Soha nem bírtam a bokszolását, egyszerűen szörnyű volt egy ekkora monstrumot látni a ringben, cammogott, előretartott, hosszú karokkal, képtelenség volt megütni, ő meg aztán beindult, mint valami vízszintesre állított cölöpverő. Nem ilyen a boksz. Attól, persze, még Vlagyimir Klicsko káprázatos jelenség volt, test és fej, váll, mellkas, szexisen szétvert orr, de még a keze sem olyan, mintha két tégladarab lógna akarja végén. Szóval: csinálhat bármit. Csak ne bokszoljon. 

Így is történik most, amikor a visszavonulásáról szólnak a cikkek, és így történt 2009-ben, amikor a Velencei Biennálé ukrán pavilonjának ő volt a kurátora. Mondanom sem kell, nyolc évvel később már fogalmam sincs, mit állítottak ki abban az évben a Papadopoli palotában, de olyasmire sem emlékszem, hogy a kurátor maga lett volna valaha a kiállítás legfőbb vonzereje. Az most részletkérdés, hogy nem maga Klicsko volt az értelem a kiállítás mögött, ő is csak része volt a játéknak. A csillag úgyis lehanyatlott, többet aligha lesz a kapucnis ember az Accademiát beborító molinón. De egyszer jó volt. 

Van egy Brecht-vers a falon függő ősi maszkról, ahogy vicsorog, feszül, vérszomjasan néz, azzal a tanulsággal, hogy milyen iszonyatosan fárasztó lehet állandóan gonosznak lenni. Körülbelül ugyanez az első tanulsága a szegedi Dali-kiállításnak. Ha az ember önmagából készít műalkotást, akkor nincs nyugta, folyton ki kell öltözködnie, folyton néznie kell, nincs-e valahol egy fotós, mert ha igen, akkor ki kell dülleszteni a szemet, mint aki a dolgok mögé lát, arcokat vágni, pózolni, pózolni. Rutinszerűen elragadtatásba esni, látomásokban részesülni, mindezt ilyen vagy olyan formában megfogalmazni és piacra dobni. Nézi az ember a sokszorosított grafikákat meg a tányérokat, és arra gondol, hogy nem csoda, ha jött egy generáció, amely azt mondja, mindegy, csak ezt ne. Csak ne lehessen eladni a... lelkem? Nem is a lelkem, vigyék, ha kell nekik, csak a kezemet nem adom, a kezem ügyességét, a festékemet, papíromat, vásznamat. Nagyobb hatás ez, mint amilyet a takony halmazállapotú órák és fiókmellű nők ki tudnak fejteni. 

Ezen még dolgozni kell, én is tudom, kidolgozandó elmélet, de talán nem teljes hülyeség. Arról van szó, hogy mi az ideális nyaralás. Elmegy az ember valami vízpartra, hanyatt vágja magát a nyugágyon, és olvas vagy hallgat valami zenét. 

De miért is? Mondjuk a heverést kapja a test, a könyvet a lélek, mindenki jól jár. Csakhogy olvasni meg zenélni itthon is lehet, miért kell ehhez távoli tájakra utazni? Meg ha már ott vagyunk, a távoli tájon, akkor miért megyünk valami másik távoli tájra. Mondjuk a Karnevált hallgatjuk, Schumann zongoraciklusát, sok szereplő megjelenik, eltűnik, végig kell gondolni, ez most Chopin, ez most Colombina, most táncolnak a betűk. Vagy az igazi betűket nézve, emlékszem, milyen volt, amikor fölnéztem egy vaskos regényből, és azt hittem, elraboltak, mert világosan emlékeztem, hogy a tengerparton ültem le, most meg házak vannak előttem. Persze, egyszerű volt a magyarázat, a nyugágyat közben a nap irányába fordítottam, a víznek háttal, ez azonban kitörlődött a fejemből, azért ijeszthettek meg a házsorok. 

Az elmélet nem pont az akar lenni, hogy akkor pihenünk, ha azt sem tudjuk, hol s merre áll a fejünk, hanem hogy a kultúrát mintha erre használnánk: ott akarunk lenni, ahol nem vagyunk. Karneválon vagy zongorák belsejében, stúdióban, kaszálunk a 19. századi Oroszországban, taxizunk Pekingben, és kivégzést nézünk az antik Rómában. És ez akkor is így van, amikor épp ott vagyunk, ahol lenni akarunk. Az életünk nagy hányada arra megy el, hogy ott legyünk, ahol nem vagyunk, vagy ne ott legyünk, ahol vagyunk. Lehet, hogy a valóságba belerokkannánk?   

