Tegnap a Bartókon adták a délutáni műsorban a Macskaduettet. Nem azt, amit nálunk annak mondanak, a Koós-Hofi változatot, bár az is úgy kezdődik, mint ez a klasszikus felvétel, a hatvanas évekből. Koncerten vették föl, a zongorakísérőt, Gerald Moore-t ünnepelték vele, és a két kedvence énekelte, Victoria de Los Angeles és Elisabeth Schwarzkopf. 

Mindig meglep, hogy mennyire utálom ezt a darabot, mert ezekről a zenei kényszerhumorokról szól, nyávog az énekes, és amikor a sor végére ér, udvariasan nevet a közönség, megint nyávog, megint nevet, mintha valami humorszertartáson vennénk részt. Aztán persze nem hagyják magukat, mégiscsak edzett színpadi nyanyákról van szó, egy idő után mintha szívből nevetnének a hallgatók, de min is? Hogy Rossini ekkora ász, szöveg nélkül is elmond valami történetszerűt? Mindig meg tudja tenni, az ember azt sem érti, hogy Bartolo mit énekel A sevillai borbélyban, a hadaróáriában, mégis siker. Nézőpont kérdése, lehet ez az egész az énekelt zene meggyalázása, ennek (mármint Rossininak) mindegy, mi a szöveg, ha motoszkál egy jó kis dallama fejében, ő leírja. Van, amikor zavarba hozza vele az embert, leginkább a Stabat materban, amikor délceg tenoráriát kerít arra, hogy Cuius animam. Sík Sándor fordításában: "Gyász a lelkét meggyötörte/ Kín és bánat összetörte/ Tőrnek éle járta át". Mintha csak annyit értene meg az egészből a zeneszerző, hogy tőr, akkor egy klassz induló, és egy magas desz a végén.   

Persze, meg is fordíthatjuk az egészet, és akkor Rossini a zeneszerzők gyöngye, akit nem billent ki néhány szép szó vagy könnyes mondat, vannak zenei szempontok, közönségbarát megfontolások, a lassú kórustétel után rendes tenoráriának kell következni, különben kidöglik a közönség. De ha Rossini a zeneszerzők gyöngye, ez a Macskaduett akkor is elég gázos valami. 

Csakhogy nem is Rossini írta. Én akkor jöttem rá, amikor az Otellót néztem, és a második felvonásban, Rodrigo áriájában elkezdik énekelni a duett gyors részét. Hogy minden újrafelhasználási és takarékossági és öniróniai hajlamát figyelembe véve sem létezik, hogy a saját művét úgy alakítsa át, hogy arra macskák nyervákoljanak. Még kisebb kaliberű komponisták, mint Elton John is idegesek lettek, ha a szép kis dallamaikat elbarmolják egy magasabb cél érdekében, és a Can You Feel The Love Tonight című dalt Timon és Pumba ordítja Az oroszlánkirályban. Egy varacskos disznó és egy szurikáta a szavannán. 

És tényleg: Rossini tisztázva van. Hiába megy az ő neve alatt a Macskaduett, ez csak egy poén, fölhasználták a zenéjét, és nem is csak az övét, hogy összehozzák ezt a duetto buffót. Mondjuk pech, hogy ez lett az egyik leghíresebb műve. De azért ott van, hogy Figaro itt, Figaro ott. Az tényleg Rossini. 

Solti Györgyről mondták az első Covent Gardenban eltöltött zeneigazgatói éve után, hogy ő a screaming scull. Az ordító koponya. A koponya most is nagyon jól látható, Takács-Nagy Gábor elképesztő agytérfogata, de ő nem ordít. Gondolom, próbán sem. Figyel, kér, és talán mosolyog. Túl, sokadszor is túl a kötelező gyanakváson, megint meg vagyok győzve. Ahogy rajzol, pálca nélkül a két keze. Ahogy egyszerre természetes és agyas a zenélése, benne vannak a magától értetődő gesztusok, de néha mégis eltúlozza ezeket, ha nagyon halk, akkor nagyon le is lassul a Mozart-szimfóniában, és valahogy elneveti magát az ember, annyira váratlan, ami történik. Mintha egy nagyon bölcs ember volna egy kissé részeg, és hagyná, hogy az agya meglóduljon, csak győzzön a hallgatóság szaladni utána.

