Ha jól látom a dolgokat, akkor idén is sikerült teljesen feltűnésmentesen elkeveredni a nemzetek között, úgy értem, a Velencei Biennálén a magyar pavilon mintha ott sem lett volna. Van ennek ezer oka, nem is feltétlenül a művek színvonala, mert az azért valami, amit Keresztes Zsófia odatett, csak épp nem az a valami, aminek lennie kellene. Mindig azt érzem, hogy a Velencei Biennále körülbelül ugyanaz, mint az eurovíziós dalfesztivál, a nemzetek és a kiválasztott művészek a nagyobb figyelemért küzdenek, és a nagyobb figyelem nem feltétlenül a nagyobb minőségnek jár. Van három perced, hogy eldöntse a közönség, érdekled-e vagy sem. Ha szakállas nő vagy, érdekled. Ha szakállas férfi, akkor valószínűleg nem. Keresztes Zsófia szakálltalan nő.

Pedig szép volna magában a mozaik kockákból kirakott szemek, könnyek, belső szervnek látszó formák, csak aki benéz, megy is tovább, nem vágja szíven, gyomron, egyéb belső szerven a látvány. Hogy miért nem, azt nem tudom, talán a méret miatt, nem elég goromba az, ami látható, nem rántja be az épületbe a nézőt az összecsavarozott polcokon lévő tárgyak együttese. Talán azt hiszik, hogy még nem vagyunk készen, még tologatják a műtárgyakat a nagy térben. A felirat közben arról beszél, hogy itt valaki az identitását keresi, mint Antal Szerb Journey by Moonlight című regényének a hőse, aki Ravennába utazott, megnézni a mozaikokat. Ami azt illeti, elment megnézni azokat is, akiket úgy hívnak a regényben, hogy a sienai primitívek, olyan képek még sincsenek itt. Nemcsak arról van szó, hogy szerintem rossz a kurátori iránymutatás, nem Ravennában kell megértenünk Velencét, hanem arról, hogy ezek szerint az ártatlan betévedőnek el kellene olvasni egy regényt ahhoz, hogy egyáltalán értelmezni kezdhesse a látványt. Köszi, inkább jöjjenek az ukránok. Vagy az oroszok.

Az orosz pavilon egyébként zárva van.

Ha valami műveltségi vetélkedőn kellene részt vennem (egyszer részt vettem, meglehetősen mérsékelt sikerrel), és az volna a feladat, hogy nevezzek meg három velencei dózsét, azt mondanám, hogy Enrico Dandolo, a vak dózse, aki elfoglalta Konstantinápolyt, aztán talán Francesco Foscari, de harmadiknak biztosan Marino Faliero jutna az eszembe. Ami csak azért érdekes, mert Velencében mindent megtettek, hogy Marino Faliero senkinek se jusson az eszébe. Marino Faliero 1355-ben megpróbálta megpuccsolni a köztársaságot, nyilván nem is annyira maga miatt, hanem hogy az utódai legyenek az örökös dózsék, de a terve kitudódott, őt magát lefejezték. Pedig már 81 éves volt. Az emlékét el akarták törölni, ami leginkább azt jelentette, hogy ma a Dózse-palotában nincs fönn a falon a képe, helyette egy fekete kendőn jelzik, hogy ez volna az ő helye, ha rendes ember lett volna.  

Ez körülbelül azt jelenti, hogy mindenki az ő arcképét keresi, pedig látszik, hogy nem is volt ott soha, nem lefestették, hanem már föl se festették, de hát kit érdekelnek az unalmas vének, ha van egy izgalmas bűnös is köztük. Megkeressük a képét, aztán megyünk is tovább, a magam részéről lefényképezem minden évben, nem mintha sokat változna az idők során, csak hogy meglegyen, hogy el ne felejtsem, hogy a tiltás felnőtt korban sem jó módszer.

Egyszer láttam Darvas Ivánt Prágában. Nem csinált semmi különöset, kávézott a téren, de mégis megszűnt körülötte Prága, hirtelen otthon lett az ember, nem úgy, hogy Pesten, vagy ahol otthon van, hanem valami mégis-Magyarországon, abban a világban, ahol ez az arc mindenkinek ismerős.

