Szívesen mondanám, hogy Wagner is csak egy a sok közül, olyan zeneszerző, mint bárki más, de sajnos ő a zenei gyakorlatban is azt teszi, amit az élet gyakorlatában: lökdösi ki a többieket. Nem lehet megférni mellette. Ma indul a négynapos zuhatag, A niebelung gyűrűje, és aligha lesz időnk másra közben, minden nap erről szól majd. Vagy készülünk az estére, vagy épp este van, kapjuk a nyakunkba az áradatot. Az utolsó szabad reggel vagy talán még délelőtt, az utolsó csöndes zenék óráit éljük. Bach-triók Yo-Yo Ma és két társa, Chris Thile és Edgar Meyer előadásában. Chris Thile mandolinozik, Edgar Meyer nagybőg, Yo-Yo bácsi természetesen csellózik, és ha valaki hangot adna a megfigyelésének, hogy Bach ilyen hangszerösszeállításra életében nem írt semmit, annak igaza van. Csupa átirat, a mai vagy inkább tegnapi ízlésünk szerint kétes dolog, miért is nem bízunk a zeneszerzőben, hogy tudja, mit akar hallani. 

Az egyik válasz az, hogy Bachot egyáltalán nem érdekelte, mit lehet majd hallani, időnként (A fúga művészete esetében) oda sem írta, milyen hangszerre gondol, lehet az orgonista két keze, két lába a játszó, de lehet egy teljes vonószenekar is vagy négy szaxofon, virtuóz énekegyüttes. Nem az a zene Bach szerint, ami megszólal, hanem ami le van írva, meg van teremtve. 

Lehetséges válasz, és ha nem is kell nagyon messzire vezető következtetéseket levonni belőle, annyit talán lehet, hogy elvi kifogása a komponistának nem volna a mandolin és társai ellen. Pritty-pritty, vumm-vumm. Néha ezt hallja az ember, főleg, ha a mandolin mellett a cselló pizzicato játszik, a nagybőgő meg csak egy-két hangot tesz hozzá a fejleményekhez. Máskor meg éppen ez a jó, mármint hogy a Wachet auf, ruft uns die Stimme korálelőjátékban a korál dallama rendületlen intenzitással marad a hallgatóval, nem hagyják elfelejteni, miről is van szó a káprázatos felsőbb szólamok alatt. 

Különben is mindegy. Jön Wagner a tettestársakkal, és lemészárol mindannyiunkat. 

Tudom, hogy A lakomát kellene olvasni, az a zenei téma (Bernstein A lakomához írta Szerenád című hegedűversenyét, bár elég nehéz kapcsolatot találni a tételek és az olvasottak között), de a Kritónnál nyílt ki a könyv. Ami azt illeti, egyáltalán nem is ezt kellene olvasnom, de otthon felejtettem a sajátomat, ez meg annyira jól kezdődik. Régóta vársz? Elég régóta. Hát akkor miért nem keltettél föl? Örültem, hogy alszol, mert rossz hírem van, holnap kivégeznek. Holnap? Azt hittem, csak holnapután, mert álmomban ilyen értelmű Homérosz-idézetet hallottam. (Vesd össze: Uram, a késemért jöttem. Hol hagyta? Valami matrózban.)

