Teljes pompájában hangzott el a Dal a Földről a Müpában. Mahler dalciklusa vagy... Például erre a kérdésre is választ kapott az ember, amit mindig olvasott vagy továbbadott anekdotaként. Hogyan akarta Mahler kicselezni a halált, és hogyan nem tudta. A kilenc szimfónia nyomasztásáról van szó, hogy ha az ember megírta, akkor készen van, befejezte az életművét. Szívbeteg szerző nyilván nem szívesen gondol ilyesmire, Mahler sem tette, így aztán a Kilencedik helyett inkább Dalt írt a partitúrára. Mondjuk egyszerű kis cselnek tűnik, ha én volnék a halál, biztosan meg tudnék különböztetni egy szimfóniát egy dalciklusról. Mi több, tényleg meg is tudta különböztetni őket, így megvárta, amíg a zeneszerző megírta a Kilencediket, és csak akkor zörgetett az ajtón. Ha meg nem írta volna, az én mesém is tovább tartott volna, Mahler élete meg pláne, de a végzet az végzet.

Csak ülök a Müpában, és végre megértem, hogy a Dal a Földről tényleg szimfónia, tényleg csak dalciklusnak látszik, de a dalai önállóan szinte értelmetlenebbek, vagy nem kerekebbek egy szimfónia tételénél, együtt járják körbe a kérdést, együtt többet jelentenek, mint külön. A zeneszerzői gondolkodás szimfóniai, azok a zenei problémák és zenei jelenetek vannak benne, amelyek a Mahler-szimfóniákban szoktak, a nagy, apokaliptikus képek, a sorakozó, a madárdal a csöndben, és a teljes művet éppúgy zárja és emeli egy másik szintre az utolsó dal, a Búcsú, ahogyan az egész problémát elindító Beethoven Kilencedik Örömódája kezd el más szinten beszélni, mint a korábbi tételek. 

Ezt érzi meg mindenki a nézőtéren, legalábbis ez a benyomásom, hogy hihetetlen csönd, figyelem és igazi koncentráció követi a produkciót, tökéletesen egyben van Fesztiválzenekar, Fischer Iván és a szólista Gerhilde Romberger, akinek pont ott szól igazán szépen a hangja, ahová Mahler a hangjegyeket írta. Többről van már szó, mint búcsúról, halálról, elfogadásról. Egyébként is mindig azt érzem, hogy minden alkotás az elmúlás el nem fogadásáról szól, még Schubert és Mahler esetében is. Az elfogadás ezeknek a zeneműveknek csak a témája, de képtelenség létrehozni valamit azon az alapon, hogy "úgysincs értelme az egésznek", ami engem illet, megyek a sírom felé, ami titeket illet, ugyanezt teszitek, ami az emberiséget illeti, legkésőbb az Androméda-köddel való találkozásig tart a buli. De inkább addig sem. 

Nincs válasz arra, hogy mi az "egész" értelme, de épp a választalanság a megoldás: a művészet, a hozzáadott érték, mindaz, amit nem talált készen az ember a teremtésben, hanem saját erejéből hozott létre. Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, mondta Marquez, Mahler pedig azt mondja, azért élek, hogy elmeséljem a halálomat. Ha szűknek is tűnik ez a mozgástér, mégis azt mondom: így már lehet élni, alkotni, jelen lenni. Legalábbis a komponistának és az előadóknak. 

