Nem tudom, érdemes-e harcolni a holtak ellen. Érdemes-e azon keseregni, hogy az opera mindig a múlt művészete, minden nagyobb és kisebb énekesnek el kell viselnie az összehasonlítást a régiekkel. És a halottakkal szemben nem lehet nyerni. Legyen. Legyen ez a tiszteletünk irántuk. Most megint itt vagyunk az átmenet pillanatában, tegnap még Kurt Moll csak egy fantasztikus hangú, visszavonult basszista volt, vitatható magasságokkal és vitathatatlan mélységekkel, meg a hang szépségével, az éneklés külnös lazaságával - ha lehet így mondani. Mára klasszikussá vált, megannyi nagy német szerepben, Marke királyként, Madarász Henrikként, és mindenekelőtt Ochs báróként. Néha arra gondolok, hogy ugyan, mit kockáztattunk volna, ha már tegnap is ilyen végtelenül tiszteljük, mint ma. Lehet, hogy ez ellentétes az opera szellemével. 

Nem is az operaénekesre gondolok most, és tulajdonképpen mindig, amikor Moll neve fölmerül, hanem Haydn A teremtés című oratóriumára. Azt is lemezre énekelte néhányszor, például Bernsteinnel, később Levine-nal. És az utóbbi felvételen van az a perc, amikor az Úr felszólítja az élővilágot,hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A sok csodálatos pillanattal megáldott oratórium egyik legcsodálatosabb pillanata. A mélyvonósok valami rejtélyes hullámzásba kezdenek, és a szaporodás titka csak még mélyebb lesz Moll hangjától. Mintha ott járnánk a bűn közelében, a sötétség szélén, de csak a szélén, mert mindez egyelőre csak az öntudatlan állatok feladata, akik nem ettek a Tudás fájából és nem döbbentek rá, hogy meztelenek. Senki nem tudta, nem tudja ezt a borzongató pillanatot úgy megfogalmazni, mint Kurt Moll. 

Morton H. Meyersonról nevezték el a dallasi hangversenytermet, és az ember rögtön tudni véli, mit is jelent ez. Jótékonykodást, aminek ára is van. Nyilván egy milliomos, aki nem tudott mit kezdeni a rengeteg pénzével, megpróbálta bevásárolni magát a halhatatlanságba. A halhatatlanságot pedig földi méretekben művészettel adják, ki kell fizetni a koncerttermet, múzeumot, szobrot, parkot, akármit, és cserébe ráírják az ember nevét. 

Mondanom sem kell: egészen másképp történt mindez. Morton H. Meyerson egy fillért vagy centet sem adott a róla elneveett koncertterem költségeihez. Viszont volt neki egy híres barátja, aki nagyvonalúan odaadott az építkezőknek 10 millió dollárt, azzal a feltétellel, hogy nem róla nevezik el az épületet. A híres barát egy időben elnökjelölt volt, Ross Perot-nak hívják. Azt mondta, köszöni, nem kér a dicsőségből, fizet, megtartja a névválasztás jogát, és a barátja és cégvezetője nevét adta meg. Ilyen is van. 

Az épület és a bejárata meglepően sötét vagy diszkrét, nem ragyognak a fények, nem is biztos, hogy jó helyen járunk, de mégis. A terem maga meg annak ellenére ismerős, hogy biztosan nem voltam még hasonlóban. A megoldás nem a tervező, hanem az akusztikus, az idén tíz éve halott Russell Johnson, aki a Müpát is tervezte. Elképesztő mennyiségű anyag van a falakban, itt is vannak nyitható kamrák, itt is leereszthető a plafon, itt is hatalmas a belmagasság. Az akusztika mégis más, a földszint közepén is egyértelmű, hogy egy zongoraversenyben a zongoráé a főszerep, a basszusok is dörgőbbek, mint Pesten. Valószínűleg Russell Johnson is jobban szerette ezt a termet a magyarországi utódnál, mert a végrendeletében azt kérte, hogy ebben az épületben temessék el. Nem tudom, pontosan mire gondolhatott, de a túlélők se nagyon, így a kívánsága nem teljesült. Elég a sok halott a programokban, a koncertek többi része maradt az élőké. Talán jobb is így. 