Fogalmam sincs, a klasszika-filológusok tudják-e, végül melyiküknek volt igaza, másnap végezték ki Szókratészt vagy csak két nap múlva. Mindenesetre itt még él, nagyon is él, nagyon igazinak tűnik, igazibbnak, mint a későbbi Platón-dialógusokban, amikor már csak bölcs szereplő-szolgája a szerzőnek. Mondja, hogy miért nem szökhet meg az ítélet elől, hogy ha elfogadta Athént hazának a jóban, akkor el kell fogadnia akkor is, amikor igazságtalanságra készül ellene, hogy hiába minden, nem lehet igazságtalansággal válaszolni az igazságtalanságra. Valaha azt hittem, hogy mire ennyi idős leszek, mint ma, már képes leszek érdemben vitatkozni vele, észreveszem, hol sántít az érvelés, hogy, tudom is én, valami olyasmit tudok mondani, hogy ha a törvény feslik, szakad, akkor nem törvény, akkor nem kell tartani magadat hozzá. Még akkor sem, ha a tárgyaláson azt mondtad, szívesebben halsz meg, mint élsz száműzetésben, idegenben. De az ember Kritón marad, jó esetben Kritón, aki csak bámul, hogy ilyenek is vannak, bólogat, ha azt mondtad, biztos okkal mondtad, ha úgy érzed, az életet a városnak köszönheted, hiszen apád és anyád a törvények alapján házasodott meg, akkor a halált is el kell fogadnod a várostól.  

Nincs mit mondanom, kedves Szókratész. Csak azt, hogy nem értem, miért lehet ennyire közel az emberhez egy vén kopasz, akinek a nyelvét sem beszélem. 

Tavaly a nyáreleji Müpa-Ring nagy meglepetése volt Kálmán Péter Alberich-alakítása A Rajna kincsében. Idén mindhárom Alberichet ő énekli a Tetralógiában (azért csak hármat, mert a Walkürben Alberich nem játszik). Meglátjuk, meghalljuk, de vannak reményeink.

- Egy éve mindenki azt mondta, hogy hú, a Rajna kincse Alberichről szól, ki hitte volna. Előtte, Christian Franz alakításakor azt mondtuk, hő, a Rajna kincse Logéről szól, ki hitte volna. Ennyire egyszerű volna az operajátszás és -értelmezés? Az erősebb kutya az erősebb? Arról szól a darab, aki a leginkább akarja?

- Azért bizonyos méretűnek kell lennie a szerepnek.

- Akkor Az istenek alkonya már nem Alberichről fog szólni?

- Nem. Bár nem tudom, azt most éneklem először. Inkább az lesz, hogy de jó volt Alberich a Rajnában...

- És még a végén is egész jól tartja magát. Lehet erre készülni? Mikor megkaptad Alberichet, azt gondoltad, hogy na, most odateszem?

- Igazából én ezt a korrepetitor Fajger Orsinak köszönhetem. Ő mondta Fischer Ádámnak, hogy belőlem jó Alberich lehetne. Ez oda megy vissza, hogy még vagy tíz éve Orsival megnéztük Alberich átkát. Nem énekeltem soha, semmikor a szerepet, csak megnéztük, és mondtam neki utána, hogy úúú. Hogy a hangomnak jól áll, az élességének, a fényének. Sokan mondják, hogy nincs szép hangom... Volt egy híres svájci karaktertenor, ő mondta, hogy nem félek, hogy elveszítem a hangomat, mert soha nem is volt. Nekem nem ciki, hogy ordítok, nyálam folyik, nem pozícióba rakom a hangot.

- Ha Rossinit vagy Mozartot énekelsz, akkor ez nem járható út.

- Nem. Bár most Figarót énekeltem, és ott is beletettem ilyesmit. Mondta az ügynökség, hogy szerintük ez így nem jó, én meg mondtam, hogy de. És kész.

- Erre akarod fordítani a pályádat is? Jobb szereted így csinálni?

- Csak így szeretem csinálni. Van annyi rutinja a hangomnak, hogy teljesen nem romlik el. Egy-két magasság esetleg vitatható, de fontosabbnak tartom, hogy a hang effekt legyen, mint hogy azt mondják, jaj, de szépen begömbölyítette.

- Nem mindig voltál ilyen. Ezt megtanultad valahol? 

- Megöregedtem.

- Sokat énekeltél Cecilia Bartolival, és ő is ilyen. Akármilyen bomba technikával énekel, ő sem fél a csúnya hangoktól.

- Mondjuk ő százezerszer jobban énekel, mint én. A korral elég jó lett a technikám, de nem makulátlan. Vannak hibáim.

