Nem azt mondom, hogy nincs ezer kisebb-nagyobb hiba Kenneth Branagh Poirot-jában, elég ránézni erre a képre, ahogy a nyakkendője áll, miközben mindenkire rászól, hogy igazítsa már meg. De ha valahogy meg lehet menteni a figurát, az talán épp ez a mód, kicsit belekeverni Sherlock Holmest, kicsit akcióhőssé formálni, elvenni a pocakjából, hozzáadni a bajuszához, mert azok, akiket kielégít a vén kövér figurája, egyre kevesebben lesznek. Pedig mindannyiunknak fontos, vagy az induláskor, hogy elkezdjünk olvasni Agatha Christie-t, vagy az érkezéskor, amikor már annyit olvastuk, hogy mindet betéve tudjuk, de ez most más. Nem is kicsit más. 

Miközben ugyanaz, Branagh őrzi a filmes hagyományokat, gyűjts össze sok jó színészt, zárd be őket a vasúti kocsiba, és derítsd ki, melyik a gyilkos. Bekerült egy idétlen is közéjük, Johnny Depp, de kibírható, bekerült egy balettművész, Szergej Polunyin, de ő is kibírható, bár az egyik jelenetben az alapozáson átütnek a kezén látható tetoválások. A stáblista alatt meg egy számomra ismeretlen hangú, de profi énekesnő danol valamit, kicsit bugyuta szövegre, aztán a feliratból kiderül, hogy Michelle Pfeiffer volt az. A szöveget meg Kenneth Branagh írta.

Jobb a film, mint a híre, és éppen erről akartam volna beszélni. Hogy végigolvastam az összes negatív kritikát, Branagh a tettes, és a többit, de szombat estére nem kaptam már jegyet a Puskinba, és vasárnap este is tömve volt a nézőtér. Voltaképpen ez nagyon megnyugtató lehet minden filmkritikusnak: a közönség egyáltalán nem az alapján választ filmet, hogy mit írnak róla a lapok és site-ok, lehet nyugodtan garázdálkodni, hülyeségeket beszélni és tévedni. Ha valamit nézni akarnak, elmennek, ha nem érdekli őket, írhatják, írhatjuk, hogy ez a világ legjobb filmje, mégis a mi titkunk marad. Előre tehát, ha jól sejtem, mindannyiunkat vár a Halál a Níluson. 

November 18. A napban nem vagyok biztos, de most nem túrom emiatt szét a DVD-ket. Mondjuk, hogy november 18, ezt mondja Hugh Grant az Egy fiúról című filmben, amint kóvályog a délelőtti, üres áruházban, és megszólal az első karácsonyi dal. Ő persze fintorog, mert az apja a dal szerzője, abból él, mármint a jogdíjakból, így a karácsony neki leginkább arról szól, hogy mekkora bénaság az egész élete, meg ő maga is. 

Egy hetet verek rá, majdnem egy hetet (már ha tényleg 18 az ő dátuma, de munkahipotézisnek fogadjuk el) az első karácsonyi lemezzel, de annyira megtetszett a borító, hogy nem tudtam ellenállni. 

Karajan, persze, szóval régi felvételek, a klasszikus karácsonyi concertók, Corelli, Torelli, Locatelli. Minden szörnyűségre el voltam készülve, de legalább a Corelli nem iszonyatos, néha nagyon nyíg az első hegedű, meg persze az egész olyan, mintha ágyúval mennének a verébre, atombombával a kismacskára, de a veréb és a macska is túléli, az utolsó tétel vége szépen fogy el, a levegőben marad valami gyertyaillat. Ezen egy kicsit elbízza magát az ember, és belevág a Pachelbel Kánonba, ami későbbi felvétel, és gyakorlatilag elviselhetetlen, már az elején nem tartják a tempót, a csembalista meg mintha nem jutott volna hangszerhez, ezért inkább egy állóórát ráz tébolyodottan. 

Nem az ő világuk az olasz barokk, és hogy mégis játsszák, játszották, az csak a szokásos zavarra utal: mi szóljon az ünnep estéjén. Ha az énekelt zene túl karakteres, a tenorok danája túl közönséges, akkor marad a barokk zenekar. Akkor is, ha nem beszélik a barokk nyelvét. Mintha az emberiséggel együtt kellene megtalálnunk a gyerekkort, amikor bizonyos kérdéseket még nem kellett föltenni, mikor a kisebb vagy közepes komponistákkal együtt tudtuk, hogy valóban a Jézuska hozza. Karajan meg a szülő, aki már tudja, hogy nem, de azért eljátszik velük. Velünk. Nem túl tehetségesen. 

