Még csak az elején járok, hol másutt, 19 CD, több mint 21 óra zene, bár így is érdemes volna kipróbálni, elkezdeni hajnalban és abbahagyni éjfélkor, de egyelőre az auditív részegség helyett maradok a hagyományos zeneélvezetnél. Karl Böhm korai felvételei, ez a legtöbbünk számára új dolog, Böhmre szeretünk úgy gondolni, mint aki mindig is öreg volt, mintha a felvételei sora az EMI-nál megjelent klasszikus levegőjű és szépségű Cosi fan tuttéval kezdődött volna, 1962-ben. 

Ez az album ott zárul, és nyilván van, akinek az a tanulság, hogy tényleg az öreg Böhm az igazán érdekes, ifjan egy karmester csak a sok közül (és a sok között ott van Furtwangler, Karajan, Toscanini, Klemperer, Bruno Walter stb.). Az öreg Böhm viszont a stílus magányos harcosa, az aranykorra visszamerengő nagyság, akinek még nagyon is használható elvei vannak egy Mozart-opera tempóiról, úgy kell játszani, hogy kényelmesen mondható legyen a szöveg, és első kézből vannak információi Richard Strauss szimfonikus költeményeiről is, hiszen maga a szerző veregette meg a vállát, ha elégedett volt vele.

Attól, hogy leginkább csak az öreg Böhmöt hallgatjuk, könnyebb megfeledkeznünk az életút nem éppen rokonszenves szakaszáról. Arról, amit most az orrunk alá tesznek, amikor a drezdai Staatskapellével készített közös felvételeket hallgatjuk. Hogy is került ő Drezdába? Nem is a hogyan, de a mikor számít. Fritz Busch volt a zeneigazgató, aki szinte azonnal lemondott, amikor Hitler kancellárrá lett. Nem kényszerűségből (már ha a lelkiismeretet nem tekintjük kényszernek), hanem mert volt annyi esze, hogy lássa, miről van szó, és nem játszotta el azt, amit a legtöbben eljátszanánk, hogy várjuk meg, mi lesz belőle, nem eszik olyan forrón a kását. Mondjuk a zenebarát nácik is ordibáltak a Rigoletto előtt, de nem véletlenül. Busch el, Böhm a helyén, és elkezdődnek a lemezfelvételek, az EMI német leányvállalatánál (ha jól mondom), az Electrolánál. Ma Böhm emléke még mindig eleven, Fritz Busch zenetörténeti adalék, aki tájékozott, az még tudja, hogy ő vezényelte lemezre az első teljes Don Giovannit, Pataky Kálmánnal Don Ottavio szerepében. Nem vagyunk éppenséggel igazságos utókor. 

Talán mindegy is. Ma, amikor minden második napon elmondják (legalábbis idényben), hogy nincs bal- és jobboldali magas C vagy szerelmes vers, lehetséges, hogy nincs más dolgunk, mint erre mind nem és nem gondolni. Akkor azért meglehetősen fantasztikus az album, hallja az ember a sustorgást, amit a régi lemezek magas fordulatszáma okoz, de tökéletesen élvezhetőek a felvételek, tiszták és jól szólnak, egyedül a Szöktetés nyitányában érezni, hogy mintha lábasokon és fedőkön közreműködnének az ütőhangszeresek. De rögtön az első mű Mozart A-dúr hegedűversenye Jan Dahmen szólójával. A holland hegedűs egyszerűen nem veszi el a vonót a húrokról, végtelenségig hullámzik a dallam, az embernek légszomja lesz, ahogy hallgatja, de az egészben mégis van valami kellemesen feszülő, bűnös kéj. Kis éji zene meg a 9. szimfónia, a Wagner-műveknél még nem tartok, de addigra már a háborúnak is vége lett, Böhm túl volt a kétéves szilenciumán, ne büntessük tovább. És főleg magunkat ne. 

