A látszat csal, Zerkovitz Béla nem volt arab, csak, a jelek szerint, szerette a napfényt. De hát Bartók Béláról is lehet találni olyan képet, amelyik negatívnak látszik, a haja fehér, a bőre fekete, lehet, hogy van valami összefüggés a zeneszerzői tehetség és a napimádat között.

Már benne is vagyunk a problémában, hogy vajon Bartók és Zerkovitz ugyanazzal foglalkozott-e, ugyanannak a dolognak, a komponálásnak különböző oldalával, vagy na ne már, én is belerúgtam már életem során egy labdába, de azért nem vagyok Lionel Messi kollégája. Illyés Gyula véleményét tudjuk a dologról, a Bartók című versben az áll, hogy „anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje”. 1955-ben ilyet írni persze ronda dolog volt, de utóbb Illyés át is írta, Zerkovitz-ot kuplé-dalra cserélte, ennek már végképp nincs semmi értelme, mert ki akarná kuplé-dallal búcsúztatni az anyját, bármily elvetemült lélek is. Arról nem beszélve, hogy az eredeti azért nem tűnik el, Sinkovits Imre is Zerkovitz-cal mondta a verset, és fent van a neten a norvég fordítás, ott is Zerkovitz (pontosabban valamiért Zerkovicz) szerepel, kíváncsi vagyok, a norvégok mit értenek ebből a sorból, de hát ez legyen az ő bajuk.

Gondolom, egy mai hallgatónak nem okoz gondot párhuzamosan szeretni vagy legalább értékelni a két zeneszerzőt. Nem kell dönteni. Nem tudom, hogy ugyanazzal foglalkoztak-e, de nem ugyanarra használja az ember a műveiket, az egyikkel vigad vagy sírva vigad, a másikkal nem vigad. Nem is ezt akartam mondani, hanem a Zerkovitz-történet folytatását. Zerkovitz-ban magában is volt műszaki hajlam, építésznek tanult, de, ha jól tudom, egy összedőlt lépcső végül eltérítette őt a pályáról. A fia, ifjabb Zerkovitz Béla azonban az Ikarusnál volt mérnök, és állítólag az ő nevéhez fűződik a legszebb magyar autóbusz, a farmotoros Ikarus tervezése. Erre lépjen valamit Illyés Gyula.

Kíváncsi vagyok, ha Leonard Bernstein élne, vajon rávernének-e valami zaklatási ügyet. Szinte biztos. Többet is. Mert hát ölelős volt, csókolós, érintős. Mint aki ebből szerzi az erejét, ahogy befelé ment, a pódium felé, gyakran végigsimította a zenészek vállát, és talán nem is biztatásból, nem is azért, hogy gyertek, egy csapat vagyunk, hanem mert neki volt szüksége rá. Sokan kifogásolták az ilyesmit, (ahogy azt is, hogy a Verdi Requiem alatt páros lábbal ugrik a levegőbe), izzad is, meg az emberek nem szokták meg ezt a közvetlenséget. Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok hegedűse mondta, hogy hát igen, ő ilyen volt, koncert után a gratuláló Grace Kellyt is keblére ölelte, és megpuszilta, pedig akkor már ő volt a monacói hercegnő.

Valaki perelne, az biztos. Talán sok valaki.

Emlékszem a zeneakadémiai próbájára, elvezényelte Schumann 2. szimfóniájának első tételét a növendékekből álló zenekar élén, utána az egybegyűlteknek, nagyon-nagyon telt ház volt,  és a kameráknak mondott valami beszédfélét a békéről és a zene hatalmáról (1983-ban jártunk), közben végig fogta valamelyik gyerek kezét, búcsúzáskor pedig megpuszilta a mellette ülő zenészek feje búbját.

Az egyik fiú lelkesülten mondta a folyosón: megpuszilta a fejem! Most két hétig nem mosok hajat!

Amennyire megfigyeltem, már előtte is megpuszilhatta valaki a fejét, mert nem volt épp szállongó a frizurája. De Bernstein nagy ember volt és rettenthetetlen.

