A nagy képzőművészekből Velencében hajónév lesz, ott úszkál a vízen Raffaello, Donatello és Michelangelo, talán ezt játsszák a mennyországban snóblizás helyett, az nyer, akinek nagyobb a vízkiszorítása. Mellettük Bellini igazi sztár, mert koktél lett belőle, baracklé és pezsgő keveréke. A rózsaszín a pohárban némileg hasonló a fatáblára kent rózsaszínekhez, és néha vitatkoznak csak az emberek, hogy a név a festő Bellinire vagy a zeneszerzőre utal. A festőre. 

A tengertől beljebb, sokkal-sokkal mérsékeltebb vendégjárás mellett, Coneglianóban éppen Bellini kiállítás van, Rovigóból vitték át az anyagot. Már a címnél érdemes figyelni, Bellini és a bellinisták, nem kell nagyon játszani az "engem át nem vernek" turistát, hogy tudjuk, több lesz a követő, mint a Giovanni Bellini-kép a falon, de voltaképpen épp ez az, ami érdekel. Nem is magukban a követők, bár Andrea Previtali könnyes szemű fiatalemberénél sokkal szebbet nem kívánnék a szobám falára, mint inkább az, hogy talán megérti az ember a folyamatot. A velencei festészet történetét, hogy miképp is lett Belliniből Tintoretto, a világosságot, választékosságot, a szellem napvilágát jelentő napfényes képekből miképp lesz ez a padlizsánszínű, barna és bordó őrület, csavarodás, izmozás, örök vihar. Valahogy ez Rómában érthetőbb, jön Michelangelo, és mindent elvisz a végletekig, hogy aztán két generáció bizonygassa, ő nem a vég, hanem csak a kezdet.  

Egy ideig biztatónak látszik a helyzet, Bellini Madonna süti le a szemét koktélszínű köpenyben, Jézus körülmetélése, ezerszer restaurálva és átfestve, szerencsére pont az nem látszik, amiről szó van. Szépen, lassan vonják ki a napfényt és a zöldet a képekből. Nem nagy a kiállítás a Sarcinelli palotában, és tényleg olyasmiket néz meg az ember, ami mellett esetleg elsétálna egy nagy múzeumban. Csak válasz nincs semmire. A kiállítást négy Tintoretto-portré zárja, szakállas fejek. Épp úgy egy másik világból keresik a tekintetünket, ahogy szokták. Az ember rezgő fejű, öreg velenceinek érzi magát velük, aki sopánkodik, hogy nem arra ment a világ, amerre mennie kellett volna. Most már, persze, mindegy. 

Azt szokták mondani, hogy aki angol és karmester, az elkerülhetetlenül lovag is, de most a hatóságok majdnem megcáfolták a hagyományt. Jeffrey Tate-nek csak hat hete volt, hogy gyakorolja az új aláírását, és Sir Jeffrey legyen. Munka közben halt meg, Bergamóban próbált, összeesett és meghalt.

Nagyon régiek az emlékeim róla, a Kongresszusi Központban lépett föl, talán még a nyolcvanas években. Beethovent játszottak, Bruno Leonard Gelber volt a szólista, és ahogy végigsétáltak a pódiumon, Gelber a járógépbe szorított lábával, Tate a születési rendellenesség miatt meggörbült, kifacsarodott felsőtesttel, mintha mindketten a zene és a szellem győzelmét hirdették volna a test és a végzet fölött. Félelmetesek és gyönyörűek voltak. Hetvennégy éves volt, majdnem a felével élte túl a neki jósolt ötven évet, úgyhogy a mostani, korai karmesterhalálok idején se essen kétségbe senki, aki ezt a foglalkozást választja: valószínűleg a vezénylés a hosszú élet titka. Hogy Jeffrey Tate-nek is ez lesz a munkaköre, abban viszont ő maga sem bízott, zenei elkötelezettsége ellenére is elvégezte az orvosi egyetemet, de aztán mégis asszisztens és korrepetitor lett. Remekül zongorázott, szerette az énekhangokat, szerencséje is volt, így aztán Boulez Ring-ciklusában segédkezett, utóbb Solti mellett dolgozott, de Karajan késői Don Giovannijában is ő játszotta a continuót. Közben kiderült, hogy mégis bírja a test, vezényelt operát, először Carment, aztán mindent, amit csak akart, főleg Wagnert és Richard Strausst. 