A kérdés az, hogy mi mihez kezdjünk magunkkal. Tényleg a leginkább gyakorlati szinten kérdezem. Hogyan tartsuk fönn azt az állapotot, amibe a Dal a Földről végére kerülünk? Nem is tudom pontosan, mi ez az állapot, egyszerre tűnik világosnak és kereknek minden, ugyanakkor érezhető a kiismerhetetlenség és kimeríthetetlenség is. Közben fölgyújtják a villanyt, tapsolunk, elindulunk kifelé, beszélgetünk, autóba ülünk. Nem történik semmi tragédia, nem kell ordibálni a körülöttünk kocsikázókkal, nem rángat le senki a hegytetőről. De nyomni kell a gázt, hazaérni, a tévében épp Mr Bean megy, a hétköznap nem bánt, de szépen föltölti körülöttünk a völgyeket a maga szemeteivel, és már nem állunk semmiféle magaslaton, nincs emelkedettség, csak a krumplihéjszagú élet. Mihez kezdjünk most magunkkal? Hallgassuk meg, mintegy imaként, szertartásként minden nap a Dal a Földrőlt? Minden szertartásnak az a sorsa, hogy hirtelen nem tudjuk már, miért is csináljuk, csak ismételgetjük a mozdulatokat. Fogadjuk el, hogy most jutott húsz perc, amíg szólt, amíg földolgoztuk, amíg el nem felejtjük annyira, hogy már az érzésnek is csak az emléke marad? Várjuk a következőt?  

Ha azt nézzük, hogy a Kincsemmel mennyi felé kellett megfelelniük az alkotóknak, akkor igazán bravúros, amire jutottak. És akkor mélán bólogathatunk is: jó, ha az embernek, mármint a filmrendező embernek, Herendi Gábornak van reklámfilmes múltja, mert akkor nem ismeretlen számára a feladat. Film is legyen, meg is feleljen a pénzt adók elvárásainak, feladat is legyen, öröm is legyen, és lehetőleg ne érezze azt a rendező, hogy talán jobb volna, ha el tudná tüntetni a nevét a stáblistáról. 

Voltaképpen ez mind-mind sikerült is. Van egy ötperces ijedség az elején, miközben drámai jelenetben szíven lövik az önmagára immár csak alig-alig emlékeztető Rátóti Zoltánt, hogy akár ilyen is lehetett volna a film. Aztán nem olyan lesz, elkezdődik egy kifejezetten tehetséges Moulin Rouge-koppintás (bár a tehetség és a koppintás mintha egymást kizáró szavak volnának), amelyben benne van a kockázata annak is, hogy senkinek nem tetszik, meg a lehetősége annak, hogy mindenkinek. Nyilván boldogtalanná válik, aki azt remélte, hogy folytatni fogják a kosztümös történelmi film hagyományokat, és végre jön egy új Várkonyi-mozi. De valahogy az egyensúlyozás a 19. és a 21. század között kifejezetten jól sikerült (talán a táncjelenetet leszámítva), szelfiznek és lájkolnak, bőrfrakkban és bőrcilinderben mászkál Nagy Ervin, de közben szivar, bordély, lóverseny. Végig lehetne sorolni a hatásokat és idézeteket, és ugyan ki az a hivatásos filmnéző, aki ennek ellen tudna állni, közben meg semmit sem kötelező észrevenni, és ki az a kalandvágyó mozista, aki meg ennek tudna ellenállni. Nagy bűvészmutatvány ez, és tényleg minden negatív indulat nélkül mondom, hiszen én már azt sem tudtam elképzelni, hogyan lehet izgalmat facsarni abból, amit mindenki tud: Kincsem veretlen. Akkor most miért is szorongatnánk a szék karfáját?

A trükk az, hogy nem neki kell szorítani, vagy csak mellékesen. A szerelmeseknek kell drukkolni, hogy végre találjanak már egymásra. Mintha mindketten Fábián Janka történelemkönyvéből jöttek volna elő. Ami a sánta lányt illeti, ő egészen biztosan, a léha, de jóravaló fiúnak azért több irodalmi előzménye is van. Sablonok vagy sem (egyik igen, másik nem), ott vannak a vásznon, és elég jól megélnek. Nagy Ervintől talán ezt is várta az ember, elvégre volt ő már Kossuth Lajos is, Petrik Andreának azonban ez szép, hat lóhosszas győzelem, a szabálytalanság diadala. Néha elképzelem, hogy a tágabb értelemben vett Gáspár-család összejön karácsonykor, és nagy nevetgélések között megbeszélik, hogy manapság melyiküknek megy jól a moziban. Most épp Tibornak.   