- Ha valamit jól énekel az ember, annak van köze a magánéletéhez? Lehet azt mondani, hogy Alberichért meg kell szenvednie az énekesnek?

- Megszenvedtem érte. Magánéletileg is. Csomó olyan dolgot bele tudtam tenni a szerepbe, amit szenvedés nélkül nem tudtam volna.

- Akkor hogyan lehet ezt fenntartani? Az ember egyszer kiéli magát, történik valami, amit végre a színpadon is meg tud fogalmazni, de aztán eltelik egy év, mire újra a szerephez kerül.

- Most azt mondják az itt lévő Wagner-énekesek, hogy fejlődtem tavalyhoz képest. De az az előadás mégis egyszeri volt. A főpróbán többet is adtam ki magamból, az előadás már nem volt annyira jó belülről. Nem tudom, meg lehet-e ismételni, de valószínűleg nem. Bár ki tudja?

- A közönség viszont mégis elvárja, hogy a legjobbat kapja.

- Remélem, hogy nem veszi észre. Száz százalékon az ember soha nincs, de hetven és kilencvenöt között tud teljesíteni. Egy profi énekesnek mindig efölött kell lennie, mert a közönség észreveszi, ha a szint alá megy.

- Mit csinálsz ezért, próbálod előszedni magadból a fájdalmakat?

- Igen.

- De igazán? Visszagondolsz életed nehéz perceire?

- Beléd ivódik, ahogy énekeled. Akkor, ott nem az igazi fájdalom jön ki, de ki tudsz nyomni valami olyasmit magadból, ami visszavezethető a fájdalomra.

- Nem idegesít marhára, hogy az emberek bejönnek, ha kedvük van figyelnek, ha nincs, akkor ásítoznak, miközben te küzdesz a szerepért?

- Nem. Örülök, hogy ott vannak, mert exhibicionista vagyok, és egyébként én is el tudom bőgni magamat a színpadon vagy a takarásban, ha valami olyasmit látok.

- Az érzékenységet kell valahogy fenntartani? De hogyan, ha esetleg csak te vagy érzékeny? Ha, mint valami sztriptíztáncos, meztelenre vetkőzöl, aztán vagy érdekel másokat, vagy nem. 

- Mindig meztelenre kell vetkőzni, ha jó akarsz lenni. Különben csak modoros, kimért fazon maradsz. Nem lehet kevesebbet adni.

Előbb vagy utóbb utoléri Rómát is a musical, jósolták, jósolják, de Itália egyelőre ellenáll, ha énekelt történetet adnak elő, nem tudnak ma még jobbat, mint az opera. Az egyelőre azért fontos, mert idén beindult a henger: a turizmusra hivatkozva kibéreltek egy nagy területet a Palatinuson, színházat építettek rá, és elkezdték játszani az Il divo Nerone című opust, ki másról, mint Néró császárról és az ő kalandjairól. Sajnos elfelejtettek szólni a dombon álló San Sebastiano al Palatino templom apácáinak, akik döbbenten vették észre, hogy esténként rezegnek az ablakok. Kibírják, azt mondják, hiszen az szerzeteseknek az ilyesmit tényleg illik is kibírni, de azért elég vacak lehet. Sok a pénz az előadásban, vannak szép nők, nagyszabású látvány, természetesen Róma is ég. Hetente hat angol nyelvű és egy olasz előadás. Elhinni is elég nehéz, hogy Rómának ilyesmire szüksége van, hogy idegenforgalomra hivatkozva effélére engedélyt lehet kapni, amikor úgyis egymás sarkát tapossák a látogatók, de biztosan ők tudják jobban. Csak föl ne gyújtsák véletlenül a várost.