Garrick Ohlsson volt a szólista Rachmaninov 4. zongoraversenyében a Dallas Symphony Orchestra hangversenyén. Nálunk nem nagyon ismerik, pedig szorgalmas és sikeres zongorista, Chopin versenyt nyert még 1970-ben, és elképesztő a repertoárja, tud vagy nyolcvan zongoraversenyt fejből, de nincs mit tenni, éppen ezt választotta. Aztán kiderült, hogy nem is baj, mert valahogy a legszebb erényeit mutatta meg a mű. Éppen azt, hogy nincs is legszebb erénye, olyan, mint a másik három Rachmaninov, csak ebből hiányzik a... Dallam? Líra? A meggyőződés? Mintha lett volna valami nyomás a szerzőn, hogy gyerünk, muszáj a d-moll után még egyet, még akkor is, ha semmi kedve hozzá. Élni kell valamiből. Hát megírta a negyediket, miközben azon panaszkodott, hogy vándorol az egyre idegenebb világban. Mintha nem csak a világ idegenedett volna el tőle, de ő is saját magától. Vagy remekmű keletkezik ebből vagy bukás. 

Vagy mindkettő. A 4. zongoraverseny megbukott a philadelphiai bemutatón, annak ellenére, hogy a szerző zongorázott és Stokowsky vezényelt. Elvben a Boci, boci tarkát is eszeveszett sikerre vitték volna. A tanulságot levonva a darabot Rachmaninov átírta, megint megbukott vele, tovább dolgozott rajta, vékonyította, elvett a zenekarból, jobban hagyta érvényesülni a zongorát. Igazi sláger soha nem lett a 4. zongoraversenyből, most is ritkaságként hallgatja az ember, és mindent megért. Már úgy értem a sikert is meg a sikertelenséget is, tényleg nincs benne az a nagy dallam, nagy indulás, ami az előző két zongoraversenyt annyira sínre teszi, hogy akár el is engedheti a hallgató, akkor is azt érzi, hogy kapott valamit. Itt meg mintha folyton az új indulásokat kellene észrevennie, hogy megyünk kicsit előre, kicsit balra, ja nem, inkább jobbra. De mintha éppen ez volna Rachmaninov lényege, csak máskor nem vesszük észre, úgy száguld a szerelvény. Garrick Ohlsson nem az a lenyűgöző személyiség, aki bármit játszik, hitelesen teszi, de a nagy teste jó nagy hangot produkál a hangszerből, hiába van mögötte egy egész szimfonikus zenekar, mégis ő az egyértelmű főszereplő. A nagy keze meg tökéletesen alkalmas a feladatra, súlya is van, eléggé gyors is, azt játssza, amit kell. A közönség is így reagál rá. Nem csupa Ewing-ivadék ül a dallasi koncertteremben, kalap senkin nincs, bár a szürke öltöny-western csizma összeállítás fölfedezhető. Nincs is telt ház, ez a harmadik este azonos programmal, mellé a szünet után szintén Rachmaninov jár, az 1. szimfónia. Nálunk se ölnék egymást a jegyekért, pedig valószínűleg jobb innét kezdeni a barátkozást a szerzővel, amikor gondban van, jobban megérti azokat a pillanatait is az ember, amikor nincs gondban. Ami pedig az eredményt illeti: mégiscsak remekmű. Vagy talán nem remek, de mű. Mintha éppen ezt a kettősséget érezné meg a közönség: nagyon gyorsan fölpattannak, hogy álló legyen az ünneplés, aztán mégis nagyon gyorsan hagyják abba a tapsot, mint akik mégsincsenek a hatása alatt. 

Majdnem ugyanezt érzem. Hogy nem a mű hatása alatt vagyok, hanem Rachmaninové alatt. Hogy érdekesebb a bukása, ha ez bukás, mint a sikere. Ami viszont tényleg siker. 

A baj, vagy az egyik baj az a Grammy-díjjal, hogy bizonyos területeken a végtelenségig aprózza magát. Van például Kortárs keresztény zene kategória is, de a legfontosabb vagy legtartósabb anyaggal, a klasszikus zenével szűkmarkúan bánik. A másik baj, hogy nem nagyon lehet követni a zsűri ítéleteit, így aztán minden okunk megvan rá, hogy óvatosak legyünk. Ha valami Grammyt nyer, még semmi nem biztos. Azért próbaképpen belehallgattam az idei gospel-győztesbe, Kirk Franklinbe, aki az első számában elborult elmével fröcsög valami őrületet. Zenei kíséret nélkül. Ezek után az a furcsa, hogy Andris Nelsons Sosztakovics abuma tényleg jó. 

