Nem tudom, van-e értelme egy blogbejegyzést Tarján Tamás emlékének ajánlani, ha igen, akkor ez most olyan. Nem mintha különösebben, vagy egyáltalán közeli kapcsolatban lettünk volna, szervusz-szervusz alapon voltunk a színházban, ha egymás mellé szólt a jegyünk. Épp úgy és épp az hiányzik majd ezután, ami bárki másnak: az írásai, az okossága, higgadtsága. Nehezen hevült, mert ismerte a színházat, tudta, mire való, de éppen emiatt volt olyan jó olvasni az értékeléseit.

Mire való a színház? A taorminai görög színház például opera- vagy koncerthelyszínként is működik, de elsősorban műtárgy. Beterelik a gyakorlott vezetők a csoportokat, úgy bánnak velük, mintha kisdiákok volnának, szabadon engedik őket a térben, aztán összeterelik a csapatot, mennek tovább. Eljátsszák amit mindenkivel eljátszanak, juhuhú, mondja a a fekete ruhás asszony a színpad előtt. Can you hear me? És a csoport tagjai az utolsó körben buzgón bólogatnak, halljuk, halljuk. Mondjuk nagyobb csoda volna, ha őket viszont nem hallaná az idegenvezető, ha sikerült volna megoldani az egyirányú hangterjedést, és nem úgy zajlott volna az antik előadás, hogy a színésznek is mindent hallania kell, ami a közönség körében történik. 

Az ember nagyképűsködik a csoportokkal szemben, én, kérem, önálló látogató vagyok, de nehéz ellenállni, épp arra járok, nem hallgatózom, csak hallom. Aha. 

Épp azt hallom, hogy a színházba körülbelül ötszáz néző fért be, vagyis az akkori Taormina teljes lakossága. Mindenki, aki járni tudott, színházba ment, ha volt műsor. Ha arra gondolok, hogy ma a nyolc és félmilliós New Yorkban vért izzadnak, hogy négyezer nézőt találjanak esténként a Metropolitanbe, akár el is keseredhetnék. De vannak és épülnek magyar arénák, amelyekbe többen férnek be, mint a körülötte lévő település összlakossága. Igaz, azok futballpályák. Akkor tényleg el is keseredek. 

Egy régi Uj Péter cikkben volt, annyira régiben, hogy még Hriszto Sztojcskov aktív futballista volt. Azt írta, hogy ő már a kelet-európai focistákat nézi, azokban ismer magára, magunkra, ezekben a simlis képű legényekben, vagy épp az autóneppernek kinéző Sztojcskovban. Én meg arra gondoltam, hogy te, talán te így vagy vele, barátocska, én nem, az biztos, nekem a focisták, úgy ahogy vannak rémségesek az ostoba arckifejezésükkel. A környező országbeliek aztán végképp, nekik biztosan nem drukkolok, szerencsére nem is kell, nem fogadom el, én, kérem, európai utas vagyok, több közöm van a chartres-i üvegablakokhoz, mint a kocsma előtt tántorgó szerencsétlenekhez. 

Most itt ülök, mint fák tövén az európai utas, Tar Sándorral a kezemben, ezzel a szép, kicsi noteszszerű kiadással. A mi utcánk. Mondjuk azt olvasom benne, hogy az MDF kiutalt Nagy Jenőnek egy kerekesszéket, de neki nem kell, mert őt eltologatja a Sárika a biciklivázon, hanem a többiek a kocsmában lecsapnak rá, ott rodeóznak vele, aztán Dorogi eléjeköti a lovát, a sört kedvelő Palkót, és elmennek a Vida bácsihoz, hogy annak a tüdőrákos fia még egyszer kimehessen az utcára, megnézegetni a falu nevezetességeit. És lehetek a világ legszebb helyén, mégis ott vagyok, ebben a nyomorult utcában, amiről még azt sem mondhatom, hogy az én utcám volna. Mert a világ legszebb helyein jártam már, de Hajdúsámsonban még soha. 

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Tar Sándor milyen nagy író, azt talán tudják róla, hanem hogy van ez az érzés:  nem menekülhetsz. Nem csak akkor, ha ostoba képű focistát látsz, hanem ha A mi utcánkat olvasod. Hogy csak el ne hidd, hogy bármi jó, ami történik veled, az természetes. Az jár. Megérdemelted. Mert nem jár, nem érdemelted meg, a helyed meg a hazád ott van Dorogi és Harap Sanyi mellett. Ha befogadnak. 