Hasonló történt most Velencében, az Accademián. Ismerős arc, Giorgione Ifjú képmása, amiről azt írta Vécsey Axel, hogy “a kép mágikus hatása alól senki nem vonhatja ki magát”.

És tényleg. Akár Giorgione, akár nem, akárki is az ifjú, akármi is a bánata, ott van a leghíresebb Giorgione, A vihar mellett, és ott is megél. Az ember oldalba bökné, hogy szervusz, azt hittem, itthon, neked idehaza vidámabb vagy a kis barátaid között, de ha nem, nem. Gyere majd haza.

Tudtam, hogy itt lesz, ő van itt cserébe, hogy a Szépművészetiben megnézhessünk még két Boscht. Várjuk haza szeretettel.

Két helyszínen is kiállít Velencében Anish Kapoor, és ebből az egyik az Accademia, mindenféle Tintorettók és Tizianók között a falon egy fekete négyzet. De Tintorettóval ellentétben ezt még lefényképezni sem lehet, megmutatni is csak filmen, mert a négyzet csak szemből négyzet, oldalról viszont félgömb. A megoldás egy különleges anyag, a vantablack, amely szinte teljesen elnyeli a fényt, az embert összezavarják a dimenziók meg a trompe l’oeil, és másképp lát mindent. De tényleg mindent, eltűnik a határ egy teremmel odébb a Veronese-képnél is, ki van most fenn, ki vacsorázik Jézussal, és ki az, aki csak nézi a képet.

A másik helyszín a Palazzo Manfrin, egy többé-kevésbé elhagyatott palota, itt aztán Kapoor elengedhette magát, egy ágyúból tízkilós vörös viasztölteléket lövöldözött ki, összevérezve a falat, vagy hatalmas, bonyolultan csiszolt tükrökben lát az ember mindent, csak épp saját magát nem. Aztán meglátja önmagát, de annak már végképp nem örül. Az udvaron kút, benne vérvörös valami forog. Vérré vált víz, ha tudna magyarul, nyilván azt mondaná, hogy a vér nem válik vízzé, de a fényes felszín forog is, ha belenéz az ember, egyszerre szédül, látja maga fölött a vérvörös eget, és látja a szöszöket, virágport a kút felszínén.

Hétkor ébresztenek a kábulatból, hogy zárják a palotát.

Anselm Kiefert bízták meg a Dózse palota egyik termének átalakításával. Nem végleges akcióról van szó, néhány hónapon át láthatják ezt a látogatók, világégést, kormos aranyat, elégett könyveket. Az sem véletlen, hogy a tűz pusztít, 1577-ben egyszer már leégett ez a terem, a régi, megsemmisült képeket az akkori nagyok pótolták, Tintoretto meg Palma il Giovane. Szerencsére most nem semmisült meg semmi, az új, hatalmas vásznak csak átmenetileg takarják el a régieket, aztán majd cserélnek, vagy nem is tudom, hogy lesz, mi lesz Anselm Kiefer vásznaival, amelyek méretük szerint pont ide valóak. Megsemmisítik majd? Feldarabolják?

Épp ez a kérdés. A kiállítás címe körülbelül az, hogy Ezek a könyvek ha majd elégnek, végül egy kis fényt adnak. Ez sem valami derűs jövőkép, de Anselm Kiefer tovább fokozza a borút, mert már el is égeti a könyveket, elégeti a termet, a palotát, talán az egész világot. Lehet csak átvitt az értelem, elegáns kultúrpesszimizmus, amire mindig is vevő a világ. Amióta élünk, ezt halljuk, hogy a kultúra pusztul, a műveltség tűnik, senki nem beszél görögül, senki nem beszél latinul, senki nem olvas, ezek a könyvek már tényleg csak a szó gyakorlati értelmében hoznak világosságot. Az ember ingatja a fejét, hogy amíg ezt a sötét jövőt csak újabb és újabb műalkotásokkal lehet bemutatni, addig tényleg kell-e félni. Nem csak azt kapjuk, amit kapni szeretnénk, az érzést, hogy mi még az utolsó őrtállók vagyunk, akiknek ez jelent valamit?

