Nem is tudom, érvényes, vagy mire érvényes kifejezés ma a hi-fi, mintha fölváltotta volna a high-end, szóval aki hifista, az talán csak drága készülékeket vásárol, hogy zenét hallgasson rajtuk, a high-end őrült meg méregdrága készülékeket vásárol, hogy élvezze a gitár húrjának pendülésében azt a fémes mellékízt. Olyan, mintha elítélném őket, pedig csodálom a társaságot, ahogy hajtanak valamit, ami nem is a tökéletesség, hanem valami más, bizonyos értelemben nem mérhető, más értelemben meg nagyon is, soktízmilliónál kezdődik. Ami a mérhetetlenséget illeti, azért eszembe jut egy régi high-end manus, Kővári Péter, aki fölszerelte a csigákat a plafonra, hogy a hangszórókábelek ne érintsék a földet az erősítőből a hangszóróig vezető úton. Na és, jobb lett? Kicsit elgondolkodott: körülbelül negyvenezerszer.

Eszembe jut valaki más is, Kocsis Zoltán, akinek Mission hangfalai voltak. Aki ismeri ezeket a dolgokat, tudja, jó minőségű készülékek, de meg sem közelítik, vagy épp csak megközelítik a high-end színvonalát. Hogyhogy csak ez, kérdeztem tőle, és azt gondoltam, azt feleli majd, hogy hát ő valóban zenél, nincs szüksége más által játszott zenékre. Vagy hogy annyi szól a fejében, nem érdemes nagyon befektetni emiatt. Ehelyett azt mondta, neki aztán mutathatják a legjobb és még annál is jobb készülékeket, ő nem hallja a különbséget.

Nem hallja? De hát én is hallom, az szellősebb, az dögösebb, ez fürgébb, az erőteljesebb. És akkor ő nem hallja, aki, ha tizennyolc nagybőgő játszott egyszerre, akkor is meghallotta, hogy a tizenhetedik G helyett D-t húzott? Hogy lehet?

Most arra gondolok, hogy a zenehallgatás talán fantázia kérdése is. Úgysem pont az szól, csak valami hasonló. Van, akinek egy zsebrádió is elég, hogy kiegészítse az információt, és meg tudja mondani, mi szól és hogyan, és van, akinek föl kell lógatnia a hangfalkábeleket azért, hogy egy centiméterrel közelebb kerüljön a lényeghez. Nem adjuk fel.

Elsőre olyan, mint valami ajándék a műfordítónak. Alaina Urquhart könyvének az a címe, hogy The Butcher and the Wren, lehet sejteni, hogy ez nem a Háború és béke, de miért ne lehetne színvonalasan is borzongatni a hátakat? Ráadásul a két szó angolul szép távolságra van egymástól, a mészáros és a micsoda? Csalacsattogató, ezt a megoldást is fölajánlja a szótár, de alapjában véve az ökörszem. Ami angolul nem függ össze, az magyarul hirtelen titkos kapcsolatra talál, a mészáros az ökörrel és az ökör szemével mégis valóságos kapcsolatban van, ránéz az áldozat a gyilkosára, de menő.

Sajnos menet közben kiderül, hogy a Wren nevet a főhősnő maga választotta önmagának, magyarul meg nem valószínű, hogy valaki bemegy a hivatalba, meg szeretném változtatni a nevemet Kovács Zsuzsannáról Kovács Ökörszemre.

Tényleg elképesztően gyatra szöveget lehet olvasni, egy darabig átkoztam a fordítót, hogy miért ennyire ócskák a mondatai, folyton átüt rajtuk az angol eredeti, de ha nem üt át, akkor is olyasmiket mond, hogy „a tömeg, akik”, meg hogy „hirtelen ötletből választotta őt, és nem is fontolta meg”. Ez van hármasával, minden oldalon. Aztán rájöttem, hogy akár az idő szorította a fordítót, akár nem, arra biztosan nem volt ereje, hogy még egyszer elolvassa, amit írt. Talán nem az ő hibája, hanem Alaina Urquharté.