Szívesen mesélnék valami szépet, jót, és legfőképpen tanulságosat, de most a napomat mégis az határozza meg, hogy láttam nagybátyám halott fejét Bécsben a Rudolfinum bonctermében. És eszembe jutott egy története, amiről, mikor elmesélte, valahogy azt éreztem, hogy egyszer majd nekem is el kell mesélnem, és miért ne most. Most. 

Nagybátyámnak volt egy barátja, Széchenyi Ferenc, az ötvenes évek végétől, ha jól sejtem az időpontot, együtt autókáztak Európában, kelettől nyugatig, keletnek, mondjuk a magyar határt kell érteni, bár ez, ugye, bonyolult kérdés, mert Görögországban is voltak. A történetben azonban épp Monacóban járnak, verőfény és hétvége, és ennek megfelelően, minden hotel zsúfolásig tele. Megy a két jampec, mert többé-kevésbé így kell elképzelni őket, mint Vittorio Gassmant és Jean-Louis Trintignant-t az Előzés című filmben. Nagybátyám a volánnál, Széchenyi Feri mellette, megállnak minden szállodánál, Széchenyi bemegy, aztán lógó orral kijön. Nincs, tényleg nincs szoba. Egyre drágábbak a hotelek, de mindegy, nincs üres hely. Megy ez addig, amíg nagybátyám meg nem unja, gyere, cseréljünk, most bemegyek én. Bemegy, jön ki, Feri, hozd a kofferedet. Hogyhogy? Ne kérdezd, csak hozzad. De hogy csináltad? Á, egyszerű volt. Bementem, azt mondtam, hogy én vagyok a gróf Széchenyi, és rögtön lett egy szép, üres szobájuk.  

Jeanne Moreau-ról mindig először Bunuel jut az eszembe, ahogy kissé felpezsdült hangon azt mondja: imádja. Leginkább a járásába szeretett bele, mert egy kicsit mozog a bokája a magas sarkú cipőben. 

Néha nagy rendezők is mondanak furcsákat. Rezgő bokával mindenki tud járni magas sarkúban, ahhoz nem kell Jeanne Moreau-nak lenni. De ahhoz, hogy így énekeljen valaki, ahhoz kell. Pedig, ugye, nem csinál semmit, versszak versszak után, aztán mégis erről szól a Jules és Jim. 

Meg arról, amikor szemceruzával festett bajusszal rohangálnak hárman. Egyszer Bécsben álltam sorba operai állójegyért, és mögöttem egy holland lány ugyanilyen rajzolt bajusszal várt a belépőre. Kultúrszendvics, film és Fidelio között büszke, bajusztalan magyar. 

Majdnem ő lett Mrs Robinson, csak sajnos visszaadta a szerepet. De hát nem is tudhatta, hogy Simon and Garfunkel lesz a zene, hogy kultuszfilmből marad ki. Most azt gondolom, ha ő marad, talán megértettem volna, mit lehet annyira szeretni a Diploma előttön. Azt talán tudom, mit szerettem Moreau-ban leginkább. Hogy nem szép. Persze, attól még színésznő, eljátssza, amit kell, ha az a feladat, akkor eláll tőle a lélegzet, annyira szép, de közben nem kell félnie semmitől. Megereszkedhet a bőr, ránc, toka, nem kellett félnie, mert megmaradt annak, aki volt. Nem kellett az emlékeiből élni. Mi viszont mostantól kénytelenek vagyunk. 

Tudom, hogy ezerszer lerágott csont és almacsutka, de mégis: amikor operaénekesek adják elő azt, hogy Ha én gazdag lennék, az azért valami.. Például Bryn Terfel. 

Lehet panaszkodni rá, hogy túl sok, vagy túlságosan is kötődik a filmváltozathoz és Topolhoz, ő is ugyanúgy görbén fölfele néz, mint a leleményes Odüsszeusz. Lehet, hogy jobb volna csak úgy elfújni az egészet, ahogy Robert Merrill énekelte. Eleve miért van az, hogy a folyton éhező Tevjét dagadt énekesekre osztják? Mindegy, most épp nem erről szeretnék beszélni.

Hanem a magyar változatról.

Ugye, hogy nagyon hasonlítanak? Nem a hangjuk, a hangszínük, de szinte minden egyéb. És mivel mostanában megint a Handel-áriákat hallgattam Terfellel, eszembe jutott, hogy az az egy Handel-szerep, amelyben Gregort láttam, az Agrippinából Claudius mennyire fenomenális volt, tökéletesen és természetesen járt körül egy bonyolult személyiséget, harsány volt és kedves, veszedelmes és bárgyú, szerelmetes és pecázni vágyó. Ahogy esküvésként megdöngette a mellkasát, amitől, zutty, lecsúszott a gatyája... - azon már neki is röhögni kellett, nem direkt volt. Eszembe jutott, hogy Gregor, aki azért igazán foglalkoztatott énekes volt, mintha túlságosan is egyoldalúan maradt volna meg az emlékeinkben. Mint afféle vidám fickó, aki elrepeszti a kocsmában a poharat a hangjával. Közben elsőosztályú volt a régi zenében, vagy a Gardelli vezényelte Rossini Mózes-lemezen nemes és komoly, Istennel társalkodó, népet vezető nagy ember.

