el sem hisz az ember. Pedig nézi, hallja, sőt. Nézte, hallotta négy nappal korábban. Edita Gruberovát a Lammermoori Luciában, hetvenhárom évesen. De nem ez az, ami nincs, kor és szerep, bár ez is annyira ritka, hogy másik példát nem tudok rá mondani. Erre a színvonalra meg végképp nem. Rendben van. Csakhogy Gruberova sem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy van egy természeti csoda, egy hang, amely megőrizte ifjúi fényét, szépségét, rugalmasságát. Nem, ő is küszködik. Annyira küszködik, hogy szombaton is, szerdán is azt hittem, megyünk valami kellemetlen mosolygás felé, de jó volt őt látni, még jobb lett volna nem hallani. 

Edita Gruberova azonban mindkétszer tudta, mit csinál, és a szerepet nem csak úgy építette föl, érzékeny idegrendszertől az őrülésig, hanem vagányul elengedte az első felvonás hárfaszólós áriáját, annyit már ő sem bír. Akik nem tudták, mire lehet számítani, idegesen kóvályogtak az első szünetben, megyünk a katasztrófa felé, de akik tudták, mi volt a múltkor, azok csak még idegesebben kóvályogtak. Abból fölállt, mit fölállt, akkora sikert hozott össze, hogy rá kellett engedni a vasfüggönyt, de most egy kicsit még rosszabb a hangi helyzet, ha föl is áll, ez benne marad. Benne is, meg bennünk is. 

Igaz, ami igaz, a vasfüggönyt most nem engedték rá. Igaz, ami igaz, megpróbálták, csak  elakadt a szerkezet. Gruberova pedig talán még jobb volt, mint négy napja, még igazabb és még hihetetlenebb, és egyáltalán nem a csilingelésről van most szó, koloratúrák rogyásig, hanem hogy úgy van fölépítve a hosszú-hosszú őrülési jelenet, hogy nincs benne két másodperc üresjárat sem, nincs egy pillanat, amikor azt érezné a hallgató, ez most nem a szerepről szól, vagy most valami életet az éveknek-akció keretében gyönyörködünk az idő megtagadásán. Ha azt mondom, ilyet még nem hallottam, az csak azért nem stimmel, mert volt ő már itt. De hogy ilyen Luciát nem fogok hallani, az eléggé bizonyos.  

Figyeljetek csak! Billy Pilgrim kiesett az időből. 

Így kezdődik Vonnegut regénye, Az ötös számú vágóhíd. Úgy végződik, hogy Csip-csirip, de erre maga Vonnegut is fölhívja a figyelmet a regény közepén, oda is lapoztam rögtön, és tényleg. Aztán elolvastam eredetiben is, Poo-tee-weet - ezt kérdezi igazából az angolul beszélő madár. 

Előbb volt nekem film Az ötös számú, mint könyv, mondhatni, hogy egy életre szóló hatással. Ebből tudtam meg, hogy mi volt a drezdai bombázás, éppen ma van annak az évfordulója, az egyik legnagyobb mészárlás emberek és az ember által létrehozott szépség ellen. Szép és alapos munka volt, sajnos érthető is, bosszúbombázás, az agyonkínzott dél-angliai városokért álltak bosszút a szövetségesek épp Drezdán, ahol semmiféle katonai üzem nem volt. 

Hatvan év kellett hozzá, hogy a fenti romokból újra a Frauenkirche legyen. Addig őriztek minden megmaradt követ, hogy az újra fölépített templom foltos lehessen, a szürke kövek eredetiek, a többi új. 

De hát nem erről akartam beszélni, csak a filmről, a nem múló hatásáról, hogy szól benne egy zene, híres zene, most már tudom, de amikor tizenévesen először hallottam, nem tudtam, mi az. Hómező, tankok, katonák, és ez a lassúság, álom, tisztaság, pengetik a vonósok, a dallamot a zongora játssza, a főcímen meg a felirat, hogy zene: Glenn Gould. Kerestem, kerestem, az világos volt, hogy Bach, meg hogy zongoraverseny, és elég pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a Rózsavölgyiben egy lemez hátsó borítóját olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Megvettem, és elég izgalmas ilyenkor a hazaút, ott a kincs a kezedben, de egészen mégsem vagy biztos benne, hogy az az, ezt kerested. Nem pontosan az, úgy értem, nem Gould, hanem az utóbb sokat vitatott Kocsis-felvétel, de nekem megfelelt. Nagyon is. 

