Nem akarok az lenni, akinek minden zongoristáról egy másik jut eszébe, ráadásul az esetek nagy hányadában ugyanaz a másik, de megint Kocsis Zoltánra gondoltam, pedig Grigory Sokolov zongorázott. Schubert 4 impromptujét, op. 142, és az utolsó darab, az f-moll már a nyolcvanas években rajta volt a saját slágerlistámon. Úgyhogy most is azzal foglaltam el magam, hogy Kocsis mennyivel több, mennyivel gazdagabb, micsoda indulatok, mekkora szélsőségek, sistergés, kopogás, az alvilág pörkölő tüze. És tudom, élőnek nincs sok esélye a halott ellen, a pillanat hátránnyal indul a múlttal szemben, de akkor is. 

Az, persze, nagyon különös, hogy ez a fantasztikusan precíz zongorista mintha egy kicsit meg volna keveredve, annyit hibázik, mint az eddigi budapesti fellépésein összesen sem, és mintha most ő sem volna megelégedve magával, nehezen lehet rávenni a ráadásokra, kedvetlenül közlekedik a pódiumon, és mindösszesen is a bűvös hatos alatt maradunk, öt a ráadások száma.

Az ember mégis azt érzi, hogy ennyi év gyakorlatával már lát a pódiumon, megérzi az előadók pillanatnyi hangulatát, de feltehetően mégsem. Aki ért hozzá, azt mondta, a hangszer rogyott be a nagy megterhelés alatt, nem Sokolov ütögetett mellé, hanem mindig megszólalt valami nem kívánatos hang is a megfelelő (vagyis épp a meg nem felelő) pillanatban, az a csoda, hogy legalább ennyire eljutott, hogy így is összejöttek a művek. 

Nem akarok az lenni, akinek mindig egy másik zongorista jut eszébe, de persze eszembe jut amikor Kocsis a Schubert B-dúr szonátát játszotta a Zeneakadémián. Ott is valami zavart lehetett érezni, aztán még az első tétel közepén megállt, és elmondta, hogy tessék nézni, ez a billentyű nem szólal meg, be kell hívni a szerelőt, mert enélkül nem tudom eljátszani a művet. 

Behívta, javítottak, elölről kezdték a művet, és emlékszem még arra a furcsa érzésre, hogy ahelyett, hogy örültem volna, még egyszer meg lehet hallgatni a tételt, valami bosszúságféle fogott el. Elölről kell kezdeni, mintha újra meg kellene mászni a hegyet, pedig már megvolt. 

Ezzel az érzéssel máig nem tudok elszámolni magamnak. Csak azt tudom, hogy bárcsak, bárcsak újra érezhetném. 

Az a kicsi ember ott a ház mellett ő, már ha hihetünk a fotósnak, Jónatan Grétarssonnak. Ő, vagyis Jóhann Jóhannsson izlandi zeneszerző. Aki magyar filmhez is írt zenét - ez már önmagában is mutatja, mekkorát keveredett a világ az elmúlt időkben, mert fordítva valahogy könnyebb volt elképzelni, mármint hogy magyar zene szól izlandi filmhez. De Jóhannsson mindenféle filmhez szól, még Oscar-díjashoz is, meg a héten bemutatandó Mária Magdolnához is. 

Jóhann Jóhannsson február elején meghalt, holtan találták berlini lakásában, és meglepően diszkrét az ő esetében a világsajtó, mondták, hogy vizsgálják, mi a halál oka, de vagy nem derült ki semmi, vagy úgy érezték, ehhez tényleg nincs semmi közünk, mindenesetre én semmit sem olvastam aztán. Lehet, hogy természetes halált halt, mégis egy duci medve volt, lehet, hogy valami meggyorsította a folyamatot, mégis mindössze negyvennyolc éves volt. 