Valakik, persze, rakétákat lőnek és gyújtóbombákat dobnak, és Anselm Kiefer kezére játszanak.

Talán a legfeltűnőbb idén a biennálé közönségében az oroszok hiánya. Nincsenek itt se kicsiben, se nagyban, nem látni Abramovics jachtját, se a többi, az övénél kisebb luxushajót, nem hallani, hogy oroszul beszélnének a velencei utcán. Ukránnak nézem azt a családot is, amelyik a vaporetto orrában ül, két nagyon fehér bőrű, rövidre vágott hajú kisfiú és az anyjuk. A kisebbik még az anyja ölében, a nagyobb már forgatja a fejét, nézi a világot, és hogy mutassa, tudja olvasni a latin betűket is, a megálló táblájára mutat: Pizza San Marco.

Ügyes vagy, bólint az anyja, de piazza. A pizza az más.

A tiszteletükre este piazzát vacsorázom.

Normális halandónak is nagy dolog újrajönni, és mindig ki is találnak valamit Velencében, ami ürügy lehet. Jaj, ezt még nem láttam, ez most új a régiben, úgy értem, elkészült valami, lebontották az állványokat a torony körül. Vagy megnyitották a Procuratie vecchiet, a Szent Márk téren, ha szemben áll az ember a templommal, akkor a bal oldali palotasort. Viszonylag sokat kellett várni rá, ötszáz éve volt zárva, most újra használják, többek között arra, hogy Louise Nevelson műveit mutassák meg benne.

Mert hogy művész halandónak még nagyobb dolog visszatérni Velencébe. Louise Nevelson 1962-ben állított ki a biennálén, ő volt az amerikai pavilon, fekete és arany environmenteket mutatott, vagyis egész termeket rendezett be, kicsit úgy, mintha lakásban volnánk, úgy értem, polcszerű dolgok álltak a fal mellett, de totemoszlopok is, ami együtt, főleg az amerikai pavilonban, éjszakai városképekre, felhőkarcolókra is emlékeztetett. Nem tetszett mindenkinek, de fontosabb, akinek tetszett, mint akinek nem, Giacometti elismerően írt Nevelsonról.

Ha megérhette volna a mát. Mert Nevelson is panaszkodott, hogy nem mindig veszik komolyan a művészetét, mégis nő, mit akarhat egy ilyen kék- vagy feketeharisnya művészkedni a szemetesből kikapart tárgyakkal, amelyekből szobrokat, képeket ragaszt, csavaroz. Még csak nem is ő csavarozza, van egy film a kiállítás végén, Nevelson már öreg, mint valami Psota Irén, bekötött fejjel, erősen hangsúlyozott szemmel, cigarettázva utasítja a szakembereket, hogy egy hüvelykkel följebbre csavarozzák azt a fémlapot.

Nem érhette meg, 1899-ben született. De dicsőségben tér vissza, nő, a család Ukrajnából menekült Amerikába, és hasznosítja vagy újrahasznosítja, amit mások kidobnak, az lesz az ő kezében, az ő agymunkája által műtárgy, kincs, becs. Behódolt neki a világ.

Még soha nem voltam Szent Márk napján Velencében. Nem mintha szörnyen fel volna dúlva védőszentje napján a város, de azért felhúzzák a lobogókat a Szent Márk téren (velenceit, olaszt és európait, kíváncsi vagyok, azelőtt mi lehetett a harmadik), ünnepi szertartás van a székesegyházban. Ennél valamivel feltűnőbb, hogy a nők vörös rózsával a kezükben járkálnak az utcán. Nem tudom, mennyire régi ez a hagyomány, de messzire vezethető vissza. Valaha Tankréd volt szerelmes a dózse lányába, aki arra biztatta szerelmét, hogy menjen el a keresztes háborúba, és az ott szerzett érdemei talán meglágyítják a zord atya szívét. Rossz ötlet volt, Tankréd elesett a harcokban, és haldokolva egy rózsabokorra zuhant, annak a bimbóit festette pirosra a vére. A társak egy ilyen piros bimbót vittek csak a dózse lányának, aki egyetlen szó nélkül vette át a virágot. Aztán már többé nem is szólt, másnap, Szent Márk napján holtan találták a lányt, keblén a véres rózsával.

