Az emlékekkel, persze, körültekintően kell bánni. Emlékszem, egyszer elmeséltem, milyen érzés volt először elmenni az Ésbe, bekopogni egy ajtón. Odabent voltak az újságírás menő fejei, többek között Megyesi Gusztáv, akiről én éppen nem tudtam, hogy Megyesi Gusztáv, csak egy sovány férfit láttam, hosszú, oldalt elválasztott hajjal, csúnya színű garbó pulóverben, és csodáltam. Leginkább azért, hogy egyből írógépbe ütötte a szöveget, nem papírról idézte föl a saját gondolatait. Ez a profizmus. 

Nem sokkal később írt Megyesi Gusztáv, hogy nem nagy ügy, de azért elmondja, hogy soha életében nem viselt garbópulóvert, viszont az írás nála mindig kézzel írást jelentett, képtelen volt rögtön gépbe ütögetni a szavakat. Szóval csak óvatosan az agyban rögzült képekkel és jelenetekkel. 

Óvatosan mondom hát, hogy az első költő, akivel kezet fogtam, nagy-nagy valószínűséggel Géher István volt. Az iskolában tanultuk a versét (ha már itt tartunk: éppen Sipos Pál tanította), Gyermekeimnek volt a címe, és egy sorból állt. "Hamuban sültem." Nyilván nehéz volna ezzel a verssel megnyerni a Ki mit tud?-ot, de attól még kétségtelenül vers, sűrű és igaz és megható. Költő írta. Egyik évben aztán kiderült, hogy ők is éppen Szemesen nyaralnak, az Ady Endre utcában. Ők, azt úgy értem, a költő is meg a vers címzettjei is, a gyermekei. Úgy derült ki, hogy akkor még nem is sejtettem: az első költőm mellett ott a második költőm is, a szőke kisfiú, aki a húgommal együtt hegedül, szintén verseket ír, vagy majd írni fog, G. István László néven publikál majd. 

Át kellett menni hozzájuk, biztosan azért, mert ott voltak a gyerekek, és húgomat haza kellett hívni,  mondjuk vacsorázni. Be kellett menni az idegen kertbe, ahol (legalább) egy költő volt található. Hát nagy levegő, és bementem. 

Géher István nyilvánvalóan sehogy sem felelt meg annak az ideának, amit egy gimnazista a költőkről épít föl önmagában, nem volt heves, kócos, rendetlen vagy lánglelkű. De mindjárt kialakított egy másik ideát, ahogy ült a nyugszékében, kezében könyvvel, fehér ingben. Halkan, szelíden, szemüvegesen, olvasva. 

Ennyi az egész történet, kezet fogtunk, megmondtam a nevemet, hazahívtam a húgomat. És azóta tudom, hogy... Szóval, hogy Bécsben, a Ring két oldalán egymással szemben van a két szobor, Schiller és Goethe. Schiller áll, mint nálunk Petőfi Sándor, Goethe viszont egy karosszékben ül. Mint nálunk Arany János. Géher István óta tudom, hogy az is költő, aki ül. 

Tulajdonképpen nem is értem, miért van a felhajtott szélű perzsaszőnyeg a két karácsonyfa alatt. Pedig fontos, valaki rálépett a szőnyeg sarkára, és az alkotó, Szirtes János némileg megbántottan hajtogatta vissza a szőnyeget. Mondjuk, hogy ez volna a varázslat a hétköznapokban, ilyen mesés tárgyakon tiprunk, szőnyegen, amely jobb esetben repülni is tud. Szentendrén nem repül ez a mégiscsak polgári szőnyeg, hever a padlón a MűvészetMalomban. De nem is fontos, repül-e vagy sem, valahogy jobban leköt fölötte a két keresztbe tett fa. Polgári ünneplése egy régi születésnek, de ebben a változatban polgári ünneplése egy régi kivégzésnek is. 

A fákra elektromotor van szerelve, amely finoman rázogatja az alkotmányt. Most még csak lebegnek tőle, de ahogy telnek-múlnak a napok, szépen le fognak száradni a fenyők tüskéi, és a folyamatos rázogatástól le is fognak hullani arra a szép polgári szőnyegre, azzal a tanulsággal, hogy az életet, úgy látszik, csak a halállal tudjuk ünnepelni. Lombhullással a gyöngyvirágot, nagypéntekkel a karácsonyt. 