Persze, itthon az embernek óhatatlanul a magyar változat jut az eszébe, a magyar Nérók, Agrippinák, Senecák, az István, a király mellett a feltehetően legjobb magyar rockopera, Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor műve, a Sztárcsinálók. Számomra sokáig a Sztárcsinálók legalább olyan erős valóság volt, mint maga Róma, emlékszem, hogy a Colosseum környékén vagy a Capitoliumon kóvályogva mindig a musical dalai piszkálódtak odabent. Épp megérett volna az idő egy újranézésre, a Városmajorban megy a hétvégén, Nagy Viktor rendezésében, ami, gondolom, vagy remélem nem sokban különbözik a régi főiskolai előadástól. Major Melinda ebben is játszik, meg abban is játszott, persze, más szerepet, az idő már csak ilyen haladós. De hát nincs mit tenni, közben Wagner is bejelentkezett, a Müpában Ring van, ez a június ilyen, folyton választani kell. Majd ordibál Wotan, és talán a fejemben piszkálódnak Miklós Tibi rímei, "megtalálod Nérót, ha vállig ér a séród". 

Rím nélkül mondom: szervusz, Tibi, hiányzol ám, nagyon. 

Baj az, ha nem jön az eksztázis? A megrendülés, ha elmarad, ha ezek a furcsa rezgésszámok nem rendezik át a sejteket, nem új ember áll föl a székéből a szünetben, és nem még újabb indul a koncert végén hazafelé?

Nyilván egyszerűbb a válasz, ha látszik az előadón, hogy ilyen szándéka nem is volt, ő csak énekelni jött, teljességgel alapdarabokat, három Verdit és két Wagnert.

Napra meg tudom mondani, hogy mikor hallottam először René Papét. Nem azért, mert olyan csodálatos az emlékezőtehetségem, hanem mert az esemény volt rendkívüli. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján vezényelte a Requiemet Solti György a Stephansdomban, a négy szólista között két új csillaggal. Cecilia Bartoli volt az egyik, és egy drezdai fiú a másik. Lehet epéskedni, hogy gyorsan hoztak két új csillagot, és ma már látjuk, hogy mindketten éltek is a lehetőséggel, világra szóló pályát futottak be, Bartoli a repertoárt is megújította, Pape alkatilag, hangilag ilyen nagy változások elindításra alkalmatlan volt, de lett és maradt az első számú német basszus. 1991 decemberében volt a koncert és annak közvetítése, az huszonöt és fél év, Solti választása igazolva van.

Most hiába izgul az ember az alkalom miatt, René Pape mintha inkább csillapítani akarná a kedélyeket. Kotta mögé áll, bele-belenéz, nincs ez a közönség ellen indított roham, én is olyan vagyok, mint ti, csak van hangom. Elképesztő, ahogy megszólal a Fiesco-áriában, de ezt a hatást nem is éri el még egyszer a rendelkezésre álló pár percben. Aztán, az Aida-balettzenével és a Banquo-áriával később maga is csodálkozik, hogy mekkora a sikere, nahát, visszatapsolták, kicsit olyan furán rándítja meg a vállát, de aztán a Fülöp királyt tényleg nagyon odateszi. Nem is hanggal, nem is muzikális brummogással, hanem törődöttséggel, csendességgel, fájdalommal. Ahogy kell is: az öreg király épp most jött rá, hogy szebb az ősz és legszebb a tél, hogy birodalmában nemhogy soha nem megy le a nap, de soha nem kel már föl. Jó koncert ez, még ha két szám között a karmester Jonas Alber lötyögését is nézni kell.

A második rész Wagner, mintha Pape is a régi típusú énekesek közé tartozna, akik az anyanyelven előadott operai jeleneteket sokkal intenzívebben tudják tolmácsolni. És amikor megnyugodna az ember a frissen kidolgozott elméletében, akkor az egyetlen ráadás a Pomádé király áriája. Ami nyilván nem anyanyelvű, de nagyon szép magyar kiejtéssel hangzik el, a záró mélységeknél egy kézmozdulattal jelzi, hogy ez már szörnyű mély, persze, azokhoz egy Székely Mihály kellett, de tényleg ez a koncert csúcsa, nincs miért tovább folytatni az együttlétet. Pape is megfogja a kottatartóját, azzal távozik. Azért jöhetne máskor is.    

