Belebotlottam, és nem hagy. Baudeleaire írta a párbeszédet, 1862-ben, és valószínűleg könnyebb volna szabadulni tőle, ha nincs ez a Latinovits-változat. Ha nem ennyire szép Latinovits, ha nem ennyire mozdulatlan, zárt a sötét öltönyében és mégis sebezhető a kissé keresztben álló szemei miatt. Ha nem ennyire élő, ahogy összehúzza a szemöldökét, ahogy a végén elnéz a távolba, a vonuló felhők után. Megnéztem és meghallgattam néhány francia változatot, és nincsenek sehol, szegény anyanyelvűek. 

Le Spleen du Paris, ez a ciklus címe, annak nyitódarabja Az idegen, és biztosan ez is számít, a cím és a  szöveg ellentmondása, mert nyilván nem ez a szplín, ez inkább maga az érzelmesség, érzékenység, világnak kitettség. Elég fiatalnak vagy elég öregnek kell lenni hozzá, hogy az emberben napokon át nyugtalanítóan visszhangozzék ez a percnyi szöveg. Tartok tőle...  

Nyilván kínos és értelmetlen bármit hozzátenni a Marton László-ügyhöz, meg ha az ember róla beszél, akkor magáról is beszél, vegyetek példát rólam, mennyivel jobb fej vagyok mint a rendező úr. Nem is róla szólnék, hanem a Vígszínház tegnap kiadott közleményéről, ami ötször is megérkezett a postaládámba, és mindig azt hittem, hogy közben valamit javítanak rajta, bocs, az előbb nem mondtam igazat. De nem, ötödszörre is benne maradt, hogy az igazgató asszony azt állítja, ő erről a Marton-kérdésről sem igazgatósága, sem színésznősége alatt nem hallott. Egyébként sem egy nagy védekezés, hogy az igazgatónak fogalma sincs, mit művel a főrendező a próbákon és a próbákon kívül, de sajna van közös ismerősünk, akivel beszéltek erről, mármint hogy a főrendező úr zaklatja a színésznőket. Emlékeim szerint Eszenyi Enikő akkor azt mondta, hogy ő maga a kivétel, akit Marton nem környékezett meg. Amit egyébként készséggel el is hiszek. Azt is tudom, hogy valamit mondani kell ilyenkor, de ez így nincs egészen rendben. 

Csak azért mesélem, mert ha valaki azt képzeli, most jött el a tisztázás kora, az eléggé téved, ha egyszer a tisztázás is hazudással kezdődik. Elégedjünk meg annyival, hogy néhányan a körúton és azon belül minden reggel kicsit idegesen kapcsolják be a számítógépüket, nyugtalanul szörfölgetnek, hogy vajon sorra kerültek-e. Nem? Ma sem? Akkor holnap? 

Ha jól számolom, nyolc éve, hogy az ország tévénézőivel együtt először csodálkoztam rá Tabáni István hangjára. Queent énekelt a Csillag születikben, és most, nyolc év múlva ugyanazt csinálja a Budapest Jazz Clubban. Ugyanazt és körülbelül ugyanúgy. A körítés kicsit változott, meg tudja szavakkal is szólítani a közönséget, de alapjában véve tényleg ugyanolyan. Lehet emiatt sajnálkozni, hol maradt a fejlődés, a kibontakozás, hol a saját hang, a saját dalok. Mégis furcsa, ha valaki magyar létére egy kis Freddie Mercury-akcentussal énekli azt, hogy Tavaszi szél vizet áraszt.

Másfelől meg az őt meghívó Finucci Bros nyilván ezt akarta, finom és mérsékelt, jó ízlésű dzsessz-változathoz ezt a majdnem az eredeti hangot, amivel érdekes és élénk ellentétben van Tabáni István enyhén szólva is visszafogott személyisége. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel énekel, néha jön ki csak a csigaházból vagy kagylóhéjból. Mit csináljunk, ha ezért szeretjük. Ezért a romlatlanságért, hogy nem fogott rajta az akkori és nagyon hirtelen jött népszerűség, nem lett kitalálva, se megcsinálva, fekete ingben, fekete öltönyben lép föl. Kellett hozzá makacsság, mert nyilván voltak, akik sztárt faragtak volna belőle, de ő maradt, ami volt. Árad a lényéből az otthon levegője. Otthon nézte a dalokat, ráénekelt, egész jól ment, vagy inkább nagyon jól, tényleg a hangszín, a tartott hangok finom vibrátója, a magasságok mind nagyon hasonlítanak az eredetire. Mindez a kissé félszeg mozdulatokkal, a fölemelt mutatóujjal kerül más kontextusba, és még most is azt a benyomást kelti, hogy vigyázni kell erre a fiúra. Félteni meg szeretni, drukkolni neki. Várni, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, és elfogadni, hogy talán ez. Talán már nagy lett. Baj?