Sziciliában már nem találkozik az ember lépten-nyomon magyarokkal (ezt a titkos honfigyűlölőknek mondom, akik hirtelen elhallgatnak, ha magyar szót hallanak, nehogy kiderüljön, hogy "szintén magyarnak tetszik lenni"). Leszámítva, természetesen Taorminát, ahol hirtelen megszaporodnak a magyarok itt is, ott is magyarul lelkesednek a görög színház romjainál. Nem mondom, hogy ez valami pontos kimutatás, de úgy körülbelül 80 %-ra tippelném a magyarok arányát, már azokét, akik Csontváry miatt jöttek. Nyilván hiába keresik a sárga eget és a lila-fehér Etnát, ha viszont betérnek valami nívósabb fotóboltba, megtalálhatják azt a képet, amit ő is használt. Mert hogy nem állt oda a kövek peremére a hatalmas vásznakkal a szélbe, az szinte biztos. Lefújta volna a zefír. De mi tőle tudjuk, hogy ez egyáltalán van, hogy ezt látni kell, már ha van rá lehetőség. Aztán, persze, azt nem látjuk, amit ő, de ez nem panasz, mert azt megnézhetjük otthon. Mázlista nemzet vagyunk, két Taorminánk van. De egy biztos, és az is szerencse. 

Nézegetem mindig az olasz falvakban, városokban kiragasztott gyászjelentéseket. Nézik a helyiek is, főleg az öregek, azt hinné az ember, hogy félnek vagy magukra gondolnak, de aztán vidáman üdvözlik az ismerősöket, ciao, ciao, az élet az élőké. Hogy én miért nézem, azt, persze, nehezen tudnám megmagyarázni. Nem ismertem őket, most már nyilván nem is fogunk megismerkedni, néha megpróbálom megjegyezni a nevüket, Mimmo bácsi, mosolygós vén krampusz, holott nyilván nem mindig mosolygott, nem is mindig volt vén. Csak egy idő után vettem észre, hogy a gyászjelentések sokszor nem is jelentések, hanem emlékeztetők: egy éve halt meg, öt éve nincs velünk, immár hét éve, hogy elhagyott bennünket. Néha a halott szól, hogy épp úgy szeret bennünket (talán ez most rám is vonatkozik, aki olvasom), mint azelőtt. Na jó, ez meg talán nem vonatkozik rám. Hogy az emberiség egy nagy család, élőkkel és holtakkal, olaszokkal és magyarokkal, és most nem azt akarom mondani,hogy azt képzelem, Torrisi asszonyhoz olyan rengeteg közöm volna, csak hogy a harang szól, és ez mégis jó érzés. 

Végre meg tudtam hallgatni Lisa Batiashvilit, ahogy a Csajkovszkij és Sibelius Hegedűversenyt játssza. Tudom, hogy másnak is vannak ilyen visszatartott lemezei, őrzi, nem szedi le a celofánt róla, hogy majd eljön az életben egy pillanat, nehéz vagy boldog pillanat, és akkor majd az a lemez segít vagy megkoronáz. Ez azért nem az az eset, csak  a bizalomé, alapvetően tetszik, ahogy Batiashvili játszik, és az ember azt reméli, hogy megszereti, jobban megszereti a műveket vagy közelebb kerül hozzájuk általa. Nem annyira egyszerű az egész, mindenesetre egy kicsit közelebb lehet kerülni a felvétel által Daniel Barenboimhoz, aki nagyon szép munkát végez a Staatskapelle Berlin élén. 

Közben az is eszembe jutott, miért is vagyok abszolút bizalommal Lisa Batiashvili iránt. Hiszen annyi a hegedűs, annyi a csinos vagy közepesen csinos közöttük, akik érdekesek, játszani is tudnak, de ő mintha biztosabb alapokon állna, nem csak játszik, de zenél. Aztán rájöttem: az egésznek Guy Braunstein az oka.

Ez meg egy másik, befejezetlen történet. Braunstein nagy tehetség, szólista és kamarazenész, aki aztán fogta magát, és néhány évre beült a Berlini Filharmonikusokhoz, első hegedűsnek. Mindig bírtam, mert idegen testnek látszott. Mintha A rózsa nevéből szalajtották volna, és olyan irdatlan termetű, egész kicsinek látszik a hegedű a kezében. Ő mondta egyszer, valami mozgóképen, hogy sok fölkapott hegedűs van most a világban, de Lisa, az tényleg nagyon jó.