Marad a zenéje, amivel én elég nehezen tudok kezdeni bármit is, nem mintha nem volna szép. Mert szép, olyan, mint nyakig elmerülni valami kellemes közegben, nyakig vagy azon is túl. Fülig. Hiába szoktuk meg évtizedeken át, hogy "mondanivaló", meg "kifejezés", mert Jóhansson nem ezekkel a fogalmakkal dolgozott, a szó hagyományos értelmében nem személyes a zenéje. Nyilván ezért is volt meglepetés a világnak a halála.Nem adott jeleket. Vagy csak nem vettük azokat. Ne zavarj, moziban ülök. 

A Szakítós című novellagyűjteményt olvasva kellett valami hasonlón agyalni. 19 szakítós történet, nagyon különböző szinten megélve és elmondva, és nem tudta az ember, hogy vajon ezek a szintek hogyan hatnak egymásra. Rossz lesz-e a rossz közelségétől a jó, vagy épp ellenkezőleg, a profik fölhúzzák a maguk szintjére a fél- vagy negyedprofikat. De ott senkinek nem kellett együtt dolgoznia, így aztán nem történt nagy csoda, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy egy Garaczi-történés jobban ragyog vagy nagyobb fellélegzés Erdős Zsuzsa után-előtt-mellett.

Itt, a koncerten viszont csupa profi van, és együtt is kell működniük, szóval a Szakítós hasonlítgatás jobban sántít, mint illene, legközelebb talán jobban megválogatom az olvasmányaimat. Haydn-Mozart program a Budapesti Vonósokkal, két sztárszólistával, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. Nélkülük, ugye, most épp nincs magyar zenei élet, mindketten biztos színvonalat jelentenek, de ez a vonal fölöttiség még nem jelent egyben kiegyensúlyozottságot is. Most mintha Baráti Kristófnak lett volna rosszabb napja, a C-dúr hegedűversenyben olyan furcsa zavarokat éreztem. A szépséges második tételben is, ahol mintha nem sikerült volna egyeztetni a zenekarral, pontosan mit is akarnak, így aztán az ember mintha egyszerre hallott volna két előadást, az egyiket játszotta a zenekar, a másikat a szólista. A fináléban sem lehetett érezni azt a magától értetődőséget, itt a zene, itt a zenész, most egymásra találtak. Nem nagy ügy, Haydn sokkal nagyobb falat annál, hogy mindig összejöjjön. 

Várdainak viszont összejött a C-dúr csellóverseny, ha voltak is intonációs szempontból kétségbevonható hangok, az egész produkciót a nagy csellóélményeim közé sorolom, bár volna annyi, hogy össze se tudom számolni. Mi lesz, ha ezek ketten egyesítik erejüket, eljátsszák a Mozart Sinfonia concertantét, ezúttal brácsa helyett csellón és hegedűn? Ki nyer tegnap? Ki húz kit, és föl vagy le vagy középre?  

Lehet, hogy erre lehetett számítani: középre. És az is lehet, hogy egészen más okból, például Várdai a ráadás előtt megemlítette, hogy azért ezt még nem játszották olyan sokat. A Sinfonia concertante a vonósversenyeket számítva számomra Mozart főműve, a legtöbb személyesség, súly, váratlanság, nagyság sűrűsödik benne össze, rögtön a szólisták első belépésétől kezdve a lassú tételen át, ami dallamosságát illetően szinte slágerzene, csak nem tudom, melyik sláger, A festő megkívánt egy nőt, vagy Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével.  

Idétlenséget félretéve: maradt benne.Ami azért elsősorban azt jelenti, hogy ezt a két zenészt se kiismerni se megunni nem lehet. Minden kifogás csak ez után érkezik.  

Ahányszor zenei témájú cikkekben, vagy a karmester Gustavo Dudamel méltatásában olvasható volt az El sistema kifejezés...  

Nem hibáztatok senkit, legfeljebb azokat, akik Dudamelt méltatták, mert elképzelni sem tudom, mi méltatnivaló van rajta, én nem hallottam egy olyan lemezét, nem láttam egy olyan koncertjét sem, amely világossá tette volna az iránta való lelkesedés okát. De ezt az elsistemázást azért értettem, tényleg olyan intelligenssé tette az ember beszédét, jaj, annyira benne vagyok már ebben a nemzetek fölötti műveltségben, hogy egyszerűen nem tudom megállni sem az elezést, sem a sistemázást. 

