Thomas Tallist két mű képviseli a zenei közgondolkodásban, az egyik a Jeremiás siralmai, de régen is hozta el a King’s Singers, a másikat meg a King’s Singers sem tudja elénekelni. Az a nagyobb sláger (biztos ez a jó kifejezés?) egyébként, Spem in alium a címe, negyvenszólamú motetta. Bocsánat, ha nyilvánvaló dolgot mondok: negyven szólam az nem azt jelenti, hogy negyventagú kórus énekel öt szólamban, hanem hogy a negyventagú kórus minden tagja mást énekel. Így ideális esetben negyvenen énekelnek, vagy a negyven többszöröse, volt valami BBC kórusfesztivál, ahol nyolcszázan voltak, lehet, hogy ijesztő végeredménnyel.

Tallisról annyira keveset tudni, hogy csak az egyértelmű a sírfeliratából: csendes, istenfélő ember volt, és viszonylag könnyű halált halt. De a születése például homályba vész, és azt sem lehet biztosan megmondani, miért írt negyvenszólamú kórusművet. Feltételezések vannak, hogy esetleg Mária királynő negyvenedik születésnapjára, vagy ha nem az övére, akkor Erzsébet negyvenedik születésnapjára. Esetleg nem is születésnapra, csak virtusból, mert akkoriban adták elő Angliában egy olasz komponista, Alessandro Striggio negyvenszólamú motettáját. A Spem in alium ebből a szempontból nem is rekorder, Biber Salzburgi miséje ötvenhárom szólamú, és biztosan vannak, lesznek komponisták, akik úgy érzik, lehet még feszíteni a húrt.

Lehet, de nem hiszem, hogy érdemes. A Tallis-művet élőben soha nem hallottam, lemezre gyakran fölveszik, de nem tudom elképzelni, hogy otthoni készüléken teljes lehet az élmény. Az eredeti elrendezés szerint valószínűleg patkó alakban ült a nyolc ötszólamú kórus, úgy énekelt, hát ez két hangszóróval aligha reprodukálható. Az én kettőmmel biztosan nem. Talán nem is kell. Talán elég annyi is, ha tudjuk: van egy ilyen mű. Negyvenen éneklik egyszerre és különbözőképpen, hogy „Soha másban nem reménykedtem, csak Benned, Izrael Istene”.

Örömtelen, de talán nem értelmetlen. Ebben reménykedtem, amikor látszott, hogy, mi ez a Talán igent mondok című film, egy teljesen elrontott vígjáték. Pedig elronthatatlannak látszott, Diane Keaton, Susan Sarandon, William H. Macy a főszerepekben. Plusz Richard Gere, ő egy kicsit nehezebb eset, ha viccesnek kell látszani, mert a pislogáson kívül nincs sok komikusi eszköze, de szerepelt ő már ilyesmiben, és mégis világsiker lett belőle, szóval rajta nem múlik. Nem rajta múlik. De akkor kin és min?

Ezért örömtelen, de talán nem értelmetlen, hátha rá lehet jönni, mi tesz egy filmet rosszá, és akkor talán kiderül, mi tesz egy filmet jóvá. Ha nem a szereplők, akkor maradnak a többiek. A forgatókönyvíró és a rendező, aki most sajnálatosan egybeesik, így amit látunk, az se nem forgatókönyv, se nem rendezés. Úgy értem, egyszerre sablonos és használhatatlan, a szülők keresztbeszeretik egymást, a gyerekek meg csak úgy szeretik, nagyon kell erőlködni a viszály érdekében. Még ez is elmehetne, de a poénok nem poénok, csak nézi az ember, hogy az egyik sírva a kukoricába szórja a drazsét a moziban. Ezen kellene nevetni? Ebben kellene annyi finom, felnőtt érzékenységnek megmutatkoznia, hogy valaki két sorral hátrébb rögtön beleszeret? A korosztályok sem stimmelnek Diane Keaton 78 éves, szuperül néz ki, de nem lehet az anyukája egy huszonéves lánynak. Van egy komikus csúcspont a film kétharmadánál, amikor a szülők összefutnak, akkor úgy két percig nevetgélnek a moziban, aztán a humor már kísérlet szinten sincs jelen, valaki monologizál a házasság szépségéről. Kérem vissza a mozijegy árát.  

Mielőtt minden veszne, már otthon megnéztem mi az a H. abban, hogy William H. Macy. A megoldás: Hal. Szóval van egy Oscar-jelölt amerikai színész, akinek két magyar állat is van a nevében.