Ez csak a novemberi állapot. Mászkálunk majd előre az időben, akár a White Christmasig, meg hátrafelé, mondjuk Clemens non Papáig, a Missa Pastores quidnam vidistisig. Zenés szakasza ez az évnek. Igaz, melyik nem az? 

Semmi rosszra nem kell gondolni, egyszerűen csak most szereztem róla tudomást, hogy a régi-régi Don Giovanninak van egy ilyen, négylemezes kiadása is. Azt hallgattam elalvás előtt, azt remélve, hogy majd beleálmodok, de azt nem nagyon lehet. Minden az, ami volt, a nagy klasszikus, Ghiaurov olyan (lopom a hasonlatot) mintha egy nagy csatahajó farolna be a kicsi-kicsi kikötőbe, de befarol, mi az hogy. A negyedik lemezen pedig ott vannak a próbák, Klemperer örül az énekeseknek, küszködik a zenekarral, de leginkább küszködik önmagával. Tudta az ember, hogy körülbelül milyen állapotban lehet, bottal jár, lefittyed a szája, de 1966-ban az egész ember iszonyatosan törékenynek látszik, beszélni is alig hagyja az állapota, megfojtja a nyál a szájában. De azért beszél, és hall, elképesztően jó füle van. Beszél, és kioktat, csak úgy, az oktatás kedvéért. Tudja, hogy hívják az énekest, aki Don Giovannit énekli, kérdi a koncertmestertől. Hogyne tudnám: Giurov. Nem Giurov, Gyaurov. Gyaúrov, mondogatja, középre téve a hangsúlyt, és hogy bolgár. Nem bolgár, román. (Igazából, persze, bolgár.) Még beszélnének, de hogy mit, azt már nem nagyon lehet hallani, mert a folyosón Ghiaurov elkezd beénekelni, zeng a ház, zeng az egész világ. Aztán elénekli a szerenádot, meg kell kapaszkodni kicsit, hogy ilyen van. Vagy volt. Elénekli még egyszer, csak mert olyan szép, aztán a második részt újra, mert a mandolinos mellényúlt a hangszeren. Ezzel készen is volnának. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy így azért nem valami bonyolult dolog lemezfelvételeket készíteni. Csak másoknak lesz bonyolult, akik majd újra föl akarják venni az operát, mert ugyan, minek? 

Heltai Jenő naplóját olvasom, egy bő év, 1944-45 története, attól kezdve, hogy bejönnek a németek, addig, hogy "Major Tamás holnap idejön". Szörnyű, nincs nagyon mit szépíteni rajta, és nem is nagyon van szépítve, magának írta Heltai, aki puszta személyében képviseli vagy képviselhette volna az asszimilációt: ő írta a János vitézt, hogy a fuszulyka szára fölmászott a fára, és közben Herzl Tivadar unokatestvére. 

Most azonban nem róla szeretnék beszélni, hanem Budapest bombázásáról, az első lehulló égi szörnyűségekről, amelyek Budát érték, és Zilahy Irén kertjét, házát, bombabiztos bunkerét találták el. A történet többféleképpen is ismerős, hogy épp sikerült elérni a bunker bejáratát, amikor robbant a világ, vagy hogy bemenekültek mások, és nem engedték be a tulajdonost. A Himfy utcában állt a villa, amit Zilahy magának épített, nem gazdag férjek pénzéből. 

Mert hát nagy sztár volt, annak ellenére, hogy én csak az Úrilány szobát keres című filmben láttam, Kabos oldalán. Az egyik első erotikus jelenet a hazai hangosfilm történetében, a hidrogénszőke Zilahy a kádban énekel, készül a jogi vizsgájára, Kabos kint okoskodik. Jó, átütő, kellemetlen hangja van a színésznőnek, meg egy kis selypessége, de ez nem akadályozta a karrierben. Bécsben is föllépett operettekben, sőt, francia filmekben is játszott. Iréne de Zilahy néven, Pierre Brasseurrel, Claude Brasseur apjával. Tulajdonképpen jó volna megnézni ezeket a filmeket, főleg a Tovaris címűt, de nyilván kellene hozzá némi szervezés. 