Egyebek mellett a sajtószabadság napja is van, és most már nem arról kell elmélkedni, hogy mi a szabadság, hanem hogy létezik-e még az, aminek a szabadságáért olyan jó volt és jó volna kiállni. Nem a magyar helyzetnél maradva: felszáll az ember a hazafelé tartó repülőgépre Londonban, és örömmel tapasztalja, hogy háromféle napilappal is ellátják. Elképesztő vastagságú és gazdagságú papírok. Három minőség, három közönség, Daily Mail, Daily Telegraph és The Sun.

Korábban azért gyanús volt, hogy a Telegraph nem mehet valami jól, ha valaki vett egy üveg vizet, kapott mellé egy újságot, ha vett egy újságot, kapott mellé egy üveg vizet, és tessék, most kiderül, hogy ha nem vesz semmit, akkor is kap mellé egy újságot. A tartalom csak azért kiábrándító, mert épp nemzeti ügy van terítéken, tarthat-e Skócia népszavazást az Egyesült Királyságban maradásról. Az angol lapok, amelyek alapvetően oly bőszen harcolnak a mások szabadságáért és a nemzetek önrendelkezéséért, amennyiben érintve vannak az ügyben, gond nélkül és meglehetősen kényelmetlen felsőbbrendűséggel állnak át a másik oldalra. Nicola Sturgeon felelőtlen skót miniszterelnők, aki ahelyett, hogy a brit egységet erősítené a brexit idején, hátba támadja Angliát. Szó se lehet népszavazásról, és ne álmodjon Nicola saját országról. Ez a  fordulat, hogy Nicola la land, minden újságban megtalálható, így aztán hiába reméli az olvasó, hogy na, itt aztán biztosan nagyon tudnak újságot írni, egy pillanat alatt otthon érzi magát: mindenki ugyanazt szajkózza.      

Nem kellemes felismerés, de mondok egy kellemetlenebbet. Van a The Sun, ami a bulvárlapok mintapéldánya. Valaha a harmadik oldalon mindig pucér nő növelte az olvasói kedveket, mióta internet van, ennek sincs sok értelme. Ennek ellenére van most is pucér nő, csak ez most nem pusztán izgalmassága miatt szerepel ott: Harry herceg épp vele és egy kolléganőjével (mármint a nő kolléganőjével) töltötte a hétvégét valami síparadicsomban, amíg a többi rokon egy feltehetően unalmas államegyházi ünnepen vett részt. És mellette a szokásos hírek, megölte, földarabolta, elvitte autókázni, és fának mentek, megcsalta, és azóta ő is megcsalja. Szóval nem valami őrületes sajtótermék, nincsenek is benne kulturális hírek, viszont van egy tízoldalas lóverseny fogadási-melléklet. Nem kifinomult úriemberek és -hölgyek lapja, inkább a tisztes vagy tisztességtelen középosztályé és középkorúaké. Vagy azt hinné az ember. Mert a lapban a következő hirdetéseket találtam. Ha ön vagy valamelyik rokona valamikor a Királyi Légierőnél szolgált, és most nehézségei vannak nyugdíjas éveiben, hívjon minket bizalommal. Aztán: ha a temetési költségek várhatóan gondot okoznak a családjának, kezdje az előtakarékosságot nálunk. Továbbá: mikor foglalkozott utoljára  végrendeletével? Az Alzheimer kopogtatás nélkül érkezik, gondoskodjon időben, hogy még ép tudattal rendelkezhessen a vagyonáról.

Ha jól értem az üzenetet: az újságírás halott pálya. És az újságolvasás is.  

Egy ápolónővel beszélgettem, szerencsére nem engem ápolt. Rokonszenves ősz asszony, a férje orvos, azt gondolná az ember, hogy nem könnyű közös témát találnunk, de ő nagyon hamar rájött, mi az, ami engem érdekel. Mesélt a dallasi kiállításokról, melyiket szerette és miért, a Fort Worth-i arborétumról, ahová tagsági igazolványt is kiváltott, és ilyenkor már érdemes kimenni, virágoznak a korai növények. És főleg a Dallas Symphonyról, hogy neki mekkora élmény Jaap van Zweden vezénylése, ez a kis ember mennyit ugrál, mozog, mennyire aktív, hogy harcol azért, hogy kihozza a zenekarból a legtöbbet.