Volt nekünk otthon, régen egy Louis Armstrong-lemezünk. Illetve az a csodálatos, hogy most is megvan, most is ugyanúgy szól, mint ötven éve, illetve még jobban, mert a régi, politúros szekrénykébe épített lemezjátszót azóta egy sztereóra cseréltem. A lemez meg csodák csodájára nem karcolódott össze, pedig elég sokat hallgattam. Louis and the Good Book volt a címe, mint sejthető, Armstrong gospelt énekelt és trombitált, persze átigazítva a saját hangszínére. A oldal második szám volt a Shadrack. El nem tudtam képzelni, mit jelenthet a szó, de mivel Armstrong olyan ritmusosan és visszatérően énekelte, arra gondoltam, hogy ez olyasmi, mint a rock ’n’ roll, mindent jelent és semmit, nincs olyan dal, amelyben ne lehetne alkalmazni, és ne lenne a helyén. Az világos, hogy a rock ’n’ roll végül nagyobb karriert futott be, de Shadrack se rossz. Főleg a kiegészítéssel, amit pontosan nem értettem, de körülbelül az volt, hogy Michel és a vén digó.

Az évek jöttek-mentek. Egy idő után rájöttem, hogy aligha mondta azt Armstrong, hogy vén digó, de el nem tudtam képzelni, hogy mi a valóságos szöveg. Mi több, nem is foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, hogy újra kezembe került a lemez, A oldal második szám. Valamit azóta javult az angol szövegértésem, így döbbenten hallgattam, hogy úgy kezdődik a dal, „There was three children from the land of Israel.” Ez egy bibliai történet, nem rock ’n’ roll. Shadrack még így sem jelentett semmit, Michel tévút, és a vén digó, na azt végre megértettem, Abednegó. Szóval Sidrák, Misák és Abednegó, akik nem voltak hajlandóak leborulni Nabukodonozor arany bálványa előtt. A jóindulatú emberek följelentették őket, jött a tüzes kemence, a dal szerint tizenegyszer melegebbre fűtve a szokásosnál, hogy a király emberei mind megégtek, de odabent Sidrák, Misák és Abednegó derűsen beszélgettek az angyallal.

Igyekszem minél kevésbé profetikus vagy bibliai lenni, de azért ez egy jó tanulság: a végén minden kiderül. Mindenki derül.  

Mégis Francis Fukuyamának volt igaza, vége a történelemnek. Tudom, hogy maga a történelem cáfolta meg a saját végéről szóló könyvet, és megint háború van, megint évszámokat tanulunk és fognak tanulni unokáink, de a moziban egy nagyszabású és igazán jó film arról szól, hogy hogyan készült el egy kosárlabdacipő. Legközelebb a korpásodás elleni sampon feltalálása lesz a téma… - ja, az már volt, de akkor még viccnek szánták.

Egyébként tényleg jó a film, megint ez a Ben Affleck-meglepetés, hogy ért hozzá, tudja, hogyan kell képsorokat egymás mögé illeszteni, milyen zenét kell választani hozzá, kik legyenek a színészek. Ő maga meg a barátja, Matt Damon. És Viola Davis, aki viszonylag keveset van a vásznon, mégis mindenkit lemos. És megy tovább a film családias jellege, Viola Davis filmbéli férjét az életbeli férje alakítja. Ők a Jordan-házaspár. Van egy híres fiuk, akiről a tornacipőt elnevezték.

Lehet, persze, azt mondani, hogy ez is történelmi film, először fordult elő, hogy a sportszergyártó nemcsak ráírta a sportoló nevét a cipőre, de százalékot is adott a névhasználatért, ekkor kezdődött, hogy a sportolók, és főleg a fekete sportolók maguk is meggazdagodtak a többnyire fehérek uralta gyártásból. Michael Jordan adatait ki is írják a film vége felé: most is évi 400 millió dollárt keres a cipőn, pedig sok-sok éve visszavonult. El lehet képzelni, mit hoz a konyhára a szerződés a Nike-nak.

El kellene dönteni, hogy akkor most ki szerződött jobban. A cég, amely végeredményben megvett egy egész embert, vagy az egész ember, akit busásan fizet élete végéig és még azon is túl a cipőgyár. Vagy nem kell eldönteni, mind erre vágyunk, jöjjön egy számítógépgyár, és fizessen 400 milliót, lehet forint is, hogy ezen a gépen írja a blogját. A lelkiismereti részt majd én megoldom.