Jobb hely most a Margitsziget, ha klasszikus zenéről van szó, mint amikor utoljára láttam. Javultak talán a hangszórók is, hátrafelé lezárták a teret egy kivetítővel, még ha a hozzá mellékelt operatőrök közül nem is mindegyik jött rá a kamerakezelés csínjára és bínjára. De arrafelé legalább nem szökik a hang. Amennyi bizonytalanság marad, az épp kellemes is lehet, nem lehet száz százalékos pontossággal megmondani, hogy a Bach Passacaglia Respighi által készített zenekari átirata miért ilyen, amilyen. Respighinél fogyott el a patron a fantasztikus kezdés után, vagy a Nemzeti Filharmonikusok nem tudta fönntartani a művet a víz fölött, esetleg a keverés a hibás. Akármi is a magyarázat, a kezdéshez a műsorválasztás így is kreatív, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna a darabot a zenekarral, és valószínűleg jobban játszották el, mintha a reformáció évének tiszteletére mondjuk valamelyik Brandenburgi versennyel próbálkoztak volna. 

Majd Mendelssohn és a Reformáció szimfónia lesz a koncert vége, de közben, Luthertől függetlenül előadták az e-moll hegedűversenyt is, Hilary Hahn szólójával. Aki rendíthetetlenül kitűnő hegedűs. Nem voltam az első perctől biztos benne, bár az egyértelmű, hogy jóban vannak a hangszerrel, engedelmes a jószág, a kezdet azonban egy kicsit nehézkesnek hangzott. Aztán összemelegedett a mű és sok előadója, egyszer csak azt nézte már az ember, hogyan röpköd a vonó, hogyan mosolyog ezen még az előadó is, mint aki maga sem érti, miért megy ez ennyire természetesen. A természetesség azonban mindig azt is jelenti, hogy tele van egyéni megoldásokkal az előadás, itt könnyebb, ott súlyosabb, itt lassabb, ott épp hogy nem szikrázik az egész. A Filharmonikusok meg mennek utánuk, mármint a vonó, és a vonótartó után, összenéznek, szólista és játékosok, összetalálkozik Hamar Zsolt és Hahn elképzelése, nagy befejezés, nagy brávózás.

Egy Bach-tétel a jutalomfalat, amitől máskor agybajt lehet kapni, mert mintha ezek a hihetetlen művek szép lassan tételekre esnének szét, és ráadásdarabokká válnának, de most a reformációról is szó van, ugyan, kit kellene játszani. Biztosan lesz egy halom értelmetlenség a nyári koncertek között, de ez most nem az. 

Ahogy Mozart viháncol az Amadeusban: miért nincs három fejem, hogy mindegyikre másik parókát tehetnék. Miért nincs két fejem, két testtel, négy füllel, hogy az egyiket ide, a másikat oda küldhetném, aztán megbeszélnék, mi volt a fontosabb esemény. A Parsifal vagy Gruberova-Schade? Látatlanban persze a nagyobb falat a kiadósabb, hogy lehetne egy zongorakíséretes áriaestet egy háromfelvonásos, ötórás agy- és lélekmosással összevetni?  

Nem tudom. Vagy tudom: Edita Gruberova akkora énekcsoda, hogy jöhet Wagner a zenekarral meg a válogatott énekesek, kivételesen nem azt érzi az ember, hogy az élet máshol van. Nem tudni, hol, de máshol. Vagy tudni, hol, a Müpában, de az is máshol van.