Ami engem illet, nem is tudom, mit gondoljak a maestróról, olyan sokat nem foglalkoztam vele, egyszer a Mezzón láttam egy filmet, amelyen David Fray társaságában dolgoznak együtt egy Mozart-zongoraversenyen. Akkor az volt az érzésem, hogy vak vezet világtalant, egyikük sem nagyon tudja hogyan is kellene játszani a művet, hogyan kerülhetnének közelebb a darabhoz, így aztán, miközben mindketten megdolgoznak a nézők rokonszenvéért (Fray dolga ebben, persze, sokkal könnyebb), tulajdonképpen egymástól várják az ötletet, ihletet. Ettől, persze, még van Zweden igazán kitűnő karmester is lehet, és nyilván nem véletlen, hogy 2018-tól már New York-ban lesz főzeneigazgató, leváltva a saját nevelésű Alan Gilbertet, aki nem csak New York-i születésű, de apja-anyja a zenekarban játszott. El is fitogtatom jólértesültségemet, hogy jaj, neki, mármint az ápolónőnek, jövőre nélkülözni lesz kénytelen a kedvenc karmesterét.

Tökéletesen tisztában van vele, el is van keseredve miatta, és nem is tudja elképzelni, ki fog jönni helyette, és vajon az élmények milyenek lesznek. Én meg arra gondolok, hogy ugyan hány pesti ápolónő tudja, hogy ki a Nemzeti Filharmonikusok új zeneigazgatója, hánynak jelent nehezen feldolgozható élményt Kocsis halála. Tudom, hogy túl vannak dolgoztatva, nincsenek megfizetve, és nem is ellenük akarok beszélni. Hanem az volna a lényeg, hogy ezek a polgári intézmények, múzeumok, arborétumok és zenekarok nem valami értelmetlen bőröndcédulák a társadalom kofferján, hanem arra valók, hogy örüljünk nekik, használjuk őket, beszélgessünk róluk. Mi erre folyton a politikát és a botrányokat használjuk, pedig ennek volna több értelme. 

Vagy az is lehet, hogy folyton rossz társaságba járok. 

Óriási Mexikó kiállítás van Dallasban a DMA-n, hatalmas sorállásokkal, föl az emeletre, le az emeletről, útközben szobrok, Esőisten, amint épp nem siratja Mexikót, Zapata, de főleg a menők, Rivera, Orozco, Frida Kahlo. Nem tudom, ebben a nagy bőségben mi viszi az ember szemét egy viszonylag kis méretű képhez, ott lóg, eldugva a sarokban. Zöld ruhás lány macskafejekkel, meg egyéb rémes vagy nehezen megfejthető jelenetek, és a festő: Gunther Gerzso. A vezetéknév így is nagyon magyarnak néz ki, a szignón meg különösképpen, hiszen van egy ékezet is az ó-n. Ami azt illeti, soha nem hallottam a nevet, de mennyire szép lenne, ha magyar festő mutatná meg Amerikának (és előtte Franciaországnak, mert onnét jött a kiállítás), hogy milyen is Mexikó művészete. 

Gyorsan lelövöm a poént: nincs ekkora szerencsénk. Gerzsó ugyan tényleg magyar nevű, meg német nevű, mert anyja német, apja viszont Gerzsó Oszkár, de az utóbbi néhány hónappal a fia születése után meghalt. A gyerek tanult a német rokonoknál Luganóban, aztán hazament, illetve onnét tovább lépve Clevelandben díszlettervezéssel foglalkozott. A harmincas években vagyunk, Gerzsó tervez és mellékesen festeget is, de csak mellékesen. Amíg egy szép napon egy barátja rá nem bírja, hogy küldje be a műveit a Cleveland Museum of Arts szokásos évi tárlatára, ahol kettőt be is válogattak a kiállítandók közé. Attól kezdve festő volt, aki a megélhetés kedvéért díszleteket is tervezett. 1941-ben költözött vissza Mexikóba, és a megélhetési díszlettervezés sem mehetett rosszul, hiszen három Bunuel-filmben is dolgozott. De most már festő, elismert festő, és akkor is szürrealista, amikor Rivera Lenint fest a falra Amerikában. 85 évesen hal meg 2000-ben. Igazán semmi okunk nincs, hogy magyar festőként fölfedezzük magunknak, de mexikói klasszikus - az is valami. 