Nézegetem, mit is érdemes az emlékére hallgatni. Talán valamelyik Mozart-zongoraversenyt Mitsuko Uchidával, bár mindkettőjüknek hajlama van arra, hogy korrekt és választékos zenélésbe kezdjenek a stúdióban, ami, sajnálatos módon a végén csak választékos marad, de nem korrekt. Tate Haydn-szimfóniái is ettől szenvednek, mindent hall az ember, csak az egészet nem. Talán a Bailerót, Kiri Te Kanawával, Cantelopue Chants d'Auvergne dalciklusából. Ahogy a zenekari bevezetés hipnotikus szépsége, távolsága, lassúsága végül dallá válik. Végül dallá válik. 

Hogy mi mit keresünk vagy mit találunk meg Bosch művészetében, azzal még csak-csak elboldogulunk. A meg nem tapasztalhatót tapasztaljuk meg, a hirtelen méret- és léptékváltásokat, egy arcot a háttérben, fehéren és idegenül, miközben annyi szörnyű dolog történik az előtérben. Annyi okunk van félni, és Boscht nézve legalább tudjuk, mitől félünk, és elég becsukni a szemünket, hogy ne kelljen szorongani. Az már más kérdés, hogy mi a műsor a lelkünk moziján, hogy mit vetítenek a szemhéj belső oldalára, de nagy valószínűséggel nincs olyan fantáziánk, mint a régi, németalföldi mestereknek.

 De mit találtak ebben szépnek az olasz gyűjtők? Akik hozzászoktak, hogy azt látják a képen, amit szeretnek, a kék eget, zöld mezőt, határozott arcvonású, szép embereket, felhőket, fákat, a körülöttük és körülöttünk lévő világ csodáit. És akkor jön valaki északról, és lefest egy keresztre feszített szakállas nőt, Szent Wilgefortis. Az emberek gyalázzák szegényt, ordibálnak, mutogatnak rá. Mellette a triptichon két oldalsó képén Remete Szent Antal lát szörnyűségeket, a másik oldalt pedig két, beszélgetésbe merült emberrémség mögött hajók süllyednek a tengerbe, úgy szép az élet, ha zajlik. Csakhogy a röntgensugaras átvilágítás megmutatta, hogy eredetileg nagyon is csöndes, nyugodt, mediterrán jelenetek voltak, mező meg ég, imádkozó főalakkal. Na ez az, amiből az olasz megrendelő, köszöni, de nem kér, ilyet a saját festők is tudnak. Tessék borzalmasnak lenni, mondták Boschnak, aki erre a csaknem kész képet gondosan átfestette, legyen nektek sötétség és kukacok, patkányok és hüllők. Ilyen esetekben mondta azt Luther, hogy: "Ördög, máris a nadrágomba szartam." Az olaszok talán csak annyit tettek hozzá: de jó, hogy nem kell emiatt beutazni a fél világot, a szörnyűség házhoz jön.   

A legnagyobb újdonság a monogram, eddig Hieronimus Bosch volt a festő általánosan elfogadott neve, most Jheronimus lett a Dózse Palotában. Amúgy nincs semmi újság, kicsit becsapós az egész kiállítás-akció, nem gyűjtöttek össze semmit, azokat a képeket lehet látni, amelyeket erre járva mindig látni lehetett. Legfeljebb átcipelték a festményeket az Accademiáról a palotába, itt is, ott is hosszúak a sorok, harcolni kell az elragadtatásért. Ámbár, hogy ne legyek igazságtalan, a Dózse Palotának vannak hosszú napjai is, 23 órás zárással. Bosch gyűjtője és rajongója volt Domenico Grimani bíboros, azért kerültek az északi képek ide, délre, Velencébe. Idegenben vannak, mintha kicsit melegük is volna, mintha a nagy Tintorettók között ezekre az aprólékos dolgokra sem idő, sem figyelem nem jutna. Más a technika, Bosch nem rajzolós festő, ecsettel kezdi, nem imádja úgy a szépen kacskaringózó vonalakat, mint az olasz kollégák.  A témája azonban univerzális, mint a vele hozzávetőlegesen egyidős Botticelli Isteni színjáték illusztrációiban: mi lesz velünk a halálunk után? Bosch filmet forgat, ugyanaz a lélek indul meg az úton. Vagy sok magányos látja meg a fényt, amit azóta a halálközeliek és megállt szívűek mesélnek? Alagút, és nagy fény, angyal kíséri a pucér lelket, amely mint egy kába lepke, szinte belehullik ebbe az örök világosságba. 