Minimumnak már az is csodálatos, hogy végre egyszer olyan igazán nagyon jónak látom Eszenyit. Énekel a Pesti Színházban, egy soha vissza nem térő de minden évben visszatérő műsorban, A költészet napjában. Nagyon furcsa és tanulságos, kinek mekkora fontosságú a délután, van, aki örül, hogy szavalhat egyedül, csoportban, gitárral, van, aki kijön egy darab papírral, és ványadt hangon felolvassa, amit lát rajta. Vannak, akik mintha az itt elhangzó verssel felvételiztek volna a főiskolára, vannak, akik talán vizsgáztak vele, átmentek, örülnek, hogy még emlékeznek rá. Eszenyi Kiss Judit Ágnes versét énekli, Ballada a kettős erkölcsről, Darvas Ferenc zenéjével és zongorakíséretével. Vicces az egész brechtizmus-weillizmus, és Eszenyi nagyon viccesen is adja elő, versnek elég jó az anyag, dalszövegnek meg osztályon felüli, arról szól, milyen különböző a reakció egy szexuálisan aktív vagy hiperaktív férfi és egy nő esetében. Tizenvalahány éve jelent meg a vers a Mozgó Világban, és nem mondhatnám, hogy túl nagy hatása lett volna a köz gondolkodására, legutóbb Geszti Péter humorizált ezen az elven a Rapülők koncerten. Ha valakinek van egy zárja, amit minden kulcs kinyit, az nem nagy szám, de ha van egy kulcsa, ami minden zárt kinyit, az már, ugye... Akkor azt éreztem, hogy tényleg, ezen most miért kell annyira utálkozni, kezdi az internet túlgyűlölni Gesztit, ez csak olyan ártatlan hehere.

Csak most tűnik föl, ahogy mesélem, hogy hiszen Geszti házi szerző a Vígben, A dzsungel könyve meg A Pál utcai fiúk dalszövegei tőle valók. Ha tetszik, ez is egy Ballada a kettős erkölcsről. Ha nem tetszik, akkor is. 

Poussintől Davidig a címe az Albertina rajzkiállításának. Saját raktárból dolgoznak, így is megtöltenek hat termet a tollal, szénnel, tűvel teremtő franciák. Persze, hogy őrületesen tudnak, bár a leginkább szívhez szóló rajzokat rögtön a kiállítás elején ránk sózzák: Poussin és Lorrain. A két tiszteletbeli olasz, mindketten ott találtak nyugalmat, megélhetést, témát, halált Rómában. Lorrain egyik kedvenc témája volt a menekülés Egyiptomba, megfestette, lerajzolta néhányszor. Pihennek vagy nagyon is igyekeznek, hárman plusz a szamár. A táj a legkevésbé sem egyiptomi, mintha azt látnánk, mi történik a Mona Lisa hátterében, ha nem takarná el előlünk az a mosolygós asszony.  

Ez történik. Barmok közt fekszik, de nem jászolban nyugszik szent fia, angyal szállt le melléjük, Szűz Mária mintha azt mondaná a gyermeknek, mosolyogj az angyal bácsira vagy nénire, közben elbeszélgetnek a világ dolgairól. Kutyás ember kel át a hídon, megindult a csorda a háttérben, ha valaki figyel, még egy piramist is lát, bár az a mérete alapján inkább római, Caius Cestius piramisa. Szent József egy pásztortól kérdezi éppen, melyik út vezet Egyiptomba. Az ott? Az hát.  

Ennyi az egész. Mégis arról szól, hogy itt van közöttünk ez a másik világ, amelyben szentek kóvályognak a hátsó kertben. Nem is másik világ, hanem ez az egyik, az egyetlen, az igazi. Nyisd ki a szemet, ha csodát akarsz látni, és meglátod.  

Valami talán van vele, valami baj, kis vagy nagyobb baj, vagy csak az első sorban ülés miatt veszi észre az ember, hogy mennyire izgul. Bejön egy elég szép, némileg esküvőinek ható ruhában, hosszú és fehér, csillog rajta a sok strassz, akkor is, ha meg sem mozdul. A cipője... Hát, ilyen cipőt csak a már mindennel leszámolt pornószínésznők engednek meg maguknak, húsz centi körüli sarok, a talp is megvan három ujjnyi. Már, kinek mekkora ujja van. Yuja-ujjból három. Meghajol, de úgy, mintha lelőtték volna, hirtelen kettéhajlik, egy pillanatra azt hiszem, beleveri a homlokát a klaviatúrába. Leül, úgy elindul a billentyűk felé a keze, tétovázik, aztán belekezd. Nem az, amiről szó volt előzetesen, nem Schubert, hanem Chopin, a 24 prelűd.