Azért a Müpa is csodálatos hely, Peter Seifferttel, aki most is elég jól szól, miközben Parsifal gyermek voltát ezzel a sok hajjal, deréktáji vaskossággal nagyon meggyőzően mutatja. Eric Halfvarsonnal, aki Gurnemanz öregségét ábrázolja ezzel a rozzanásra hajlamos, de anyagában őserejű hangjával, amitől egy kicsit megrezzen az ember, és rezzenve marad abban a röpke két órában, ameddig az első felvonás tart.

Hol az élet, nem tudom. De nem volt könnyű hibázni annak, aki zenét ment hallgatni tegnap Pesten.  

Nem tudom, miért gondoljuk, hogy a halottak gonoszak, hogy félni kell tőlük, és jobb, ha szaladunk, ha egy hiányos fejű nő veszi üldözőbe az embert, pláne, ha meg is akar csókolni, de azt azért belátom, hogy amikor éretlenkedek egy múmiás filmet nézve, akkor voltaképpen ugyanezt teszem. Szaladok a koponyacsont és az összeszáradt kezek elől. Hiába képzeli az ember, hogy ő már ezen túl van, és azt remélte, hogy a film végén megmagyarázzák, amit a szereplők sem értenek, vagyis hogy miként kerültek ezek a hatalmas, egyiptomi kövek Mezopotámiába, ez nyilván csak valami hűvös hullám, megnyugtató józanság. Mitől félnék, még ha 3D vagy IMAX, akkor is csak film. Jaj, mennyit röhöghettek, amikor el kellett úgy félelmetesen kúszni a háttérben.

Egyszer volt hasonló élményem, modern táncestet néztem meg egy vidéki színházban, és a katarzist fokozandó a táncosokat elvegyítették a közönséggel. Amíg a kólámat iszogattam békésen, a lábam mellett pókjárásban elsétált egy kifestett arcú művész.

Közben meg nagyon is valóságos küzdelem folyik a halál ellen. Tom Cruise, akiről mindig elmondták, hogy vagy a génjei csodálatosak, vagy a plasztikai sebésze, az emberélet útjának jóval több, mint a felénél kénytelen lassan föladni a harcot. Mindenféle emberi szövetek hiányoznak az arca szem alatti részéről, ugyanakkor az arcrész maga olyan feszes, mintha pont a forgatás napjára lobbant volna be a foga. Tíz éve gúnyos mosollyal nyugtáztam volna, hogy a hiú majom mit meg nem tesz a konzervációért. Ma inkább megilletődve nézem, mint valami hollywoodi Leonidászt: tudja, hogy veszíteni fog, de harcol az idő ellen.    

Azt hiszem, viszonylag átlagosak a rulett-élményeim. A megfelelő korban, huszonévesen mentem először, tíz dollárral a zsebemben (Budapesten), ezzel az óvatos, a krupiékat többnyire idegesítő játékkal, színre meg páros-páratlanra téve egy óra alatt a tíz dollárból négyszáz lett, elégedetten távoztam. Akkoriban, ugye, még háromszáz dollár volt a hivatalos, háromévenkénti keret, szóval egy szerény utazást kellemesen támogatott meg a pénz. Támogatott volna. Mert másnap rájöttem, hogy ha ehhez ilyen érzékem van, akkor ostobaság tíz dollárral vacakolni, meg kell próbálni százdolláros alapon folytatni a vagyongyűjtést. Igen, igen, százdolláros alapon az pont négy gurítás, és az ember rájön, hogy még sincs ehhez különleges érzéke.