Lett karmester, Boston Symphony, élő felvétel, két CD. A második a sorozatban, Sztálin árnyékában az alcíme, amit éppenséggel egyre nehezebb elfogadni: valahogy Sosztakovics szimfóniáinak akkor is jónak kell lennie, ha nincs Sztálin, tekintve, hogy most éppen nincs Sztálin. Nyilván nagyon fontos a kontextus, valami fogalmunknak kell lennie a Szovjetunióról ahhoz, hogy megértsük, miért olyan végtelen szomorú az alaphang, de ne már ezen múljon a művészet. Úgy értem, egy keményvonalas művészetrajongó erre azt is mondhatja, hogy éljen Sztálin, és jöjjenek még a hasonlóak, mert nyilvánvalóan jót tesznek a zeneirodalomnak. Jelen esetben épp egy eltemetett műfajt, a szimfóniát ébresztette föl a csizmás ember. 

Tényleg ébred, és tényleg hallani Mahler megoldásait, sorakozóit és a nagy csendben eltévedt madarakat, meneteléseket, fanyart és komikumot. Mindez mégis más, hangzásban is, meg talán a keserűség nem annyira magából a létből fakadó. Úgy értem, Mahler azért szomorú, mert szerinte a lét gyanúsan és gyaníthatóan értelmetlen. Sosztakovics legalább tudja, hogy mi baja van. Sztálin és tettestársai. Hogy ebből hogyan lesz mégis valami, valami hasznos, amely munkát ad egy amerikai zenekarnak, miért épp arról beszél közben, hogy már miért volna az egész értelmetlen, ha ennyi embernek munka, öröm, szórakozás, azt egy kicst nehéz megmagyarázni. Nem is próbálom. Csak lelkesedni akarok kicsit a bostoni rezekért és fákért, Nelsons öszefogottságáért. Hogy végre egy karmesteri pálya nem abban nyer értelmet, hogy újra föl lehet venni Mahler kilenc szimfóniáját. Föl lehet venni Sosztakovics tizenötjét. Föl is veszik, bár a lényeg, a legnépszerűbbek ezzel már fönt vannak. Hátha egyszer sikerül azt is bebizonyítani, hogy, teszem azt, a 12. éppen olyan nagyszerű, mint az 5. 

Mindjárt elutazom egy távoli helyre, és erről eszembe jut, hogy amikor legutóbb ugyanerre a távoli helyre utaztam, a londoni repülőtéren egy egészen különlegesen béna jelenség téblábolt. Talpig drámai feketében, de a cipője is túl vékonyka volt a drámához, és a test másik végén, vagyis a fején egy furcsa baseball sapka billegett. Az a keményebb formájú, amit ha nem engednek ki megfelelő mértékben, akkor ottmarad a fejbúbon, mint valami elfuserált cilinder. A két véglet között fekete nadrág, és fekete pufidzseki, az a hurkákból álló, szóval odanézett volna rá az ember akkor is, ha nem ő lett volna Valery Gergiev. De mivel ő volt az, pláne odanézett. Tőlünk jött, Budapestről, és Londonban volt fellépése, stimmelt tehát az indulás meg a cél is, tévedés kizárva.

Közben meg mégis arra gondolt az ember, hogy ő maga a zenei világ nagyura, intésétől rettegnek a föld szimfonikus zenekarai, mondjuk ez még rendben van, de a világ énekesei is, ő dönti el, mi vár rájuk, világhír és gazdagság, vagy csöndes kis pálya egy messze színházban, ötszáz olajbányász előtt. De ezt annyira nehéz elképzelni róla, miközben megy a bőröndöt húzó titkára mellett, hogy azóta is folyton eszembe jut, amikor dicsősége teljében látom, azzal a tíz centis, inkább fogpiszkálóval mint karmesteri pálcával a kezében. Nem a ruha teszi az embert, nem a pálca teszi a karmestert, de aligha van más, mint a zene, amely így föl tudja forgatni a világot, erőket, viszonyulásokat. 