Tolom, tolom, lassan már két hete, de nemigen van hová tolni. Meghalt két kedves énekesem, akiknek feltehetően soha nem mondtam el, hogy kedves énekesek, pedig szerettem a hangjukat, a hivatalos lényüket, úgy értem, azt, amit láttam belőlük a színpad innenső oldalán.

Bár Szonda Évával találkoztam a színpad másik oldalán is, szegedi operabemutató után valamiért úgy fel voltam lelkesülve, hogy gratulálni akartam az egyik fellépőnek. És jött a színház egyik dívája, Szonda Éva, egy kicsit sem dívaszerűen, egy kosár pogácsával a kezében. Egy pillanatig mintha bizonytalankodott volna, aztán megkínált. Két pillanatig bizonytalankodtam, aztán elfogadtam, ő meg mondta, hogy nyugodtan, nem kötelezem el magam a művészete mellett.

Azért elköteleztem magam a személye mellett. Utána mondták, hogy ez legenda, Szonda Éva pogácsája. Ilyenek tartanak össze egy társulatot. Nem tudom, ki süt most pogácsát a szegedi bemutatókra.

Egri Sándort valami operabarát találkozón hallottam először, zongora mellett állt, megküldte alaposan, akkor döbbentem rá az egész Sztentór-jelenségre, a hang tényleg fegyver is lehet, ha ez az ember ráénekel valakire az biztos vigyázzban áll. Az Operaházban azért nem lett belőle fegyver, nem tudom, miért, kis szerepekre túl nagy volt, az ember azt várta, hogy mikor kap végre főszerepet, de azokban mintha nem érezte volna kényelmesen magát, a hang is nagyot szólt, de gyorsan fáradt, a gonoszság szépségeit nem mutatta meg vele. Talán nem volt elég gonosz.

Furcsa módon vele is találkoztam civilben, békésen siklottam a Balatonon, amikor egy ismerős figura óvakodott föl a jégre. A meglepetéstől mindketten elvigyorodtunk, valószínűleg én voltam jogosabban meglepve, az ember hajlamos azt hinni, hogy télen az operaénekesek vattába bugyolálják a torkukat, és várják az olvadást. Nem ez a típus volt.

Megáll Andrés Gabetta a Bach d-moll hegedűverseny első tétele után, illetve mi állítjuk meg, lelkes közönség vagyunk, ha a zenészek abbahagyják, mi tapsolunk. Ez volt a koncert első részében is, bár akkor önálló áriák és tételek hangzottak el, csak az volt kínos, hogy a Máté-passióból való arioso és ária közé is tapsolást ékeltünk. Most mindenesetre a szólista Gabetta szól egy-két szót, ami talán magyarázat, hogy miért játszotta a hangoknak csak úgy kétharmadát el, azokat is vitatható tisztasággal, ez a hegedűverseny átirat. Csembalónál más, de itt nagyon sokat kell dolgozni. Van ilyen, ha az ember Bachot játszik.

Ha csak az volt a cél, hogy kedves közönség, ne tapsolj már a tételek között, nem sikerült elérni. Vagyis nem rögtön, utána a Bach-kantáta már egyben lemehetett.

Furcsa koncertműsor, az első részben Best of Bach jelleggel, plusz a Pachelbel Kánon, hogy minden még furcsább legyen, a második részben viszont hosszabb egységekkel, a hegedűverseny mellett egy szólókantáta, az Ich habe genug. Nemcsak Andrés Gabettának volt nehéz estéje, az oboistát is láthatóan túlterhelték. De nem is ők voltak a hősök, hanem az énekes Benjamin Appl. Appl a német baritonhagyományok folytatója, új Fischer-Dieskau, új Hermann Prey és Walter Berry, de mindegyiküknél csinosabb, ami soha nem hátrány, de ma még fontosabb, mint annak idején. Sajnos a hangja nem annyira szép, mint a kollégáké, lent alig szól, az előadás azonban átgondolt, okos és kidolgozott, egy pillanatra sem unalmas. Akire régóta vártunk, akitől reméljük, hogy a dalénekesi hagyományokat újraéleszti, aki köré nem kell színpad, jelmez, smink (na jó, az van rajta, de nem színpadi), önmagában is elég érdekes, az éneklése is annyira aprólékos és mégis az egészet szem előtt tartó, hogy leköti a közönség figyelmét.

Nem pont az, de közel van hozzá. Ott jár a fűvel benőtt ösvényen, és talán biztat másokat is, gyertek velem. Gyertek utánam.