Tudom, maga is táplálta a félreértést. Tudom, annak is örülni kell, hogy legalább Ozminként vagy Don Pasqualeként megmaradt a legszélesebb közönség emlékezetében. De ha már megmaradt, legyen ő az, aki megmarad.  

Friss Gábor neve került szóba nemrég egy beszélgetés alatt, hogy tudom-e ki volt, emlékszem-e még rá. Zenetörténész, rádióműsora is volt, néhány kiadvány is fűződik a nevéhez. Az arcára is emlékszem, szelíd férfiarc, mert 1984-ben együtt álltunk sorba a régi Sportcsarnokban, Bernsteinre és az aláírására várva. Nem volt nagyon rózsás a helyzet, különböző biztonsági őrök akartak rávenni, hogy kotródjunk végre, és ez még a régi idő volt, akit ma biztonsági őrnek mondunk, az állami alkalmazott volt, a jó ég tudja micsoda felhatalmazásokkal és szándékokkal. A mögöttem sorban álló mindenesetre erről nem vett tudomást, és amolyan emberi módon közelített a problémához, elmondta, miért áll a sorban, és hogy közvetlenebbé tegye a kapcsolatot, be is mutatkozott: én Friss Gábor vagyok, önben kit tisztelhetek? Persze, nem derült ki az őr neve, de valahogy mégis siker koronázta a fáradozásokat, Bernstein egy lehetetlen selyemkimonóban kiült, és aláírt.

Egyszer már elmeséltem ezt a történetet egy zeneakadémiai jegyszedő néninek, akivel szóba elegyedtem, és megkérdezte, tudom-e ki volt Friss Gábor. Miért kérdezi? Mert ő volt a férjem. Megvolt ennek is az ára, mármint Frissnének lenni, mert, ha jól emlékszem, az operaéneklési vágyakat kellett az idős hölgynek föladnia emiatt. De ettől kezdve mindig beszélgettünk egy kicsit, milyen koncertek voltak, hogy tetszett, ki tetszett - a szokásos. Egy alkalommal (nyilván 2001-ben) azt mondta (ritka élmény számomra), annyira meghatott, amit Isaac Sternről írt, hogy legszívesebben most megölelném. Mondtam neki, ha ezt tenné legszívesebben, akkor tegye is meg, így aztán hosszan, nagy szeretettel öleltük meg egymást a Zeneakadémia nagytermének kellős közepén, egy perccel a koncert kezdete előtt.

Nem tudom megmondani a pontos okát, de iszonyatosan büszke voltam. És vagyok, hiszen azért is mesélem. Mások nyilván azt gondolták: ja, könnyen ugrál, akinek rokona a jegyszedő néni.  

 Nem, nem, ezt a képet nem a most, százévesen (inkább százegyévesen) Párizsban meghalt John G. Morris készítette. Ő csak akkor fényképezett, ha valahol, útközben elveszett a fotós. Itt nem tűnt el, tudjuk a nevét is, Eddie Adams. Viszont John G. Morris érte el, hogy a kép a New York Times címlapjára kerüljön, amire rosszhiszeműek mondhatják ugyan, hogy nahát, az oroszok keze így vagy úgy, de messzire elért. Csak hát Morris nem volt éppen oroszbarát, csupán kvéker, aki ellenezte a háborút, és a maga eszközeivel is ellenezte: szerkesztett. Föltette a kérdést, biztosan jó oldalon vagyunk, ha a pisztolyt tartó ember a mi barátunk? 

Morris képszerkesztői munkájának gyümölcse a másik híres vietnami kép címlapra kerülése is, amikor a meztelen kislány szalad az úton a napalm bombázás után. A 20. század egyik nagy aktja. Nem mintha korábban nem kegyetlenkedtek volna lányokkal és asszonyokkal, de nem volt kötelező látni. Most meg nem fordíthatta el senki sem a tekintetét.