Most akkor ez jó vagy rossz? 

Utálni is lehet. Nem is nehéz. Jön a kopogó vagy inkább dörömbölő cipőjében, és dörömböl vele, lábbal üti a ritmust ezen a megdöbbentően poros pódiumon. Mini estélyit vesz föl, pedig a látható részek egyáltalán nem indokolják a lengeséget. Mindez mellékes, és még csodálatosabban mellékes volna, ha a hang mindent megmagyarázna. De az orgánum érezhetően fárad, még a tavalyi fellépéshez képest is romlott, száradt, fent erőtlenebbé vált. Mintha Simone Kermes maga is tudná ezt, úgy énekel, mint akinek már mindegy, látja az út végét, egy év vagy kettő és a boldog visszavonulás. 

Lehet utálni, mert hozza a formáját, riszál a barokk ritmusra, rock sztárban énekli az áriákat, épp csak mikrofont nem tesz a szája elé. Ehhez a lazuláshoz sokkal, de sokkal jobban illene énekelni. Meg a kis ütemes tapsra való ugrabugra sem esik jól. Egyszer majd nyilván leszokik a magyar közönség is arról, hogy rákosista örömujjongással nyugtázzon egy kiemelkedő zenei teljesítményt, de ne Simone Kermes figyelmeztessen rá. Mert ő is ismeri ezt a szép hagyományt, Lipcsében született, 1970-ben. 

Mindegy, maradjunk a kiemelkedő zenei teljesítménynél. Vagyis maradnék, de nagyon sokáig sehogy sem hallom. Mintha csak arra volna jó a koncert, hogy megértse az ember, mit szeret annyira Cecilia Bartoliban. Ami nála a végtelen kifinomultság és a természetesség soha másnál nem tapasztalható egysége, az itt erőlködés és szerep, laza vagyok, csak szét ne essek. És mintha a kellően ki nem dolgozott énektechnika mostanra be is nyújtaná a számlát, melegszik egy kicsit a hang, de vannak nagyon nem éneklésnek tűnő másodpercek. 

Másfelől: nem csak Vivaldit játszanak, de Porporát, Hassét, Zavaterit és Giacomellit. Azon a meglepődésen túl, hogy ezek a kicsinek (vagy annak sem) nevezett mesterek mennyire kifejező és eleven zenéket írnak, jön a másik meglepetés, hogy mindezt mennyire szereti a közönség. Semmi kultúrmissziót nem érezni, ők sem azért játsszák, mert más nem teszi, mi sem azért hallgatjuk, mert eddig még soha ilyet nem tettünk. Ehhez azért valamiféle tehetség biztosan kell, mondjuk olyan, hogy észre sem veszitek, mit hallgattok, annyira idegesítő ez a barock, amit nyomatok. Aztán eljön a pillanat, amikor észre lehet venni, mit hallgatunk, mert annyira tiszta és szép és visszafogott a Giacomelli ária a parasztról, aki sápadtan nézi a felhőt, vajon milyen esőt hoz. 

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: nem vihar jön belőle, hanem csöndes, langyos, áztató áldás. 

Alapvetően mindig azt éreztem, hogy ez a közönség feladata. A készenlét. Figyelni, hogy ne maradjunk le a nagy zenélésről. A nagy zenélés pedig lehet egy mű, egy egész koncert. Vagy csak egy tétel, egy ütem. Egy ütemről azért csak a profik nem maradnak le, a rendes közönségnek ilyenkor a háborgás vagy a csöndes elégedetlenkedés marad: ez most nem olyan volt.

Közben az is lehet, hogy mindez a zenészek dolga. Úgy kell felkészülniük, hogy bármikor csoda történhessen. De a csodát már nem biztos, hogy ők teremtik. Legalábbis most így láttam Grigorij Szokolovot. Először csak ámultam, hogy meg meri ezt tenni, nagyon iskolásan játszani Mozart Sonata facilének, könnyű szonátának is nevezett C-dúrját. Úgy játssza, mint aki büszke arra, hogy milyen szépen tempóban tud maradni, hogy őrizni tudja a zene szögleteit, miközben persze minden ujjmozdulatából, a billentyűkre ejtett kezéből érződik, hogy ez neki tényleg nagyon könnyű. Kockázatos, de okos darabértelmezés, nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit megengedhetnek maguknak, de ő biztosan közéjük tartozik. Rugaszkodási pontnak tökéletes.