Ehhez képest a mai utódok… Saját szememmel láttam, hogy egy fiú kilépett a házuk ajtaján, a kezében két szál piros rózsával.

Nem akarok eltúlozni semmit, vagy nagy szavakkal és megállapításokkal előállni, de azért mégis volt egy óriási tanulsága Plácido Domingo pesti föllépésének. Ha össze kell foglalni, akkor úgy mondanám: az életnek van értelme. Addig biztosan, amíg Domingo szerepben látható. Még akkor is, ha eleinte megkínlódik vele, ha fel se tűnik, hogy aki bejön, az a kis ember a béna parókában ő lenne. Mert aztán jön a folytatás, mondjuk Simon Boccanegra kettőse a lányával, és most nem beszélek a hangról, a muzikalitásról, a színpadi jelenlétről, a természetességről, erről az elég nehezen megfogalmazható nagyságról, ami egyáltalán nem erőlteti a nagyságot, nem jelzi, hogy itt most én énekelek, a nagy Domingo. De kimond egy nevet, azt, hogy Maria, a történet szerint régen meghalt szerelmének a neve, és közben elszorul a torka, mert hirtelen ott lesz vele az, akire mindennap gondol, de ritkán mondja ki a nevét. Hát ilyen van? Lehetséges? Egy névbe sűríteni egy sorsot?

Van.

Bizonyos okokból sokat hallgattam mostanában Beethoven Diabelli-variációit. Nem nagyon rejtélyesek azok a bizonyos okok, új lemez jelent meg, Mitsuko Uchidával. Egy idő után aztán rám jött a vágy a tavasz után, vagyis nem az, hanem a vágy a Goldberg után, mégis az a „másik”, vagyis az egyik, mert a Diabelli a másik, a világ nagy billentyűre írott variációi között. Van harmadik meg negyedik, sőt több, de ez a kettő az, ami egész világ, ami nélkül nincs élet a halál előtt, ragozhatnám még, de minek. Vagy mégis ragozom még, mert a két műnek köze van egymáshoz is, Beethoven biztosan ismerte a Bach-változatokat, mert szinte hivatkozik rájuk, például a Diabelli utolsó nagy Adagiója igazán közeli rokona a Goldberg 15. variációjának. Persze attól még külön világok, még koncepcionálisan is, Bach óriási kört fut be, hogy a végén visszatérjen oda, ahonnét elindult, Beethoven viszont végig ott marad a téma közelében, folyton hallani Diabelli hülyeségeit (ez most igazságtalan volt), hogy a végén eljussunk a keringőtől a menüettig.

És közben meghalt ötvenegy évesen Nicholas Angelich, aki készített Goldberg-lemezt, nem is rosszat, még ha talán pont ezt nem érzi közben az ember, ezt az egész világot. De valami hozzáfűznivalója neki is volt a darabhoz, bizonyos változatokat jobban ért és szebbnek hall az ember, mint ahogy szokta, mert hát én is benne vagyok a Gould-csapdában, mindig vele kezdem és hozzá térek vissza, ha a Goldbergről van szó. Nem azért, mert ez az egyetlen és igazi, de a legszebb és legokosabb felvételekben és előadásokban sincs meg az a kozmikusság, végtelenség és magányosság, amit csak Glenn Gould tudott eljátszani. Ő viszont kétszer is, hiszen élete legvégén újra fölvette a Goldberg-variációkat, teljesen másképp, mint a pálya elején, hogy vitatkozhassanak az emberek, melyik a jobb, pedig az alapélmény ugyanaz.

A megválaszolatlan kérdés most az, hogy vajon Glenn Gould miért nem vette lemezre a Diabelli-variációkat.