Van, hogy az ember zenével a fülében vagy fejében ébred, talán álmodik valamit, azért kezdődik úgy a napja. De ez most nem az az eset. Dalszöveggel a fejemben ébredtem, méghozzá olyan dalszöveggel, amit nem is szeretek, pedig menő a szövegíró. Shakespeare. Vagy inkább Szabó Lőrinc. Szóval a magyar változattal a fejemben, ami úgy kezdődik, hogy "Ha szeretsz a gyepen heverni velem..." Nem úgy folytatódik, hogy mekk-mekk, de majdnem, valahogy elengedte magát a fordító, azért lett ez a gyepen heverde abból, hogy "Under the greenwood tree". Szerencsés vagyok mert jött az ébredés, és a józanság mindent helyretett, megérkezett Shakespeare. Vele jött Thomas Arne zenéje, ami, természetesen nem eredeti, már úgy értem, nem ezzel adták elő a bemutatón az Ahogy tetsziket, hiszen Arne úgy száz évvel Shakespeare halála után született. Így még azt az elvi kérdést sem lehet tisztázni, hogy ha az eredeti darabban van egy dal, akkor úgy kell-e fordítani,hogy a dal az eredeti zenére énekelhető legyen-e. 

Ez a kérdés egyébként más esetben is releváns lehet. Vajon úgy kell-e Wilhelm Müller verseit magyarítani, még ha könyvbe készül is a fordítás, hogy Schubert ráénekelhető legyen? Vagy kisebb költőknél ez számít, de Goethénél nem? Mert A vándor éji dala akármilyen szép is magyarul, Schubert számára haszontalan volna. 

Ami azt illeti, nem ezt akartam mondani. Csak hogy itt, az ardenne-i erdőben nincs más ellenségünk, csupán a tél és a komisz idő. És ma egyikük sincs még a fasorban sem. 

Holnap ünneplik Amerikában a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését, tűzijáték lesz mindenfelé, meg ezerféle változatban eljátsszák a Yankee doodle-t. Erről a dalról először a Winnetouban olvastam, ha jól emlékszem, az Old Death-ben, Szinnai Tivadar fordításában. A jenki srác mindig szikár, nincs rajta háj egy csöpp se. Körülbelül annyira hű a szöveg az eredetihez, mint a könyv egésze, de ezt igazán nem Szinnai Tivadar ellen mondom: ha nem veszi ki a hosszú-hosszú gondolatmeneteket és a kereszténységről szóló eszmecseréket, aligha lett volna az ifjúság kedvenc olvasmánya a türkizkék, keménykötésű kötet. Mindenesetre  nehéz lett volna rájönni a szöveg alapján, hogy ez ugyanaz a dal, amelynek harmadik-negyedik sorát édesapám úgy énekelte (Szabad Európa kísértettel), hogy New Yorkban egy zárt ketrecben mutogatják Sztálint. 

Változnak a dalszövegek, és néha nehéz az eredeti értelmüket megtalálni. Én már azt sem értem, miért fekete tóban fürdik a kiskacsa, és az anyja mi jót csinál Lengyelországban. Nyilván valami gyerekbeszéd, összezagyválnak mindent, amit maguk körül hallanak. Mintha a Yankee doodle is valami ilyesmi volna: Yankee doodle went to town/ a-riding on a pony/ stuck a feather in his hat/ and called it macaroni. A jenki srác (Szinnai, ugye, hogy Szinnai!) póniháton elment a városba, egy madártollat tűzött a kalapjába, és azt mondta rá, hogy makaróni.

A dolog a gyerekbeszédnél bonyolultabb, és szerencsére vannak, akik az ilyesminek utána is mennek. A kutatásaik szerint a mai, dicsőséges Yankee Doodle, ami egyébként Connecticut állam hivatalos himnusza is, eredetileg gúnydal volt, az angolok énekelték a függetlenedni vágyókra. Ezért ülnek ló helyett pónira a kis csenevészek, ezért mondják magukat és a tollas kalapjukat makaróninak. Ez az utóbbi dolog is Angliából jött, ahol a piperkőc ifjak déli orientálódását és divatmajmolását honorálták így a puritánabb honfitársak. Ma inkább metroszexuálisnak vagy melegnek mondnák őket. Mindenesetre az angol katonák azt akarták áténekelni az ellenségnek, hogy nevetséges kis buzeránsok vagytok. 

Hát igen, egyértelműbben kellett volna fogalmazni, és akkor valami mást kellene pikulázni a július 4-i ünnepségeken. 