Edward G. Robinson az előadás karmestere, ami már csak azért is meglepetés, mert a korábban gengsztereket játszó, bukaresti születésű filmszínész tudomásom szerint 1973-ban elhalálozott, de soha nem lehet tudni. Annyi mindenestre a karmesterről is kiderült, hogy nagy gengszter, és csak játssza, hogy karmester, mert a West Side Story előadás leggyengébb láncszeme vitán felül a zenekar volt. Egyáltalán nem értettek ahhoz, hogy együtt játsszanak, és folyton a mellékes szólamok jutottak főszerephez, mert akinek igazán brillírozni kellett volna, az inkább szerényen a háttérbe húzódott, nehogy kiderüljön róla a felkészültsége. 

Ez, persze, benne van a dologban, ha az ember Fort Worth-ben néz musicalt. Pontosabban ez is benne van. Fort Worth ha nem is kisváros, de millió alatti a lakossága. Van egy Casa Manana nevű gömbszínháza, ahol az elmúlt ötven évben szinte a teljes musical-repertoárt eljátszották, kint vannak a tervek az év hátralévő részére is, és jövőre Mamma Mia! lesz. Szóval lehet, hogy ehhez pont értenek, lehet, hogy a vérükben a musical, de lehet, hogy vidéki Amerika, ismeretlen színészekkel, olcsó kivitelben, kockásinges közönségnek. Inkább az utóbbi. Maria vénecske, bár alacsony termetű, de ezzel nem csap be senkit. A hangja érdes, ezért a magasságokat igyekszik kicsit visszafogottan megfújni - ezzel sem csap be senkit. Tony helyes legény, kicsit idétlen, és a leglúdtalpasabb Tony, akit életemben láttam. Bernardón van vagy tíz kiló súlyfelesleg, engem nem zavar, ha őt nem zavarja, de hogy a többiek nem örülnek neki, amikor a táncjelenetben meg kell emelni, az biztos. 

Egyébként egyszerű a színrevitel, amenyire csak lehet, betolják és kitolják a díszletelemeket, feketék vannak a fehérek ellen (csak ami a jelmezeket illeti), és a szomorú végkifejet után leeresztenek egy méretes amerikai zászlót. Hogy ez azt jelenti, ma már nincsen így, vagy azt, hogy ez volna Trump Amerikája, nem tudom. Lehet, hogy csak azt jelenti: I like to be in America. 

Ilyenünk nekünk is van,mármint Pere Vall képünk a Szépművészeti Múzeumban, nem is akármilyen, úgyhogy végre nem kell kisebb testvérnek éreznünk magunkat. Pláne, hogy a dallasi Meadowsban csak körülbelül egy hónapja nézegethetik a képet, vadonatúj akvizíció. A bal oldali figura könnyű feladat, bencésnek van öltözve, kezében könyv, a regula, szóval nem csak bencés, de maga Szent Benedek. Hanem ez a szőrös lény, szakállas bűnbánó Magdolna? Szent Onuphrius, sivatagi remete, aki hatvan éven át élt a homokban, és csak időnként látogatta meg egy angyal, aki kenyeret vitt neki. Aztán halálra rémítette a szintén a sivatagban bóklászó, a remetéket tanulmányozó Nagy Paphnutiust, aki egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy egy szőrgombolyag rohan felé. Jobb ötlet híján ő meg elkezdett menekülni, amíg Onuphrius rá nem kiabált, hogy én is ember vagyok, mint te. Akkor aztán elmentek Onuphrius barlangjába, és napnyugtáig beszélgettek. Reggel látta Paphnutius, hogy Onuphrius haldoklik, így megkérdezte tőle, hogy nem zavarná-e, ha ő költözne majd az üresen maradt barlangba. Onuphrius azonban azt mondta, hogy Paphnutius térjen csak vissza a szerzetes testvérei közé Egyiptomba, mert nem neki való a remeteélet. Ha maradt volna Paphnutiusban még kétely, az is eloszlott, amikor Onuphrius temetése után a barlangja beomlott.