Guy is nagyon jó, odahagyta néhány éve a zenekart és a biztos állást, hogy újra szólista legyen. Azóta nem is hallottam róla, de nincs kétségem felőle: még előkerül.

Ez a magyar labdarúgás! Nem értem, miért nem tűnt föl korábban a hasonlóság, most másra sem tudok gondolni, miközben a Gianni Schicchit nézem. Most már van benne pénz, nem annyi, mint a Barcelonában vagy a PSG-ben, de hát nem jönnek az olajsejkek. Minek is jönnének. Nem jönnek a nézők sem, ők is minek jönnének. Miközben arról beszélünk, hogy két-három helyszínt kellene létrehozni a pesti közönségnek, Opera, Erkel, Eiffel, vagy bármi kamaraopera, azalatt ez az egy helyszín is csak félig van nézőkkel. De építeni jó.

Vannak idegenlégiósok, akik kisebb-nagyobb nemzetközi csapatokban játszanak, és láthatóan egészen más szándékokkal, felkészültséggel, tudással vannak jelen a hazai pályán, de a végén őket is magához húzza a magyar ugar. A saját szereplőink, sőt főszereplőink pedig... Tényleg nincs senki, aki elénekelné, eljátszaná Laurettát? Igazán nem annyira nehéz az az ária, talán ezért a legnehezebb, de Sáfár Orsolya elfogadhatatlan. Azelőtt Keszei Borit láttam ebben a szerepben. Most egy másik szerepben látom. Viszont nem hallom. Cserébe hallom Wiedemann Bernadettet, őt viszont egyáltalán nem szeretem hallani.

Tényleg Anger Ferenc a leghumortalanabb ember az országban? Tényleg ennyit sikerült kitalálni poénnak, hogy játékmaci fekszik a halottas ágyban, meg telefonálnak Signába, hogy miről is beszélnek ott? És a zenekar? És Kesselyák? A végén úgy áll az egész szereposztás, bánatos arccal, maga elé meredve, mint akit fenékbe rúgtak a színfalak mögött.

Bár megtette volna valaki.    

Valahogy jó a Viktória királynő és Abdul, jó az előzetese, és közel annyira jó a film is, pedig nincs benne nagy trükk, csak megy a sztori a fél világ uráról és az indiai szolgáról. Nincs erőltetve, hogy tolerancia meg különböző kultúrák, meg egy korlátoltnak tartott királynő is értelmesebb, mint ma egy felvilágosultnak tartott jampec vagy jampecnő. Remélem, hogy siker lesz, mert kellenek ilyen filmek is, tanít, nevel, szórakoztat alapon. Amit mondok, az nem is a film ellen van, csak úgy általában, tisztázni a tisztázandókat. A királynő Firenzébe látogat, ahol egy kis palotában egy bajuszos ember énekel neki fahangon a Manon Lescaut-ból. A bajuszos, idétlen frizurájú énekes Puccini, lehet sejteni, de ki is mondják, és Simon Callow játssza. Természetesen semmi kifogásom Simon Callow ellen, főleg azóta nem, hogy összefutottunk a Dohány utca és a Síp utca sarkán, ahol ismeretlenül is  kedvesen és az elvárhatónál sokkal hosszabban simogatta a kiskutyámat. Éljenek az állatok és barátaik. Na de hogy ő lenne Puccini? Még egy nagy zeneirodalmi szerep az Amadeus színházi címszerepe, majd a filmváltozatban mutatott Schikaneder után? Közben meg a Négy esküvő és egy temetés dagadt figurája?

Viktória királynő háromszor járt Firenzében, 1888 és 1894 között. 1888-ban Puccini még nem énekelhetett volna a Manon Lescaut-ból, az egyszerűség kedvéért tegyük hát föl, hogy a találkozás 1894-ben történt. A királynő 75 éves, Puccini 36. Simon Callow most 68. Egy kicsit tiltakozom.   