Ami azt illeti, tényleg nagy kísérlet volt, José Antonio Abreu nevéhez fűződött, és több mint negyven éve kezdődött. A kiindulási pont az volt, hogy a zenélés, a közös zenélés a gyermekeknek egyrészt értelmes elfoglaltság, lehetőség az önkifejezésre, a nagy érzelmi megrázkódtatások megélésére és elmondására, másrészt rákényszeríti őket az együttműködésre, és biztosít némi társadalmi mobilitást is. Ha jól értem, kicsit olyan, mint a Kodály-módszer, de az éneklés helyett a hangszeres játékot helyezi a nevelés középpontjába. Másfelől meg olyan, mintha visszaugranánk az időben, mondjuk Platón koráig, és valami nagy, általános és új elv alapján próbálnánk az új nemzedéket szárnyra bocsátani. 

Engem halálra rémítene, mert mi van, ha tévedés az egész, és csak a gyakorlatban derül majd ki. Mindehhez kell valami felvilágosult diktátor, vele kell jóban lenni, aki képes a rendszert a teljes országra kiterjeszteni. Ha nem felvilágosult, az sem baj, csak diktáljon. 

Lényegében ez is történt, Hugo Chavez Venezuelájában valósult meg a rendszer, nem is teljesen sikertelenül. Úgy értem: létrejött egy világhíres dél-amerikai zenekar, a Simón Bolívar Youth Orchestra, és lett egy olyan kirakatember, mint Gustavo Dudamel. Karmester, és az mégis elég jól leplezhető vagy vitatható rátermettséget igényel. Dudamel tavaly már a bécsi újévi koncertet vezényelte, és biztosan volt, akinek az is tetszett. 

Hogy mi lesz a kísérlet vége, vagy hogy egyáltalán vége van-e, azt majd meglátjuk. De könnyen lehet. Ahogy a venezuelai rendszer vált egyre kevésbé fenntarthatóvá, úgy kezdett el inogni a zenei nevelés rendszere is. Dudamel hosszú évek távoli (vagy közelebbi) rendszerbarátsága után egyre jobban bírálta a politikai berendezkedést, a hírek szerint már nem mehetett haza, nem látták szívesen. A múlt héten megkapta a spanyol állampolgárságot, ami nyilván egyszerűbbé tette az életét, de bonyolultabbá a szülőhazájához való hivatalos viszonyát. Március 25-én meghalt José Antonio Abreu, karmester, zeneszerző, a zenei nevelési rendszer szülőatyja, szellemi gazdája, elméleti és gyakorlati vezetője. A világ meg csak nem lett jobb hely. Venezuelában meg végképp nem. 

Nyugodjék békében. 

Fokozatosan győzi meg a nézőt az Örkény Színház Hattyúja, ami elég meglepő dolog, más előadások arra szokták használni a három felvonást, hogy fokozatosan ábrándítsák ki az embert, de most nem is erről akarok beszélni. Csak a második felvonás fináléjáról, egy nagyon is éleslátó megoldásról. Állnak a szereplők, tele van velük a színpad, és akkor elindul valami zene. Belőlük indul meg, ami mindig annyira jó, már hogy az Örkényben annyit zenélnek, akár hangszereken, akár énekhangon. Pár másodpercig nem is tudom, mi ez, csak hogy ismerem, persze, hogy ismerem, nem is műveltségileg ismerem, valami alapmű, de melyik is? Még mielőtt Ficza István elkezdené a szöveget, eszembe jut azért, Richard Strauss dala, a Morgen! (Nem a felismerés boldogsága rakatja oda velem a felkiáltójelet, a dal címében van benne.) 

