Holnap ilyenkor már tudni fogjuk, mennyiért vitte valaki haza a Salvator mundit, ezt a Leonardónak tulajdonított festményt. Nem véletlenül csak tulajdonított, vannak körülötte kétségek, például a kristálygömb Jézus kezében, ami egyáltalán nem töri a fényt, márpedig ha valóban Leonardo festette volna, akkor szerintem törné, nem csak a tudományosság miatt, de mert technikai szempontból is érdekes lett volna számára a probléma. Meg az egész képen van valami nyugtalanító hiteltelenség, nem olyan, amilyennek lennie kellene. De a jobb kéz, az talán olyan, meg aztán mindegy is, legyen az új tulajdonos gondja. Mindenesetre New York összeszaladt a kép hírére és valóságára, mert az árverés előtt kiállították a Salvatort a Rockefeller Centerben. Százak álltak az esőben, ezrek nézték meg a hétvégén, mert New Yorkban minden van, ami a világban van, de Leonardo-festmény pont nem volt. Így is feltehetően csak átmeneti a jelenlét. 

Nyilván nem érdemes belemenni abba, hogy ha holnap tudni fogjuk az összeget, és elismerően bólogatunk, akkor megint a bornírtság győzött, megint azt mondjuk, hogy nyilván szép a kép, ha ennyibe került. Közben meg nem is a kép szép, vagy a kép pont nem is annyira szép, mint amennyire az emberek azzá teszik. Elhelyeztek egy kamerát, amely vette a kép elé látogatók arcát. A képhez hasonlóan a látogatók is sötétbe burkolóztak, chiaroscuro a festmény mindkét oldalán. Megannyi megváltásra várakozó ember, akik talán már semmiben nem hisznek, csak a szépségben, hogy az talán megújítja vagy megváltoztatja őket. 

Van az a béna humor a Notting Hill című filmben, amikor Hugh Grant újságírónak adja ki magát, és végig kell interjúvolnia egy teljes stábot, és a gyerekszínész kislány azt mondja, hogy amikor Leonardóval találkoztam... Da Vinci? - kérdezi Hugh Grant. Di Caprio, feleli a kislány. Hát most találkozik a világ két leghíresebb Leonardója, mert di Caprio is elment megnézni a Salvator mundit. 

Na ugye, hogy szép kép.  

Biztosan mindenki ismeri az érzést, belakott, nagyon belakott, úgy érzi, már egy morzsa sem menne le a torkán, és akkor hozzák az édességet. És gond nélkül lecsúszik még egy tányér somlói galuska, vagy akármi, mintha az egy másik gyomorba menne. 

Valami hasonlót érzek most, amikor Kerényi Miklós Gábor az atv-nek adott interjújában arról beszélt, szokásos lendületével és teljes komolysággal, egyetlen huncut szemvillanással nem jelezve, hogy ez most valami poén volna, hogy a piros pacsi számára szellemi sport. Aha. Ha majd lesz Budapesten olimpia, remélhetőleg őt indítják ebben a számban. De még ez sem elég, ugyanezzel a komolysággal és szemvillanásmentességgel arról is beszél, hogy egy fiatal színész logopédiai problémáinak lehetséges legkézenfekvőbb megoldása, ha a színészt a színigazgató behívatja az irodájába, magukra zárja az ajtót, aztán a színészt az igazgató a térdére fekteti, ceruzát nyom a szájába, és arra készteti, hogy azt mondja: drrrrrrrrrrrrrrrr, vagy mifene. Láss csodát, mindjárt pörgősebbek lettek a fiatalember r betűi. 

Nem az a probléma, hogy ezekkel a gondolataival Kerényi Miklós Gábor hülyére veszi a nézőket, mert annyi baj legyen. De önmagát veszi hülyére, akár elhiszi, amit mond, akár nem. Ugyanakkor, kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy ennek az embernek a rendezői munkássága, most már látom, életre szóló, életet és bizonyos művekhez való viszonyulást meghatározó súlyú és jelentőségű volt. Van. Most, mondjuk, nem úgy néz ki, hogy lesz is, bár ki tudja. 

Nem tudok más következtetést levonni mindebből, mint hogy a rendezés vagy legalábbis a zenés művek rendezése egyszerűen nem szellemi munka. Az agynak nem azt a területét használja a rendező, mint amelyikkel gondolkodik. Az is csoda, hogy ennyi ostobaság és ennyi bölcsesség elfér ugyanabban a fejben. De ugyanazon az agyterületen biztosan nem lehetnek. 