Szóval: tegnap este azt gondoltam, hogy nem is lehet ekkora szerencsém. A bombázás évfordulója előtti este a Zeneakadémián épp az f-moll zongoraversenyt játsszák, a Budapesti Vonósok és Fejérvári Zoltán. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy nem az, ők is Az ötös számú vágóhíd rajongói, nekem így is, úgy is tetszik. 

Aztán eljátszották a darabot, és biztosan elszámoltak a lelkiismeretükkel azóta, de azt azért nem egészen értem, hogy ha valakinek semmilyen mondanivalója nincs egy zeneműről, akkor vajon miért csinál ilyesmit.  

Ma van tizennégy éve, hogy meghalt Kovács Dénes. Nem valami kerek évforduló, mondhatni, kifejezetten szögletes a két szám, cserébe a pálya sem volt egyenes, a zsöllyéből nézve nem is tudta az ember, hogy miért történt úgy, ahogy történt. Sokunknak ő volt sokáig a hegedűs, nem hogy a legjobb hazai, hanem, mondhatni, az egyetlen, ő játszotta a lakásokban az alapműveket a lemezjátszón, A négy évszaktól az F-dúr románcig. Úgy is indult a történet, mint ahogy egy rendes világkarriernek kell, nagy versenygyőzelemmel Londonban, úgy végződött, mint egy magyar karrier, igen, igen, tanárként talán jelentős, vagy nem is tanárként, de rektorként, hanem a hagyatéka..., a lemezei... 

Nem tudom, igaz-e. Ami majdnem azt jelenti, hogy igaz, mert régen hallgattam a felvételeit, nagy a tolongás a zseniknél. De van egy mondás, amit nagyon szeretek, csupa finom öngúny. A koncertről beszél, a pódiuméletről. Fölmegy az ember, mint David Ojsztrah, és lejön mint Kovács Dénes. Aki ilyet tud mondani magáról, az akár meg is nyugodhat: sokan szeretnének Kovács Dénes lenni.  

Helyes, villanyszerelőnek és gázóra leolvasónak öltözött emberek adták át a Müpában az idei Jazz Showcase díjait, ünnepelni és ünnepeltetni nem tudunk továbbra sem, de aztán a Karosi Júlia Quartet játszott Ben Monderrel kiegészülve, és nyilván ez volt a fontosabb az estén. 

Vagy nem is tudom. Valahogy minden jó, amit Karosi Júlia csinál, a szerzeményei, a hangja, az éneklése, de semmi sem elég jó, az ember egy idő után fészkelődni kezd a helyén. Pedig nem is egyféle Karosi Júliát kap, mert van a vokalizáló, supsupvohávohá éneklés és vannak a magyar népdalok. Van Kodály- és Bartók-feldolgozás, az utóbbi érezhetően az est csúcsa, a Kékszakállú regősétől a Mikrokozmoszig, ebbe már az amerikai gitáros is belepenget. Szóval megvan minden, és nincs meg semmi, a dalok összemosódnak, egyformának látszik, a helyzeten nem segítenek az énekesnő elfogódott, maga elé néző összekötőszövegei sem. Kommunikáció, nyilván ez kulcsszó a jazzben, de kifelé sem ártana, odaállni, hogy ez vagyok én, engem nézzetek, engem hallgassatok, mert nem bánjátok meg. 