Aztán mintha nem rugaszkodnánk sehová. A további Mozartok, a c-moll fantázia és a szonáta nem az, amiben reménykedni lehetett egy ilyen meghirdetett programot látva, egy ilyen kezdést tapasztalva. A koncert második része, két Beethoven-szonáta, és mintha ugyanott maradnánk, mint ahonnét indultunk. Vagy egy kicsit hátrébb. Szokolov mindent eljátszik, bár a második részben nem annyira makulátlanul, mégsem ez a fő baj, inkább az, hogy leginkább csak a hangok sorát lehet érzékelni. A készenlétet, hogy ő mindent megtett, de az angyal nem jön le a mennyből, lekéste a csatlakozást. Hosszúvá válik a hangverseny, és viszonylag kilátástalanná. Tudom, hogy nincs igazunk, amikor állandóan azt várjuk el egy ilyen zongoristától, hogy állandóan legyen csúcsformában. Ha másutt nem, akkor nálunk legyen a legnagyobb. Holott őt a saját legnagyobbsága biztosan nem érdekli, csak játszik, és közben talán ő is az angyalt várja, aki nincs sehol.

Attól még működnek az automatizmusok, lelkesek a tapsok, bekiabálások, jönnek a ráadások. Közben oszlik a közönség, ami különös látvány egy Szokolov-koncert végén. Pedig van értelme lelkendezni, mert a harmadik ráadásra megérkezett az is, akit mindannyian vártunk. Szervusz, angyal, legközelebb indulj el korábban.  

Valószínűleg a legtöbbünknek ez jut az eszébe, ha Berek Katira gondol: Sarolt. István anyja a rock operában, ahogy belekezd: édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid. Szinte próza, szinte mondja, mély hangon, mint afféle fejedelmi anyós. Mint Agrippina vagy Zsófia főhercegnő, aki uralkodót farag a gyermekéből. Nem kell alakítania, csak mondani, lenni, és mindez megmarad egy-két-három nemzedékben. Akik a jövőben a nemzeti klasszikus musicalt felújítják, mindig őt fogják keresni, a közönség mindig őt akarja majd hallani, mert ő volt az igazi. Mindenki más csak másolat. Legjobb esetben. Ennyi a színészi halhatatlanság. És nem is kevés. 

Berek Kati lemezei. Maradandó anyagon, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy újabb generációk forgatják a bakelitokat. A Nagy László versek, a Menyegző, a képek sora, amit csak mondott, mondott, míg az utolsó barázdáig nem ért el a tű.  A kalapos József Attila-lemez, Sebőékkel. Ahogy fölteszi a kérdést: vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mert, ugye, Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, kis kasza, kis búza, minden arányosan hozzám. Ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz. 

Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mindig Berek Kati hangján hallom. Csak most jöttem rá, mennyire örülök neki. 

Kicsit hamis csak, és időnként, pillanatokra, szóval ne higgyen senki sem a címnek. Annyira hamis, amennyire szabad, ha az ember úgy csellózik, mint valami megszállott. Mintha negyed óra múlva már a vonóval ketté is fűrészelné a gordonkát.  A látvány sem a megszokott, frakk helyett bő szárú, fekete betyárnadrág, meg Issey Miyaki gyönyörű, skarabeuszkék selyeminge, könnyű, nem sül meg benne és szabadon tud mozogni. Igaza van, mi talán még jobban tudjuk, hogy mennyire igaza van, mennyire hülye dolog az egyenruha. Maisky nem volt katona, de két hónapig üldögélt a pszichiátrián, hogy ne is legyen. 