Heltainál az igazi döbbenetet érezni. A bombák első közismert áldozata Budapesten. És a hírek, hogy már indultak volna, készen állt az autó, csak még visszaszaladtak valamiért, aztán, hogy külön találták meg a pirosra lakkozott körmű, gyűrűs kezét. 39 éves volt, állítólag épp a visszatérésre készült. Tábla van ma a villa helyén épült ház falán, hogy ott élt a magyar és külföldi operett színpadok ragyogó jelensége. 

Tartok tőle hogy nem lesz nagyon népszerű, amit mondani fogok, de hát ez van. Pontosabban ez van: hallgattam Sonya Yoncheva új lemezét, Handel-áriák. Sonya Yoncheva tényleg kiváló énekesnő, az idei évad Metropolitan közvetítéseiben talán három előadásban is főszerepet játszik majd. Szép hang, és otthonos a barokk éneklésben is, William Christie alatt képezte magát. Ha valamit kifogásolni lehet, az talán a hangi szomorkodás, mindent úgy énekel, mintha előtte nagyon rossz hírt kapott volna, de sokan vannak úgy, hogy a nagy művészet mindig bánatos - ami egyébként biztos nem igaz. 

Ahogy hallgatom, egyszer csak kiragyog egy ária a többi közül. Ogni vento a kezdete, vagyis minden szél. Az Agrippinában énekli a címszereplő, miután Claudius császár elmondja neki, hogy utódjául Nérót választja. És eszembe jut, hol is hallottam ezt először: Óbudán,a Zichy-kastély udvarán. Csavlek Etelka énekelte Oberfrank Géza fordításában: bárhogy fújjon a félelmes orkán. Ha jól emlékszem, hat előadás volt a darabból nyár végén, és a főpróba után tudtam, hogy mind a hatot látnom kell, és bárcsak nem hat lenne, hanem hatezer, mert akkor azt a hatezret is látnom kellene, vagy legalább lehetne. Ugyanaz volt az élmény, mint évekkel korábban, amikor életemben az első operát láttam a színházban, Pavarottival, hogy nem érdekel semmi más, csak ez a mű (az a darab a Bohémélet volt). Ha nem az előadáson voltam, akkor a hangzó anyagot hallgattam. Persze, hogy ebben mindenki benne volt, leginkább Handel, de a szöveg is, a történet is, az énekesek, a statiszták, de nagyon-nagyon erősen a rendező is. Igen, ő, Kerényi Miklós Gábor. Úgyhogy most leginkább azt érzem, amikor az ismert okokból feltehetően lezárul a közös életünk, amelyben ő a rendező, én a közönség, hogy a nézőtérnek erről az oldaláról nem nagyon motyoghatok nagyon mást, csak hogy köszönöm.  

Az már csak bónusz, hogy ha jól látom a jelenséget, épp olyasmi történik, mint Néróval és az őt hatalomra segítőkkel: a teremtmény önállósodik, és irigylésre méltó rugalmassággal szakad el az alkotóitól. Senki nem tud semmit, a bűnös szinte felfoghatatlan módon marad egyedül, magányos a tettes, mint Lee Harvey Oswald, és ha ez az ember ilyen, akkor mi nem ismerjük, nem szeretjük, és semmiképpen nem vállalunk vele közösséget. Ez is egy tanulság: néha nézni is kell a műveket, nem elég csak megrendezni azokat. 

Tudósok és szakértők egy csoportja megvizsgálta Chopin szívét, és arra jutottak, amit mindannyian tudtunk: Chopin tüdőbajban halt meg. A trükk az, hogy ez a "mindannyian tudtunk" csupán mindannyiunk alulinformáltságáról szól, úgy tíz éve elterjedt az a teória, hogy Chopint egész életében félrekezelték, nem tüdőbaja volt, hanem cisztás fibrózisa. Most és utólag tisztázták a 19. századi specialistákat: tüdőbaj volt a halálok. 