Ez Schroeder: 

A zongorázó kisfiú a Snoopyból, aki talán tragikus figura, talán szánalmas, én nem tudom eldönteni, nem nézegettem annyit a képregényből. A Schroeder halála Vidovszky László műve a hetvenes évek közepéről. Lényegében az történik benne, hogy egy zongorista skálázik, és néhány segéderő bizonyos rendszer szerint szivacskockákat helyez el a húrok között. A hang tompul, torzul, egy idő után pedig elvész, csak a zongora mechanikája zörög. Elég tág értelmezési lehetőség teremtődik így, lehet a művészet halála, lehet tényleg Schroederé, lehet a zene csönddé válása, lehet a diktatúra metaforája, lehet az életé. Lehet egy geg.

Szerencsés darab, még 2001-ben is botrányt tudott okozni Salzburgban, a közönség tiltakozott, és az akkor 75 éves Kurtág György fölment a pódiumra, és jól lehordta a nagyérdeműt.

Ezt a képet, ha jól tudom, 2010-ben készítettem egy mobiltelefonnal.  

A Schroeder halálát próbálják, Kocsis, Jeney, Sáry László és hátul a szerző, Vidovszky László. Akkor azt éreztem, hogy zenetörténeti pillanat, ki tudja, hányszor lesznek még együtt ezek az agg avantgarde-isták. Amit viszont már akkor sem értettem: minek ehhez egy Kocsis Zoltán? Nyilván fontos, ha mellettük van, fontos, ha személyével jelzi, hogy ez is zene, ugyanúgy zene, mint az Egy kis éji zene. Fontos, hogy másik közönséghez is eljutott általa a darab, hiszen műsorra tűzte, egyik koncertjének nyitószáma volt, hogy ne lehessen meglépni. Szidták is érte, rögtön, helyben. De egyébként? Szükség van rá?

Aztán úgy harminc perc után kiderült, hogy nagyon is. Mert a Schröder egyébként sem rövid darab, talán negyven perc a játékidő, de a zongora sem reagál mindig megfelelően, tompul, halkul, zörög, de nem némul el, valami kis hangmaradványokat még ki lehet venni. Milyen halál az, ha valaki odabent kaparászik a koporsóban? Kocsis játszott, rendületlenül, a zeneszerzők már leálltak volna, de ő csak folytatta. Csináljátok csak, én még  bírom. De meg is lehet nézni az alsó karján az izmokat.    

A Rádió kapujában futottam bele Lengyel Nagy Annába, és mivel az utóbbi napokban folyton Piotr Anderszewskit hallgattam, gondoltam, hogy tán a sors keze, végre megkérdezhetem, hogyan is rokonok ők ketten. Nem épp szegről-végről: unokaöcs és nagynéni. Akkor örül, hogy jön. Örül, de ő is csak hallotta, annyira nem osztanak meg egymás között semmit. Hol is él most ez a Peti gyerek? Nem tudja. Vannak bázisai.

Mindegy. Lényeg, hogy jön, mindjárt jön, október végén, addig meg, ráhangolódásnak, itt a legutóbbi lemeze. Furcsa módon nem a legutóbbi felvételei, a Mozart-műveket már több mint tíz éve rögzítették, a Schumannokat csak 2013-ban, de talán ennyiből is érezhető, hogy nehéz vele. Nehéz neki. Normális esetben egy zongoristának évtizedekre megvannak a tervei, most ezt, most azt, és mire nagyon öreg és üres leszek, talán lovaggá ütnek vagy mi ennek a lengyel megfelelője. Ő meg vacillál, csinálja is meg nem is, a lemezeket egyre kevésbé, pedig anélkül nincs karrier. Igaz, most már esetleg lemezekkel sincs, nehéz okosnak lenni.

Andreszewski igazán normális fazon, de ma már a normalitás is annyira különlegesnek látszik, hogy rögtön azt hisszük: ezt is csak csinálja. A Zeneakadémia honlapján például simán lepunkozzák, pedig biztosan nem az, amolyan csinosan öltözött, pulóveres férfi. Attól punk, hogy esetleg bőrgatyában játszik? Nekem nagyobb vagánynak tűnik, aki magára erőlteti a frakkot, és ezzel a furcsa munkaruhával jelzi, hogy valami ósdi dologgal foglalkozik: zongorázik.

