Ha nem is kényszeresen, de foglalkoztat, hogy mégis mit csinálnak a párizsiak. Van az a módszer, hogy az ember megy, és ahol este csoportosulást lát, odamegy, és akkor majd meglátja. Ezt próbáltam, de nem sok sikerrel. A République sarkán van egy Bouillon nevű hely, és valamiért hosszú sor állt előtte, de legalább ötven méteres. Főleg fiatalok. Lehetséges, hogy tényleg húslevesért állnak sorba? Vagy koncertet adnak a vendéglőben?

Mindegy, nem volt türelmem kivárni, és nem kezdtem el kérdezősködni, és különben is: itt a République, a köztáraság maga, erőteljes hölgy a tér közepén. Most még erőteljesebb, mert kék-sárga mellény van rajta, és az ember meghatódik, hogy a nép, a könnyen hevülő párizsi nép megint kifejezte a véleményét, Párizs Ukrajnával van. Aztán, persze, észbe kaptam. Honnét tudná a nép a megfelelő méreteket? Honnét venne a nép létrát, hogy az éjszaka zavartalan csendjében fölmásszon Marianne-hoz, és felöltöztesse?

Semmi sem olyan egyszerű, de a látvány marad. Meg a kérdés, zavart fejvakarás, hogy szabad-e ezt egyszerűen látványként értelmezni?

Az a kérdés, hogy ha valaki ott ül valaminek a közepében, akkor észreveszi-e, hogy minek a közepében ül. Semmi rosszra nem gondoltam, csak arra, hogy ha valaki Párizsban él, ott is született, akkor vajon van-e számára jelentősége Párizsnak, vagy egész életében elvágyódik, mondjuk, Budapestre. Vagy New Yorkba, Borneóra, akárhová. Még konkrétabbra fordítva: hányszor megy el egy párizsi a Louvre-ba. Vagy az elesett, menjenek a turisták, örüljenek ők a Mona Lisának? De akkor hová járnak a párizsiak, melyik múzeumba?

Talán ide, a Carnavalet-ba. Kutatásokat nem végeztem, nem tudom, mennyi a párizsi, de francia a többség, és sokan vannak, meglepően sokan ahhoz képest, hogy olyasmit állítanak ki, aminek a lényege nem kiállítható, szóval Proustra emlékeznek. Festmények, rajzok, fényképek, filmrészletek, Proust félrebillenti a fejét. Egy szobában az ágya, ahol a napjait töltötte, mert az asztmája valahogy fényérzékeny volt, ha a napra ment, fulladni kezdett. Azért volt kabátja is, nutriaprém galléros, fekete, bő télikabát. A hatás a szokásos és elvárható, csak jussak haza, és újraolvasom a Swann szerelmét, és nem hagyom abba utána sem – illetve, ez nem is annyira egyszerű, a későbbi köteteket illetően, de nem is ez most az érdekes.

Mi Proust a franciáknak? Mert a kiállítás nagyon vegyes színvonalú, mindenféle képek vannak a falon, amelyekkel a századfordulót és az akkori éjszakákat be akarják mutatni, ha egy ufo jött volna látogatóba, azt hinné, hogy Párizsban mindig havazik, vagy legalábbis sokat. A helyiek nyilván tájékozottabbak az időjárást illetően, de vajon mit kapnak a kiállítástól? Ugyanazt a vágyat, amit én, hogy olvasni, olvasni? Vagy ők már mind a hét kötetet bejárták az eltűnt idő nyomában, épp azért vannak most itt?

Valamiért azt érzem, hogy mindig szükség van bűnbakokra, boldogtalanokra, akik megszenvedik a többiek boldogságát, könnyű, unalmas és eseménytelen életét, és mintha ez történne itt is. Elmennek megnézni azt, akinek helyettük vagy helyettünk volt nehéz élni. Kabátja, botja, ágya. Szakállas, halott feje a párnán. Man Ray fotója.