Nálunk nincs nagy kultusza Onuphriusnak, de Szicíliában hozzá fohászkodnak, ha valaki nem találja a lakáskulcsát vagy apróbb tárgyait, és ő segít. Furcsa módon a fuldoklóknak is megmentésére szokott sietni, ami egy sivatagi szenttől igazán szép dolog, de azért, ha lehet kívánni, akkor ezt inkább nem próbálnám ki.  

Nagyon kis csinos múzeum az Amon Carter, ahogy szokás, ez is egy őrülten gazdag emberről kapta a nevét, aki tisztességes környezetben akarta látni a festményeit és szobrait. Ezek a festmények és szobrok elsősorban két embertől, Frederick Remingtontól és Charles M. Russelltől származtak, akik különféle western jeleneteket és ágaskodó musztángokat ábrázoltak, és a gyűjtemény a későbbiek során is hű maradt a kiinduláshoz.Nem a cowboyokhoz és Bronco Billhez, hanem az amerikai művészethez. Amon Carter Museum of American Art. Ez az intézmény teljes neve. 

És mert a jó múzeum, a jó múzeumi dolgozók inspirálnak is, ez az intézmény volt az, amely rávette a divat- és művészfotós Richard Avedont, hogy hagyja a csillagokat másra, mutassa meg a világnak az amerikai nyugatot. Kezdje Texasban. 

Most ezekből a texasi képekből látható tizenhét darab makulátlan technikával készített fekete-fehér fotó, jó nagyok, a fehér falon. A háttér is mindig fehér, az ember meg fekete. Börtöntöltelékek, fizikai munkások, egy pasas a gipszbányából. Meg egy csodálatos fejű reneszánsz szatír az olajbányászok közül. A férfiak hasán néha nagy sebhely, vagy megkéselték őket, vagy benyeltek valami pengéket a börtönben, hogy szabaduljanak a cellából, és az életmentő műtét után nem nagyon figyeltek a varrás szépségére. Tetovált karok, furcsa, révedt szemek, vagy épp ellenkezőleg, kőkeményen néznek a kamerába, szólj, ha valami nem tetszik. 

Nem tudom, mi a képek üzenete egy amerikai számára. Ők tették, teszik naggyá az országot, ők azok, akik valami kézzelfoghatót csinálnak, felszínre hozzák az olajat, árulják a betevő falatot? Nekem csak fejek, felsőtestek, borzalmasan vastag izületek, a nyers élet. Ami, szerencsére ott látható, ahonnét minden ilyesmi ki van zárva, úgyhogy félelemre semmi ok, egyelőre elférünk egymás mellett.  

Próbálok rájönni, miért szemezek a birkával. Áll az asztalon a levágott feje, mellette a szíve, talán, és köztük a gyilkos szerszám, a kés, vagy inkább csak a nyele. Korsó a háttérben, tipikus csendélet. Van egy párja is, kitekert nyakú madarak, a konyha egy időben a festészeti ihlet kimeríthetetlen tára volt. Hanem attól azért lehet szabadulni. Ettől meg nehéz. A festő nem nagy név, hogy arra ugorjak, ismeretlen sevillai. Vele szemben viszont egy Velazquez van, IV. Fülöp arcképe, csókos szájú Habsburg. Egy időben azt gondolták, talán ez lehetett az a kép, ami után Velazquez elnyerte az udvari festő címet, tényleg elég jól benne van egy család tragédiája és dicsősége. Dallasban vagyunk, a Meadows Múzeumban, a legnagyobb és legjelentősebb Spanyolországon kívüli spanyol festészeti gyűjtemény kellős közepén. 