Ma már, persze, teljesen mindegy, hogy mitől halt meg Chopin, elég baj a puszta halála, annyira fiatalon, még negyven sem volt, de fölvetődik a kérdés: miért a szívét vizsgálták, ha a tüdejéről akartak információkat beszerezni. A magyarázat Chopin szorongása volt, félt, hogy élve temetik el, és fölébred a koporsóban, már a föld alatt, ezért arra kérte az orvosait, hogy a szívét vegyék ki a testéből. Kivették és hazaszállították, vagy legalábbis oda, ami leginkább hazának látszott: Oroszország lengyel területére. A szívét barnás folyadékba helyezték, feltehetően konyakba, de ez nem biztos, mert bármilyen alapos is volt a vizsgálat, a Chopin szívét tartalmazó üveget nem nyitották föl. A szerv egyébként Varsóban a Szent Kereszt templom egyik oszlopába helyezve pihen, rajta a felirat Máté evangéliumából: Ahol a kincsed, ott a szíved is. Lesz vele elég gondja a Jóistennek az utolsó ítéletkor, ha majd egyesíteni akarja a két helyen porladó komponistát, hiszen a test többi része a Pére Lachaise temetőben van, Párizsban. Igaz,még mindig könnyebb őt összerakni, mint, mondjuk az óceánba szórt Janis Joplint. Vagy Maria Callast kiválogatni az Égei-tengerből.  

Új kört futottam a Katona Háztűznézőjével, hátha rájövök, mi tetszik benne annyira. Talán az, ami másokat idegesít, hogy olyan klasszikus. Az a "mihez kezdjek vele" színház. Mintha az Antigonét játszanák, tananyag vagy majdnem az, és ez valószínűleg zavarja a legtöbb nézőt, nem tud eleven lenni az élmény. Lehetséges. Ámbár tényleg érdekes, ráismeréses pillanat látni a meghajláskor a fehér ruhás Agafja Tyihonovnát és a mellényes ruhájú Iván Kuzmicsot. Mégiscsak valami esküvői csoportkép ez is. Épp úgy összetartoznak, mint az olasz-angol történetek nagy szerelmesei, Othello és Desdemona vagy Romeo és Júlia, holott a történetük arról szól, ami nem történt meg. Ettől a meg nem történéstől viszont éppenséggel mainak kellene érezni a komédiát, élőnek és frissnek. 

Közben meg arra gondoltam, nem ez tetszik az egészben, hanem hogy olyan egyszerűnek érzi tőle az ember a színházi élményt. Mintha tényleg nem volna más feladata a színészeknek, mint lenni, ülni, állni a megfelelő helyen, és néha felnyögni, a megfelelő pillanatban. Sztyepán! - kiabál Ivan Kuzmics, Elek Ferenc meg visszanyög valamit, hogy: na. Olyan sima ügynek tűnik az egész. Ők előadják, mi megnézzük, ráismerünk a barátainkra, ettől csak még jobban nevetgélünk, ráismerünk magunkra, és ettől meg nem nevetünk. 

Nem erkölcsről, nem bűnökről beszélek, csak a színházról. Hogy a szélesebb nyilvánosság számára is kiderülő színházi visszaéléseknek milyen hatása van a közönségre. Nem akarok naivkodni sem, vagy valami olyan tisztességet számon kérni a színháziaktól, ami más szakma képviselőire nem vonatkozik. De valami mégis zavarba hoz, jobban, mint a legtöbb szakma képviselőinél. 

Vegyünk egy egyszerű, és nem is feltétlenül nagyon magasrendű példát. Mondjuk a Sztárcsinálók című rockoperát. Van a körülbelül ismerős Néró-történet, Agrippina, Poppea, Seneca, Claudius császár. És van a fantázia terméke benne, Juvenalis, a költő, aki úgy érkezik a városba, hogy majd ő megmutatja, hogy lehet tisztességesen élni, őt nem teszi tönkre a környezet. "Van még, kit nem szédít a pénz, aki érdekből nem feküdt le még". Alapvetően azt hisszük, hogy róla szól a történet. Persze, elbukik, nyilván ez az élet rendje, de jön a remény is, az új, a fiatal költő, akinek talán sikerül. 