Nem azt mondom, hogy nincs ezer kisebb-nagyobb hiba Kenneth Branagh Poirot-jában, elég ránézni erre a képre, ahogy a nyakkendője áll, miközben mindenkire rászól, hogy igazítsa már meg. De ha valahogy meg lehet menteni a figurát, az talán épp ez a mód, kicsit belekeverni Sherlock Holmest, kicsit akcióhőssé formálni, elvenni a pocakjából, hozzáadni a bajuszához, mert azok, akiket kielégít a vén kövér figurája, egyre kevesebben lesznek. Pedig mindannyiunknak fontos, vagy az induláskor, hogy elkezdjünk olvasni Agatha Christie-t, vagy az érkezéskor, amikor már annyit olvastuk, hogy mindet betéve tudjuk, de ez most más. Nem is kicsit más. 

Miközben ugyanaz, Branagh őrzi a filmes hagyományokat, gyűjts össze sok jó színészt, zárd be őket a vasúti kocsiba, és derítsd ki, melyik a gyilkos. Bekerült egy idétlen is közéjük, Johnny Depp, de kibírható, bekerült egy balettművész, Szergej Polunyin, de ő is kibírható, bár az egyik jelenetben az alapozáson átütnek a kezén látható tetoválások. A stáblista alatt meg egy számomra ismeretlen hangú, de profi énekesnő danol valamit, kicsit bugyuta szövegre, aztán a feliratból kiderül, hogy Michelle Pfeiffer volt az. A szöveget meg Kenneth Branagh írta.

Jobb a film, mint a híre, és éppen erről akartam volna beszélni. Hogy végigolvastam az összes negatív kritikát, Branagh a tettes, és a többit, de szombat estére nem kaptam már jegyet a Puskinba, és vasárnap este is tömve volt a nézőtér. Voltaképpen ez nagyon megnyugtató lehet minden filmkritikusnak: a közönség egyáltalán nem az alapján választ filmet, hogy mit írnak róla a lapok és site-ok, lehet nyugodtan garázdálkodni, hülyeségeket beszélni és tévedni. Ha valamit nézni akarnak, elmennek, ha nem érdekli őket, írhatják, írhatjuk, hogy ez a világ legjobb filmje, mégis a mi titkunk marad. Előre tehát, ha jól sejtem, mindannyiunkat vár a Halál a Níluson. 

November 18. A napban nem vagyok biztos, de most nem túrom emiatt szét a DVD-ket. Mondjuk, hogy november 18, ezt mondja Hugh Grant az Egy fiúról című filmben, amint kóvályog a délelőtti, üres áruházban, és megszólal az első karácsonyi dal. Ő persze fintorog, mert az apja a dal szerzője, abból él, mármint a jogdíjakból, így a karácsony neki leginkább arról szól, hogy mekkora bénaság az egész élete, meg ő maga is. 

Egy hetet verek rá, majdnem egy hetet (már ha tényleg 18 az ő dátuma, de munkahipotézisnek fogadjuk el) az első karácsonyi lemezzel, de annyira megtetszett a borító, hogy nem tudtam ellenállni. 

Karajan, persze, szóval régi felvételek, a klasszikus karácsonyi concertók, Corelli, Torelli, Locatelli. Minden szörnyűségre el voltam készülve, de legalább a Corelli nem iszonyatos, néha nagyon nyíg az első hegedű, meg persze az egész olyan, mintha ágyúval mennének a verébre, atombombával a kismacskára, de a veréb és a macska is túléli, az utolsó tétel vége szépen fogy el, a levegőben marad valami gyertyaillat. Ezen egy kicsit elbízza magát az ember, és belevág a Pachelbel Kánonba, ami későbbi felvétel, és gyakorlatilag elviselhetetlen, már az elején nem tartják a tempót, a csembalista meg mintha nem jutott volna hangszerhez, ezért inkább egy állóórát ráz tébolyodottan. 

Nem az ő világuk az olasz barokk, és hogy mégis játsszák, játszották, az csak a szokásos zavarra utal: mi szóljon az ünnep estéjén. Ha az énekelt zene túl karakteres, a tenorok danája túl közönséges, akkor marad a barokk zenekar. Akkor is, ha nem beszélik a barokk nyelvét. Mintha az emberiséggel együtt kellene megtalálnunk a gyerekkort, amikor bizonyos kérdéseket még nem kellett föltenni, mikor a kisebb vagy közepes komponistákkal együtt tudtuk, hogy valóban a Jézuska hozza. Karajan meg a szülő, aki már tudja, hogy nem, de azért eljátszik velük. Velünk. Nem túl tehetségesen. 