A könyv csábereje az, hogy a bájos szerző egy kevéssé bájos foglalkozást űzött: boncmester volt, mielőtt íróvá vált volna. Ennek megfelelően első kézből van információja arról, hogy néz ki belülről a hullaház, hogyan kell átvágni a bordákat, meg az ehhez hasonló nyalánkságokról. Csakhogy ettől még nem válik íróvá az ember, a szöveg és a történet erősen közhelyes, az élményanyag a filmekből táplálkozik, amit nem is nagyon titkol az író, folyton olyan fordulatok vannak benne, hogy „úgy nézett hátra, mint Buffalo Bill A bárányok hallgatnakban”. Nem nagy szakmai kihívás ezt lefordítani. Bezzeg újraolvasni! Vagy egyáltalán: elolvasni.  

Az a különös dolog történt, hogy még karácsony előtt olvastam, vagyis épp ez az érdekes, hogy nem olvastam egy cikket a Narancsban. Szőnyei Tamás írta, és popzenei besúgásokról szól, leginkább arról, ami a Club együttes körül történt, de mivel soha életemben nem hallottam a Club együttesről, könnyű szívvel lapoztam át az oldalakat. Az emberek besúgták egymást, jó volna megvetni őket ezért, de soha nem lehet tudni, hogy kit miféle zsarolással szerveztek be, nem biztos, hogy harminc ezüstért adta el mindenki a becsületét, az vesse rájuk az első követ, aki annyira biztos magában, hogy mer kövek után hajolgatni.

Csakhogy még aznap este, lemezböngészés közben erre a lemezre találtam, amiről soha nem tudtam, hogy van, biztos, hogy nem régóta lapul nálam, valami hagyatékból emelhettem ki, talán érdekes, hogy énekelték a hatvanas években a Speedy Gonzalest, ha nem Koós János volt az elkövető. Meg volt egy másik olasz sláger is rajta, amit bírtam eredeti változatában, a Tintarella di luna. Mire hazaértem a lemezzel, már csökkenhetett az érdeklődésem, de most, valami érthetetlen okból, pont a cikk megjelenésekor előkerült a korong.

Ami a zenei anyagot illeti, finoman szólva is elhanyagolható. A sztárénekesnő Ines Taddio nem akkora sztár, a Speedy Gonzalest németül énekli, és ha utánakeres az ember, akkor német filmekben találja meg a nyomait. 1962-ben lépett föl Debrecenben a Bartók teremben, konferált Petress István, közreműködött a Club együttes. Amolyan nyelvzseninek látszik a nő, tényleg szép németséggel énekel, bár a bestimmt szót besztimmtnek mondja, viszont az egyik dalban magyarul mondja a szöveget. Épp csak megörülhettem neki, hogy talán még él, 1928-ban született de kiderült, hogy 2021-ben meghalt.

Ami a Club együttest illeti, csodálatosan kifejezéstelen nevük volt, de mintha akkoriban erre lett volna igény, a Metró se volt egy világraszóló név, és, később, ugye, volt olyan is, hogy M7. Egyébként is a Club viszonylag érdekes szó, ha tudja az ember a zenekar történetét, a tagok 56 után menekültek el, és egy ideig Törökországban, egy NATO-katonák által látogatott klubban játszottak. Aztán hazajöttek, de nem bírták nagyon sokáig, a tagok közül a Nikolics-ikrek végül Svédországban települtek le, és ha nyomuk nem is veszett, nem nagyon tudni, mi lett velük.

Nikolicsék két számot is írtak az Ines Taddio-lemezre, az egyik címe Téli napsütés, a másiké Kisvasúton, ilyesmiket adtak azelőtt a rádióban Melódiakoktél cím alatt. De Nikolics Ottónak van egy főműve is, a Mi fáj? kezdetű Zorán-dal. Gyerekként elég sokat kellett ezt hallanom, valahányszor a Patyolatban leadtam a szennyes ruhát, és elkérték a nevet és a címet, az ottani munkaerők vagy ezt, vagy a Fáj minden csókot kezdték el énekelni. Nekem sem volt könnyű, nemcsak a Club együttes tagjainak.

Gondolom, poénnak indult az egész, amikor Annie Leibovitz kitalálta, hogy Pelét így fényképezi le. Csak a lábát, hiszen az az egész ember lényege, azzal rúgta a labdát, azzal kereste a kenyerét, attól lett legenda. Akkora legenda, hogy még az Egyesült Államokban is hallottak róla, ahol akkor még a foci egyáltalán nem volt nagyra becsült sport. A kép meg szép lett, jó lett, az ember megbámulja az elgyötört lábfejeket, annyira nincsenek is elgyötörve, én magamban azt hittem, a kiérdemesült labdarúgók lába sokkal rosszabb állapotban van. Hát, ugye, a köröm az meg van viselődve, meg tyúkszemek is akadnak, de korosztályosan (ámbár nem tudom, Pelé hány éves volt a fénykép készítésekor) lehetne rosszabb is.