Nem, nem Kukorelly, őt egyelőre nem bronzosították, pedig épp annyi idős, mint amikor Arany Jánost kötötte a Jóisten kévébe. De ott van a színpadon, kicsit nehezen követhetően, de jókat mond az elholt kollégáról. A szobráról. Ez volna az Arany-félmaraton lényege. Nem totál siker, de sokkal vagányabb, mint egy jó kis válogatás a versekből. Vagy más verseiből, Bezerédi hősiesen nekivág fejből egy hosszú Vörösmartynak, amibe aztán belekeveredik, szerencsére nyitva a könyv, de mire visszazökken, már sikerül a nézőnek elveszíteni a fonalat, nem világos, mit szaval és miért. Szobortól indul a történet, halállal folytatódik, de aztán nem visszafelé mondja el az Arany-életet. Viszont elmond olyanokat, amiket nem mind tudtunk róla. Meg eléneklik, amit lehetett tudni, hogy muzsikus lélek, bohém fiú, hiszen tananyag volt az A szép fényes katonának, aminek ő írta a dallamát (nem teljesen érintetlenül az A jó lovas katonánaktól). Elénekelnek tőle három viszonylag unalmas dalt, amennyire lehet, nem unalmasan.

Részemről ez minden, csak nem félmaraton, könnyű délutáni kocogás, kettőtől fél négyig, vagyis csak az első rész. 

Kezdetben ott ül Arany a lepel alatt, aztán leleplezik, őt, akiről valószínűleg nem lehet semmit sem kideríteni. Nem is nagyon próbálnak, elfogadják, hogy vannak ilyen lények is, nagy költő, nagy szívvel. Akkor is van mit mesélni róla. Róla,  meg magunkról, mennyire értettük, mennyire értették, akik ott voltak a közelében, okosok és buták. Van, ami róla szól, van, ami az irodalmi vagy politikai életről. Mintha Arany kezdettől fogva szobornak készült volna. Mozdulatlan, változatlan, csak a világ forog körülötte. Az ember néha elcsodálkozik, hogy majdnem egy időben írták azt: béresek között is től cudar csihésnek, meg azt, hogy kísértet járja be Európát. Ami azt illeti, mindkettő meglehetősen maradandónak bizonyult.

Nyugodt lelkiismerettel csak annyit tudok mondani, hogy kerülje mindenki azt a mozit vagy mozitermet, ahol a Nyírjuk ki Gunthert című filmet adják, mert fárasztás meg szenvedés. Egy olyan poénra sem emlékszem, hogy legalább valami mosolyféle izomrándulást okozott volna bárkinek a arcán. Folyamatosan mentek ki az emberek a teremből, és nekik volt igazuk. Hanem attól még nyugodt lelkiismerettel nem tudok Arnold Schwarzenegger ellen beszélni, mert annyira hülye, úgy értem, jópofán hülye. Mai állapotában olyan, mint egy vén törpe gorilla, festett hajjal, a legjobb pillanatokban tiroli bőrnadrágban. Szóval nem úgy rossz, hogy azt játszaná (többé-kevésbé saját pénzén), hogy felrúg mindenkit a Holdig, szájában szivarral, hanem hogy az önironikus hozzáállás nem jár együtt jó tréfákkal. Viszont a hozzáállással nincs baj. Meg a szivar is maradt, amit egyáltalán nem értek. 

Tulajdonképpen ez egy szép pályaív, az ember lemegy az edzőterembe, és azt veszi észre, hogy néhány év múlva filmsztár és politikus, nálunk ehhez labdarúgni kellene. De Schwarzenegger a nyilvánosság előtt éli a pálya záró szakaszát is, amikor azt mondja, ennek az egésznek voltaképpen semmi értelme nincs, legfeljebb annyi, hogy az ember kinevetheti önmagát, és életének filmcsillag vonatkozását. Ami, mondani sem kell, mekkora dupla csavar, a filmcsillagságot csak filmcsillagok nevethetik ki, különben a szőlő volna csak savanyú. Akárhogy is, Arnold nevet, még ha nevettetni nem nagyon sikerült is (önhibáján kívül), mi meg nem tehetünk mást, mint szeretjük érte. Esetleg még film-Arisztotelészként hozzátehetjük: szeretjük Arnoldot, de az igazságot még jobban szeretjük. Tessék kerülni a mozit, ahol Gunthert akarják kinyírni. 