Bár érteném, miért találják ezt egyesek annyira megnyugtatónak. 

Nyomasztó és néha nagyon csúnya is, amit Damien Hirst csinál, ráadásul olyan méretekben és mennyiségben csinálja, hogy az már nem lehet ő, mármint a kivitelező, ő csak álmodik, tervez, dolgoztat, jóváhagy. Óriási szobrai állnak most Velencében, kint is, bent is. A Dogana előtt nagy, szürke, carrarai márványtömb, elkínzott arcú lovast teker körbe egy óriáskígyó, melynek még fogai is vannak, szörnyű állkapcsát az ember fejére nyitja, rosszat fogunk álmodni mind, akik nézzük. Odabent azonban hatalmas léptékek és hatalmas koncepció, az Unbelievable hajó roncsai közül fölhozott kincsek. Tökéletes és nagyszabású a kidolgozás, a kincsek szobrok, márványok és bronzok, aranyak, fegyverek, ékszerek. Mintha igaz volna. Filmfelvételeken mutatják be, ahogy kiemelik a hatalmas szobrokat a tengerből, fényképeken fedezik föl a búvárok a tenger mélyén heverő műkincseket. "Somewhere between lies and truth lies the truth" - hirdeti az írás a falon. Hirst nem enged félreértést, a megvalósítás aprólékos tökéletessége ellenére hagy egy csomó jelet, például olyanokat, hogy egyes tárgyakat vagy szobrokat több változatban és állapotban is láthatunk, megtisztítva és mohák, kagylók, csigák, szivacsok által benőtten. Persze, hogy teljes a kulturális keveredés, az Unbelivable roncsai közt van minden, keleti és nyugati, görög és egyiptomi, Miki egér és arany skorpió, gyöngyökkel. Valahol aztán letottyan a néző, és hagyja magát.

Mondjuk itt, a lótuszülésben látható sokméteres szerzetes előtt. Az arcát a kezébe temeti, de annyi rajta a tengeri növény, hogy már szerzetesnek is absztrakció, alig vehetőek ki a tagjai, csak egy nagy kőháromszög. Emberként kilépett az időből, szoborként be se lépett az időbe. Egy nap majd megrázza magát és föltápászkodik. Akkor lesz jaj nekünk. Vagyis: addig nem jaj.

A velencei biennálé alapvetően mégis olyan, mint az Eurovíziós Dalfesztivál. Nagyon kicsi ideje van mindenkinek, hogy fölhívja magára a figyelmet. Jönnek, benéznek, és ha nincs semmi mellbevágós, már mennek is tovább. Ebben a műfajban mi hagyományosan gyengék vagyunk, most sincs változás. Várnai Gyula nagy neonfelirata várja a betévedőt: Peace on Earth. A világító betűk a magyar pavilon udvarán állnak, süt rájuk a nap, az sem egyértelmű, hogy világítanak. Lehet, hogy van ebben valami kettős csavar, azt világítjuk, amit nem kell, oda küldjük a fényt, ahol van elég, nem tudom, de az egészről nehéz volna azt mondani, hogy berántja a nézőt. Pedig odabent aztán van jelvényekből kirakott szép szivárvány, és a szocialista Magyarország egyéb emlékei, Stanislaw Lem-interjú meg Mindent tudni akarok, a régi szovjet ismeretterjesztő sorozat, ámbár ezt aligha értik sokan a régi szovjeteken kívül.

Legalább nem görcsölünk, hogy figyeljenek ránk.