Nyilván nem ez az egyetlen különbség Dosztojevszkij és köztem, de ez elég lényeges: ő kisregényt tudott élni és írni a saját rulettkalandjaiból. Filmalapot, színházi alapot, amit most a Radnótiban játszanak, és ami szinte megvilágosító erejű előadás. Nem pusztán azért, mert ha igaz, hogy Sebestyén Balázs gyerekének keresztelőjekor vagy névadójakor csak két Benett volt az országban, és most végre tudom, ki volt a másik, az eh. Vilmányi Benett, az előadás címszereplője, hanem mert itt ez a jó kis előadás. Szépen meg van álmodva, meg van valósítva, jelmez ötös, díszlet hatos, Izsák Lili munkája mindkettő. Szenvedély, téboly, szerelem, testiség, Dosztojevszkij-féle önsorsrontók, iszonyodó kis szegények, unott kis gazdagok. Minden jó, és mégis unalmat érzek, mondhatatlan űrt, vagy nem is tudom: inkább mondható űrt. Ha vizsga, akkor mindenki jó jegyet kap, még Vilmányi Benett is, aki pont úgy játszik, ahogy egy tehetséges vizsgázó, igyekszik mindent, de mindent megmutatni magából, csak néha a szavait nehéz követni.

Nem érdekel. Ez az alapérzés. Remélem, nem azért nem érdekel, mert elmúlt már a szenvedélyes élet, hanem mert a világával nem tudok mit kezdeni. Mert annak idején nem volt szerencsém. Nem kapott el a nyerés vágya, a kiválasztottság érzete, hogy tessék, velem van valaki odafönt, és azt akarja, hogy gazdag legyek idelent. Nem szól rólam, és nem érdekelnek eléggé, akikről szól. 

Azt, persze, mégsem állíthatom, hogy kizárólag szerencsejáték-függők élvezhetik az előadást. Legfeljebb azt, hogy talán ők sem.     

A nagy képzőművészekből Velencében hajónév lesz, ott úszkál a vízen Raffaello, Donatello és Michelangelo, talán ezt játsszák a mennyországban snóblizás helyett, az nyer, akinek nagyobb a vízkiszorítása. Mellettük Bellini igazi sztár, mert koktél lett belőle, baracklé és pezsgő keveréke. A rózsaszín a pohárban némileg hasonló a fatáblára kent rózsaszínekhez, és néha vitatkoznak csak az emberek, hogy a név a festő Bellinire vagy a zeneszerzőre utal. A festőre. 

A tengertől beljebb, sokkal-sokkal mérsékeltebb vendégjárás mellett, Coneglianóban éppen Bellini kiállítás van, Rovigóból vitték át az anyagot. Már a címnél érdemes figyelni, Bellini és a bellinisták, nem kell nagyon játszani az "engem át nem vernek" turistát, hogy tudjuk, több lesz a követő, mint a Giovanni Bellini-kép a falon, de voltaképpen épp ez az, ami érdekel. Nem is magukban a követők, bár Andrea Previtali könnyes szemű fiatalemberénél sokkal szebbet nem kívánnék a szobám falára, mint inkább az, hogy talán megérti az ember a folyamatot. A velencei festészet történetét, hogy miképp is lett Belliniből Tintoretto, a világosságot, választékosságot, a szellem napvilágát jelentő napfényes képekből miképp lesz ez a padlizsánszínű, barna és bordó őrület, csavarodás, izmozás, örök vihar. Valahogy ez Rómában érthetőbb, jön Michelangelo, és mindent elvisz a végletekig, hogy aztán két generáció bizonygassa, ő nem a vég, hanem csak a kezdet.  

Egy ideig biztatónak látszik a helyzet, Bellini Madonna süti le a szemét koktélszínű köpenyben, Jézus körülmetélése, ezerszer restaurálva és átfestve, szerencsére pont az nem látszik, amiről szó van. Szépen, lassan vonják ki a napfényt és a zöldet a képekből. Nem nagy a kiállítás a Sarcinelli palotában, és tényleg olyasmiket néz meg az ember, ami mellett esetleg elsétálna egy nagy múzeumban. Csak válasz nincs semmire. A kiállítást négy Tintoretto-portré zárja, szakállas fejek. Épp úgy egy másik világból keresik a tekintetünket, ahogy szokták. Az ember rezgő fejű, öreg velenceinek érzi magát velük, aki sopánkodik, hogy nem arra ment a világ, amerre mennie kellett volna. Most már, persze, mindegy.