Nem csak arról van szó, hogy ilyen ötlet nem jut más színházban az alkotók eszébe, nem is arról, hogy ha eszükbe jutna, vajon hogyan valósítanák meg, hanem egy régi bánatot javítanak itt át. Az ember sokat szomorkodik azon, hogy Molnár nem adta oda Puccininak a Liliom történetét, nem járult hozzá, hogy opera legyen a színdarabjából, mert hiába hozott volna pénzt meg dicsőséget, magának a műnek ártott volna, librettóvá alakította volna át. Talán igaza is volt. Jólesik elképzelni, hogy vajon mekkora baritonszerep lett volna Liliom (Giglio), vagy hogy Julika milyen könnyes áriát lehelt volna a világba, most azt énekelnék a lírai szopránok a Lauretta helyett, de lehet, hogy ez lett volna az igazi találkozás. Molnár és Richard Strauss. A sok szöveg, a társalgás, a társadalmi konfliktus inkább Strauss világa, semmint Puccinié. 

Utólag, persze, mindegy, ki nem zenésítette meg Molnár darabjait. Vagy talán jön valaki, aki pótol. 

Egy pszichológiai témájú cikket küldött valaki elolvasásra, nagyon is érdekes, de még érdekesebb a kezdete:" A Ladiklaki Kandúr furcsa szerzet ám! Fácánt ha kap, csak a fajdpipi kell neki." És így tovább. Melyik is ez? Mert nyilván T. S. Eliot és a Macskák könyve, de nem jut eszembe a név, csak hogy curious cat. 

Persze, hogy nem jut eszembe, annyira messzire estünk az eredetitől. Rum Tum Tugger. Ebből vajon hogy lett Tellér Gyulánál Ladiklaki? Nyilván bele sem gondolt a szójátékokba, hogy ebben benne van a rum, a tam-tam, a tug, vagyis a rángat szó, meg a tigris is, hiszen a tugger az majdnem tiger. Aki verset akar olvasni, tanuljon meg angolul. Ehhez képest Romhányi a musical dalszövegében azt találja ki, hogy Micsel Rumli. De hát neki elsősorban énekelhető szöveget kellett írnia, ehhez képest igazán bravúros, hogy legalább a rumot megmenti, meg szójátszik, hogy rumli. De ha nem volna Andrew Lloyd-Webber, az egész macskakaland felfedezetlen maradna a magyar olvasónak. 

Nem a nyavalygás kedvéért mondom, csak szinte a szemünk láttára ment tönkre egy nagy magyar irodalmi műfaj, a versfordítás. Lehet vitatni a nyugatos fordításokat, de tény, hogy verseket hoztak létre, a magyar irodalom szerves részét, hogy az egy értelmes gondolat volt, amely szerint a legszebb magyar vers Shelley-től az Óda a nyugati szélhez. Lehet, hogy ez már a maga idejében elkezdett hanyatlani, hogy a Nyugat költői túl jelentékenynek tartották magukat a fordításhoz, és inkább alkottak piszmogás helyett. De később tényleg ez is lett belőle, ha költő fordított, túl szabad lett, ha fordító végezte a munkát, nem lett belőle igazi vers. Nagy László, ha Janus Pannoniust magyarított, olyanokat írt, hogy "a tócsa merev a fémlő fagytól".  

Mi meg itt ülünk bután, és várjuk, hogy valaki végre musicalt írjon Janus Pannonius életéből. 

Fort Worth főterét Sundance Square-nek hívják, és az ember hiába reménykedik, hogy csak nem egy bank- és vonatrablóról nevezték el a teret, mint nálunk a sztálini időkben, mert de bizony. A híres kép is ott van a Vad bandáról, épp itt készítette a városi fényképész, a baloldalt ülő bajuszos Sundance Kid, a jobb szélen a széles fejű Butch Cassidy.

Igaz, ami igaz, nem nagyon hasonlítanak a film főhőseire, de mindenképpen szép vállalás volt Robert Redfordtól, hogy megnövesztette az ügy érdekében a bajuszát.  

Mint az sejthető, egyiküket sem hívták így születésüktől fogva, Sundance Kid, eredeti nevén Harry Longabaugh,  arról kapta a nevét, hogy ő volt a legfiatalabb fogvatartott a wyomingi Sundance város börtönében. Sundance város meg a lakota indiánok napot néző táncáról kapta a nevét, ha esetleg ez is kérdés. Butch Cassidy Robert LeRoy Parker néven kezdte az életet, Cassidynek azt az embert hívták, aki lőni és lovagolni tanította, a Butch-ot meg tényleg a hentes-mészárostól csente el, nyilván így félelmetesebb volt a bemutatkozáskor. 