Ez csak a novemberi állapot. Mászkálunk majd előre az időben, akár a White Christmasig, meg hátrafelé, mondjuk Clemens non Papáig, a Missa Pastores quidnam vidistisig. Zenés szakasza ez az évnek. Igaz, melyik nem az? 

Semmi rosszra nem kell gondolni, egyszerűen csak most szereztem róla tudomást, hogy a régi-régi Don Giovanninak van egy ilyen, négylemezes kiadása is. Azt hallgattam elalvás előtt, azt remélve, hogy majd beleálmodok, de azt nem nagyon lehet. Minden az, ami volt, a nagy klasszikus, Ghiaurov olyan (lopom a hasonlatot) mintha egy nagy csatahajó farolna be a kicsi-kicsi kikötőbe, de befarol, mi az hogy. A negyedik lemezen pedig ott vannak a próbák, Klemperer örül az énekeseknek, küszködik a zenekarral, de leginkább küszködik önmagával. Tudta az ember, hogy körülbelül milyen állapotban lehet, bottal jár, lefittyed a szája, de 1966-ban az egész ember iszonyatosan törékenynek látszik, beszélni is alig hagyja az állapota, megfojtja a nyál a szájában. De azért beszél, és hall, elképesztően jó füle van. Beszél, és kioktat, csak úgy, az oktatás kedvéért. Tudja, hogy hívják az énekest, aki Don Giovannit énekli, kérdi a koncertmestertől. Hogyne tudnám: Giurov. Nem Giurov, Gyaurov. Gyaúrov, mondogatja, középre téve a hangsúlyt, és hogy bolgár. Nem bolgár, román. (Igazából, persze, bolgár.) Még beszélnének, de hogy mit, azt már nem nagyon lehet hallani, mert a folyosón Ghiaurov elkezd beénekelni, zeng a ház, zeng az egész világ. Aztán elénekli a szerenádot, meg kell kapaszkodni kicsit, hogy ilyen van. Vagy volt. Elénekli még egyszer, csak mert olyan szép, aztán a második részt újra, mert a mandolinos mellényúlt a hangszeren. Ezzel készen is volnának. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy így azért nem valami bonyolult dolog lemezfelvételeket készíteni. Csak másoknak lesz bonyolult, akik majd újra föl akarják venni az operát, mert ugyan, minek? 

Heltai Jenő naplóját olvasom, egy bő év, 1944-45 története, attól kezdve, hogy bejönnek a németek, addig, hogy "Major Tamás holnap idejön". Szörnyű, nincs nagyon mit szépíteni rajta, és nem is nagyon van szépítve, magának írta Heltai, aki puszta személyében képviseli vagy képviselhette volna az asszimilációt: ő írta a János vitézt, hogy a fuszulyka szára fölmászott a fára, és közben Herzl Tivadar unokatestvére. 

Most azonban nem róla szeretnék beszélni, hanem Budapest bombázásáról, az első lehulló égi szörnyűségekről, amelyek Budát érték, és Zilahy Irén kertjét, házát, bombabiztos bunkerét találták el. A történet többféleképpen is ismerős, hogy épp sikerült elérni a bunker bejáratát, amikor robbant a világ, vagy hogy bemenekültek mások, és nem engedték be a tulajdonost. A Himfy utcában állt a villa, amit Zilahy magának épített, nem gazdag férjek pénzéből. 

Mert hát nagy sztár volt, annak ellenére, hogy én csak az Úrilány szobát keres című filmben láttam, Kabos oldalán. Az egyik első erotikus jelenet a hazai hangosfilm történetében, a hidrogénszőke Zilahy a kádban énekel, készül a jogi vizsgájára, Kabos kint okoskodik. Jó, átütő, kellemetlen hangja van a színésznőnek, meg egy kis selypessége, de ez nem akadályozta a karrierben. Bécsben is föllépett operettekben, sőt, francia filmekben is játszott. Iréne de Zilahy néven, Pierre Brasseurrel, Claude Brasseur apjával. Tulajdonképpen jó volna megnézni ezeket a filmeket, főleg a Tovaris címűt, de nyilván kellene hozzá némi szervezés. 

Heltainál az igazi döbbenetet érezni. A bombák első közismert áldozata Budapesten. És a hírek, hogy már indultak volna, készen állt az autó, csak még visszaszaladtak valamiért, aztán, hogy külön találták meg a pirosra lakkozott körmű, gyűrűs kezét. 39 éves volt, állítólag épp a visszatérésre készült. Tábla van ma a villa helyén épült ház falán, hogy ott élt a magyar és külföldi operett színpadok ragyogó jelensége. 