Poénnak jó, de nem vagyok biztos benne, hogy igazságos is, nem mintha a poénok arról híresültek volna el, hogy mennyire igazságosak. Mindenesetre bármikor, amikor túlságosan okosnak képzelem magam, leülök egy focimeccs elé, hogy tisztázzam a dolgokat. Ott vannak a labdarúgók, akiket az ember még a sportolók között is meglehetős tulkoknak képzel, aztán mégis: ők látják, amit én nem. Most nem a lesszabályra gondolok, azt fölfogom, de hogy 4-4-2 vagy 5-4-1, azzal már gondjaim vannak, hogy meg kell-e most nyitni a szárnyakat vagy épp ellenkezőleg, átlövésekkel kell próbálkozni, arról fogalmam nincs, és az ilyesmi biztos, hogy nem egyszerűen mesterséges problémák megoldása vagy meg nem oldása, hanem stratégia, csoportlélektan, szervezés. Valaha ettől függött, hogy van-e mit enni, és hogy leölik-e a törzset vagy a törzs öl le másokat. Fényképezhette volna Pelé fejét is Annie Leibovitz. Ahogy róla sem az volna a legszebb portré, ha a fényképezőgépét fényképezik le.  

Szilveszteri és újévi koncertek törnek ránk, aki nem akar megakadni a bécsinél, annak ott van a berlini, megnézhető az interneten vagy az Uránia moziban élőben, Kirill Petrenko vezényli, és Jonas Kaufmann is énekel majd. Berlinben azonban nem ez a legörömtelibb esemény, hanem hogy Daniel Barenboim visszatér. Az ember el volt kámpicsorodva, amikor lemondta egymás után a fellépéseket, nem szokott ez jóra vezetni, aztán váratlanul Barenboim megjelent a Les Vents Francais koncertjén a színfalak mögött, Messi-mezben, nem állítom, hogy mintha mi sem történt volna, de akkor talán nézte a meccseket. Este és holnap Kilencedik szimfónia lesz nála a műsor a Berliner Staatsoperben.

Ki örülne ennek? Persze, mindenki, de Magyarországon ki örülne a legeslegjobban? Alighanem Katona Júlia, valószínűleg ő volt Barenboim legnagyobb hazai rajongója. Megbeszélhetnénk este, holnap este a Müpa újévi koncertjén, ha megbeszélhetnénk még bármit is. Igazán jókat tudtunk koncertek előtt és után társalogni, ő felhánytorgatta a sérelmeit, amelyeket a kritikákkal követtem el, nem elsősorban őellene, de ellene is. Közben, utólag bevallhatom, én azt sem tudtam, hogy neki mi a neve, de ez egyikünket sem akadályozta a társalgásban, csak hát túl sokat beszélgettünk már ahhoz, hogy be lehessen mutatkozni. Azt tudtam, hogy tévés volt, meg hogy Lőrincz Andrea barátnője, meg elszánt barenboimista. Egyszer az édesapját is említette, nem Barenboimét, hanem a sajátját, aki valamelyik híres operaházban csinált valamit, de soha semmit nem kérdeztem meg normálisan, most meg már nincs kitől. Október 30-án halt meg.

Az ő emlékére (is) hallgattam tegnap Barenboimot és a Chicago Symphonyt, pompásan játszottak Bernsteint, elképesztő zenekari hangzással Ravelt, aztán jól felhúztam magam a Trisztán és Izolda előjátékon és a szerelmi halálon. Volna egy-két szavam, kedves Júlia, ha hallanád.  

Amennyire meg tudom ítélni, épp nagy igazságtalanság történik Vaszary Jánossal, és nem is értem, hogy miért. A történet, persze, szép, és meglehetősen hatásos is, jó sokan vannak a Nemzeti Galériában, többen, mint amennyit a tér elbír, vagy nem is tudom. Már ez is dilettantizmusra utaló jel, a terembejárati ajtónál, a szűk folyosóra helyezték el az első és legfontosabb olvasnivalót. Még ha le is mond valaki arról, hogy a szöveget végigolvassa, akkor is át kell verekednie magát türelmes és érdeklődő embertársain.