Mozart után Haydn, ez a Fesztiválzenekar vasárnap délutáni ajánlata a Zeneakadémián. És nem Mozarthoz jön a vendégművész, hanem Haydnhoz. Piotr Anderszewski zongorázik, kicsit nehézkesebben, mint ahogy emlékeztem a zongorajátékára, de azért benne is megvan ez az elevenség és eredetiség. Takács-Nagy Gábor számos jó tulajdonságához pedig most hozzájön a másikra való figyelem képessége, hogy egyben hallja odabent a zenét, nem abból indul ki, hogy ő felel a zenekarért, és lekísérjük majd a szólistát, hanem az egész tényleg együtt mozog, reagál a sok a kevésre, már úgy értem, a zenekar a szólistára. Örömzenélés, szokták erre mondani, de az kit érdekel? Legyen az ő dolguk. A miénket úgy hívják: örömhallgatás.

Van az Amadeus filmváltozatának elején az a jelenet, hogy Salieri üldögél a bolondok házában, jön hozzá a gyóntató atya, és ő próbálja elmesélni neki, hogy ki volt. Mutat neki néhány diadalmas áriát az operáiból, a pap csak a fejét rázza, nem ismeri. Ne haragudjon, nem valami muzikális lélek. Akkor eljátszik neki végre egy ismerős dallamot, a Kis éji zene kezdetét, és a nem muzikális pap énekelni kezdi, nahát, nem is tudtam, hogy ezt ön írta. Nem én írtam. Hanem ő. Mozart. 

Persze, tudom, hogy ez csak egy bulvár darab, annak persze nagyon jó, de nem innét kell megszereznünk a zenei világképünk alapjait. Azt is tudom, hogy ha egy dallam népszerűsége és közismertsége volna a legfontosabb szempont, akkor a legnagyobb magyar komponista az, aki a MÁV szignált írta (Székely Tamás), ugyanez a cím világviszonylatban pedig a Nokia csengőhangért jár, Francisco Tárregának. De azért az valami, hogy Presser Gábor kiül vagy beül a zongora mögé, csak egészen picit játszik, még hanggal sem segít rá, és a teljes Kongresszusi Központ kezdi énekelni, dünnyögni, orra alatt brummogni, hogy ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad. 

Nincs rá magyarázat, nyilván kell a szöveg is hozzá, valami ismerős érzés, de azért ez nem  Arany János. És érzi az ember, hogy ebből lehetne valami nagy, össznemzeti megmozdulást kerekíteni, szombat délben Magyarország összes vasúti megállójában, megállóhelyén, pályaudvarán és bakterházánál egyszerre kezdenének el vonatozni és énekelni. Ha valamiben, hát ebben egységes lehetne az ország, miénk a közkincs. 1977-ben volt új a dal, akkor volt sláger, minden ok megvolna rá, hogy azóta elfelejtsük, hogy jöjjenek új generációk, akik nem is hallották soha. Jönnek is, de éneklik. 

Előttem Korniss, mögöttem Korniss, balra Korniss, jobbra Korniss, a kiállítás már csak ilyen. Nemzeti Galéria a nyolcvanéves fotós tiszteletére. Életmű. Az ember nem nagyon tehet mást, mint tiszteleg meg emlékszik, meg ümmög, hogy ez is a fotóművészet velejárója: avulnak a képek. Nagyon bele vannak ágyazódva a napba, hónapba, évbe, hatvanas meg hetvenes, meg a Nők Lapja érzés. Avulnak, és aztán majd kiderül, hogy visszafrissülnek-e. Van, ami nem is avul, a hadirokkant a hómezőn, azt hiszem, azt szeretem a legjobban, ott válik rajzzá vagy fekete-fehér festménnyé a fénykép, ott nem is érzem az évtizedeket, csak a századot: 20. Különben az ember tiszteleg meg emlékezik meg csodál, hogy odaadta értük Korniss az éveit, a saját éveit, nem nagyon mérlegelt, hogy érdemes-e. Nézem a vendégmunkás-sorozatot, Skarbit Andrást, régen meghalt tiszaeszlári lakost, aki hetente kétszer leutazta a Budapest-Tiszaeszlár távolságot, itt dolgozott, hogy oda mehessen haza. Nem is értem, miért őrá esett Korniss választása, nincs benne semmi rejtett szépség, hogy ha jobban megnézed, a profilja vagy a szeme, vagy a tartása. Talán csak annyiban volt más, hogy elviselte az arcára, magára irányított objektíveket. Annyira átlagos, amennyire átlagos lehet valaki, svájcisapkás melós, utcakövet rak, gödörbe ereszkedik, kenyeret vág, alszik, olvas. Születik, elvegyül, kiválik. Férj, apa, nagyapa. 