Nem tudom megszokni, talán nem is fogom, talán nem is baj, hogy időnként el lehet menni külföldi színházakba vagy hangversenytermekbe, és meg lehet saját szemmel is nézni, hogyan csinálják a nagyok. Ugyanúgy, mint a kicsik, vagy a kicsik időnként sokkal nagyobbak, mégis van abban valami ünnepélyesség, hogy akkor most Párizsban megy az ember operába. Mégcsak nem is az Opérába, vagy a Bastille-ba, csak a Champs-Élysée-be, ami természetesen nem a Champs-Elysée-n van, de nincs messze tőle.

Nem a szereposztás az álom, hanem a művészeti vezetés, a rendező Laurent Pelly, a karmester Emmanuelle Haim, és nem a szerelem dalára indulnak el, hanem a bölcsességére vagy a kiábrándulásra, ez máris egy érdekes kérdés, szóval Cosí fan tutte.

Minden Cosi fan tutte baja a megoldhatatlanság. Hiába igaz a színpadon a történet, a közönség valami földi igazságot is vár tőle, és folyton azzal jön, hogy ez egy hülyeség, hogy nem ismerik meg a lányok a fiúkat, mert azok bajuszt ragasztanak, és albánnak öltöznek. Ezzel aztán el is bajlódnak a rendezők, hogyan is csinálják. Vagy tényleg annyira elváltoztatják a férfiakat, hogy azok felismerhetetlenek legyenek, de ettől meg az valószínűtlen, hogy bárki bele akarna szeretni a szőrmókokba, vagy nagyvonalúan eltekintenek ettől, és akkor ott vagyunk a kiindulási pontnál: szép a zene, rendben van, de ne mondják már nekem, hogy ezek a nők nem ismerik föl a pasijukat.

Nem tudom, miért kapcsol be ez a hárítási mechanizmus. Talán azért, hogy ne kelljen elfogadni a tanulságot, mert az opera mégis az érző lelkek világa.

Laurent Pelly megoldása tizenöt percen át zseniálisnak látszik: egy lemezstúdióban vagyunk, az énekesek épp a Cosi fan tuttét veszik föl. Ettől mindenkinek már eleve kettős az élete, ott van civilben, várja a jelenését, közben újságot olvas, eszet játszik, teszi, amit kell. Nem kell kibújni-bebújni semmilyen bőrbe vagy albán jelmezbe, mert már amúgy is ki meg be vannak bújva az énekesek, hiszen szerepet énekelnek.

Csak azért nem kiáltom az égre hogy lángelméjű, mert ez három órán át nem tart ki. Elfárad az ötlet, és szépen, finoman átevickélünk egy normális Cosi fan tuttéba, átöltözéssel és boldog-boldogtalansággal.

Nem mondom, hogy baj. Egyébként is különleges az előadás, a szoprán megbetegedett, de ahhoz túl bonyolult rendezés, hogy csak úgy be lehessen ugrasztani bárkit is, viszont épp a városban járt egy Nicole Car nevű énekesnő, aki végül a színpad széléről énekelte a szerepet, míg a beteg Vannina Santoni testben volt jelen. Testben és szájban, mert a szájszinkron is játszott. Nagyon ügyesen dolgoztak, csaltak és ámítottak, rögtön az ember eszébe jut, hogy esetleg ezt is kihasználhatták volna, Ferrando dönthetett volna, hogy Fiordiligi hangjába vagy testébe szerelmes. Majd legközelebb.