A kezdeteknél valamivel bizonytalanabb a történet vége. Bár a  filmváltozatban a bolíviai kormányerők lelövik a bankrablókat, lehetséges, hogy Butch Cassidy a végén mégis megúszta. A húga, aki még részt vett a film népszerűsítésében 1969-ben, azt állította, hogy Butch hazatért, és többször is meglátogatta őket a tanyájukon. Reméljük a legjobbakat, bár most már eléggé mindegy.  

Közzétették a National Recording Registry újabb huszonötös listáját. Kicsit sóhivatal sóbizottság által vezetve, de mégsem teljesen érdektelen: 2002 óta nő a lista, melyek azok a hangfelvételek, amelyek tíz évnél idősebbek, és nagy hatást tettek Amerikára. Eleinte ötvenesével nőtt a lista, mostanra huszonöttel. Furcsa módon nem azzal a felvétellel kezdtek, amelyikkel a legtöbb lemezbolond indítana, a Gould által játszott Goldberg-variációk csak a második ötvenbe fért be. Viszont Bartók ott volt a kezdetek óta, sőt Szigeti József is, a közös washingtoni koncertjük nagy amerikai nemzeti kincs, akár az Orson Welles-féle Világok harca, amelyet a bárcsak igaz volna anekdota szerint komolyan vettek a rádióhallgatók, és menekülni kezdtek az idegenek elől. 

Amit az ember ismerhet a beválogatottak között, az okkal van ott, és varázslatos, hogy kik kerülnek egymás mellé, Solti Ring-felvétele és Bruce Springsteen, Fred Astaire és a saját zongoraversenyét játszó Rachmaninov. Vagy most Artur Schnabel az összes Beethoven-szonátával, és a nálunk Banándal néven emlegetett Banana Boat Song. Hiába különböznek, hiába igényelnek más minőségű és mennyiségű munkát, mégis megférnek egymás mellett. 

Az ember óhatatlanul valami hasonló magyar gyűjteményeken gondolkodik, mi lenne benne. A Fesztiválzenekar első koncertjéről a Ruszlán és Ludmilla-nyitány, az Illéstől a Keresem a szót. Kocsistól mégis mi? Allegro barbaro? Vagy a Gyermekeknek? Koncz Zsuzsa mivel? Lány sétál a domboldalon? Vagy Rohan az idő? Először azt hittem, egyetlen ötvenes listát nem tudnék összeállítani. Most meg nem tudom abbahagyni. Zádori Mária a Handel-duettekkel, a Bergendy és az Elment a vándor, Kocsis és Ránki, és a Variációk egy Haydn-témára. Pilinszky saját verseit mondja. Latinovits a Hajnali részegséget. Babits kántálása. Sebőék a Hetediket éneklik. A Muzsikás azt, hogy Hidegen fújnak a szelek. Ajtay Andornak kopog az ősz az ablakon. Jávor azt mondja: ripityom. Cseh Tamás apja fűtő. A két Csákányi azt danolja, valaki vár, ha hazamész. Kabos Gyula szerint Barcelonában áll egy kis ház. A Sztárcsinálók. Perényi. Ránki. Feleki. Rácz Aladár. Réti a Hindu dalt énekli. Gregor az Akasztófaáriát, Polgár a Kreuzstab-kantátát. Rátonyi a Jaj, cicát. 

Nevetséges éppen nekünk, magyaroknak Anita Rachvelishvili nevével előjönni, hiszen eltartott pár évtizedig, amíg rászoktattuk a világot, hogy egy olyan, egyszerű nevet, amilyen Bartóké, próbáljanak meg helyesen leírni, ékezetes ó-val, de azért tudok hasonló példát mondani. Szergej Knuszevickij (Serge Koussevitzky) például azt mondta az ifjú Leonard Bernsteinnek, hogy ezzel a névvel lehetetlen sikeresnek lenni, próbálja meg úgy inkább, hogy Leonard S. Burns. Bernstein meg azt felelte: vagy így, vagy sehogy. 