Huszonéves voltam, és másodszor voltam Olaszországban, és mást sem csináltam, csak mentem,  mentem az útikönyvek után, mert ilyenkor még három évre töltődött az ember. Aztán Veronában elmentem Júlia sírjához, ami csak attól Júlia sírja, mert olyan kicsi a márvány szarkofág, és éreztem, hogy nem megy tovább, leültem a sarokba, és sírtam, szipogtam a napszemüveg alatt. Az arra járók együttérzően néztek rám, nyilván azt hitték, hogy valami hasonló tragédiából vagyok a túlélő Rómeó, pedig feltehetően csak Stendhal-szindrómám volt. Annyi szépség-sokk érte a szervezetet, hogy egy kicsit pihennie kellett, ahogy Stendhallal is történt Firenzében, a Santa Crocéban. (Abban a templomban, ahol tegnapelőtt egy lezuhanó kő agyonütött egy spanyol turistát.) Egész jól megúsztam, mármint Stendhalhoz képest, mert ő el is ájult. 

Voltaképpen az zavar, hogy egyáltalán nem értem, mi okozza a hatást. Megáll az ember, mondjuk Agrigentóban a Templomok völgyében. És? Mit lát? Templomokat, templomok romjait. Mi van rá hatással? A rom? Vagy csak az oszlop? A kannelúrák? Az idő? Az ég? A színek? Nem tudom hogy egyáltalán ez valami esztétikai élmény-e, hiszen a templom formája csak a fantázia közreműködésével érvényesül, ki kell egészíteni fejben, amit látunk, de én biztosan nem egészítem ki fejben. Szóval nem az építészeti forma az, ami hat. Szívesen misztifikálnék, hogy valahogy az elmúlt ezredévek embereit lehet érzékelni, a sóhajokat, imákat, ámulatokat. Ha igen, akkor kétezer év múlva a Szépművészeti Múzeum romjain ácsorgók között is akad majd egy-egy, aki nem bírja tovább, belekapaszkodik az egyik oszlopba, de hiába, szép lassan lecsusszan a földre. Orvost hívnak, vízért kiabálnak, de semmi baj, elmúlik. 

Tényleg minden elismerést megérdemel Emanuel Ax, hogy olyan szépen lefogyott öregségére, biztos sokaknak inspiráló, nem szabad föladni, első az egészség, akármi. Nem ezzel van a probléma. Annál inkább a zongorázásával. És most nem akarok történelmi távlatokat nyitni, hányszor volt itt, és hányszor volt teljesen érdektelen, kis kaliberű, jelentéktelen, súlytalan. Nem jöhet ki mindig a lépés. 

De néha mégis ki kellene jönnie, ha már egy nemzetközileg elismert zenészről, menő muzsikusok partneréről, mondhatni sztárról van szó. Ő meg jön, belazázik a pódiumra, kedves, rokonszenves. Aztán játszani kezd, és már se nem kedves, se nem rokonszenves. Mozart sötét tónusú d-moll zongoraversenye a feladat, amit egyszerűen nem lát el. Felszínes, gépies, de csak addig, amíg bele nem zavarodik a második tételbe. Akkor nagy ravaszul elkezd egészen halkan játszani, hátha nem tűnik föl senkinek a probléma, és el tudom képzelni, hogy van, akinek ez valami szubtilis pillanat, amikor és ahová csak a beavatottak kapnak meghívást. 

Voltaképpen tetszik, hogy a Fesztiválzenekar nem mond le Axről, mert én már föladtam. Nem hiszek benne, hogy egyszer azért csak jól fog játszani. Kazinczynak üres fecsegőt fest az üres fecsegés. Nekem rossz zongoristát a rossz zongorázás. 

Ma harminc éve, hogy meghalt Jacqueline du Pré, sokat szenvedve, a sclerosis által szétgyalázott testben és szellemi állapotban. Vannak ilyen történetek, amikor az ember nem érti pontosan a Jóisten szándékait, minek ezek a hihetetlen adottságok, zenei és előadói istenáldások, ha huszonhét éves korban mintha érzéketlenné váltak volna az ujjak, aztán hamarosan föl kell ismerni a betegséget, nemsokára vissza kell vonulni, és élni kiszolgáltatottan. Ma harminc éve még nem is ismertem a történetet, csak volt ez a vöröses hajú, kicsit ijesztően lelkes lány a lemezborítókon, akiről most a rövid hírekben azt írják, hogy elhunyt. Valószínűleg nem is volna szabad így emlékezni rá, nem a halálról szólt az élete, csak mégis azt hisszük, hogy ez valami hitelesítő pecsét, figyelmesebben hallgatjuk, mintha olyan kortársak volnánk, akik tudják, mi fog történni nemsokára. 