Annyira átlagos, amennyire csak lehet, és közben azt érzi az ember, hogy van itt egy ember, aki mintha soha életében, egyetlen percre nem lett volna boldog. És mivel átlagos, lehet mondani, hogy van vagy volt itt egy lakosság, népesség vagy mi, amelyik soha életében, egyetlen percre nem volt boldog. És van vagy volt egy ember, a kezében kamerával, aki nem fordította el a fejét. Aki dokumentálta, hogy ha esetleg kérdezik vagy alkudni lehet, el tudjuk mondani: megbűnhődtük már a jövendőt is. Ők bűnhődték meg nekünk.    

Százezer forintos csekket hozott a posta, ami nem nagy ügy, ha az embernek van pénze, laptalan újságíróként azonban némileg hülye vicc. Utána is kellett nézni, mit követett el az ember - ami azt illeti, nem sokat. Valamikor, talán a kilencvenes években (helyesn: a kétezres évek elején) megszólalt a telefon, Komlóssy Erzsébet. Erre az ember egy kicsit egyenesebben tartja magát a vonal innenső végén. Komlóssy Erzsébet, az csak az a Komlóssy Erzsébet lehet, az operai legenda, Azucena, Amneris, Carmen. 

És tényleg ő volt. Hogy létrehoz egy alapítványt, amely majd a pályakezdő énekeseket fogja támogatni, és sok szeretettel meghív a kuratóriumba, elvállalom-e. Még jó. Hülye helyzet egy kicsit, az ember írásban szokott harcolni a tehetségekért vagy a tehetségtelenség ellen, de hát Komlóssy, köszönd meg, hogy hallott rólad. Akkor majd jelentkeznek, búcsúztunk. Néhány hónap múlva el kellett menni valami irodába, aláírni papírokat, aztán várni, hogy majd történik valami. 

Semmi nem történt, az alapítvány, amennyire tudom, nem végzett semmiféle érdemi munkát. Komlóssy Erzsébet 2014-ben meghalt, nem vittem sokra, mint nagy hatalmú kurátor. Az alapítványt fölszámolták, jött egy papír, hogy mondjak el mindent, amit tudok róla. Tekintve, hogy semmit sem tudtam róla, nem mondtam semmit. Csak a hatóság a jelek szerint nem így funkcionál, a semmit nem mondást nem úgy értelmezik, mint a vizsgáztató professzor, hogy nyilván semmit sem tud a kérdezett, hanem a hatóság munkájának akadályozásaként. Zutty, százezer forint. Zutty, be kell fizetni. 

Megtört szívvel arra gondolok, hogy ez valahogy Komlóssy Erzsébet bosszúja. Csak arra nem tudok rájönni, hogy vajon mit bosszult meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak a Falstaff tévéfilm változatában játszott Mrs Quickly alakításáról írtam. Hogy fenomenális. 

Hát már ez is baj? 

Belebotlottam, és nem hagy. Baudeleaire írta a párbeszédet, 1862-ben, és valószínűleg könnyebb volna szabadulni tőle, ha nincs ez a Latinovits-változat. Ha nem ennyire szép Latinovits, ha nem ennyire mozdulatlan, zárt a sötét öltönyében és mégis sebezhető a kissé keresztben álló szemei miatt. Ha nem ennyire élő, ahogy összehúzza a szemöldökét, ahogy a végén elnéz a távolba, a vonuló felhők után. Megnéztem és meghallgattam néhány francia változatot, és nincsenek sehol, szegény anyanyelvűek. 