Talán Anita Rachvelishvili is ugyanezt mondta, hiába használták nyelvtörőként a nevét a Metropolitan-közvetítésekben, hiába kellett most is megnéznem, hogyan is írják pontosan, pedig tegnap más szellemi elfoglaltságom nem is volt, csak hogy őt hallgattam, újra meg újra. Annak ellenére, hogy megőrülök a Carmen Habanerától, vagy hogy azt gondolom, a Werther-áriát nem az ő alkatára találták ki. 

Nem sokat számít, Orfeuszt is énekelt, az aztán biztos nem az ő fazonjára szabott szerepálom. És nyilván fantasztikus Delilaként, vagy akár a Kaufmann melletti Carmenjét is meg kellett volna nézni, milyen az, amikor a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. De nem csak túlárad, néha egészen megdöbbentően visszafogott, alig hallható és mégis biztos. Persze kényelmesebb máskor lenyűgöződni, amikor Eboliként leüvölti mindenkinek a fejét. Meglepőn jó a lemezen a zenekari kíséret, a  tempók néha alaposan nekilendülnek, főleg a Verdi-részletekben, a karmester Giacomo Sagripanti. Alapáriák, és kevésbé ismertek, vagy éppen soha nem hallottak, Támár királynő és Shota Rusztaveli legendája. Rachvelishvili mindenben jó, mindenben eredeti. És nem énekli el a máglyát A trubadúrból, ez tényleg rendes dolog tőle. 

Több is van a világban Maillol Az éjszaka című szobrából, de egy éppen itt, Dallasban, a Nasher Sculpture Center kertjében. Persze viccesek ezek a Nasherék, mert annyi modern szobrot összevásároltak, hogy nem férnek tőlük, nemhogy otthon, de a múzeumukban sem, így aztán az egyik közeli bevásárlócsarnokban, a North Parkban is elhelyeztek néhányat, az is az övék, miért ne használják ki a rendelkezésre álló helyet. Az éjszaka mindenesetre a kertben van, hátul, a sarokban, ha nem is elbújtatva, de kicsit mégis rejtve. Ennek ellenére az egyik legnépszerűbb szobor, valaki mindig ül mellette, mögötte, előtte, valaki mindig fölveszi a pózt, valakinek mindig kattan a fényképezőgépe vagy a telefonja. 

Ilyenkor érzem, hogy én is valaki vagyok, mert én is ott ülök, én is kattogtatok, aztán odébbmegyek, hogy másnak is legyen helye, közben azon gondolkodom, ki lehet ez a vaskosan is csodaszép, rejtekező nő. Madame Maillol? Vagy Dina Vierny, az utolsó évek (hm, hm) múzsája? Vagy csak egy modell, aki órákat görbedt az örök görbedésért, belesajdult a dereka? Az arcát nem lehet látni, összefonja a karját a térdén, és lehajtja a fejét, valahogy az ölébe kellene feküdni ahhoz, hogy a szemébe lehessen nézni, az illetlenségnek is van határa.

. 

Talán ez is lett volna Maillol célja, megőrizni az inkognitót, látjuk is meg nem is, éjszaka van, bár nincs sötét. Lehet, hogy annyira ki sem dolgozta az arcot, minek, ha úgysincs, aki láthatná, csak valami pont-pont-vesszőcske van odabent.

Ha nem is erre való, de erre is jó a fényképezőgép. Nem kell szemérmetlenül behajolni, csak odatartani a készüléket, fityiszt mutatni a szobrásznak, megnézzük, amit nem akartál, hogy megnézzünk. Nemhogy van arca, de szép arca van, és Maillol még arra is figyelt, hogy az ajkak kicsit lógjanak, ahogy a valóságban is tennék.

Most okosabb vagy? - kérdezhetné valaki. Okosabb nem, de tapasztaltabb.