De most nem erről van szó, hanem a kosfejről, hogy bámulom a nóziját, a kivillanó fogait, a megtört fényű szemét. Mellényúltam a gépen az imént, és azt írtam, megtört fényű szent. Talán tényleg az. Az égre emelt és halott pillantás talán Keresztelő Szent Jánost idézi. Vagy egyszerűen csak a sokat szenvedett halottakat, akik már várták, hogy véget érjen az életük, mert nem lehetett bírni tovább, de most, hogy véget ért, kiderült, hogy a visszavonhatatlanság még borzasztóbb. Mint az elütött macska az úton, akármilyen szörnyű, csak vissza-visszanéz rá az ember. Néhány száz évvel ezelőtt Sevillában leöltek egy birkát. Néhány száz évvel később, néhány ezer kilométerrel távolabb mégsem tudom azt mondani rá, hogy: na, és?  

Az ember nem nagyon gondolkodik azon, mi történik a régi amerikai elnökökkel. Ha nem lövik le őket, akkor nyilván írnak egy könyvet a tapasztalataikról, aztán elvonulnak valami elnök-elfekvőbe, president öregek otthonába, ahol derűsen mesélgetnek egymásnak a régi időkről. Vagy valami hasonló. 

Ehhez képest George W. Bush, tehát az ifjabb George, akit az egész világ a kultúrálatlanság és ostobaság mintaképének látott, nagyon is jelen van Dallasban. Egyrészt már csak azért is, mert itt lakik, vagyis csak akkor, ha éppen ahhoz van kedve, mert több otthona is van. Másodszor azért, mert van egy hatalmas, új könyvtár, amely büszkén viseli a két nevet és az egy betűt a homlokzatán. Harmadrészt novemberben nyílt kiállítás a festményeiből. 

Elég vicces, mert úgy derült ki, hogy egyáltalán vannak festményei, hogy valaki meghekkelte a telefonját, és döbbenten látta, hogy két festett önarckép is található benne. Ha már kderült, nem volt mit tenni, beszélni kellett róla, igen, festeget, leginkább portrékat. Jay Lenóval kezdte, de volt már mindenki, Putyin, meg idősebb Bush, tengerészgyalogosok és miniszterelnökök. Ha képek vannak, akkor kiálltás is van belőlük, ki bírna ellenállni. A művészet visszavág, és jó hülyét lehet csinálni abból, akiről bármi eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy érdeklődik a kutúra után. 

Nem érdeklődött, és nem is csinált ebből titkot. Most meg érdeklődik, végül is miért maradnánk mindig ugyanazok a fajankók? 

Szóval nincs az egésszel semmi baj, legfeljebb az, amikor a jó amatőr mázolmányokról fogcsikorgatva akarják bebizonyítani, hogy rossz amatőr mázolmányok. Vicces elemzéseket tesznek közzé, mosolyt visszafogva kérdezgetik, hogy na, melyik a legnehezebb testrésze az embernek, festészeti szempontból? A szem, mondja G. W. B. Ez jobb, az rosszabb,Putyin véletlenül olyan, mintha papírból vágták volna ki a fejét, de ha vannak is különbségek, a lényeg ugyanaz. George W. Bush nyilvánvalóan fényképek alapján készíti a képeket, így pont arra nincs esély, hogy valami olyasmit lássunk, amit csak ő láthatott, miközben farkasszemet nézett a világ nagyjaival. Akiknél többnyire ő még nagyobb volt. Jó volna nevetni rajta, de nem lehet, hiszen az összes ecsetvonása azt mutatja, hogy minden életút arról szól, valami többre kell vágynunk, többre, mint a pénz meg a hatalom. Hiszen neki mindkettő megvolt, és most mégis fest. Régebben a dilettánsok folyton regényeket írtak, mert hogy írni, azt mindenki tud. Az utóbbi évtizedekben mindenkire a festés jött rá. Pedig azt sem tud mindenki.