Közben arra gondoltam, hogy nem véletlenül van a daloknak szövege is. Nem valami nagy csodára vagy felfedezésre gondolok, nem arról van szó, hogy bizonyos szöveg zenét követel magának, és ha valaki megtalálja ezt a kikövetelt zenét, az boldogan dőlhet hátra. A mai napi gyakorlat úgyis az, hogy előbb van a dal, aztán jön rá a szöveg, de ennek is megvan az a határozott előnye, hogy a dal maga meg tudja szólítani az embert. Vagy legalább az, hogy a hallgató könnyebben tudja azonosítani a dalt magát, viszi magával, hogy Ez történt Lellén vagy bármi más marhaságot. 

Ez történt tegnap. 

Míg mi itthon gruberovázunk, búcsúzkodunk, a világ másik felén egy tenornak örülnek. Javier Camarena a Metropolitanben énekel egy másik nagy Donizetti-szerepet, Az ezred lányából Toniót. Igen, azt a szerepet, amit a pék fia is, Luciano Pavarotti, az áriát a kilenc magas C-vel. Nem képtelenség, mármint nekik, Pavarotti előtt is énekelték, hogy mást ne mondjak, Réti József, Pavarotti óta is, hogy mást ne mondjak, Juan Diego Florez. Hogy az egészből mégis szenzáció lehet most, az az, hogy Camarena a közönség lelkes tapsait ráadással hálálta meg, így aztán a kilenc magas C-ből tizennyolc lett. Azért az tényleg meglehetős őrület, nem csak elénekelni, de végighallgatni is. 

Március 2-án lesz a világközvetítés az operából és Camarenából, gondolom, akkor azért nem kockáztatja meg a ráadást, bár ki tudja. Aki nem bírja addig, annak létezik egy Camarena-lemez is, Cecilia Bartoli védnökségével, vagy hogy is mondjam, szóval ő is ajánlja meg énekel is a lemezen. De azért nem kellene az öreg Luciano szakállát ráncigálni, a magas C királyságában foglalt a trón. Viszont bőrnadrágos hercegnek lenni sem utolsó.  

Nincs nagy okosság a Nemzeti Múzeum Görgei-kiállításán, én legalábbis azt érzem, hogy a bicentenárium ürügyén egy régen megnyert ügyet akarnak nem is újratárgyalni csak újranyerni. Görgei nem volt áruló, ezt azért ma mindenki tudja, és csak azt nem érti, hogyan is remélhették, hogy ki lehet csúszni az oroszok és az osztrákok közül. De hát ezért hősök a hősök, hogy ne törődjenek a kilátástalansággal.

Úgy jövök ki, ahogy bementem. Ezt pont le lehet mérni, van egy képernyő, amelyen kitölthető, hogy a kiállítás előtt mit gondolt az ember Görgeiről és mit gondolt utána. Pont ugyanazt. Legfeljebb most erősebben gondolom ugyanazt, vagy többet tudok a kémiai és kertészeti munkásságáról, el lehet olvasni egy őrült levelet, amelyben valami magvakért könyörög egy ismeretlen nagysádhoz, így csajoztak régebben az öregfiúk. És rendületlenül csodálja az ember, hogy viselte Görgei az igazságtalanságot, képes volt ezt az áldozatot is meghozni a hazáért, ha nektek egy elveszített harchoz tényleg árulóra van szükségetek, ám legyen. Legyek. Mielőtt nagyon odalennék érte (bár nagyon odavagyok), eszembe jut, hogy azért katona volt, aki fent váratta a dombtetőn a lovas csapatot az ellenséges tűzben, hogy imponáljon vele az ellenségnek. Azok  meg szépen meghaltak, fordulgattak le a lovak hátáról, ez ám a katonaélet. 

Megmarad a két szép szeme, amivel olyan rejtélyesen néz a távolba, nyilván nem függetlenül a rövidlátásától. Meg egy bejegyzés a Nemzeti Múzeum vendégkönyvében, hogy ott járt ő is, Arthurius Görgey, katonaiskolás korában. És nem is sejtette, hogy egyszer majd róla rendezik a kiállítást. 