Lemezen mindez nem sokat számít. Fantáziák a cím, ehhez képest a négy műből csak kettő fantázia, legalább címében, a maradék egy szonáta meg egy téma variációval. Nem egyszerű eset egyik sem, Schumann Geistervariationen című művét még otthon kezdte el, és a bolondok házában fejezte be, a köztes időben meg kimentették őt a folyóból, ahová végső kétségbeesésében vetette magát. A története miatt lehetne sokkal népszerűbb is a mű, illetve talán azzá fog változni a közeljövőben, mert a zenénél jobban szeretjük a történeteket. Mozartnál lehet vitatkozni, hogy a c-moll fantázia valóban a c-moll szonáta előjátéka lenne-e, vagy hogy a két mű legalább erősíti-e egymást, én amondó volnék, hogy nem, hogy ez két önálló darab, és a Fantázia elveszíti a súlyát, ha csak egy tételnek tekintjük.

Lemezen, persze, ez sem számít, nem kell folyton és egymás után végighallgatni a két művet, mintha koncerten volnánk. Nem is baj, mert a Fantáziában Anderszewski meglepő tud lenni, éppen a tévelygése, lassúsága miatt, mintha sikerülne valamit megtalálni a darab lényegéből. A szabadságát, az oldott formáját, ami kénytelen megkötni, amint papírra vagy lemezre kerül, de valahogy mégis meg kell, hogy lepje a hallgatót. Utána a szonáta egy kissé dübörgősre sikerült, legalábbis a kezdetekkor, pedig árnyakkal harcol az előadó, már senki nem keresi a porcelán-Mozartot, nem kell dacból szétverni érte a zongorát.

Voltaképpen erről beszélek. Embert veszünk, ezt a tehetséges és zongorázni tudó embert, Piotr Anderszewskit, és utána méricskéljük, tanácsokat adunk, elfogadjuk és elvetjük. Ő meg nem akar semmi mást, csak úgy lenni, létezni, zongorázni, olvasgatni. Erre nem azt mondjuk, hogy végre valaki, az új idők új zongoristája, hanem hogy aha, akkor ő ezt játssza, igyekszik érdekessé tenni magát, mikor meg már érdekes, igyekszik ritkasággá válni, nem csinálok lemezt, vagy föllépek vagy nem, vagy bőrnadrág vagy nem. Annyira átlátunk a szitán, hogy észre sem vesszük: talán nincs is szita. Talán ez tényleg a saját út, jobb és rosszabb napokkal, hónapokkal, évadokkal.

Mondjuk nem ártana, ha ez az október egy jobb hónapja lenne.

Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy nem sikerült olyan jól a Hatszíntérben az új Orlai-produkció. Tagadj, tagadj, tagadj a címe, és sportos történet, szabad-e doppingolni (nem), doppingolnak-e (igen), fognak-e doppingolni (naná). Hát igen, meg lehet ezt jól is írni, de most nem sikerült, és mintha ebbe belefáradtak volna menet közben a színészek és a rendező egyaránt, mondják, amit magunktól is tudunk.

Közben mindjárt bemutatják a moziban a Borg/McEnroe című filmet, ami, nem meglepő módon a teniszezőkről szól, vagy talán arról, hogy lehet-e, meg érdemes-e egy életet a kis labdák kergetésére szánni. Vagy, az előzetes alapján leginkább arról, hogy kinek tudnak idétlenebb parókát adni a fodrászok.

Mindegy, úgy is megnézzük, hátha megértjük azt, amit akkor nem. Hátha végre el tudjuk dönteni, kinek is drukkoljunk, mert nekem szörnyű volt az az 1980-as Wimbledon, egyszerre drukkoltam mindkettőnek, ami nem azt jelentette, hogy mindenképpen nyerek, hanem hogy mindenképpen veszítek. 

Szóval könnyebbség, hogy nem volt jó a Tagadj, tagadj stb., mert egyre inkább azt érzem, hogy nagy, közös élményünk, mint közönségnek, alig marad. Nyilván a szerelem, de azt a témát már elég jól körbejárták az évezredek alatt, és szerencsére nem a háború, már nem lehet úgy lelövöldözni semmiféle ellenséget, hogy valami jó érzés maradjon utána a nézőben. A sport viszont érezhetően jön föl. Sportnemzet után sportvilág leszünk? Egyelőre nem tud annyi embert érdekelni egy sportról szóló film vagy színdarab, mint maga a sport, de ha kellő szorgalommal fogyasztják az atléták a doppingszereket, ez is változhat még.