Kicsit mindig zavart, hogy a szenvedésből művészetet kreálunk, a szörnyűből szépet, az együttérzésből szórakozást. Inkább csak elvi a zavar, de mégis: hogy van ez? Arról beszélünk, hogy megalázták, összeverték, megölték, és ehhez igyekszünk a legkifinomultabb eszközöket fölhasználni, nagyszerű kórusokat és zenekarokat, pompázatos énekhangokat, mert így jobban átéljük Jézus szenvedéseit. Nincs itt némi ellentmondás?

Egy próbát megér. Jöjjön tehát a magyar passió, a Hungaroton 1979-es kiadású lemeze, amely az 1976-os előadás rádióváltozata, akkor ez óriási esemény volt, talán először lehetett hivatalosan, a Zeneakadémián előadni a Máté-passiót, de ebben nem vagyok egészen biztos. A lemez mindenesetre hiánypótló szándékkal készült, látható, hogy csak magyar nyelvű felirat van rajta, és valószínűleg be is töltötte ezt a feladatát, amennyire emlékszem, minden háztartásban meg lehetett találni – már ahol volt lemezjátszó.

Csak hát nem elég rossz. Úgy értem, nem a hangrögzítés történetének legnagyobb csodája, de a Máté-passió, Hamari Júliával, aki akkor már világhíres passió-specialista és Bach-énekesnő volt. A tempók klempereri súlyúak voltak, a játék azért nem, visszatérő élmény, hogy egészen jól kezdődik el egy ária vagy egy kórus, de aztán bepunnyad, inkább topog, mint halad, de semmi hősiességet nem éreztem a hallgatása közben. Talán az Evangélista miatt, akinek van némi affektáltság az orgánumában, de hát itthon még ilyen sem volt, vendégművészt kellett hívni. Arra nem jó, hogy bizonyítsa, akkor nagyobb a részvét, ha kibírhatatlan az előadás, de nem adom föl: kell lennie iszonyatos felvételnek a világban.

Van a pillanatban, már ha pillanatnak lehet nevezni egy egész koncertet, valami különleges ünnepélyesség. Itt vannak a komponisták. Ők voltak, vannak az elmúlt hetven év. Ligetit játszanak, Eötvös Péter vezényel, és a nézőtéren ott ül Kurtág György. Már megint a Müpa a zenei világ közepe, a legközepe.

Megilletődöttséget félretéve megint csak odajut az ember: ez a világ közepe. A Klangforum Wien játszik, és a program a nagy versenyművek, Kamarakoncert, Hegedűverseny, Csellóverseny, Zongoraverseny. Elképesztően tisztán és határozottan szól minden, nincs a bizonytalanság, hogy szabad-e locsolni, húzni, fújni, ütni, csak követni kell Eötvös kezét, és akkor pontosan megy minden. Vagy minden, amennyit én ebből a zenéből hallok. Annyira együtt van a szólóhegedű és az ütőhangszeres játékos, hogy először csak azt nézem, hogy lehet ilyen furcsa hangja a hegedűnek, csak aztán látom, hogy mert nemcsak a hegedű szól.

Amúgy szól, mindenki pompás, most van is némi összehasonlítási alap, mert két hete is játszották a Csellóversenyt a Zeneakadémián, az sem volt gyenge leosztás, Perényi és a Fesztiválzenekar. Ez a meggyőzőbb, Fenyő László és a Klangforum, pedig az akusztikai viszonyok inkább a Zeneakadémiát segítenék, annyira halkan kell játszani. De így is jó, hogy az ember voltaképpen nem tudja eldönteni, már szól-e a darab, vagy mindjárt. Ha nem hallom, akkor is szól, ha nem szól, az is a darab.

A Zongoraverseny vitéz szólistája Fejérvári Zoltán, csak alkatilag meglepő, hogy ez a sovány fiú mennyire jól bírja a kiképzést, összeállhatnának Fenyővel és Kelemen Barnabással egy trió erejéig, én jönnék boldogan. De most meg itt vagyok boldogan, és nézem, hogy azért a Hegedűversenyhez Kelemen Barnabás fölteszi a szemüvegét, nagyon kell nézni a kottát. Aztán a Csellóversenyhez Fenyő László is fölteszi a szemüvegét, azt is nagyon kell nézni. Fejérvári már szemüvegben érkezik. Eötvös Péter… ő még nem. Ifjúság, sólyommadár.