Végül is vannak már emlékeim Yuja Wangról, bejön, mosolyog, lejátssza a légypiszkot is, mindenki megőrül érte, hogy csinos, és mégis tud zongorázni, diadalmenet. Most meg elkezdi a prelűdöket, és nagyon komoly, nagyon visszafogott. Voltaképpen nagyon szép, sűrű, furcsa, de nem rossz értelemben. Menet közben is néha érezhető a feszültség, amit eddig nem vettem észre nála, de technikailag végig kifogástalan, a mellettem ülő asszony néha felsóhajt: Wahnsinn.

Közben a régi érzés: mit panaszkodunk a hazai közönségre. Ez itt Bécs, zenei főváros, a legfelkészültebb közönség, Konzerthaus, és mégis van minden, köhögés, telefon, zsebből kiesett tárgyak, műsorfüzet lapozgatása. Csak a koncert végén derül ki, hogy a bécsiek még többet is tudnak, az egyik ráadás a g-moll ballada volna, de közben kóvályognak a hazaindulók meg az ajtóból visszatérők, dübörög a padló, Yuja Wang abbahagyja a játékot, és nem is tudja újrakezdeni, beiktat egy virtuóz ujjpörgetést, csak utána balladázik.

Valami van vele, de nem tudom, baj-e. Alig tud járni ebben a cipőben, de az inkább normális, ez a szorongás, meghajláskor az ajtóra vetett tekintet, meg az, hogy amint elfordul a közönségtől, mintha egy ronggyal törölnék le az arcáról a mosolyt, az kicsit megijeszti az embert. Ámbár: nem kell minket szeretnie, elég, ha mi szeretjük őt.

A második részre új ruhát vesz föl, az eddigi visszafogott helyett olyan mini a szoknyarész, hogy gyakorlatilag fürdőruhában játszik. A cipő marad. Lenyűgözve nézem, ahogy ezzel a pótlábbal pedálozik. Brahms Handel-variációk, az ember összemosolyog a szomszédaival, annyira tudja. Mellettem a hölgy rendületlenül wahnsinnezik, de lehet is felhőtlenül örülni, például annak, hogy nem játssza el a Török indulót, vagy annak, hogy eljátssza a Horowitz-féle Carmen-fantáziát. Ha van is valami baja, zongorázni azért elég jól tud. 

Valami hiányzik. Ennél idegesítőbbet vagy semmitmondóbbat, persze, nehéz megfogalmazni, de nem több és nem tartalmasabb az érzet sem. Jön Denis Matsuev (tudom: Gyenyisz Macujev) jön, mint valami sétáló erdei fenyő, majd beleveri a homlokát a szemöldökfába. Van az egész megjelenésben valami én vagyok az orosz David Hasselhoff (tudom: Dévid Hézelhaf), lenyűgözően magabiztos, ahogy a kemény léptek logikus folyományaként keményen leül és annak is logikus folyományaként elkezdi Beethovent. A-dúr szonáta, késői, nem feltétlenül ez a torkon ragadom a végzetet világ. De nem is ez a magabiztos trallala. Megértem ezt is, végül is így zongorázni, az a folyamatos gyönyörűség lehet, dirr-durr, ugye, milyen klassz. És tényleg az, csak már Matsuev kezd kiöregedni ebből a gyerekes önszeretetből. Mintha ő is érezné, és talán ez hiányzik, valami még nem érkezett el, valami már távolodik. Mi is így hallgatjuk őt, nem csodálkozunk az erején, hangerején, magán a jelenségen, és nem örülünk a bölcsességének, mert az még növőben van. Marad hát a feltételes lelkesedés, nem pont azt mondjuk, amit érzünk. Ámbár a Szimfonikus etűdöket nagyon szépen futtatja diadalra, és ettől mintha az egész interpretáció értelmet nyerne. Várjuk az oroszokat. A második részt. 

A második rész pedig eljön, és soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan koncert, amikor Rachmaninovot jobban szeretem, mint Beethovent, de ez ilyen. Miközben Beethoven is végig velünk marad, hiszen Prokofjev 7. szonátájának utolsó tétele számomra egyértelműen Beethoven op. 126 No. 4 bagatelljének továbbgondolása. És látni, hogy tényleg vége az őrületnek, egyfelől eksztázis, másfelől nagyon gondosan fölépített interpretáció. Rohan a szekér a szakadék felé, de kézben van a gyeplő. Ha halálosan zuhannak, csak azért, mert ez is volt a terv. 

Muszáj szeretni Denis Matsuevet. 