Morris harcolt a 2. világháborúban, mert úgy érezte, hogy jogos védelem, és amikor a hírt kapta Capa filmtekercseinek sorsáról (az ideges laboráns a négyből hármat túlhevített szárításkor, és csak 11 kép maradt) pontosan úgy tett, ahogy normális ember ma is tesz: nem hitte el.  Büdi a történet. Odautazott, megnézte a tekercset, és hatvan év múlva elmondta, hogy mese az egész. Tizenegy, ennyi volt az összes kép. Lőttek, az is csoda, hogy valaki a golyózáporban tizenegyszer meg merte nyomni a gombot.  És ha valami fogalmunk van az ottani körülményekről, azt úgyis Capának köszönhetjük, belőle dolgozott Spielberg is a Ryan közlegényben. Hogy miért kellett utólag mindent az ismeretlen laboránsra fogni, fogalmam sincsen. Capát senki nem vádolhatta gyávasággal. Igaz hazudással meg a D-naptól függetlenül is vádolják. 

Nem olvastam a halálhírét, így még mellbevágóbb, hogy holnap temetik, távolról is ki lehet maradni a folyamatból, amíg egyszerre nincs visszaút, nem csak meghalt, de már a követ is mindjárt reá helyezik. Szerkesztőm volt, rovatvezetőm, és hálás vagyok neki is, mint minden szerkesztőnek, aki nem szekírozott, nem mondta meg, hogy miről írjak, azt meg végképp nem, hogy mit. Néha ümmögött, nem lehet azt mondani énekesekre, hogy kutyaütők, emelte meg a hangját, de hát csak Toscanini miatt van, aki azt mondta, kutyákat is meg tudok tanítani énekelni. 

Elismerem: neki volt igaza. 

Szerettem a nevének aranyjánosi ritmusat. De vajon ki zörget? Varga Lajos Márton. Gyönyörű hangja volt, mély és megnyugtató, viszonylag sokan hallhatták, mert irodalmi rádióműsort is vezetett, gyönyörű, fehér bajusza, elöl sárga folttal, gondolom, a dohányzástól, és azt is gondolom, erről utóbb leszokott, mert a késői, ritka fényképeken ez a sárga folt mintha eltűnt volna. 

Mikor utoljára láttam, épp nyugdíjba ment, mit fogsz csinálni, kérdeztem okosan, ő meg mondta, hogy hatvanhárom éves, itt az ideje, hogy a fontos dolgokkal foglalkozzon. Titkon és befelé gonoszul mosolyogtam, jaj, Lajos, ne fárasszál már, mi lehet fontosabb, mint egy nagy napilap kulturális rovatát jól szerkeszteni. Mit mondjak, az idő őt igazolta: tényleg nem fontos, pompásan elvagyunk nélküle. 

Még tizenkét éve volt az életből, és elhiszem, hogy ő viszont közben megtalálta a fontos dolgokat. 

A videón Sol Gabetta játssza az Elgar Csellóverseny elejét, zongorakísérettel, de nem végig, hiszen csak ajánlja a koncertjét a BBC Proms sorozatában. A látvány a lényeg és a varázslat, a hangszerre vetítenek, egyidőben a hangokkal, és nincs hiba, valahogy az infraérzékelők tudják, mikor hol van a cselló teste, és éles, tiszta, kifejező, a zenével harmonizáló absztrakt mozgóábrát vetítenek. Már megint a szem győz a fül fölött, sóhajtanám rutinosan, ez a mi világunk, minden a kép, pedig a becsaphatóság szempontjából tényleg előrébb van a szemünk a fülünknél. És, sóhajtozunk tovább, vajon nem ez megy-e nagyobban is, Sol Gabetta sikereinek titka vajon nem az előnyös külső, hogy karcsú meg szőke? 

Ha őt magát kell megvédeni, szerintem nem, de ha azt mondom, hogy olyan, mint a Harry Potterből a mérgesen néző lány, ha jól gondolom, Hermione a szerep neve, aki immár egész karriert húz föl az összevont szemöldökére, nem volnék nagyon udvarias. Mindenesetre ez a kislánydurca Sol Gabettában nincs is benne.  

Nem pont ezt akartam mondani. Inkább azt, hogy nem kell félnünk a szemünktől, a látványtól meg a képtől, hiszen a zenét akkor is lefordították, amikor még senki nem nyavalygott a világ képközpontúságán. Lefordították a kezdet kezdetén, amikor táncolni kezdtek rá, lefordították a csúcsok csúcsán, amikor pontosan senki nem tudta megmondani, mi zajlik egy Mahler-szimfónia közepén, de erre való a partitúra, vonalakra tett pontokkal mégis precízen lehet követni az eseményeket, és egyáltalán: át lehet adni generációról generációra a művet magát. Vagy valami, a szerző elképzeléséhez nagyon hasonlót. Fölösleges nyafogni, hogy a nagy show-tól nem látni a lényeget, az énekes szépsége meghamisítja az éneklés valódi színvonalát, nem hallunk a szemünktől. A szemünk udvarias érzékszerv, bármikor becsukható. Bezzeg a fül.