Nem vagyok őrült, nem kívánom, hogy egy darab pozitív hősei az életben is pozitív hősök legyenek, elég, ha énekelni meg játszani tudnak. A rendező meg rendezzen, legyen víziója a darabról, és tudja, hogyan lehet a víziót színpaddá változtatni. De talán annyit lehet remélni, hogy ez a vízió komolyan van gondolva. Nem az a játék lényege, hogy hülyére vesszük a nézőket, előadunk nekik valamit a tisztességről, azt sugallva nekik, hogy ti csak legyetek rendes emberek, mert túl sok gazember nem fér el a földön, fölfal mindent az anarchia. Mi volna, ha a római pápáról kiderülne, hogy ő tulajdonképpen egyáltalán nem hisz Istenben, de a tömegek számára mégis ez egy elfogadható életrend, nem rabolják ki egymást, nem ölik le a másikat, és talán nem rettegnek annyira haláluk óráján? 

Mi volna, ha mégis így volna? Nyilván akkor a hívőkön lenne a sor, újraépíteni a hitet, hogy mégis az az igaz, abban kell hinni, az az értelmes élet. Most épp ezt érzem. Hogy a nézőkön van a sor, újraépíteni a színházban való hitet, ott van az igazság a színpadon, ott van az értelem, az a fontos. Nem szórakozni megyünk, vagyis dehogynem, de a szórakozás egyben hitvallás. Igaz, nyakig ér a szar, de a szippantós autó már a kanyarban van.  

A képről sokáig azt hitték, hogy Raffaello önarcképe, ami azért tökéletesen érthetetlen, mert nem csak a haja színe más, de a szeme is. Nyilván azt gondolták, hogy plasztikai műtétek híján a festőművészek így kísérleteztek, mi volna, ha ő nem ő volna. 

De hát tényleg nem ő, hanem Bindo Altoviti, aki neve alapján inkább maffiózónak tűnhet, sőt, tettei alapján is, de hivatalosan már akkor is azt mondták rá: bankár. Ifjú bankár, később már jobban hasonlított a foglalkozására, nagy szakálla lett, és fekete ruhákat hordott, de itt még ifjú, és úgy mulat, ahogy kell, barátkozik a festőművészekkel. Nála lakik Michelangelo, ha Rómában jár, és őt  festi Raffaello. Elég sikeresen, most éppen ez a portré szerepel Bécsben a plakátokon, meg az épületeket elfedő hálókon. Van egy ilyen mellékjövedelem is a reneszánsz kiállításokból, soha nem hallott emberek élete is megpiszkálódik. Bár, ami Bindót illeti, elvesztem aztán a családi krónikákban, mikor ki mellé állt, mikor helyesen, mikor helytelenül, hiszen még a Mediciket sem könnyű választani, mert Cosimo és Katalin utálták egymást. És akkor még ott vannak a Strozzik, a Habsburgok, a többiek. Ha viszont nincs pénz, akkor nyilván a festők sem jönnek, nincs ez a portré sem, nem adja Michelangelo a Sixtus-kápolna kartonjait. Nincs a másik Raffaello, ami szintén látható az Albertinában, a Madonna dell'Impannata. Frissen restaurálták, kicsit megszaladt a fény a szakemberek kezében, csillog-villog az eredetileg a Pittiben látható kép. Az öregasszony a Madonna mellett feltehetően Szent Erzsébet (mások szerint Szent Anna). Kicsit nehéz elképzelni a pucér Keresztelő Szent Jánosról, hogy az anyja egy időben volt terhes szűz Máriával, de nem is ő az igazán meglepő, hanem az ötödik szent, aki a kis Jézust csiklandozza, és aki olyan fejfedőt visel, mint Petr Cech, a Chelsea színeiben. 

Hogy mitől impannata a kép címe, azt pont nem tudom megmutatni, a kép jobb oldalán van egy ablak, amelyet átderengő lenvászonnal fedtek el. Ez a vászondarab az impanna. A fejvédő cserébe jól látható. 

Bindo addig keresgélte, melyik a nyerő oldal, míg Firenzében vagyonelkobzásra nem ítélték - talán ezért is maradt meg számunkra a Madonna. A képnek eddig csak annyi köze volt Bécshez, hogy a Bécsi Kongresszus után adták vissza a festményt a franciák az olaszoknak. Most viszont jó, hogy itt van. Aki ismeri a Pittiben lévő állapotokat és festménysűrűséget, biztosan egyetért velem. 

