Firenzében nehéz volna Dantét kikerülni, meg miért akarná kikerülni bárki is. Nekem már Pesten megkezdődött a Dante-kaland, méghozzá a Helikon Zsebkönyvekkel, a sorozatban ugyanis Simon Márton válogatott 99 magyar verset. Nem mondta, hogy a 99 legjobbat, így nem is lehet számon kérni, hogy miért ez, és az hogyhogy nem, 99, ami neki tetszik. Voltaképpen már ez is érdekes, nyilván több a költőnő, mint szokott lenni, de a férfiak között is… Szóval Dante, Arany János verse.

Nemhogy az aktív verskincsemben, de a passzívban sem volt benne, sűrű és nehéz szöveg, megérteni sem könnyű, alapszinten sem, hogy voltaképp mit is akart mondani Arany, de pont ez a jó benne, ez a megmaradó motoszkálás a fejben, álltam vizének mélységei felett.

Motoszkál itt is, Dante házánál, ha nem motoszkálna, be sem mennék, nem lehet annyira alacsony a jegyár, hogy megérje, mit lehetne mutatni, ami közelebb vihetne a csodálatos szellemhez, aki egy a mérhettelen Éggel, amely benne tükröződik alattam.

És tényleg nem. Modernizálták a kiállítást, amióta utojára láttam, egy középkorinak beöltöztetett színész monologizál monitoron. Van egy szoba, vitrinben a világ Dante-fordításai, magyarul a régi, piros, háromkötetes van meg nekik, tiszta por. Nádasdyt nem láttam, de biztosan nekünk kellett volna elküldeni, ők nem figyelik az egész világot.

Beugrottam, még ha tudtam is, hogy ez lesz belőle, Simon Márton meg jön nekem nyolc euróval.

Tavaly óta áll Firenzében, a Piazza della Signorián, körülbelül ott, ahol Savonarolát megégették, egy elég rusnya, ágaskodó oroszlán. Kortárs munka, Francesco Vezzoli alkotása. Az oroszlán szájában egy római stílusú emberfej látható, az ember többi része az állat lábai előtt hever. A szobor címe egyébként az, hogy Pietá, szóval van itt mindenféle oda- és áthallási lehetőség. De ha ennyi nem elég, akkor most eggyel több is van. Március elején egy cseh művész, Vaclav Pisvejc átmászott a szobrot körülvevő korláton, és kékre-sárgára festette a fekvő, fejetlen alakot. Fegyverek közt sem hallgatnak a múzsák, avagy festékpisztoly a rakéták ellen.

Ahogy a régi vicc mondja: most aztán vakarózhat a cár.

Az ember, persze, nem figyeli, hogy kiről is vannak elnevezve a múzeumi termek, ismeretlen emberek, akik mégis múzeumi, tartós feliratokká válnak, a gazdagságuknak és jótékonyságuknak köszönhetően. Hiába drágák a múzeumi belépők, semmire nem elegendőek, de jönnek azok a milliomosok, akiknek hálásak lehetünk, mert helyettünk is hozzájárulnak a renováláshoz vagy új képek beszerzéséhez, ilyen szép is tud lenni a világ.

Amíg szép. Sackler-terem, szoba, kiállítási helyszín a legnagyobb múzeumokban is volt, mert Dr. Mortimer Sacklernek ez volt a hobbija: óriási pénzeket adott a híres és még híresebb múzeumoknak szerte a világban. Cserébe szeretettel emlékeztek meg róla, amíg ki nem derült, hogy Dr. Sackler vagyona jelentős részben az OxyContin nevű fájdalomcsillapítóból származik. Az OxyContin ópiumszármazékokat tartalmazott, emiatt jelentős volt a függőség kialakulásának kockázata, és, ami még rosszabb, egy idő után ezt a gyártók is tudták, de nem hívták föl rá az orvosok és betegek figyelmét, így közvetve rengeteg ember halálát okozták. Nem a Sackler most a legnépszerűbb név a világban, még ha a Putyin jelenleg hátrébb is van a slágerlistán. De Putyin nem adott egy fillért sem a Louvre-nak vagy a National Gallerynek.