A lényeges olvasnivaló meg arról mesél, hogy Vaszary hagyatékából a Nemzeti Galériába került két tekercs, kétszer húsz föltekercselt olajkép, amelyeket soha senki nem látott, soha nem beszéltek róluk, soha nem reprodukálták, de milyen jó, hogy van Liget projekt, milyen jó, hogy egyesült a Galéria meg a Szépművészeti Múzeum, mert most ezek a képek a költözködés során előkerültek, és nincs többé megfosztva a közönség a látványuktól.

Tényleg szép, túl szép is, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért is történhetett mindez. Miért fest Vaszary olyan képeket, amelyeket aztán föltekercselve besuvaszt a szekrény mélyére? Mindjárt két megoldás is eszébe jut az embernek. Az egyik, hogy talán nem is ő festette a képeket, ez Vaszarynál megesik, szerintem a kiállításon is látható néhány olyan festmény, amit Vaszary nem hogy nem festett, de nem is látott. Ha valakinek sok korszaka van, akkor könnyen így járhat, jönnek mások, akik tudják utánozni valamelyik korszakát, de hogy olyan kép is kint legyen a falon, amelyik egyik Vaszary-korszakba sem illeszthető, az legalábbis aggályos.

A szép történetnél maradva inkább arra gondolok, hogy mégsem volt Hitchcock, nem tett félre képeket az örökösöknek, akik azokat majd szépen és apránként eladogatják, és boldogan élnek belőle (ha ezt tervezte, az özvegy keresztülhúzta a számításait, amikor a göngyöleget a múzeumnak adományozta), hanem egyszerűen van ilyen, nem sikerült a kép, nem ezt akarta, nem tetszett neki, nem azok lettek a színek. Ha most ezeket a képeket a gondatlan utókor ömlengő szavakkal, táncoló pillangókat és főműveket emlegetve lógatja ki a falra, akkor nemcsak arról van szó, hogy Vaszary szándékai ellen cselekszik, hanem valami rövidtávú érdekért feladja a hivatást, ha ugyan lehet egy múzeumnak hivatása. Ahelyett, hogy rendet teremtene a fejekben, ez is Vaszary, az is Vaszary, ez nagyszerű, ez meg nem sikerült, előfordul az ilyesmi a legnagyobb festőkkel is, együtt állítja ki a nagy alkotásokat a műtermi hulladékkal. Az emberek meg, érthető módon, az ezüst keretbe foglalt, újonnan fölfedezett képeket fényképezik, mert hát az nem volt eddig látható. Otthon majd nézegetik, nézegetik a telefonokat, és arra a következtetésre jutnak, hogy azért ez a Vaszary, biztos jó tanár volt, de mint festő…   

Találtam a dzsumbujban egy Peter Schreier-lemezt, és tényleg semmit, de semmit nem vártam tőle, Schubert dalciklusa, A szép molnárlány. Biztos szép lesz, miért is ne lenne az, még ha a kíséretet egy fortepiano szolgáltatja is, illetve az azon játszó Steven Zehr. Szép, de akkor mi van? 

Eterna kiadás az NDK Centrumból, hogy tovább hervasszam magam. A nyolcvanas évekből, amikor már Schreier túl volt a csúcson. Nem mondom tovább, mert nem volt túl a csúcson, gyönyörűen énekel, gyönyörűen és okosan, kifejezően, aprólékosan, de mégsem veszik el a részletekben, megvannak a nagyobb és még nagyobb ívek is, miközben egy strofikus dalt annyi színnel és változatossággal énekel, a szövegnek megfelelően, hogy bárcsak tovább tartana. Olyan szomorú lesz a dalciklus végére az ember, amilyennek soha nem képzelte volna magát, hiszen örülni kell, hogy így énekel valaki, és meg is marad annak a nyoma.   