Tudom, mennyire kínos ma már Pierre Boulez régi nyilatkozatára hivatkozni, miszerint föl kellene robbantani az operaházakat, azt pedig még jobban tudom, hogy terrorizmusterhes időkben nem illik ötleteket adni a robbanószerek tulajdonosainak, de ha mégis, mégis, ha csak egy operaházat kellene a levegőbe röpíteni, az hadd legyen a bécsi. Az embernek eszébe jut a sok megaláztatás, amit ifjan el kellett szenvednie a különféle jegyszedőktől és segéderőktől, akiknek nagy gyönyörűségük telt abban, hogy túráztathatták  a 15 schillinges jegyekért várakozókat, eszébe jut, hogyan álltak (mert ülni nem volt szabad) a páriák a szükséges időn túl még két órát, mondjuk egy Trisztán és Izolda előadásért, hogy aztán potty, meg durr, össze is essenek az állóhelyeken. Ki az első, ki a második felvonás során. Aki a harmadikig eljutott, az már sok iskolai ünnepélyen vett részt. De hát megtettük, elszenvedtük, nyilván muszáj volt, ha az ember Gruberovát akarta hallani a Traviatában, Alfredo Krausszal. Vagy Domingót. Vagy akár Simon Estest. Vagy csak részesedni akart a nyugati kultúra áldásaiban, a világ négy nagy operaházának egyikében. Nem is nagyon nyavalyogtunk, elhittük, hogy ez ilyen, hiába vagyunk a határ másik oldalán, az egyenruhások arra szolgálnak, hogy kellemetlen hangon beszéljenek az emberrel. 

Aztán el is teltek az évek, az ember a földszintre került, akár az anyagi helyzete drasztikus javulás miatt, akár a sajtóigazolványának köszönhetően, és attól kezdve igen keveset gondolt azokra, akik szerény ünneplőruhában vagy turista felszerelésben nézik a színpadot odalent. Kevesen vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy megkapják a visszaút lehetőségét is, kapaszkodhatnak újra a negyedikre. Nem épp állóhelyre, de majdnem: oda, ahonnét kicsit frászos lefelé bámulni. Nem kell órákig sorban állni érte, az interneten rendelhető, csak egy kattintás, és jön valami szám, amit be kell mutatni, és cserébe a pénztár pecsétgyűrűs ura vagy szolgája átnyújt két jegyet. Kis bénázás, ülnek a széken, de már sötétítenek, örülünk, hogy odaállhatunk a hátsó sorba, majd a szünetben tisztázzuk, kinek mihez van joga a helyeket illetően. 

Nem lehet tisztázni. Kiderül, hogy a kód miatt a pénztárban a három nappal korábbi előadásra adtak jegyet, próbáljuk meg az ügyeletes kasszírnőnél tisztázni a dolgokat. Az ügyeletes enyhén támadó hangsúllyal kérdi, hol vettük a jegyet. Itt. Az lehetetlen, Miért volna lehetetlen, nincs még két órája. Akkor is lehetetlen, de majd ő megnézi. Na ugye, ez internetes rendelés. A kód rossz. Tudom, de ezt adta a rendszer. Tessék, megmondtam. Nyilván rossz a rendszer, próbálkozok, mire ő emelt hangon, hogy az ki van zárva. A rendszer nem rossz. Hogyhogy ki van zárva, ha három napja lefutott előadásra adnak ki jegyet? 

Komolyan, mintha a szocialista Magyarországon járnánk. Nem tud segíteni. Hogyhogy nem tud segíteni, ezért én fizettem. Megnézi a jegyet, gúnyosan fölkacag, 26 eurót? Ez nem összeg. Nekem összeg. Ha nagyon akarom, állóhelyre bemehetek, de ahhoz alá kell írnia a jegyet. Közben elkezd a következő vendéggel foglalkozni, nem írja alá a jegyet, indul az előadás második része, a jegyszedő megpróbál rávenni, hogy nem látó helyre menjek. Egy balett-előadáson. Annyira ostobák és ellenszenvesek, hogy még meg sem lehet rájuk sértődni. Mélán hallgatom a folyosón Steve Reich zenéjét. Persze, feladom a mélaságot a harmadik részre, amelyben egy szörnyen képességtelen nő zongorázza (próbálja elzongorázni) Liszt h-moll szonátáját, és olyan szenvtelenül mozogják le rá Marguerite és Armand történetét, mintha az Operák könyvéből olvasnák föl a szomorú ámde igaz cselekményt.   

Ehhez képest a Magyar Állami Operaház... Hát nem csodálatos hely?