A ráadások sora is Beethovennel ér véget, aztán jön az ajándék Duke Ellington-egyveleg, fölpattanó siker. Ha közönség volnék, önvizsgálatot tartanék. Amennyiben tényleg ez ennyivel jobban tetszik, ennyivel nagyobb hatással van rám, miért nem jazz koncertekre járok? 

Ez egy elég hülye ügy, én is tudom, csak túllépni nem tudok rajta. Az sz betűről van szó, a beszédhibáról, amely mintha egyre gyakoribbá válna a filmsztárok között. Amit el kellett fogadni, ha operaénekesekről volt szó, mert a hang annyival fontosabb volt a szónál, de azért egy Franco Corelli vagy egy Nicolai Ghiaurov esetében is alá tudta ásni a pillanatot egy-egy lágyra vagy folyóssá változott sz hang. Amennyire hátra lehet dőlni a gyönyörűségtől, amikor a hang, az egyszerű beszédhang az alakítás részévé válik, nem is csak úgy a részévé, hanem meghatározó elemévé, mondjuk Casey Afflecknél, majdnem annyira értetlenül fogadja az ember, amikor a beszéd tisztasága mellékesé válik. Persze, hogy vannak pillanatok, amikor mindezt észre sem lehet venni, de alá lehet hullani a mennyekből, ha Higgins professzor, épp Higgins küszködik a hangzókkal. Tudom, hogy ő nem logopédus, hanem nyelvész, mégis fönnakad egy-egy hosszabb pillanatra az ember szemöldöke, még a fantasztikus orgánumú Jeremy Irons esetében is. (Akik hallották, amikor Jeremy Irons Pesten mondta föl egy társadalmi célú reklám szövegét, nem is ezen akadtak fönn, hanem hogy a művész gyomra olyan hangosan korgott, hogy még a mikrofonba is behallatszott. Nehéz dolog egy életen át gebének maradni.)

A filmsztárokkal amúgy is olyanok vagyunk, mit a gyerekek. Most az egyszer tényleg nem számítanak a belátásaink és józanságaink. Ne színész legyél, hanem valóság. Legyél zseni. Legyél karizmatikus. Legyél magas. Legyen haj a fejeden. Ha kopasz vagy, legyél direkt kopasz. És még véletlenül se legyél selyp meg pösze. Szóval: értem én azt a sok lógó fejet meg mosolytalan arcot, John Malkovich fellépése után. Ez is csak egy ember.  

Az ember hajlamos azt képzelni, hogy a klasszikus zene olyan köztulajdon, amiből hiába rabolnak, soha el nem fogy. Ami körülbelül igaz is, Andrew Lloyd-Webber gond nélkül fordulhatott Mendelssohnhoz, amikor a Jézus Krisztus Szupersztárba kellett egy nagy, lírai dallam. I Don't Know How to Love Him. Meg a Hegedűverseny második tétele. Végül is csak szép dolgokat érdemes elcsórni. 

Habár megtörtént ez fordítva is, Stravinsky a Petruskában használt föl olyan dallamot, amiről teljes meggyőződéssel hitte, hogy ő találta ki, de valószínűleg a kintornás nyekeregte az ablak alatt. Ő járt rosszabbul, mert fizetnie kellett. Rosszul járt Eric Carmen is, pedig lám, milyen szép, klasszikus zenei vezetékneve van, amikor nem nézte meg, hogy mikor is halt meg Rachmaninov, és engedély nélkül használta föl a 2. zongoraverseny lassú tételét az All By Myself verzéjéhez. Pedig az All By Myselfet nem annyira emiatt szeretik, inkább a refrénért, azt ordibálja a pizsamás Bridget Jones is, a bénán sikerült vállalati karácsonyi parti után. Carmen csak mintegy recitativónak használja Rachmaninovot, jaj, azelőtt a szerelem csak játék volt, de hol vannak már azok az idők. Ehhez képest a jogdíjak 12 százalékát vették föl a Rachmaninov-örökösök, még Bridget Jones is nekik dolgozott, egészen 2013-ig.

Az valahogy kimaradt nekem, hogy nem Eric Carmen kezdte az újrahasznosítást, hanem már Fritz Kreisler, aki a dallamot átdolgozta hegedűre és zongorára. Még új címet is adott neki: Preghiera, vagyis könyörgés. Új lemezen Gidon Kremerrel és Daniil Trifonovval lehet meghallgatni, és szép, tényleg szép. Ha Rachmaninovot dolgoz át valaki, akkor még attól sem kell félnie, hogy azt mondják rá, rossz ízléssel végzi a munkáját, hiszen Rachmaninovot eredeti állapotban is illett azelőtt lerosszízlésesezni. Az már probléma, hogy Gidon Kremert vagy Trifonovot már nehéz volna hasonlóval vádolni, hogy előbb vagy utóbb megérkeznek a jó ízlésűek, és megtépázzák az önhittségünket. 