Talán meséltem már, hogy gyerekkoromban vagy nem is annyira gyerekkoromban gyakran láttam Kadosa Pált, nem is akárhol, a lakásunkon, fogorvos édesanyám betege volt, ott üldögélt a nagyszobában, amikor megjöttem az iskolából, inkább korábban jött, hogy ne kelljen várni, aminek, persze, semmi értelme nem volt, mert így garantáltan várnia kellett. Anyukám nemrég érkezett meg Amerikából, hallotta Horowitz-ot zongorázni Dallasban, a koncert emlékére hozott magával egy lemezt, nem is bírta ki, megmutatta Kadosának, aki nemcsak zeneszerző és zongorista, de a nagy, ma már egyre felfoghatatlanabbul nagy magyar zongorista-generáció, Kocsis, Ránki, Schiff, Jandó mestere volt. Mit szól Horowitzhoz?

Kadosa meghallgatta a g-moll balladát, aztán csak annyit mondott: ezt így ma már nem lehet játszani.

Nem voltam már annyira gyerek, így az egész szöget ütött a fülembe. Hogy érti, hogy így, és ma és már? Horowitz még élt, ha eljátszotta valahol a darabot, nyilván valahogy úgy játszotta volna, ahogy a lemezen, szóval egészen biztos, hogy lehetett volna úgy és már játszani. De ezt a fordulatot azóta is hallja az ember bizonyos zenészek interpretációja kapcsán. Ahogy Gould Bachot játszik, úgy ma már nem lehet. Nem ajánlatos, azt értem, mert az ember utánzóvá válik, de mit jelenthet ez az „így ma már”? Ahogy az időben távolodunk egy komponistától, egyre jobban értjük őt, egyre jobban meghatározódik, hogyan is kell őt játszani?

Az egész azért érdekes számomra, mert közben néha én is eljutok ehhez az „így ma már nem” legyintéshez, legutóbb akkor, amikor Kentner Lajost hallgattam egy Mozart-zongoraversenyben. Így ma már nem lehet. Nem szalad, nem pereg, a lassú tétel túl nehézkes, az első tétel túlhangsúlyoz, bár ez lehet, hogy inkább a karmester, Thomas Beecham hibája. Így, ahogy Beecham, így ma már nem.

A baj csak az, hogy a CD-n Kentner után Jascha Heifetz játssza a D-dúr hegedűversenyt, ugyanúgy Mozart, ugyanúgy Beecham vezényel, és az egész annyira friss, annyira természetes, gyors és könnyed, mély és visszafogott, hogy csak azért nem mondom, hogy mintha tegnap készült volna a felvétel, mert tegnap már nem élt Heifetz. Akkor hogyan is van ezekkel az idejétmúlt felvételekkel?

Valamiért szeretem a Karinthy Színházat. Persze leginkább csak távolról, mert ami ott zajlik, az csak nagy jóindulattal nevezhető művészetnek, de talán ez is jó benne. Nem művészet, de mégis színház, összeszedi a környék színházra vágyóit, és valamit ad nekik a pénzükért. Színház, de mégis nagyon privát, a falon Karinthy Mártonról készült fényképek, rövid képaláírásokkal, hogy Stockholm, őrségváltás, vagy az öreg hippi, láthatóan ezt még a képeken szereplő állította össze önmagáról. Mintha vendégségbe menne az ember, ahol a meghívók valami színdarabot is előadnak, nyilván nem fogják megváltani a világot. Ámbár belépőjegyet azért kérnek, ez kicsit rontja a pozíciójukat.

Ennek ellenére. A méretek, ez az irinyó-pirinyó színpad, amin mindenki olyan óriásinak látszik, nem a szó átvitt értelmében, hanem valóban, ez a takarékosság vagy micsoda, hogy Bodrogi Gyula A nagymester című darabban ugyanazt a rémes okkersárga kardigánt viseli, mint Balázs Andrea a Margarida asszonyban (legalábbis a plakát szerint). Van ennek bája.

Aztán, ha az előadásokra térnénk rá, azoknak nincs feltétlenül bája, de ki mondta, hogy az előadásokért járunk színházba?