Egyébként az utóbbi intézményben épp a 34-es terem viseli (amíg viseli) a Sackler nevet, pont az, amelyikben James Bond találkozik a Skyfallban Q-val. Épp egy Turner kép előtt ülnek, és nem is véletlenül ott, mert a képen a Tremeraire hadihajó látható utolsó kikötőhelyén. A Tremeraire a trafalgari csatában is részt vett, de mikor Turner festette, már leszerelték, szétbontották, nem véletlenül búsong épp ez előtt a kép előtt az idősödő kém.

Jelenleg a National Gallery épp fontolja, hogy megtartsa-e a Sackler-termet. A Louvre és a New York-i MoMA már intézkedett, a napokban a British Museum jelentette be, hogy hamarosan leverik a betűket a falról. Tudom, hogy nincs jó megoldás, illetve ez a megoldás még mindig azt akarja sugallni, hogy a művészet jó és nemes dolog, és nem jó és nem nemes pénzekből nem illik gazdagodnia. De hát már gazdagodott, arról nincs szó, hogy visszaállítják a piszkos falakat, mert nem akarnak ebből a pénzből szépülni. Meg aztán hová vezethet mindez? A gyilkosok és zsebmetszők ingyen nézhetik meg a kiállításokat, mert nem kell a mocskos pénzük?

Lehet, hogy köztudomású, nekem meglepetés volt, hogy Victor Hugo nemcsak költő, nemcsak író, nemcsak színdarabíró, nemcsak politikus, nemcsak kávéfőző -… Szóval hogy képzőművész is. Vagy nem tudom, mennyire művész, mindenesetre képző, alkotó, rajzoló. Állandóan rajzolt, ami nem nagy meglepetés, hiszen mindig nála volt a papír, toll, tinta, és a vízparton vagy az erdőben nem lehet feltétlenül A nyomorultakat írni. De akkor sem nyugodott a keze, rajzolt. Tintával, korommal, kávéval, állítólag vérrel is, ha olyanja volt, de azt a képet nem láttam. Többnyire kicsik ezek a rajzok, zsebbe férőek, de azért műnek vannak szánva, szignálta őket. A módszere is változatos, nem feltétlenül azt rajzolta, amit látott, vannak papírra csöppent foltok, amelyektől megindult a képzelete, vagy összehajtotta a pacás lapot, és a szimmetrikus ábrát fejlesztette tovább.

Szerveztek kiállításokat Hugo rajzaiból, még egy olasz albumot is találtam tőle, abban volt ez a kép a Notre-Dame-ról. Sajnos az évszámot nem néztem meg, nem tudom, hogy előbb írta a regényt, azért látta a templomot ennyire komornak és baljóslatúnak, vagy épp fordítva: meglátta, lerajzolta, aztán írt köré egy egész regényt.  

Ő Goerne. Matthias Goerne, német bariton az örökös, mármint a daléneklési német hagyományok örököse, tanult is Dietrich Fischer-Dieskaunál, de azért más, nagyon más, mint a régi óriás. Az a típus, akit elvben nem szeret az ember, mert olyan nyers, a hangja sem az a végletekig kimunkált eszköz, fönt van benne némi nyüszítés-jelleg, lent pedig szépen, férfiasan szól, de egy kicsit karcosan. Látható, hogy nem az, aki már megjelenésével mindenkit levesz a lábáról, vagy ha igen, akkor Máté Gábor is az. A koncert után mégis úgy megy haza az ember, hogy nemcsak kapott valamit, de szeretné is folytatni ezt a kapást, több Goernét hallgatni, több Schumannt, több dalt, több zenét, mert ez neki szól.

Nem tudom, mi a trükk. Mintha az egész nem kifelé menne, Goerne táncol, már nem a szó szoros értelmében, de mozog, inog, gesztikulál, a kapcsolatot a zenekarral keresi (Alexander Schmalcz meghangszerelte az eredetileg zongorakíséretes dalokat), onnét veszi a lendületet, mint a műugró, aki a trambulinon lendül föl, hogy aztán szaltózva repüljön még magasabbra. Ez a pódiumi magárahagyottság és magába feledkezettség pedig mégis arról szól, amiről szinte minden dal: egyedül vagy a világban. Vagyis nem vagy egyedül, veled van Schumann.