Megint Knausgard van műsoron itthon, a Harcom harmadik kötete. Játék a címe, és most úgy tűnik, hogy ez a legjobb az első háromból (van még lefordítatlan három), illetve úgy is tűnik, hogy most majd újra el kell olvasni a Halált, az első kötetet, elvan a szerző és az olvasó szépen, hosszan, együtt. Közben azért vannak amolyan apróbb örömök, például az ifjú Karl Ove szemölcsei. Ott vannak a kezén gyerekként, utálja őket, de attól még ott vannak, amíg egy szép napon azt nem mondja az apja, hogy le lehet azt szedni szalonnával. És gondosan bekeni a gyerek kezét szalonnával, aztán (most jön a lényeg) a szalonnadarabokat elássa a kertben. Azt hinné az ember, ez valami felvilágosult óvintézkedés, nehogy valaki megegye a szemölcsös szalonnát - bár ahhoz valószínűleg elég volna a szemetesvödör. 

Nekem viszont egy Knausgardtól viszonylag távoli irodalmi élmény jut az eszembe, a Tom Sawyer. Abban beszélget a két gyerek, Tom és Huck, hogy hogyan is lehet a kisebb szemölcsöket eltüntetni. Ifjú olvasóként engem is érintett a probléma, a bal kezem középső ujján, a legfelső percnél oldalt nekem is volt egy szemölcs a kezemen, nem zavart nagyon, de piszkáltam gyerekként. Piszkáltam, meg reszelgettem körömreszelővel, hátha elmúlik, kentem szerekkel, egyszer ki is égették, de visszanőtt. És akkor a Tom Sawyerben hirtelen erről beszélgetnek a talpraesett gyerekek. Hogy babbal leszedhető. Megvágják a szemölcsöt,hogy csak egy picit vérezzen, aztán hozzáérintik a félbevágott babot. Eddig rendben. Sajnos úgy folytatódik, hogy éjfélkor a keresztútnál elássák a babszemet, talán valami mondókát is el kell mondani közben. Reménytelen. Azt se tudom, itt a Belvárosban mi a keresztút, és még ásni is kellene, éjfélkor. 

A babkísérlet elmaradt, és a jelek szerint jó így, mert az elásás fontos része a folyamatnak, ha Norvégiában is ásni kellett. Egyébként Knausgard szemölcsei három hét múlva eltűntek. Egyébként az enyém is, de inkább három év múlva. 

Le kellene szokni már róla, hogy Hilary Hahnra úgy gondolok, mint valami kislányra. Kétgyermekes anya, idén negyvenéves lesz, akkora pálya van mögötte, hogy az ember elképzelni sem tudja, merre lehet neki az előre. Közben meg mégis ő idézi föl a kislányt, most épp azzal, hogy lekerekített megint valamit, befejezte a Bach szonáták és partiták lemezét. Ez volt az első CD-je, egy másik kiadónál. Még húszéves sem volt, de gyorsan bevetette magát a mély vízbe, azt játszotta, amit mások a karrierjük csúcsán (vagy ott sem, mint Isaac Stern). Nem az összeset, mégsem dupla CD-vel kezdi valaki a pályafutását. Aztán eltelt annyi év, mint amennyi nullától az első Bach-lemezéig, és azt gondolta: most. 

És tényleg most, úgy értem, lehet látni a továbblépést, és jobban lehet érteni az első lemezt is, ami akkor egy-egy pillanatban iskolás megoldásnak tűnt, az ezen az új lemezen igazolva lett, tényleg ezt a tempót szereti, ami minden hangot élni és átélni enged, és most már végképp nem kell tartania attól, hogy a lassabb menetek miatt valakiben felvetődhet: annyira azért nem tud hegedülni. Annyira tud, hogy nem kell igazolnia magát. Közben más lett a kiadó, Sony helyett Deutsche Grammophon, más lett a hegedű, egy másik Vuillaume. 