Mint valami beteges beszélő, szívesen elmesélném, hogyan nem mentem le Vácra, hogy meghallgassam Nicholas McGegant, ahogy a Messiást vezényli a Nagyboldogasszony székesegyházban, de nem mondhatnám, hogy nagyon érdekes a történet. Ránéztem a jegyárakra, ránéztem a benzintank telítettségét jelző mutatóra, és inkább megkerestem a számítógépen, hogyan lehet hallgatni a Bartók Rádiót. Persze, a rádiót soha nem hallgatja az ember olyan odafigyeléssel, amilyet a mű és az előadó érdemel, de arra pont elég, hogy elkezdjen az ember bosszankodni: hogyhogy nem szerepel többet Pesten is ez a karmester, aki valaha visszatérő vendég volt, aki a Hungaroton aranykorát jelentette, a lemezei itt vannak a polcomon, és még most is sok örömöm van bennük.  És most is annyira jó, érezni az autenticitást a művészetében, nem egyszerűen megpróbálja kitalálni, hogyan is kellene szólnia az oratóriumnak, de mögötte vagy benne van az angol kórushagyomány, ezt a hagyományt tovább is tudja adni a mi Purcell kórusunknak. Nem kell tőle megijedni, ez nem jelent valami múltba zártságot, hiszen McGegan végeredményben egészen más Messiást vezényelt, mint a régi zenélés más nagyságai, Christopher Hogwood, Trevor Pinnock vagy Paul McCreesh. A nyitánytól fogva azt érzem, hogy Nicholas McGegan valami szelídített változatot keres, nem feszíti a drámaiságot, a keservet és az örömöt sem. Erre mondanánk okosan, hogy ő is megöregedett, de aztán belehallgattam a régi lemezébe, és ott is ezeket a tempókat és ezt a visszafogott drámaiságot választotta. Nyilván így tetszik neki a darab, ezt olvasta ki a partitúrából.

Ez önmagában nem valami nagy fölfedezés, sőt, egyáltalán ne is számítson senki valami nagy megfigyelésre, még múltidézésre se nagyon, fene egye meg, hogy az a kor, illetve, ami jó volt abban a korban, így el tudott múlni, egy váci régi zenei zárókoncert lett belőle, de milyen szépen énekelt a szoprán Nyakas Orsolya, és ha nem is annyira szépen, de milyen ötletesen és bátran szól a kontratenor Bárány Péter. Jó a Purcell Kórus is, és nem azzal a kemény, magyar akcentussal éneklik az angol szöveget: All we like sheep. Olyanok vagyunk, mint a juhok. 

Ostobaság volna azt mondani, hogy ez az egyik kedvenc kórusom a Messiásból, mert a másik kedvenc meg az, amelyikre csukott szemmel rábökök, a Messiás ilyen mű, nincsen benne pihenő vagy lazítás, végig csupa kiemelkedő rész követi egymást. De a szöveg tényleg különös, érezhetően némi negatív felhanggal mondja Ézsaiás próféta a juh hasonlatot, ami önmagában is elég érdekes egy báránybarát kultúrában, amelyben a Messiást az Isten bárányának is mondják. Tudom, most némi nagyvonalúsággal egyenlőségjelet tettem juhok és bárányok közé, de ezen túl is van az egészben valami furcsa. Nem úgy neheztel a juhokra, ahogy elvárnánk tőle. Nálunk azok, akik juhok vagy birkák, mind ugyanazt csinálják, lehajtott fejjel, ellenkezés és gondolkodás nélkül mennek a kolompos után. Ézsaiás juhai viszont mind összevissza kóvályognak, mindenki a maga útját járja. Ahelyett, hogy... - ezt már nem mondja a próféta, úgyhogy ez is egy tanulsága a tegnapi koncertnek: nehéz a prófétáknak megfelelni. 

Napi hír, hogy Epheszoszban egy szép, termetes, nyugodt vérmérsékletű ebecske besétált a koncertpódiumra, amíg a Bécsi Kamarazenekar Mendelssohn Olasz szimfóniáját játszotta, leült a koncertmester mellé. Fellépett vagy zenét hallgatott, ezt nehéz megmondani. A közönség mindenesetre fellépésként értékelte, nevette és megtapsolta a produkciót, a kutya egy szép nagyot ásított mindenki helyett, és itt, sajnos véget is ér a felvétel. 