A hír voltaképpen hétköznapi: az igazán nem túlságosan ismert kanadai zenekar, a Kitchener-Waterloo Symphony új zeneigazgatót szerződtetett. A huszonhat éves Andrei Feher Szatmárnémetiben született, Kanadában él, Montréalban diplomázott hegedűsként. 2011 óta tanul karmesterséget, utóbb asszisztens volt Yannick Nézet-Séguin mellett, aki maga sem vén róka, 42 éves, de 2020-tól a Metropolitan zeneigazgatója lesz. 

Ilyenkor szokás ájuldozni, hogy hová rohannak, a karmesterség érettséget kíván. Nem elég forgatni a pálcát, rá kell venni tapasztalt hangszeres művészeket, hogy úgy táncoljanak, úgy zenéljenek, ahogy a karmester fütyül, ehhez pedig nem elég a poétikus ifjúság, hogy Rejtőt idézzük, de tapasztalat is kell, tudás, gyakorlat, évek, lassan telő, munkás évek. 

De hogy Rejtőnél és Gorcsev Ivánnál maradjunk: az én koromban ön sem lehetett idősebb nálam. Persze, hogy úgy emlékezünk a karmester legendákra, mint ősz-kopasz parancsnokokra. De Toscanini 19 éves volt, amikor közkívánatra vezényelni kezdett, mert a riói zenekar az egyik karmester ellen föllázadt, a helyettesét pedig a közönség űzte el. Reiner Frigyes 26 évesen lett zeneigazgató, és nem is akárhol, Drezdában. Bernstein negyvenévesen kezdett a New York Philharmonic élén. Ezer oka lehet, amitől azt hisszük, hogy régebben jobbak voltak a karmesterek, de biztosan nincs az ezer között az, hogy később kezdtek, tovább értek, volt idejük belenőni a frakkjukba. Az vagy passzol rájuk, vagy úgyis megette a fene az egészet. Christa Ludwig azt mondta, hogy egyszerre úgyis csak öt jelentős karmester él a világban, és annyi most is van. Talán egyszer majd az ötbe beleszámolják Andrei Fehert is. 

Napra pontosan egy éve énekelt a Müpában Dmitri Hvorostovsky, és azt hittük, reméltük, hogy de jó, neki sikerült. Előtte le kellett mondani a koncerteket és fellépéseket, agytumort diagnosztizáltak nála, de lám, daliás, mint volt, énekel, ahogy szokott, átveszi a virágokat, külön kiveszi a csokorból a fehér rózsát, az a kedvence. 

Most megint a betegségéről írnak. Tudtuk már, hogy a tavaly meghirdetetthez képest változni fog a Metropolitan április 22-i Anyegin-közvetítésének szereposztása. Netrebko marad, a nemrég nálunk járt Robin Ticciati vezényel majd, de Hvorostovsky lemondott minden fellépést. A közvetítésben Peter Mattei lesz a címszereplő, egyelőre Mariusz Kweczien énekel New Yorkban, mindketten igazán kiválóak a szerepben. Egyikük sem Hvorostovsky, annak minden könnyebben és nehezebben elfogadható hozadékával. Aligha vállalnának félmeztelen fotózást, aligha van meg bennük az a szexepil, ami mindenképpen egy kissé más irányba viszi az előadást, más lesz tőle Tatyjana motivációja, nem puszta regényesség és menekülés, hanem nyers és hétköznapi vágyakozás. Talán eszünkbe jut még a verses regény, és abból a soha meg nem zenésített jelenet, Tatyjana álma. Eltéved, egy medve üldözi, utoléri és vadul magához öleli. A történetben ez is benne van. Vagányabb így a búcsúcsók, ahogy a Metben, Deborah Warner rendezésében, Tatyjana világgá zavarja Anyegint. Jó lett volna látni.

Nem látjuk, és nyilván most ez a legkisebb baj. Hvorostovsky másfél éve énekelt utoljára a Metropolitanben, A trubadúrban. Akkor a rajongók fehér rózsaesővel árasztották el a színpadot a függöny után. Most, Anna Netrebko kívánságára az Anyegin minden szereplője fehér rózsával a kezében köszönte meg a tapsot.

Jaj. Ugye, hogy jaj?