Persze Schreier szerencsés énekes volt, bőségesen hagyott nyomot maga után, Fritz Wunderlich halála után ő örökölte a német lírai tenorságot, pedig bizonyára gondot okozott neki a DDR-ség, de engedték nyugatra menni, és ő visszatért Drezda és vidékére, ott született, Meissenben, ott is halt meg, Drezdában, három éve, karácsonykor. Annyira bőven hagyott maga után nyomot, hogy azon ritka énekművészek közé tartozik, akinek még a mutálás előtti hangját is lemezre vették, Schreier alt szólista volt a híres Kreuzchorban, mert ez is meglepő tény, a tenorok többnyire altok fiúként, míg a baritonok inkább szopránok. Hozzá hasonló, mármint olyan, aki mutálás előtt és után is lemezre énekelt, nem sok jut eszembe, csak még a bariton Simon Keenlyside, aki valóban szoprán volt Cambridge-ben, és a Good King Wenceslast elképesztő angyalhangon danolja az egyik lemezen.  

A szép molnárlánynál maradva, az ember persze szeretne rájönni, hogy mitől is van úgy oda, mi az, amit Peter Schreier annyira tud, ami más, mint a megszokott utazás az erdőből a folyó fenekére. Talán a tenor hanggal van összefüggésben, mert a dalciklust, ha nem is kizárólag, de inkább baritonokkal szoktam hallgatni, akik nagy, érzékeny medvebocsok, hullik a könnyük, mint a záporeső, de tudja az ember, hogy ez csak valami mimózaság. Abba is bele lehet halni, de mintha a halál csak fenyegetés maradna, félelmetes és titokzatos. Schreiernél meg mintha egyenesen arra mennénk, mint valami lemming, minden dal a következő lépés az úton, és nincs is másik út, egy pillanatra sem lehet azt hinni, hogy a molnárlányka a bozontos szakállú vadász helyett ezt a kis szemüveges nyüzügét is választhatná. Mintha a majdnem szerelemnél csak ez lehetne nyomasztóbb: a lehetőség teljes hiánya. Vesztettél, legény, kár volt fölvenni a lapokat, de ha már megtörtént, dobd be. Ennyi jutott, húsz dal. Másnak ennyi sincs.

Több benne a szellem, mint amenyinek látszik. Nem a kísértetről beszélek, hanem az elmeélről, Danny Robins tudja, hogyan kell drámát írni, mitől jó egy párbeszéd, mikor ismer magára a néző, hogy ez én is lehetnék, ez meg a Józsi. De emellett még vannak benne tényleg szellemek is, ha más nem, hát Alexa, a számítógép intelligenciája, aki lecsavarja a világítást kérésre. És még válaszol is. Meg elhangzik az a kérdés is, hogy ha vannak szellemek, akkor miért nem meztelenek. Végül is a ruhájuk nem hal meg velük együtt. Megjegyzem, ezt a problémát régebben is érzékelték, azért öltöztek lepedőbe a kísértetalakok.

A probléma a Centrál Színház előadásával a szokásos: megnéznek valamit Londonban, de jó kis előadás, ezt kellene idehozni. 2.22 a címe, legalább ezt sem kell lefordítani. Idetalál a darab, de valahogy nem lesz belőle jó kis előadás, mert bizonyos dolgokat mégsem lehet importálni. Főleg a színészeket nem. Nem veti le őket a hátáról a színpad, de azért Ágoston Katalinnak furcsa elképzelései vannak arról, hogyan kell természetesen beszélni a közönség előtt. A rendezés is olyan, hogy mindenben hasonlít az igazira, de a feszültség bizony nem gyűlik és gyűlik, hogy aztán egyetlen sikoltásban egyesüljön színpad és nézőtér. Vagy ez valami nézőkímélet, ahogy a Szentivánéji mesteremberei is kímélik a közönséget, ez, kérem, nem oroszlán, csak úgy tesz? Ez, kérem, nem kísértet történet, de legalább úgy tesz.  

Hogy én nem tudok sokat Clemens non Papáról, az rendben van, de a jelek szerint a világ sem áll lényegesen jobban nálam. A születési évét is csak ötévnyi pontossággal tudják megmondani, és hogy miért van ilyen fura neve, azt egyáltalán nem. Kelemen, aki nem a pápa. Miért volna a pápa? VII. Kelemen 1534-ben meghalt, és, amennyire tudom, nem foglalkozott zeneszerzéssel. A mi Kelemenünk, Jacobus Clemens akkor körülbelül húsz-huszonnégy éves volt, nyilván nem találkoztak. Ha ez az egész pápázás valami középkori flamand humor, akkor nyugodtan mondhatom, hogy nem értem a tréfát.