Persze, az embernek eszébe jutnak a klasszikus állatos malőrök a zenében, amire a legtöbb lehetőséget az Aida bevonulási jelenete adja, a lelkes rendezők elefántokat és lovakat akarnak, aztán az előbbi belepisil a súgólyukba, az utóbbi telekakálja a színpadot, majd megérkeznek az etióp foglyok, és orrukat fintorítva próbálnak kegyelemért könyörögni. A valaha oly emlékezetes Giuseppe Raffa rendezte népstadionbeli blamázs egyik szép pillanata volt, amikor az állatok után berohant néhány egyiptomi köztisztasági ember, csíkos fejfedőben, szoknyában, félmeztelenül, de seprűvel meg lapáttal, és gyors tisztogatást rendeztek. Mint tudjuk, a bemutató alatt már eddig a pillanatig nem sikerült eljutni, a közönség a hangerősítés szörnyűségessége miatt fütyülve tiltakozott.

A legkedvesebb állatos emlékem azonban majdnem ugyanaz, ami Epheszoszban volt, csak mégis zárt helyen történt, az Erkel Színházban, amíg Eugen Jochum vezényelte Schubert Nagy C-dúr szimfóniáját. Egy macska settenkedett be az oldalbejárón, lassan és ijedten lépkedett a karmesteri pulpitus felé, majd megállt, körülnézett, és, mint aki tudja, hogy tilosba lépett, megfordult és kiszaladt. Nyílt színi taps nem volt, de az előadás erről a pillanatról szólt, erről beszélt utána mindenki. Azóta sem értem. Ha ennyire nagy hatással van ránk egy kóbor macska, akkor miért nem az állatkertbe járunk hangversenyek helyett?    

Nem látszik rajta, de jó ötlet, hogy egymás mellett állítják ki Robert Capa és Elliott Erwitt képeit a Capa Központban. Logikus lépés egyébként, Erwitt Capa támogatottja, ő hívta a Magnumhoz, ismerték egymást, mondhatni élő láncszem köztünk és Capa között. És, persze, sztárfotós, klasszak ezek a gyorsan elkapott, vidám képek, mosolyog az ember a jól észrevett ritmusokon, rímeken, a világban megtalált útjelző nyilakon, és a sok kutyán. Mindkettejükben van egy kis hajlam a szélhámoskodásra, vagy csak nem értem, hogy Erwitt Pradóban készült képén, amelyen a sok férfi a meztelen Mayát bámulja, miért áll egy alacsony a magas mögött. A fotósnak jó, de az alacsony így aligha láthat bármit is a képből.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy meg lehet érezni, mennyi mindenre alkalmas a fényképezés. Van ez a kedves hülyéskedés, aztán belép az ember a Capa-képek közé, és rögtön valami másról van szó. Halottakról és élőkről, egy német orvlövésznek kiosztott pofonról. A pofon oka egy szomszédos képen látható: agyonlőtt amerikai katona fekszik a ragacsos vérében az erkélyen. 1945 április közepe van, nincs értelme gyilkolni egymást, ma is érezni a tehetetlen haragot, és hogy mennyire fájnak ezek az elesettek, akik már majdnem túlélték a világháborút.  

Aztán a túlélők, két leborotvált fejű asszony, akik mennek a gúnyos, rajtuk nevető tömegben. Anya és lánya, a lánynak német katonától született gyereke. A jelenethez is megváltozik a viszonyunk ennyi év után, már nem tudunk teljes szívvel a hazafiakkal lenni, mert hát ez is  rossz időzítésről szól, tíz évvel később nem lett volna mit fényképezni egy francia anyán, ha német a közös gyerek apja. Nincs más dolgunk, mint kihűlni és megérteni mindenkit. 

De lehet is. Nem emberszörnyetegek veszik körül a két megkopasztott nőt, nem torzak a vigyorok, nem ijesztőek az arcok, mint egy középkori festményen a Jézust gúnyolóké. Lehet, hogy örök a gonoszság, de örökké változik is, nem fogjuk megunni. 