De hát erre neki igazán nincs szüksége! Mindegy, csinálja, nem tudom, miért, de Joyce DiDonato újabb tematikus koncertet hozott tető (jelen esetben a Müpa teteje) alá, beül a közönség, és látja, hogy lesz haddelhadd, lámpák vannak a nézőtérrel szemben, meg valami hullámszerű idomok hevernek a földön. Azokból majd a hangverseny során két kör épül. Miért? Egy jó koncert úgyis a zenéről szól, vagy az előadóról, a kettő együtteséről. Aki nem tud másképp emlékezetes lenni, azt megértem, ha fejen állva ereszkedik le a mennyezetről, arra talán emlékeznek, de aki Joyce…  Mert ez is lesz az alapélmény, a szinte teljes elsötétítésben hátulról szólal meg az emberi hang, Ives A megválaszolatlan kérdés című művének szólója, és tényleg beleborzong az ember, annyira szép, annyira idegen, annyira űrzene, de mégis ember lakta űr zenéje.

Kinek jó, ha utána a népet szemen reflektorozzák, az énekes ülve-állva-fekve különböző pozitúrákba vágja magát, úgy énekel? Nem lesz több, nem is baj, de tényleg nem lesz több, mint Mahler, Händel, Gluck.

Viszont az megvan. A második Mahler-dal, az Ich bin der Welt abhanden gekommen bekerül a Müpa aranynaplójába, ha van ilyen, a Xerxes-ária meg annyira lefegyverzően természetes, egyszerűnek tűnő, mintha épp csak elmondaná a szöveget az énekes a platánról és árnyékáról.

Az előadáshoz egy kis zacskóban magvakat is mellékeltek, nálunk kőrisfa magját. Állítólag 35 méteresre is megnő. Érdekes látvány lesz néhány év múlva itt, a szoba közepén.  

Ferencsik Jánosról szólt tegnap a Hogy volt?! adása, véletlenül kapcsolódtam be, és menet közben, amikor már az operaénekesek beszéltek róla, szokás szerint igencsak viccesen, „nagyon nagy ember volt, és engem mennyire szeretett” – alapon. Valamikor ezt feladatnak gondoltam, tisztába tenni a Ferencsik-kérdést, hogy mit is jelentett ő a magyar zenében. A megfellebbezhetetlen nagyság egyfelől, másfelől viszont mi van a hagyatékban? Hol vannak a lemezek és tévéfelvételek, amelyek alapján ez a nagyság tényleg megfellebbezhetetlen volna? Hogy fantasztikus tehetség, muzikalitás, és mozdulatkészlet jellemezte, azon vita nincs, de nem élt vissza a tehetségével? Nem az volt, hogy tudta, nem kell annyit próbálni, úgyis siker lesz, úgyis szeretik, úgyis valamilyen szinten jó lesz az előadás, és ha nem, akkor sem dől össze a világ? Nem azért volt tehetséges hogy ne kelljen dolgoznia, ne kelljen próbálni túl sokat, és a végére oda jutottunk, hogy a Fesztiválzenekar megalapításáig egyetlen valóban első osztályú koncert nem fért bele a hazai zenekarok történetébe? Néha összekapták magukat, ha olyan karmester jött el hozzájuk, de Abbadónak még egy próbát be kellett iktatnia, hogy vállalható legyen az esti előadás, Igor Markevitch pedig, ha igaz a legenda, nyolcvan hibát talált a Stravinsky-kottában, amiből játszott a zenekar. De karnagy úr, mi ezt mindig így játszottuk! Elég baj az.

Rettenetesen bonyolult dolog az egész Ferencsik-jelenség, és ezt a stúdióban csak Karczag Márton, az Operaház Emléktárának vezetője érzékeltette, aki finoman, de mégsem azt mondta, amit hallani szerettek volna tőle, inkább arról beszélt, hogy a rendszer alapvetően és mindennek ellenére elsősorban mégis nem fölmagasztalta, hanem megtörte Ferencsiket, és ő mondta ki az utolsó szót az adásban: beszélni kell róla. Így őrizhetjük meg az emlékét. Azt nem mondta, hogy hallgatni kell a lemezeit.  

Ez a Sainte-Chapelle nem az, nem a híres párizsi, hanem a valamivel kevésbé híres Vincennes-i, nem érnek földig az üvegablakai, és többnyire nem is olyan régiek, de azért megteszi. Nem is ez, vagy nem csak ez az érdekes benne, hanem ha az ember fölkapaszkodik a kórusra, hetven lépcső, még megy, akkor nemcsak a templomot bámulhatja meg, hanem a kőbe karcolt feliratokat. Például ezt, hogy 1916-ban feljött a kórusra egy bizonyos Dubouchet meg talán Defour is (hacsak az ember neve nem Dubouchet-Defour volt), aki az első zuáv regimentben szolgált.