Ez a történet önmagában is érdekes. Guarneri Cannone (ágyú, nyilván a hangereje miatt) nevű hangszerén Paganini játszott, és amikor a hegedű megsérült, Párizsba küldték javításra, Jean-Baptiste Vuillaume-hoz, aki nem csak megjavította a hangszert, de le is másolta. A másolat annyira jól sikerült, hogy állítólag Paganini sem tudott különbséget tenni a két hegedű között. A Cannone egyébként most is látható Genovában, én is láttam üveg alatt, átépítetlen Guarneri, ha jól emlékszem, és bélhúrok vannak rajta. Néha odaadják játszani, mert köztudott, hogy a hegedűnek nem tesz jót, ha csak áll. A másolat pedig most Hilary Hahné, ezen bachol. 

Azt persze nem állítom, hogy megismerném a két hangszer, mármint Hahn két Vuillaume-a között a különbséget, de az biztos, hogy van különbség a két Bach-lemez hangzása között. Lehet, hogy a mikrofonok voltak másként elhelyezve, lehet, hogy a vonókezelés változott, mindenesetre ez a sikamika most nem hallható, ahogy a vonó megy föl-le a húrokon. De amúgy az is hallható, hogy ugyanaz játszik, hogy a lány Hilary ugyanaz, mint az asszony Hilary. Mondjuk Bach se sokat változott az idők során.  

Nem Puskin! Ruskin. John Ruskin, akinek holnap lesz a kétszázadik születésnapja, és, úgy nézem, aki nélkül tökéletesen jól elvan a magyar művészettörténet. Emiatt aztán mi is azt hisszük, hogy jól elvagyunk nélküle, pedig ez benne az egyik lényeges: nem vagyunk nélküle. Aki például olvasta Mary McCarthy számomra csodálatos esszéjét, a Velence közelről címűt, talán emlékszik rá, hogy emlegetnek benne egy Ruskin nevű embert, aki képes volt létrát kérni, és fölmászni valamelyik templomban az egyik síremlékhez, hogy megnézze: valóban csak az az oldala van kifaragva a síremléken látható szobornak, amelyik a nézők felé néz. McCarthy másik nagy olasz város-esszéje a The Stones of Florence meg Ruskin három kötetéről kapta a címét, a Velence köveiről.

Szóval velünk van egy kicsit, bár, ha jól tudom, a Velence köveit több mint száz éve adták ki utoljára magyarul, és aligha volna ma nagy könyvsiker; három kötet, 1300 oldal. Az előszóban Ruskin sajnálkozik, hogy túl sokszor kellett leírni azt a fordulatot: nem vagyok benne egészen biztos, bár ahol tehette, ott személyesen méricskélt mert nem bízott meg az olasz adatokban. Ennek ellenére néha kompromisszumokra kényszerült, de hát mit csináljon. Tizenhét év anyagát dolgozta bele a könyvbe, úgy, hogy őt azért a hegyek,a fák, a felhők és a festészet éppen annyira érdekelte, mint az építészet. (A felhőkről egyébként tényleg írt egy könyvet, azzal meglehetősen modern meglátással, hogy az iparosítás lényegesen megváltoztatja az időjárást és a környezetet.) 

Ruskin a fentiek értelmében nem csak művészeti író, de egy halom egyéb is, szépen sorolja még a magyar Wikipédia is: író, műkritikus, művészettörténész, filozófus, festő, szociológus, egyetemi oktató, költő, irodalomkritikus, építész. Mint olyan ember, aki nagyon sokat tud, és ettől nagyon biztos a dolgában (ahogy a Szezámok és liliomok, a másik magyarra fordított könyvének előszavában írja: mivel elértem az ötvenedik életévemet, és nem nagyon valószínű, hogy a véleményem bármilyen fontos kérdésről megváltozzék...) őt is utolérte a végzete, egy idő után már semmit sem értett a világból, és hiába kezdte Turner bajnokaként a műkritikusi életét, a végén hüledezve nézte az impresszionistákat, pedig, ugye, azt hinné az ember, hogy logikus a kettő között az út. Az idegek roppantak, roppantgattak, az utolsó években az unokahúga gondoskodott róla. Nyolcvanévesen érte a halál, 1900-ban. 

A bicentenárium talán némi újrafelfedezést vagy legalább felfedezést hoz. Velencében márciusban nyílik a kiállítás a rajzaiból a Dózse Palotában.