Talán két hete mutatták Kácsor Zsolt írását a Népszavában, hogy hát azért ez mégis csak mennyire jó. Erről volna szó: http://nepszava.hu/cikk/1132262-egyszeru-tortenet-a-halalrol

Mindenki láthatja, hogy tényleg jó. De itt vacakol bent két hete a kérdés: és vajon miért. Az ember a jó írásokat (pláne újságcikkeket) is megszokja, együtt tud élni velük. Akkor Esterházy miatt, gondolom, a Kácsor Zsolt Lili lányának írt levél miatt, pár sor csak, míg a gyermek az anyaméhben volt. Ez a csoda, amikor sikerül összehozni vagy ennyire közel hozni egymáshoz életet és halált, a meg nem születetthez beszél (ír) a meg nem halt. Leveleznek a nemlétezés két oldalán. Egyszer lefényképeztem a frissen világra jött unokahúgomat a nagymamám barátnőjének ölében, mert akármilyen is a kép, az biztos, hogy ritkaság, ha egy fotón ketten vannak, és a korkülönbség közöttük száz év. De igazán.  

Vagy az a megrázó, amit Esterházy ír a tíz-húsz év múlváról, hogy ő már nagyon öreg ember lesz. Nem beszélek a húszról, hol van az a tíz? 

Két hetes az írás, volt idő gondolkodni rajta, így most éppen azt hiszem, az veri szíven az embert, hogy: kezedet csókolja. Ettől az egész olyan jávorbajuszos, gavalléroskodó. Egyfelől. Másfelől meg nagyon is egyszerű és természetes, ott van az a kicsi gyerek, mi mást lehet vele csinálnia egy nagy felnőttállatnak, hogy szeressük is, és kárt ne tegyünk benne, mint puszilgatni a kezét. 

Nem akarom az egészet túlbeszélni, csak ahogy közeledik az évforduló, arra a másik kézre gondolok, a kézcsókoló praclijára, ami ma már talán csak csont meg bőr, emlékkéz, kézemlékmű. Csókolom. 

Ki állhatna jót magáért? Ez, persze, nem a Családi játszmák (eredetileg: Rules for Living, ez sem valami nagy cím, de jobb a magyarnál) tanulsága, hanem csak úgy a nézőtéren ücsörgésé. Szóval: remélem nem valami rózsás lelkű sznobéria mondatja, de néha szeretném tudni, mi értelme van nézni a darabot. Mit akarnak tőlem? Mert csak akarnak valamit, még akkor is, ha nyár, meg páratartalom meg hőmérséklet van. 

Ha csak annyi a levonandó tanulság, hogy bizony, a családban sok a hamisság, elhallgatás, félre- és mellébeszélés, bűn, titok, frusztráció, komplexus, akkor köszi, körülbelül azért sejtettem. Ha az a tanulság, hogy ezt nagyon viccesen és szórakoztatóan és profin is el lehet mondani, és akkor karácsonykor majd arra gondolsz, hogy valahol már láttam ezt, de akkor pergőbb és humorosabb volt, akkor viszont az előadás, nem elég pergő és humoros, nem elég szórakoztató és nem elég technikás. Örömmel tenném le a fegyvert, és pengetném a hála húrjait, hogy Orlaiéknak köszönhetően legalább megtapasztaljuk, mi megy a világban, végre itt egy friss darab, egy friss szerző, Sam Holcroft, akiről azt sem tudjuk, fiú vagy lány (egyébként lány), és valóban: ha csak a tájékoztatás volt a cél, az teljesítve van. Leginkább azonban az a benyomásom, hogy kimentek színházat nézni, és egy kissé összekeverték a darabot és az előadást, az utóbbi annyira jól sikerült, hogy észre sem vették: ez ennyi. A saját maga örömére funkcionáló színház, saját szabályokkal, amelyek ki is íródnak a színpad fölé: Matthew csak akkor hazudhat, ha ül és eszik. Mondanom sem kell: Matthew sokat ül és sokat eszik emiatt, Ötvös András egy kiló plusszal zárja a szerepet. Remélem, kap veszélyességi pótlékot vagy mit. Szikszai Rémusz meg egy kiló mínusszal végez, mert az izzókat is megpróbálja lejátszani a karácsonyfáról, kérdezem is újra, hogy miért, miért, de nem tudom, mi a válasz. 