Le Spleen du Paris, ez a ciklus címe, annak nyitódarabja Az idegen, és biztosan ez is számít, a cím és a  szöveg ellentmondása, mert nyilván nem ez a szplín, ez inkább maga az érzelmesség, érzékenység, világnak kitettség. Elég fiatalnak vagy elég öregnek kell lenni hozzá, hogy az emberben napokon át nyugtalanítóan visszhangozzék ez a percnyi szöveg. Tartok tőle...  

Nyilván kínos és értelmetlen bármit hozzátenni a Marton László-ügyhöz, meg ha az ember róla beszél, akkor magáról is beszél, vegyetek példát rólam, mennyivel jobb fej vagyok mint a rendező úr. Nem is róla szólnék, hanem a Vígszínház tegnap kiadott közleményéről, ami ötször is megérkezett a postaládámba, és mindig azt hittem, hogy közben valamit javítanak rajta, bocs, az előbb nem mondtam igazat. De nem, ötödszörre is benne maradt, hogy az igazgató asszony azt állítja, ő erről a Marton-kérdésről sem igazgatósága, sem színésznősége alatt nem hallott. Egyébként sem egy nagy védekezés, hogy az igazgatónak fogalma sincs, mit művel a főrendező a próbákon és a próbákon kívül, de sajna van közös ismerősünk, akivel beszéltek erről, mármint hogy a főrendező úr zaklatja a színésznőket. Emlékeim szerint Eszenyi Enikő akkor azt mondta, hogy ő maga a kivétel, akit Marton nem környékezett meg. Amit egyébként készséggel el is hiszek. Azt is tudom, hogy valamit mondani kell ilyenkor, de ez így nincs egészen rendben. 

Csak azért mesélem, mert ha valaki azt képzeli, most jött el a tisztázás kora, az eléggé téved, ha egyszer a tisztázás is hazudással kezdődik. Elégedjünk meg annyival, hogy néhányan a körúton és azon belül minden reggel kicsit idegesen kapcsolják be a számítógépüket, nyugtalanul szörfölgetnek, hogy vajon sorra kerültek-e. Nem? Ma sem? Akkor holnap? 

Ha jól számolom, nyolc éve, hogy az ország tévénézőivel együtt először csodálkoztam rá Tabáni István hangjára. Queent énekelt a Csillag születikben, és most, nyolc év múlva ugyanazt csinálja a Budapest Jazz Clubban. Ugyanazt és körülbelül ugyanúgy. A körítés kicsit változott, meg tudja szavakkal is szólítani a közönséget, de alapjában véve tényleg ugyanolyan. Lehet emiatt sajnálkozni, hol maradt a fejlődés, a kibontakozás, hol a saját hang, a saját dalok. Mégis furcsa, ha valaki magyar létére egy kis Freddie Mercury-akcentussal énekli azt, hogy Tavaszi szél vizet áraszt.

Másfelől meg az őt meghívó Finucci Bros nyilván ezt akarta, finom és mérsékelt, jó ízlésű dzsessz-változathoz ezt a majdnem az eredeti hangot, amivel érdekes és élénk ellentétben van Tabáni István enyhén szólva is visszafogott személyisége. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel énekel, néha jön ki csak a csigaházból vagy kagylóhéjból. Mit csináljunk, ha ezért szeretjük. Ezért a romlatlanságért, hogy nem fogott rajta az akkori és nagyon hirtelen jött népszerűség, nem lett kitalálva, se megcsinálva, fekete ingben, fekete öltönyben lép föl. Kellett hozzá makacsság, mert nyilván voltak, akik sztárt faragtak volna belőle, de ő maradt, ami volt. Árad a lényéből az otthon levegője. Otthon nézte a dalokat, ráénekelt, egész jól ment, vagy inkább nagyon jól, tényleg a hangszín, a tartott hangok finom vibrátója, a magasságok mind nagyon hasonlítanak az eredetire. Mindez a kissé félszeg mozdulatokkal, a fölemelt mutatóujjal kerül más kontextusba, és még most is azt a benyomást kelti, hogy vigyázni kell erre a fiúra. Félteni meg szeretni, drukkolni neki. Várni, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, és elfogadni, hogy talán ez. Talán már nagy lett. Baj?