Olyan, mintha szándékosan rosszban akarnék lenni Kern Andrással, pedig épp ellenkező a helyzet. Ezért is volt, hogy a nagy szellemi és egyéb restségről árulkodó Müpa-koncert után, még az éjjel megkerestem az egyik hangoskönyvét, A három testőr Afrikábant, hogy azzal űzzem el a kellemetlen emlékeket, de nem sikerült. Nem teljesen. Először akkor kaptam a szívemhez, amikor azt mondta Vaszilics Fedor Emánuel Várna melletti rokonaira, hogy „Gucseffék”, kifelejtette a névből az n betűt, pedig hát tudjuk, amit tudunk, hogy ők Guncseffék, és hogy klasszikusokat csak pontosan. De hát nincs egy ilyen lemeznek szerkesztője?

Úgy látszik, nincs, mert nem sokkal később a nagy Levin „vorcseszter”-szószról beszél. Pedig a francia nevek és vezényszavak nagyon gondosan mondatnak ki, de úgy látszik, angol felelős nem volt.

Tulajdonképpen nem is ezek zavarnak, hanem Kern hangszínei, ahogy az egyes szereplők megszólalnak. Valahogy erőltetetten sokszínűek, most akkor így beszélek, naivan, így meg reszelősen, de semmi sem az igazi, nem is mindig következetes. Próbáltam erre fölállítani egy elméletet, hogy talán ez Kern parodista tehetségével függ össze, ő, aki csodálatos könnyedséggel, gyorsasággal és egyértelműséggel tud Latinovits vagy Darvas Iván vagy Kállai Ferenc vagy bárki hangján megszólalni, ha a saját hangjánál marad, nem ennyire laza. Ahogy, bocsánat a hasonlatért, az Irigy Hónaljmirigy mindig (többnyire) érdekes, ha valakit utánoz, amikor az a feladat, hogy most a tagok a saját nevükben énekeljenek el valamit, rögvest teljesen jellegtelenné válik. Csakhogy Kernnél nem ez a helyzet, hiszen a hangja annyi mindenre alkalmas önmagában is, hogy mást ne mondjak, szinkronizálta Woody Allent és Richard Gere-t is, az egyik jobb, mint az eredeti, de a másik se béna.

Nem a Kern András-napjaimat élem, de talán elmúlik.

Azt hiszem, Wunderlichnél sokalltam be. Pedig ő volt az új elem, új közreműködő, új dal, és még hegedült is. De énekelt is. Úgy énekelt, hogy színészhez képest… De mindenhez képest is szörnyűséges volt az az óbégatás, mintha valaki most akarná bebizonyítani a kocsmában, hogy ha operaénekes akart volna lenni, most milliók tapsolnának neki. Szóval Wunderlich József bőszen ordította, hogy Mi, muzsikus lelkek, és nem lehetett tudni, hogy most direkt jégre viszik, vagy miért nem szólt neki senki, hogy ez Zerkovitz, és nem a Kacagj, bajazzo.

Rémálom. Voltaképpen rémálom az egész este, nem kellene annak lennie, de hát végig az van, hogy a fene egye meg, én ezt tavaly már láttam. Nem tavaly, tavalyelőtt, de tényleg láttam-hallottam, csak Wunderlich nélkül. Nemcsak a dalokat, de az összekötőszövegeket is, most is úgy kezdődik az egész, hogy „jól fogják magukat érezni, na”, ez még beleférne, lehetne egy mottó az egész előtt, de aztán jönnek a régi dalok és jönnek a régi sztorik, Dózsa László a Szovjetunióban, Latinovits a Tháliában, A Közjáték Vichyben a Vígben. Akkor is volt Hernádi Judit, és akkor is, ő is ugyanezt énekelte (meglepő módon a Sohase monddot), és ugyanezt a történetet mesélte el. Ne már, hogy ennyire öregek vagytok. Vagy én vagyok ennyire fiatal? Vagy mindenkinek kiment már a fejéből, mi történt két éve ugyanitt? De komolyan: még az ing is ugyanaz Kern Andráson.

Vagy ez volna a nosztalgia hatványra emelve, minden évben ugyanolyan koncerten mesélni el, mi volt régen? Értem, hogy csak egy élete van, abból dolgozik, de még abban az egy életben is kell lenni néhány egyéb sztorinak és egyéb számnak is. Mi volna, ha valamelyik világhírű zongorista évről-évre a Mondschein szonátát játszaná el a Müpában? Vagy ez volna a különbség színészet és zenészet között? A zenésznek mégis van repertoárja, de a színész ugyanazt a szöveget löki estéről estére, és néha maga is hitetlenkedik, hogy bejön újra és újra.