Hamisképspotting? – kérdezi valaki, nem tőlem, hanem művészettörténészek egymás között. Ez is tanulság, hogyan lóg át az egyik kiállítás a másikba, olyan hatása volt a Vaszarynak, hogy Gulácsyig tart. Nekem, kívülről úgy tűnik, nem olyan tragikus a helyzet, mint Vaszarynál volt, nem mintha minden képért garanciát lehetne vállalni, van például egy olyan is, amelyik jobban illene a Rejtő Jenőt képregényesítő Korcsmáros Pál életművébe, mint Gulácsyéba, de azért Gulácsy  a főhős. Annyira főhős, hogy az ember alig tud a képekkel foglalkozni, jobban megfogja az ötven életévéből tizenhatot elmegyógyintézetben töltő festő lelke. Lelke? Teste? Agya, szíve? Ez az örökös elvágyódás, amit ismerünk mindannyian, akik még most is Olaszországba szaladunk, ha lehet. Ő is ezt tette. És ha nem ott volt, akkor festette az álomvilágot, és amikor azt sem lehetett, akkor inkább semmit. Megsértődött az életre. Vagy ő, vagy csak az agya, nem tudom. Egyszer kérdezték tőlem, hogy ha annyira jól érzem magam Olaszországban, akkor miért nem költözök oda? Mondtam, hogy mert ha ott rosszul érzi magát az ember, akkor már nem tud hová menekülni. Mintha pont ez történt volna Gulácsyval, aki Velencében tudta meg, hogy kitört a világháború. Onnét már csak a vigyorgóba lehet menni.   

A zenei közgondolkodás szerint Peter Schreier is azok közé tartozik, akiknek nem kellett volna. Úgy értve, hogy nem kellett volna megpróbálkozni egy második karrierrel, be kellett volna érnie a tenorvolttal és tenormúlttal, így is elképesztő pályát futott, azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerül átlépni a német vasfüggönyt, és nyugaton is karriert tudott csinálni, énekelt a legjobb helyeken, a legmenőbb karmesterekkel, legyen ennyi elég. De ő vezényelni kezdett, bár énekesekből ritkán lesz jó vagy elfogadott karmester, nekem is úgy tűnik, hogy van némi ellentmondás az éneklés egyszólamúsága és központi szerepe, meg a karmesterség átfogó zenei gondolkodása és irányító szerepe között. Ennek ellenére azért lehet mondani sikeres énekes-karmestereket, most hamarjában René Jacobs és Nathalie Stutzmann jut az eszembe. Peter Schreier nem.

Ehhez képest nagy és kellemes meglepetés volt a régi János-passió. Nem az eredeti, Philips kiadvány van meg, hanem még az NDK Centrumból vásárolt Eterna-változat, ha jól tudom, ez olyasmi volt, ahogy nálunk a CBS és a Hungaroton dolgozott együtt, mi adjuk a kórust és a zenekart, ti hozzátok az énekeseket, és cserébe miénk a szocialista országokban a terjesztés. Az NDK-ban azért összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a zenekari feltételek, de erről majd egyszer mesélek. A lényeg most az, hogy nagyon jól indul a János-passió. Úgynevezett HIP, historically informed performance, modern hangszerek játszanak, de használják a korhű előadások bizonyos tanulságait, kisebb a kórus, a tempók élénkebbek és sarkosabbak. A kórus pompásan szólal meg, aztán maga Schreier az Evangélista, kicsit a Mozart-operák világát hozza a passióba, de ez talán nem szándékos. A continuóban orgonát és csembalót is használ, egyébként is igazi őrült orgonistája van, Christine Schornsheim, rázza-cifrázza, lehet érte szeretni.

Menet közben aztán csökken az ember lelkesedése, már Robert Holl is kicsit furcsa Jézus, inkább az Istent hangsúlyozza, nem az embert, jól megküldi a hangokat, szól, mint az ágyú, mintha ez a sok szenvedés és szörnyűség nem is vele történne. A leggyengébb pont a szoprán Roberta Alexander, nagy vibratóval énekel, és az első áriában pont ott kell egy kicsit megnyomnia a levegőt, amikor odaér a szövegben, hogy freudigen Schritten, hogy boldog léptekkel követné az Urat, minden hallatszik, csak az nem, hogy olyan nagyon boldog volna ezekkel a magasságokkal.

1989-ben jelent meg a lemez, csak onnét lehet sejteni, remélni a rendszerváltás közelségét, hogy a passió szövegét is mellékelték az albumhoz, ezen ne múljon, ha dőlni kell, dőljön a fal.