Nem, nem Kukorelly, őt egyelőre nem bronzosították, pedig épp annyi idős, mint amikor Arany Jánost kötötte a Jóisten kévébe. De ott van a színpadon, kicsit nehezen követhetően, de jókat mond az elholt kollégáról. A szobráról. Ez volna az Arany-félmaraton lényege. Nem totál siker, de sokkal vagányabb, mint egy jó kis válogatás a versekből. Vagy más verseiből, Bezerédi hősiesen nekivág fejből egy hosszú Vörösmartynak, amibe aztán belekeveredik, szerencsére nyitva a könyv, de mire visszazökken, már sikerül a nézőnek elveszíteni a fonalat, nem világos, mit szaval és miért. Szobortól indul a történet, halállal folytatódik, de aztán nem visszafelé mondja el az Arany-életet. Viszont elmond olyanokat, amiket nem mind tudtunk róla. Meg eléneklik, amit lehetett tudni, hogy muzsikus lélek, bohém fiú, hiszen tananyag volt az A szép fényes katonának, aminek ő írta a dallamát (nem teljesen érintetlenül az A jó lovas katonánaktól). Elénekelnek tőle három viszonylag unalmas dalt, amennyire lehet, nem unalmasan.

Részemről ez minden, csak nem félmaraton, könnyű délutáni kocogás, kettőtől fél négyig, vagyis csak az első rész. 

Kezdetben ott ül Arany a lepel alatt, aztán leleplezik, őt, akiről valószínűleg nem lehet semmit sem kideríteni. Nem is nagyon próbálnak, elfogadják, hogy vannak ilyen lények is, nagy költő, nagy szívvel. Akkor is van mit mesélni róla. Róla,  meg magunkról, mennyire értettük, mennyire értették, akik ott voltak a közelében, okosok és buták. Van, ami róla szól, van, ami az irodalmi vagy politikai életről. Mintha Arany kezdettől fogva szobornak készült volna. Mozdulatlan, változatlan, csak a világ forog körülötte. Az ember néha elcsodálkozik, hogy majdnem egy időben írták azt: béresek között is től cudar csihésnek, meg azt, hogy kísértet járja be Európát. Ami azt illeti, mindkettő meglehetősen maradandónak bizonyult.

Nyugodt lelkiismerettel csak annyit tudok mondani, hogy kerülje mindenki azt a mozit vagy mozitermet, ahol a Nyírjuk ki Gunthert című filmet adják, mert fárasztás meg szenvedés. Egy olyan poénra sem emlékszem, hogy legalább valami mosolyféle izomrándulást okozott volna bárkinek a arcán. Folyamatosan mentek ki az emberek a teremből, és nekik volt igazuk. Hanem attól még nyugodt lelkiismerettel nem tudok Arnold Schwarzenegger ellen beszélni, mert annyira hülye, úgy értem, jópofán hülye. Mai állapotában olyan, mint egy vén törpe gorilla, festett hajjal, a legjobb pillanatokban tiroli bőrnadrágban. Szóval nem úgy rossz, hogy azt játszaná (többé-kevésbé saját pénzén), hogy felrúg mindenkit a Holdig, szájában szivarral, hanem hogy az önironikus hozzáállás nem jár együtt jó tréfákkal. Viszont a hozzáállással nincs baj. Meg a szivar is maradt, amit egyáltalán nem értek. 

Tulajdonképpen ez egy szép pályaív, az ember lemegy az edzőterembe, és azt veszi észre, hogy néhány év múlva filmsztár és politikus, nálunk ehhez labdarúgni kellene. De Schwarzenegger a nyilvánosság előtt éli a pálya záró szakaszát is, amikor azt mondja, ennek az egésznek voltaképpen semmi értelme nincs, legfeljebb annyi, hogy az ember kinevetheti önmagát, és életének filmcsillag vonatkozását. Ami, mondani sem kell, mekkora dupla csavar, a filmcsillagságot csak filmcsillagok nevethetik ki, különben a szőlő volna csak savanyú. Akárhogy is, Arnold nevet, még ha nevettetni nem nagyon sikerült is (önhibáján kívül), mi meg nem tehetünk mást, mint szeretjük érte. Esetleg még film-Arisztotelészként hozzátehetjük: szeretjük Arnoldot, de az igazságot még jobban szeretjük. Tessék kerülni a mozit, ahol Gunthert akarják kinyírni.