Nem hibáztatok senkit. Aki le akar szokni a dohányzásról, ne menjen füstölős helyre, aki fogyókúrázik, ne járjon étterembe. Vagy legalább ne olyanba, ahol fix összegért annyit eszik, amennyit akar, mert annak biztosan nem lesz jó vége. Nekem lemezboltba nem szabad menni, ami elvileg könnyű feladat, mert alig vannak lemezboltok. Az igazi veszély a műszaki cikkek közé kevert CD-k formájában les az áruházakban. Ha ott egy tárló, benne mindenféle celofánba csomagolt finomsággal, kedvező áron.

Nem olyan vészes a helyzet egyébként, egy Henry Mancini-válogatott filmzenéket vettem, egy Count Basie - Duke Ellington közös lemezt, meg Reinerrel Richard Strauss szimfonikus költeményeket. Hanem a szerzés és birtoklás boldogságán túl az ember kénytelen föltenni magának a kérdést: minek? Mi lett mostanra a CD-ből? 

Valaha a megismerést szolgálta, rengeteg művet vagy egyáltalán nem lehetett Magyarországon meghallgatni, vagy nem abban a minőségben hangzott el, amely méltó lett volna a komponistához. De ennek mostanra (illetve nem is mostanra, hanem évekkel ezelőttre) körülbelül vége lett, egyfelől nyitottabb lett a zenekari műsor (nyilván a Prokofjev-, Sosztakovics- vagy Bruckner-szimfóniák rajongói ezzel azért vitatkoznának),  másrészt nem kell feltétlenül a Bartók Rádió szerkesztőinek ízléséhez igazítani a saját érdeklődésünket, van internet, vannak zeneszolgáltató cégek, amelyek csekély, mondjuk havi egy lemeznyi ellentételezés fejében hatalmas könyvtárat bocsátanak rendelkezésre, hallgass, amit akarsz. Ha Reiner Zarathusztrájára vágyom, nem kell feltétlenül birtokolnom is. De birtokolhatom is, letölthetem a készülékre, és akkor úton, vizen, levegőben szólhat a fülembe.

A CD szuvenír lett, emléktárgy, amit leginkább akkor érzünk, amikor egy koncert után kap el a vágy, hogy valamit hazavihessünk a muzsikusból, ne itt legyen vége és ne most, ne ő szakítson velünk, hanem majd mi vele, egyszer, tíz év múlva, amikor azt mondjuk, nem is tudom, mit szerettem benne annyira. Ha meg tudom, mit szerettem benne, mint Reinernél, a szenvedély és a hideg tárgyilagosság együttesét, a tökéletes karmester és zenekar együttest, valaki megrebbenti a kisujját, és a zenekar száz figyelmes tagja ettől kétszeres sebességgel játssza ugyanazt, akkor történik az efféle vásárlás. Hogy valamiért pénzzel is ki kell fejezni a nagyrabecsülést, áldoznunk kell a tisztelet oltárán, még ha a tett többé-kevésbé értelmetlen is, a teljesítmény és az áldozat alig-alig találkoznak. Hallgatni kell Reinert és nem megvenni.

De ebben a hőségben? 

Mekkorát szaladtam! És minden lépéssel, egy szép darab hasad le méltóságom páncéljából, de ha az ember elkezdi, akkor már mindegy, akkor már szalad. Pécs, Király utca. Ötven méterre egy sötétkék öltönyös férfi halad. Harmincöt fok van, és ő nem enged a zakóból. Fehér haj, fehér szakáll, öreg király. Billegő járás, elegáns, de kényelmes cipő. Nem lehet más ebben a rövidnadrágra vetkőzött városban, csak Domingo. Én meg utána, nyakamban a fényképezőgéppel, és csak akkor volna szabad így futnom utána, ha ez volna a foglalkozásom, fényképekkel kereskednék. De nem, a régi rajongó ébredt föl, aki harminc éve ott éjszakázott az Erkel Színház előtt, hogy reggel jegyet vegyen az Aidára. Erőltetett menetben, még a téren, a színház előtt be is értem az énekest és kíséretét, pirulva rájuk emeltem a gépet, és ez sikerült. Kép az emberről  aki mögött ott sétál Plácido Domingo. 

Aki nem próbálta, nem is tudja, mennyire jó dolog rajongani valakiért. Olyan valakiért, aki lehet öreg vagy nem öreg, fáradt vagy kipihent, beteg vagy friss hangú, de soha, tényleg soha nem okozott csalódást.