Bár most épp nem jött be.

Golo az Állatkert ezüsthátú hímje, negyvenvalahány éves gorilla, családfő, számos gyermek atyja, de hát nem is róla akarok beszélni. Nem is Thomas Mann történész fiáról, akit eredetileg Gottlieb Angelusnak hívtak, és, gondolom, gyermekkori nevét vitte tovább a komoly és szigorú felnőttkorba. Furcsa módon Maeterlinck Golaud-ját németül Golónak írják, nem jöttem rá, hogy miért, de most ő a gondolatmenet hőse.

Hogy milyen Golaud-nak lenni? Vacak. Ahhoz épp elég esze van, hogy rájöjjön, mennyire rossz szerepet írtak neki, hogy nem ő a darab és az opera hőse, hogy a neve nem is illik a címbe, nem lehetne Golaud és Mélisande az opera, csak az, hogy Pelléas és Mélisande. Az gyönyörűen hangzik, a másik meg sután. Azt is tudja, hogy ettől még ő az opera hőse, csak senki nem akar vele azonosulni – nyilván azért, mert így is túl sokan azonosulnak vele, mondhatni, akaratuk ellenére. Mert ezek a szépek és karcsúak csak szaladgálnak az erdőben, nézik a fényt, szeretik egymást, olyan vidéken járnak, amely azonnal elkomorul, ha Golaud arra jár a vaskos lépteivel. Nemcsak arról van szó, hogy kicsoda Golaud a történetben, hanem hogy ő az opera és a közönség is egyben, közönsége annak az operának, amelyben ő énekel. Úgy értem, mi vagyunk az oszloplábúak, akik csak nézik a művet, nézik, és legjobb esetben odáig jutnak el, hogy de nagyon szép ez, hogy felébred bennünk a vágyakozás, szeretnénk ebben a történetben élni, mint ismeretlen negyedik, aki tisztást talál a sötét erdőben. De még ez sem biztos, mindenki úgy jó és ott jó, ahol van. Szóval mi vagyunk Golaud, aki nem ért az egészből semmit, csak látja és hallja a muzsikusokat, látja, hogy ők otthon vannak abban, amit mi az ablaküvegen keresztül nézünk és hallunk. Rólunk szól a darab. De kár.  

Valamiért mindig azt érzem, hogy ki kell tartani Kenneth Branagh mellett. Mert ott volt az Othello, meg ott volt még egyéb Shakespeare, milyen egyszerű színész volt benne. Meg ott vannak a Poirot-k, amik nem nagyszerűek, de mintha nem rajta múlna. De hát akkor kin? Főszerepeli és rendezi is a mozikat, de kicsit vagy nagyon, mind félremennek. Ez a mostani, a Szeánsz Velencében nagyon. És akkor jöhetne egy hosszas-hosszas fölsorolás, hogy miért is, mert hiába színészközpontú a film, azért leginkább Branagh-központú, hogy teljesen értelmetlen volt áttenni a történetet Velencébe, mert akkor erőszakot kell tenni mindenen, és úgy tenni, mintha 1947-ben Velencében nagyszabású felfordulás lett volna halloweenkor, pedig még most sincs. Hiába Velence, hiába a paloták, ha az operatőr minden képi tehetsége ellenére is sablonos gondolkodású, és csak annyit fényképez a városból, amit mindenki, akinek fényképezőgép lóg a nyakában, ferde síkok, vízen tükröződő tornyok.

Nem, nem, már megint nem.

El vagyok keseredve, főleg a bajusz miatt. Mindig reménykedek, hogy jön végre egy új Poirot, akinek nem ez a mini-bociszarv bajusza van az orra alatt, amit David Suchet visel. Mert Agatha Christie ugyan írja, hogy Poirot viaszkolja a bajuszát, de azért azt is mondja, hogy maga a bajusz impozáns. Kenneth Branagh duplabajusza nem viaszkolt, de impozáns. De ebből így nem lesz Poirot.