Tartok tőle hogy nem lesz nagyon népszerű, amit mondani fogok, de hát ez van. Pontosabban ez van: hallgattam Sonya Yoncheva új lemezét, Handel-áriák. Sonya Yoncheva tényleg kiváló énekesnő, az idei évad Metropolitan közvetítéseiben talán három előadásban is főszerepet játszik majd. Szép hang, és otthonos a barokk éneklésben is, William Christie alatt képezte magát. Ha valamit kifogásolni lehet, az talán a hangi szomorkodás, mindent úgy énekel, mintha előtte nagyon rossz hírt kapott volna, de sokan vannak úgy, hogy a nagy művészet mindig bánatos - ami egyébként biztos nem igaz. 

Ahogy hallgatom, egyszer csak kiragyog egy ária a többi közül. Ogni vento a kezdete, vagyis minden szél. Az Agrippinában énekli a címszereplő, miután Claudius császár elmondja neki, hogy utódjául Nérót választja. És eszembe jut, hol is hallottam ezt először: Óbudán,a Zichy-kastély udvarán. Csavlek Etelka énekelte Oberfrank Géza fordításában: bárhogy fújjon a félelmes orkán. Ha jól emlékszem, hat előadás volt a darabból nyár végén, és a főpróba után tudtam, hogy mind a hatot látnom kell, és bárcsak nem hat lenne, hanem hatezer, mert akkor azt a hatezret is látnom kellene, vagy legalább lehetne. Ugyanaz volt az élmény, mint évekkel korábban, amikor életemben az első operát láttam a színházban, Pavarottival, hogy nem érdekel semmi más, csak ez a mű (az a darab a Bohémélet volt). Ha nem az előadáson voltam, akkor a hangzó anyagot hallgattam. Persze, hogy ebben mindenki benne volt, leginkább Handel, de a szöveg is, a történet is, az énekesek, a statiszták, de nagyon-nagyon erősen a rendező is. Igen, ő, Kerényi Miklós Gábor. Úgyhogy most leginkább azt érzem, amikor az ismert okokból feltehetően lezárul a közös életünk, amelyben ő a rendező, én a közönség, hogy a nézőtérnek erről az oldaláról nem nagyon motyoghatok nagyon mást, csak hogy köszönöm.  

Az már csak bónusz, hogy ha jól látom a jelenséget, épp olyasmi történik, mint Néróval és az őt hatalomra segítőkkel: a teremtmény önállósodik, és irigylésre méltó rugalmassággal szakad el az alkotóitól. Senki nem tud semmit, a bűnös szinte felfoghatatlan módon marad egyedül, magányos a tettes, mint Lee Harvey Oswald, és ha ez az ember ilyen, akkor mi nem ismerjük, nem szeretjük, és semmiképpen nem vállalunk vele közösséget. Ez is egy tanulság: néha nézni is kell a műveket, nem elég csak megrendezni azokat. 

Tudósok és szakértők egy csoportja megvizsgálta Chopin szívét, és arra jutottak, amit mindannyian tudtunk: Chopin tüdőbajban halt meg. A trükk az, hogy ez a "mindannyian tudtunk" csupán mindannyiunk alulinformáltságáról szól, úgy tíz éve elterjedt az a teória, hogy Chopint egész életében félrekezelték, nem tüdőbaja volt, hanem cisztás fibrózisa. Most és utólag tisztázták a 19. századi specialistákat: tüdőbaj volt a halálok. 

Ma már, persze, teljesen mindegy, hogy mitől halt meg Chopin, elég baj a puszta halála, annyira fiatalon, még negyven sem volt, de fölvetődik a kérdés: miért a szívét vizsgálták, ha a tüdejéről akartak információkat beszerezni. A magyarázat Chopin szorongása volt, félt, hogy élve temetik el, és fölébred a koporsóban, már a föld alatt, ezért arra kérte az orvosait, hogy a szívét vegyék ki a testéből. Kivették és hazaszállították, vagy legalábbis oda, ami leginkább hazának látszott: Oroszország lengyel területére. A szívét barnás folyadékba helyezték, feltehetően konyakba, de ez nem biztos, mert bármilyen alapos is volt a vizsgálat, a Chopin szívét tartalmazó üveget nem nyitották föl. A szerv egyébként Varsóban a Szent Kereszt templom egyik oszlopába helyezve pihen, rajta a felirat Máté evangéliumából: Ahol a kincsed, ott a szíved is. Lesz vele elég gondja a Jóistennek az utolsó ítéletkor, ha majd egyesíteni akarja a két helyen porladó komponistát, hiszen a test többi része a Pére Lachaise temetőben van, Párizsban. Igaz,még mindig könnyebb őt összerakni, mint, mondjuk az óceánba szórt Janis Joplint. Vagy Maria Callast kiválogatni az Égei-tengerből.  