Akkor viszont kit nézzünk? A németek nyertek idén, de ha az ember lekési a 12 és 2 között zajló szeánszot, akkor nem sokat kap, elmélyedt arccal sétálgathat az üvegpadlón, közben szörnyű zajokat hallgathat, és nem érti, ez mitől annyira más. Amerika a pusztulással vacakol, mesterségesen koszol és hámlaszt egy épületet. Az izraeliek szintén mesterségesen koszolnak, és ehhez kávézaccot használnak, annak illata is van. Sokan várják a világvégét, az látszik. Pech, hogy ha bekövetkezik, nem mondhatják már el senkinek, hogy "ugye, megmondtam".  A franciák berendeztek egy nagy zeneszobát, létező és nem létező hangszerek állnak egy faborítású teremben, az őrök egész nap pörölnek a látogatókkal, hogy ne nyúljanak se a zongorához, se az emberméretű balalajkához. Néha talán zenélnek odabent, de akkor sem érzem a fondorlatot: itt egy zenei stúdió, ami úgy néz ki, mint egy zenei stúdió. Vagy ez volna a képzőművészet legkeményebb kritikája: annyira nincs már, hogy helyette egy másik művészetről kell beszélni? 

Csehszlovákia. Ilyen ország már nincs is, de hiába villogna az ember a történelmi felkészültségével, itt még igenis jönnek a csehszlovákok, a Biennálén nem váltak ketté. És ha nincs ország, akkor ők olyat mutatnak, ami tényleg nincs, a csehszlovák tengert. Vetített víz mormol, a kacsák vagy ludak finom, belső fénnyel derengenek. Szép művészet. 

Persze, hogy van egy kis magyar narancs érzet, kicsi, meg savanyka. Amikor a városban mindenki a kóválygók arcába akarja kiabálni, énekelni, suttogni, hogy itt vagyunk, élünk, fontosak vagyunk, nekünk ennyire telik. Ettől még igazán nem rossz Vincze Ottó munkája. Nincs is rossz helyen, a Giudeccán, az Ostello előtt, közel a Redentore. Odabent csupa diák, kijönnek, és szembesülnek ezekkel a szép, nagy biliárdgolyókkal. És azt mondják, amit mondani kell: de jó. Ami másutt sík, az itt víz, és, ugye, a víz is lehet sík, de az itt éppen a biliárd halálát jelentené, nem koccannának a golyóbisok. Erről azonban szó sincs, nagy a hajóforgalom, hullámzik a tenger, a golyók lökdösődnek, koccannak (bár a hanghatás sajnos elmarad). Nem fényképezik le annyian, mint Damien Hirst óriáskígyó által szorongatott, ágaskodó lovát, nem tátják rá a szájukat, mint a sokemelet magas, lefordított, arany kémcsőre, nem oly mély mint egy kút, és nem olyan széles, mint a templomajtó. De megteszi. 

Nem tudom, ez is a  hatás vagy a szándék része, de viszonylag érdekes. Ahhoz szoktunk, hogy ha egy este nézzük a két Bartók-balettot, akkor valami minőségi sorrend is fölálljon bennünk. A fából faragott királyfi minden csodálatossága ellenére sem olyan erős, mint A csodálatos mandarin, több benne az üresjárat, a nagy pillanatok meg mintha túlságosan rövidek volnának, vagy csak nem térnek vissza kellő hangsúllyal. Szóval a Királyfi a kisebb testvér, tisztában vagyunk az értékeivel, de nem szeretjük annyira. Kivéve most, amikor annyira átélhetetlen a Mandarin, hogy elkezd ragyogni mellette a balett-öcsike.

Nyilván egyszerűbb volna a helyzet, ha jól és könnyedén tudnám olvasni a Frenák-nyelvet, ha érteném, miért így és miért nem másként, miért vannak ilyen tömegben a tündérek és királyfiak, királylányok és bábuk. De nem megy. Csak a csodálkozás marad, rögtön az első jelenetnél, amely olyan, mintha a műkorcsolya világbajnokság gáláját kapcsolták volna, nagyon pörög valaki, és mögötte a kék sík. Igaz, az viszont ferde. Aztán lassan ellepik a színt a zakósok és az alsónadrágosok, és az értetlenségnek megvan az az előnyös hatása, hogy egyszerre két történetet kapok. Az egyiket játssza a zenekar, a másikat táncolják. A kettőnek nincs mindig köze egymáshoz, néha a gesztust sem láthatjuk meg, csak a zenében van ott, néha csak mást látunk, mint amit megszoktunk, mondjuk az elromlott fabáb botladozása helyett hárman csattognak, magas sarkú cipőben. Olyan, amilyen, de azért van egy nagy tanulság az operásoknak: ha itt ez a szép színház, akkor vajon miért nem használják?