A magyar Wikipedia azt írja a Pelléas és Mélisande kapcsán, hogy nem volt nagy egyetértés a szövegíró és a zeneszerző között, Maeterlinck kifejezett ellendrukkere volt a darabnak, de hát nincs ebben semmi csodálatos, a drámaírók sokszor nem örülnek, ha megzenésítik a műveiket. Victor Hugót emlegetik, és a Rigolettót, de említhetnék Molnár Ferencet is, aki nem járult hozzá, hogy Puccini megzenésítse a Liliomot – a magam részéről nem bocsátom meg neki.

Maeterlinck és Debussy kapcsolata azonban ennél bonyolultabb volt. Debussy évekkel a Pelléas előtt harcba szállt egy másik Maeterlinck-dráma, a Maleine hercegnő megzenésítéséért, de Maeterlinck végül nem neki adta el a jogokat, hanem az akkoriban operaszerzőként feltétlenül nagyobb hírű (Debussy addig nem írt még operát) Vincent d'Indynek. D’Indy végül nem készült el a darabbal, így amikor a Pelléas megzenésítésére Debussy ismét  jelentkezett, Maeterlinck úgy érezte, érezhette, hogy tartozik Debussynek. Vagy maga sem tudta, mert saját bevallása szerint egyáltalán nem értett a zenéhez. Az egész dolog annyira nem érdekelte, hogy amikor Debussy elkészült a Pelléas első változatával, el sem ment meghallgatni azt, inkább elküldte egy barátját, nézze meg, mi lett az egészből, és hozzájáruljon-e az operához. A barát lelkendezett, Maeterlinck hozzájárult, sőt, azt is kitalálta, hogy az első Mélisande a szerelmese, Georgette Leblanc legyen. Nyilván nem egyedül jutott erre a gondolatra. Debussy nem tiltakozott, állítólag már próbálták is a szerepet, amikor a párizsi Opéra-Comique igazgatója azt mondta: szó sem lehet róla. Az első Mélisande Mary Garden (az opera Sarah Bernhard-ja!) lesz.

Debussy sem volt a saját műve ellensége, tudta, hogy egy jobb énekesnő többet hoz ki a szerepből. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy a kékmadár-lelkű, az emberi érintkezések során szégyenlős Maeterlinck asszonya ügyében félreteszi szégyenlősségét, és botjával esik a zeneszerzőnek. Maeterlinck állítólag a földre vitte a komponistát, és csak Madame Debussy közbelépésére hagyta abba az ütlegelést.

Tény, hogy ezek után nem Maeterlinck volt az opera legnagyobb rajongója, meg is fogadta, hogy soha nem nézi meg a darabot, és csak Debussy halála után szegte meg a fogadalmát. Akkor viszont írt egy levelet Mary Gardennek: Önnek köszönhetem, hogy végre megértettem a saját darabomat.  

Mondtam, hogy menjünk haza, sóhajtotta valaki az 5. felvonás előtti sötétségbe a Pelléas és Mélisande alatt, ami, persze, egyáltalán nem jogos sóhaj, akár a darab fontosságát, akár a magyarországi viszonylagos ismeretlenségét, akár az előadás színvonalát tekintjük. Vagyis, hogy nemcsak fontos, de szép is volt az este, és főleg úgy volt nemcsak szép, de fontos, hogy épp mi nem ismerjük a darabot. Épp mi, akiknek a Kékszakállú herceg vára a nemzeti büszkeségünk, ami jogos büszkeség, de tudni kell hozzá, hogy Balázs Béla Maeterlinckből, Bartók pedig Debussyből dolgozott. Néha valósággal zavarba ejtő a hasonlóság, a darab kezdetén, vagy amikor a hideg és sötét várat emlegetik. Jó volna tudni, Bartók vajon mennyire volt tisztában azzal, hogy a Pelléas kisebb testvérét vagy nagyobb gyermekét írja a Kékszakállúval.  

Igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy délután ment A gyilkos a házban van a Magyar Mozi TV-n, ez se jöhetett volna létre Agatha Christie nélkül, de nagyon jó munkát végzett a számomra egyébként ismeretlen Csizmarek Mátyás. Hogy mást ne mondjak, ezt mondja benne a Koós Jánoshoz érkező zongorahangoló, Peti Sándor: valaha Bartókkal együtt kezdtem a Zeneakadémián, de hiába, akinek nincs protekciója…