Végül is mindegy, nem Clemens neve miatt akadtam meg ennél a lemeznél, hanem, ha valami zenén kívüli okot kell mondani, akkor a Hugo van der Goes-festmény miatt, A pásztorok imádása két ütődött, vagy legalábbis szellemi javakkal nem nagyon bőven ellátott mellékalakja miatt, meg a rajta lévő mise miatt, amelynek az a címe, hogy Missa Pastrores quidnam vidistis. Nyilván karácsonyi cucc. Illetve ez egyáltalán nem biztos, de a motetta, amely alapján a mise íródott, már tényleg karácsonyi, a szövege szerint pásztorok, mit láttatok, amire ők készségesen válaszolnak is, újszülött fiút láttak és az angyalok karát, amely épp azt énekelte, hogy dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.  

A Gimell Records adta ki a korongot még 1987-ben, ebből már tudható, hogy a Tallis Scholars énekel Peter Phillips vezényletével. Amikor az együttes itt lépett föl, a Mátyás templomban megkérdeztem Peter Phillipset, hogy őt nem zavarja-e a digitális technika, nem lesznek-e tőle műhangúak a lemezek, de azt mondta, hogy ő épp fordítva van vele, szerinte az új hanghordozókon jobban kirajzolódnak az egyes szólamok, szépen lehet hallani az énekesek egymás mellettiségét. Ez utólag csak azért furcsa, mert ez a lemez (és talán a többi is) meglehetősen szopránbarát, az alt és a tenor szólam mintha csak színezne, vagy inkább mintha csak a zene testét adná, de a lényeget a szoprán mondja.

Mindegy, nincs másik dobásunk, Clemens non Papa sem kifejezett slágerszerző, és ebből a miséből, amennyire tudom, nincs is másik felvétel. Tulajdonképpen az a furcsa, hogy a zene mennyire keveset árul el az alkotójáról. Az ember azt hinné, hogy ha karácsonyi a zene, vagy legalábbis a feldolgozott zene benne, akkor a kifejezés szempontjából erőteljesebb lesz az „et incarnatus est”, a megtestesülésről szóló rész, és amikor belenyugszunk, hogy ez valami személytelen zenei indázás, akkor a mise vége, a Benedictus és az Agnus Dei váratlanul személyes lesz. Ahogy a hangok lecsengenek a mise végén, az ember rájön, hogy valami egészen nagyot és különlegeset hallott, és szentül fogadja, hogy jövőre folytatja. Ha lesz karácsony.

A Bohémélet ment tegnap a tévében, mindegy, milyen színvonalon, mindenkinek olyan hangja van, amilyet a Jóisten adott neki, vagy már olyan sincs, mert hároméves előadást adtak le. Nem is az elejétől láttam, csak a harmadik felvonástól, de így is meg tudtak döbbenteni. Áll Szegedi Csaba mint Marcello, a szexi festő, és villog az ujján a jegygyűrűje. A következő felvonásban halódik a kedves kis Mimi, és szegénység ide vagy oda, most jött a kozmetikából, ezüstösen ragyognak az ujjvégei. Ilyesmit utoljára Almási Évától láttam a Hegedűs a háztetőnben, Golde, a tejesember felesége friss manikűrrel éli a nehéz mindennapjait. Értek mindent, nehéz időpontot kapni a körmösnél, az előadás csak két óra, az élet meg hosszabb, de nem kellene mégis sorrendet tartani? Vagy lopnak az Erkel Színház öltözőjében? Az magyarázat a gyűrűre, de a körömre az sem. Mindegy, úgyis be vannak már zárva.

A nagy puffogásban persze abban sem vagyok biztos, hogy igazam van. Végül is az életben nem énekelve beszélnek, az említett művészek láthatólag nem éheznek, meg ott volt a régi, szép előadás Kincses Veronikával és Pavarottival, sokan emlegetik ma is, hogy az ifjú nyomorgók nem tudták megölelni egymást, nem érte át a másikat a karjuk. Miért zavar mégis a gyűrű meg a lakk? Miért nem elég csak a hangjuk? Vagy ettől színház a színház? Nem a valóságot várjuk el, csak a színpadi valóságot, elfüggönyözött és föltárt igazságot, a jelmez legyen jelmez, a gyűrű legyen kellék, különben a halál sem lesz színpadi halál. Mert így az élet sem tudja, hol kell megállni, a halál is fölmegy a színpadra. Vagy nem megy föl, az se jó. De a gyűrűs, lakkos énekesek az életükkel játszanak.