Távol álljon tőlem, hogy valami legendagyártásba fogjak, és arról beszéljek, hogy Seregi így vagy Seregi úgy. Pont az ő esetében végképp nem volna helyénvaló, annyira élt, annyira az élés volt a lényege, hogy szinte mindegy, mi történik, mi történne a halál után. Hiszen éppen erről volna most is szó. Ha élne, ha ott ült volna a szokott helyén, a jobb oldalon, hátul, a rendezői székben, akkor ilyen előadás nem jöhetett volna létre. A csodálatos mandarinról van szó, a Bartók Tánctriptichon középső darabjáról. Hogy balesetek történnek, az rendben van. Apró balesetek, de muszáj szuszogni miattuk, Bajári Levente mandarinja, mielőtt belekezd a nagy hajszába a lány után, még nem találja a köntösén a karjának való kivágást,ott idétlenkedik a ruhával, és higgyem el, hogy a vágy benne erősebb a halálnál. Ha-ha. 

Miféle vágy? Kozmér Alexandra maga az érdektelenség, a szürke unalom, a kifejezéstelenség. Meg minden egyéb, ami rossz. Ahogy a földanya szemétkedik vele, hiába próbál ugrani, mintha százszorosra nőne a gravitáció ott, ahol áll. Nem repül, hanem zuhan. Akár álló helyből is.

Remélem, Seregi hazajár, és minden év május 28-án fenékbe rúgja a teljes vezetőséget és mindenkit, akik ezt tették a munkájával.

Azt hiszem, de legalábbis remélem, hogy nincs bennem semmiféle elfogultság a politikusok vagy általában a vezetők ellen és mellett, de azt is hiszem, hogy erre az érzésre azért elég nehéz volna színházi előadást fölhúzni. Senkik ők is, vagy ők sem senkik, rendben van. Mégsem lehet véletlen, hogy Puskin nem a muzsikjairól írt drámát, hanem Borisz Godunovról, a bűnről, ami alkalmatlanná teszi a vezetésre, és a bűnhődésről, hogy tudnia kell: hiába esket meg bárkit a halálos ágyán, az ő kisfia sem fog szép halált halni. 

Nem rólam van szó, természetesen, hanem Zsámbéki Gáborról, aki szintén nem esik hasra a cároktól és trónoktól, de ezt olyan szépen és következetesen csinálja, hogy végül már nem tudom, mit nézünk a zakós embereken, akik érvényesülni próbálnak. Nem fog sikerülni nekik, se az ál-Gyimitrij, se Sujszkij fején nem marad meg a szőrös korona, de előbb vagy utóbb jönnie kell valakinek, és a világ nem mindenkin torolja meg az ős- és egyéb bűnöket. 

Szóval: ennél több kell. Vagy bele kell szépen fűzni a tegnapot, mát és holnapot, és ehhez kevés az, hogy valakinek a fejével elfocizgatnak a színpadon, de erre talán a darab nem teljesen alkalmas. Hogy kellően ostobán szóljak: nem tudjuk, ki Orbán. A büntetéséhez közeledő cár vagy a felemelkedéséhez közeledő önjelölt. Vagy mindkettő, hiszen a Borisz Godunov színházi ravaszsága mintha ez volna: ugyanaz a figura jelenik meg a hatalmon és a hatalomhoz vezető úton, a hasonló jön a hasonló után, és a nép mindkettőre rábólint. Nekünk mindegy. A nyavalygás joga marad a miénk. 

Ha nem így, akkor máshogy, akkor legyenek emberfelettiek a gyötrelmek, kételyek, őrületek, halálok. Azt viszont már elorozta Puskintól Muszorgszkij, Máté Gábor minden fáradozása ellenére sem érzem azt, hogy prózában is vissza lehetne hozni azt a pillanatot, amikor egy igazi zenekar fölött egy igazi basszus dörgi az emberre látomásait.

Marad hát a fura élmény, mintha egy opera librettóját vitték volna színre, egyszerűen és ízlésesen. Jövőre A trubadúr jön?