Új kört futottam a Katona Háztűznézőjével, hátha rájövök, mi tetszik benne annyira. Talán az, ami másokat idegesít, hogy olyan klasszikus. Az a "mihez kezdjek vele" színház. Mintha az Antigonét játszanák, tananyag vagy majdnem az, és ez valószínűleg zavarja a legtöbb nézőt, nem tud eleven lenni az élmény. Lehetséges. Ámbár tényleg érdekes, ráismeréses pillanat látni a meghajláskor a fehér ruhás Agafja Tyihonovnát és a mellényes ruhájú Iván Kuzmicsot. Mégiscsak valami esküvői csoportkép ez is. Épp úgy összetartoznak, mint az olasz-angol történetek nagy szerelmesei, Othello és Desdemona vagy Romeo és Júlia, holott a történetük arról szól, ami nem történt meg. Ettől a meg nem történéstől viszont éppenséggel mainak kellene érezni a komédiát, élőnek és frissnek. 

Közben meg arra gondoltam, nem ez tetszik az egészben, hanem hogy olyan egyszerűnek érzi tőle az ember a színházi élményt. Mintha tényleg nem volna más feladata a színészeknek, mint lenni, ülni, állni a megfelelő helyen, és néha felnyögni, a megfelelő pillanatban. Sztyepán! - kiabál Ivan Kuzmics, Elek Ferenc meg visszanyög valamit, hogy: na. Olyan sima ügynek tűnik az egész. Ők előadják, mi megnézzük, ráismerünk a barátainkra, ettől csak még jobban nevetgélünk, ráismerünk magunkra, és ettől meg nem nevetünk. 

Nem erkölcsről, nem bűnökről beszélek, csak a színházról. Hogy a szélesebb nyilvánosság számára is kiderülő színházi visszaéléseknek milyen hatása van a közönségre. Nem akarok naivkodni sem, vagy valami olyan tisztességet számon kérni a színháziaktól, ami más szakma képviselőire nem vonatkozik. De valami mégis zavarba hoz, jobban, mint a legtöbb szakma képviselőinél. 

Vegyünk egy egyszerű, és nem is feltétlenül nagyon magasrendű példát. Mondjuk a Sztárcsinálók című rockoperát. Van a körülbelül ismerős Néró-történet, Agrippina, Poppea, Seneca, Claudius császár. És van a fantázia terméke benne, Juvenalis, a költő, aki úgy érkezik a városba, hogy majd ő megmutatja, hogy lehet tisztességesen élni, őt nem teszi tönkre a környezet. "Van még, kit nem szédít a pénz, aki érdekből nem feküdt le még". Alapvetően azt hisszük, hogy róla szól a történet. Persze, elbukik, nyilván ez az élet rendje, de jön a remény is, az új, a fiatal költő, akinek talán sikerül. 

Nem vagyok őrült, nem kívánom, hogy egy darab pozitív hősei az életben is pozitív hősök legyenek, elég, ha énekelni meg játszani tudnak. A rendező meg rendezzen, legyen víziója a darabról, és tudja, hogyan lehet a víziót színpaddá változtatni. De talán annyit lehet remélni, hogy ez a vízió komolyan van gondolva. Nem az a játék lényege, hogy hülyére vesszük a nézőket, előadunk nekik valamit a tisztességről, azt sugallva nekik, hogy ti csak legyetek rendes emberek, mert túl sok gazember nem fér el a földön, fölfal mindent az anarchia. Mi volna, ha a római pápáról kiderülne, hogy ő tulajdonképpen egyáltalán nem hisz Istenben, de a tömegek számára mégis ez egy elfogadható életrend, nem rabolják ki egymást, nem ölik le a másikat, és talán nem rettegnek annyira haláluk óráján? 

Mi volna, ha mégis így volna? Nyilván akkor a hívőkön lenne a sor, újraépíteni a hitet, hogy mégis az az igaz, abban kell hinni, az az értelmes élet. Most épp ezt érzem. Hogy a nézőkön van a sor, újraépíteni a színházban való hitet, ott van az igazság a színpadon, ott van az értelem, az a fontos. Nem szórakozni megyünk, vagyis dehogynem, de a szórakozás egyben hitvallás. Igaz, nyakig ér a szar, de a szippantós autó már a kanyarban van.