Szerencsére egyáltalán nem kell ilyesmin agyalni, most ez jó így. Vagy a mérsékelteknek nem jó, mert túlságosan elementáris a játéka. Elképesztően szépen szól a hangszer, egy Montagnana, ha már lassan és jó okkal megtanuljuk a nagy csellókészítők nevét. Tigriscsíkos hátú szépség, szép, férfias, erős hanggal - bár Maisky szerint az ő hangszere nő. Nagy vibrátóval, húrokat, vonót cincálva játszik, nem is történik más a pódiumon, csak ő, pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséri. Nem tudom, valaha is modern volt-e ez a felfogás, ma biztosan nem, nyilván ezért hívják romantikusnak a játékmódját, játsszon bármit is, talán némileg negatív felhanggal. Neki meg az a dolga, hogy ne figyeljen ezekre a felhangokra, ha miattam jönnek, engem hallgassanak.

Nem mondom, hogy az ilyen úgynevezett lenyűgöző személyiség ellen nem tiltakozik a hallgatóban valami, kezdi is gyűjtögetni a rossz pontokat, hogy nem mindig tiszta a játéka, néha reccsen a hangszer, de aztán eljön a megadás ideje. A Rokokó variációkat bármikor meg lehet hallgatni. Maiskyt csak ritkán, és idővel nyilván egyre ritkábban. Köszönjük, Cziffra Fesztivál. 

Persze, hogy intézmények esetében nem annyira fontos a kor, de ha már épp így jött ki, örüljünk neki. Idén 175 éves két nagy szimfonikus zenekar, a Bécsi Filharmonikusok és a New York Philharmonic. Meg is ünneplik magukat, New York Pestre is eljön az ügy érdekében tavasszal. Amúgy is van néhány dolog, amely összeköti a két társulatot. Leginkább Gustav Mahler, aki mindkét zenekarban volt zeneigazgató, egyikben sem hosszú ideig. Bécsben piszkálták, szakmailag és származásilag. Csak a szakmait mondom, és közben tisztában vagyok vele, hogy a régi viccet ismétlem meg. 

A vicc egyébként így hangzik: "Elmegyek Magyarországról, mert Pesten üldözik a zsidókat és a fodrászokat. A fodrászokat? Miért? Na látod, épp emiatt a kérdés miatt megyek el." 

Mahlernél maradva: a szakmai kifogások úgy hangzottak, hogy átírta a Beethoven-szimfóniákat, pontosabban áthangszerelte őket. Amire ma csak annyit tudunk mondani, hogy bárcsak néha meghallgathatnánk azokat az áthangszereléseket, koncerten vagy lemezen, mert engem érdekelnének.

A közös évforduló örömére kiállítást rendeztek New Yorkban, hogy közös tárgyak is előkerüljenek. Vagy éppen ne kerüljenek elő, csak egy bejegyzés a New York-i zenekar könyvtárában: Bruckner 4. szimfóniájának partitúrája nem található, mert a zeneigazgató úr magával vitte Európába, ahol meghalt. Ez Mahler adóssága. Az ő művének, a Dal a Földrőlnek a New York-i partitúráján viszont a Bécsi Filharmonikusok pecsétje van, mert Bernstein a sikeres bemutatkozás után véletlenül magával vitte Amerikába. 

A két zenekar közül egyébként a bécsi az idősebb, március 28-án játszottak először, Beethoven 7. szimfóniája volt az első szám. New Yorkban az 5. szimfóniát játszották december 7.-én. Mondhatjuk, hogy nem nagy fantáziára vallanak a programok, de nem csak arról van szó, hogy akkor Beethoven volt a legnagyobb valaha élt zeneszerző, de maguk a zenekarok is azért jöttek létre, hogy méltóképpen őrizzék a komponista emlékét és művészetét. Többnyire azért ez sikerült is nekik.

Ha viszont valaki arra a következtetésre jutna, hogy két zenekar közül mindig az idősebb a jobb, hiszen náluk nagyobb a hagyomány, ők még látták Mahlert vagy Hans Richtert, vezényelte őket Brahms vagy Dvorák, azért megfontolásra ajánlom a tényt, hogy a világ öt legrégebbi, ma is működő zenekara közül csak egy igazi nagyágyú van, a Staatskapelle Dresden. Az viszont már 1548 óta működik. A Dán Királyi Zenekar még száz évvel idősebb nála. 

Vagy ha jobb érv kell, jöjjünk Magyarországra. A Fesztiválzenekar kölyöktársulat a maga 34 évével. Még a Rolling Stones is idősebb nála. Vagy az Omega. Vagy a Hungária. Igaz, az utóbbiak már nem aktívak, de az ördög nem alszik.