Zuáv, mi lehet az a zuáv, ami nekem csak Rejtő-könyvekből volt ismerős, zuáv őrmester biztos szerepel valahol, talán tőle is nadrágot lopnak. Ha igen, azt nehéz feltűnés nélkül viselni, mert szép, piros színű. A magyar kereső a Pallas lexikon szócikkét adja ki, ami úgy végződik, hogy az Algériában felfogadott zsoldosok ezredeit 1870-ben a francia-porosz háború után feloszlatták. Ez, amint látható, biztosan tévedés, hiszen a dátum 1916. És tényleg, a zuávokat csak 1962-ben oszlatták végleg föl, így az embernek jólesik elképzelni az 1916-os katonákat a kápolnában, ahogy piros nadrágban, kék mellényben, piros fezzel a fejükön ámulnak a szent falak és színes üvegek között. Sajnos ez sem igaz, az első világháború alatt a zuávok színes egyenruháját keki színűre cserélték, ne legyenek már sétáló céltáblák az ellenség mesterlövészei előtt. Egyébként nem kirándulni jöttek ide a zuávok, ők végezték ki Vincennes-ben Mata Harit 1917-ben, így az sem kizárt, hogy Dubouchet vagy Defour is ott volt az osztagban. 

Megyek a fény városába, szoktuk mondani egymásnak viccelődve, hogy jaj, mekkora közhely, Párizs a fény városa. Ennek ellenére csak most esett le nekem, hogy a fény nem az utcai világításra vonatkozik, annál régebbi közhelyről van szó, hanem a felvilágosodásra. Úgyhogy ezentúl inkább a divat városába megyek, mert az is igaz. Mármint ez a divatbarátság, hogy Yves Saint Laurent múzeumi tárgy lett, és nem csak a róla elnevezett múzeumban állítják ki, de a Louvre-ban is. Meg másutt, például a Modern Művészetek Múzeumában is beállítják a képek elé egy-egy, kettő-kettő, három-három kreációját. Néha van összefüggés, rímelnek egymásra a művek, máskor meg azt érzi az ember, hogy igazán elvihetnék azt a próbababát a festmények elől.

Nem dohogás, ők tudják, mit és miért csinálnak, és néha olyan látványosan igazolja őket az élet, hogy mire megfogalmaznám az ellenvetéseimet, már meg is vagyok győzve. Például itt, a Modern Művészetek Múzeumában, Robert Delaunay hatalmas vásznait nézve. A nagy színes síkok között egyszerre megjelenik egy falka kisdiák, velük a művészettörténet tanáruk, épp magyarázná, hogy mi miért szép, és a gyerekek sárga, fényvisszaverő lebernyege valami furcsa kölcsönhatásba kerül Delaunay-val. Hát erről van szó, és még Yves Saint Laurent sem kell hozzá.  

Ha nem is kényszeresen, de foglalkoztat, hogy mégis mit csinálnak a párizsiak. Van az a módszer, hogy az ember megy, és ahol este csoportosulást lát, odamegy, és akkor majd meglátja. Ezt próbáltam, de nem sok sikerrel. A République sarkán van egy Bouillon nevű hely, és valamiért hosszú sor állt előtte, de legalább ötven méteres. Főleg fiatalok. Lehetséges, hogy tényleg húslevesért állnak sorba? Vagy koncertet adnak a vendéglőben?

Mindegy, nem volt türelmem kivárni, és nem kezdtem el kérdezősködni, és különben is: itt a République, a köztáraság maga, erőteljes hölgy a tér közepén. Most még erőteljesebb, mert kék-sárga mellény van rajta, és az ember meghatódik, hogy a nép, a könnyen hevülő párizsi nép megint kifejezte a véleményét, Párizs Ukrajnával van. Aztán, persze, észbe kaptam. Honnét tudná a nép a megfelelő méreteket? Honnét venne a nép létrát, hogy az éjszaka zavartalan csendjében fölmásszon Marianne-hoz, és felöltöztesse?

Semmi sem olyan egyszerű, de a látvány marad. Meg a kérdés, zavart fejvakarás, hogy szabad-e ezt egyszerűen látványként értelmezni?