Mit hallgassunk? Én most Monn g-moll csellóversenyét hallgatom, mert csodálatos, hogy van egy zeneszerző, a barokk és a klasszikus zene határán, akit tökéletesen elfelejtettek, aztán két csellista meg egy zeneszerző visszahozta az emlékét. Schönberg írt átiratot Pablo Casals számára a D-dúr versenyműből, és  ő látta el continuo szólammal és tette némileg bonyolultabbá a g-moll koncertet, amit Du Pré vett először lemezre. Mai füllel talán túl súlyosan, biztos, hogy lassabb tempókkal, mint amit a zene kívánna, de ez már az újabb generáció dolga: meghaladni du Prét. 

Amíg nem teszik, marad  ő, ahogy Dusán mondaná: örökre szépen. Szevasz, halál, ma azért sem rólad van szó. 

Valamiért mindig azt érzem, hogy drukkolok a Karinthy Színháznak. Nem leszek tőle süket meg vak, látom a bajokat. De ha egy morzsányi valami is tetszik, akkor rögtön azt érzem: na, ugye. Igaz, hogy Murányi Tünde bal szemöldöke végig a homloka közepén van A mi kis városunkban, igaz, hogy orrhangon kárál, de néha elcsöndesedik, meg az a valószínűtlenül világoskék szeme, és rögtön: na, ugye. Igaz, hogy Györgyi Anna végig oly oh-la-la, mintha nem a tyúkokat etetné, hanem valami félvilági, párizsi nőcske volna, de... Na jó, nála nincs de, ő tényleg végig olyan. Akkor Mihályi Győző, aki mintha valami természetfilm bölcs narrátora volna, pedig a narrátor ebben az előadásban Lengyel Ferenc, de azért ez tényleg szép férfihang. Mármint Mihályi Győzőé. És így tovább. 

Szóval önvizsgálat, egyfelől, hogy talán mindent így kellene nézni, minden valaminek örülni, aminek lehet. Másrészt meg miért akarja az ember a tetszést. Talán a konokságot értékeli, hogy itt minden szembe megy azzal, amit korszerű vagy modern vagy hatásos színházi rendezésnek szoktunk képzelni. Eszköztelen az előadás, többnyire csak levegőajtót nyitnak-csuknak, levegőpohárból levegőszívószálon át szívják a levegőmálnaszörpöt, amitől az egésznek van valami óvodás jellege. De ez is színház. Olyan, ahol sokat beszélnek, mert szeretik a szöveget. Nem kiindulnak belőle, hanem oda érkeznek.

Valaha láttam A mi kis városunkat Nyíregyházán, Hát, akkor itt fogunk élni címmel, egy minden szempontból színházasabb, vagányabb, színesebb, a városra alkalmazott előadásban. Most mégis azon kellett gondolkodnom, hogy ki fog meghalni a harmadik felvonásra. Itt ilyen nincs. Aki marad, az tudni fogja másnap, harmadnap, jövőre, három év múlva, hogy mi is a darab szerkezete, születés - házasság - halál, és hogy ki a halott. Na, ugye.   

Makk Károly mondta, hogy azt tudták, ha hárman kérnek pénzt filmkészítésre Jancsóval és Sándor Pállal, azt azért nehéz visszautasítani. Az már más kérdés (ezt nem ő mondta), hogy vajon mennyit adott hozzá mindhármuk művészetéhez a Szeressük egymást, gyerekek. Mintha valami hasonló történt volna most is. Nyilván ha van Filmalap, akkor nem mondhat nemet arra, hogy Törőcsik Mari és Mészáros Márta feltehetően utolsó vagy utolsó közös filmje. Ahogy nézem, ma már ezt, hogy utolsó, nem is kell csöndesen motyogni, Ennio Morricone koncertjét is utolsóként hirdetik. Belátóak lettünk, vagy épp brutálisak, ahogy tetszik. 

Maradok brutális: nem értem, mi a jó az Aurora borealisban. Talán a címe. De a film valahogy nagyon régies, nagyon olyasmit mond ki, amivel már nem érdemes fáradni. Nagyon hamar elkezd benne Tóth Ildikó sértődötten kancsalítani, amit aztán nagyon sokáig nem hagy abba. És nem is csak a rendezés fáradt, de mindenki. Például van benne egy ilyen párbeszéd. Van még valami, amit nem mondott el? - kérdi a fiú. Mire az anya: nem tudom. Mire a néző: honnét is tudnád, ha egyszer nem mondta el.

Elfogadom, hogy az életműveket le kell zárni, ha le lehet. De ha nem lehet, akkor maradjanak nyitva.