Mintha a képzőművészet csatát nyert volna. Azelőtt a múzeumi boltok szokása volt, hogy a műtárgyakat pólókra helyezzék, és úgy árulják, hadd örvendezzen a megajándékozott: ott volt (vagy legalább az ajándékozó ott volt) a Louvre-ban. Most viszont a műtárgyak, vagyis a képek képének viselése általánosabb szokássá kezd válni. Bementem az egyik boltba, és a Metropolitan Museum festményeit árulták, bementem a másikba, ők meg a MoMÁ-val kötöttek szerződést. Nyilván van aki ettől rosszul lesz, valamit magyaráz anyagról, színhelyességről, más meg örül neki, jobb, ha tudják a fiatalok, hogy van élet a múzeumok falán belül is. Egyszer valaki majd azért megy el a fent nevezett múzeumok egyikébe, mert egy nyáron át magán viselte valamelyik kincsét.

Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről. Kell a tisztelet a műalkotáshoz? Vagy a pólón látható kép már nem is műalkotás, csak olyan, mint amikor a kapucsengő a Für Elisét játssza? Kapudrog Monet a hasamon, vagy gyorséttermi műanyagkoszt, nem nyitja, hanem zárja a múzeumba vezető utat?

Délután száll le a gép Párizsban, mire lecuccol az ember, már sok ideje nincs, de valami még belefér… Miért ne a Sacré-Coeur? Nem vagyok megszállott párizer, nem az én Bakonyom, vagy eddig nem volt az, de azért furcsa, hogy ide, a város tetejére még soha nem jöttem el. Nyilván mert nem elég öreg az épület. Hogy van bennünk ez a bizalmatlanság, ha épületet nézünk, vagy új legyen vagy nagyon régi, de ami közte van, az valahogy nem elég érdekes. Emlékszem, micsoda zuhany volt, amikor rájöttem, hogy otthon a Bazilika egyidős a nagymamámmal. Akkor az nem lehet komoly dolog.

A Sacré-Coeur fiatalabb a nagymamámnál, de közben elteltek az évek, vagy könnyebben megadom magam a turista énemnek, mindenesetre most jó. Jó előtte, zene szól, üldögélnek a gyepen, állítólag ez az első tavaszi nap, de főleg benne lenni jó, kívül azért Halászbástya, bent még érezni, hogy hitet is kevertek a malterba, vagy hogy is mondjam, van, volt még lelki alapja a templomépítésnek. Tényleg van, adakozásból jöttek össze a költségek. 

Nem is tudom, csinálok majd kontrollvizsgálatot a Halászbástyával, ha az is jobban tetszik, akkor mégsem a lelkiség, hanem az idő tehet mindenről.

Nyilván mind megbuggyanunk, csak idő kérdése, legfeljebb a később születettek egy ideig örülhetnek, hogy nem annyira buggyantak, mint ősapáik, de őszintén meg vagyok döbbenve Tolcsvay László bánatán. Mert hogy el van kenődve, amiért a Nemzeti dal új videoklipjében azt éneklik az új márciusi ifjak, hogy ó, je, a magyarok istenére esküszünk.

Örülj neki, Laci bátyám.

Valamiért mindig azt hittem, hogy a popzene fiatalon tart, és nem fogják azt hinni a gitárnyúzók, hogy ők most az új Beethovenek. Nem is úgy írták meg ezt a zenét, hogy ahhoz nem szabad hozzányúlni, nem is úgy adták elő, hogy abba ne lehessen beleénekelni hogy je. Mondhatni, ez az egyik különbség Beethoven és Tolcsvay László között: az egyikük igyekszik minél pontosabban leírni a zenét, a másik ad valami vázlatot, amihez hozzájön a pillanat heve, az előadó ötlete, lendülete, vérmérséklete, modora. A Nemzeti dalhoz illesztett dallam voltaképpen nem a szöveg megzenésítése, ahhoz ez kevés, mert a szöveg önmagában sokkal több, tágasabb, szebb, eljut a felkeléstől a domboruló sírokhoz, azt nem lehet megúszni ezzel a pampararam – pampararam dudorászással. Abból nem lesz forradalom. Ámbár lehet, hogy az ó, jeeeeből sem, de hát mit van mit tenni. Lehet, hogy Petőfi sem kapna Kossuth-díjat idén márciusban.

Az Ariadne Naxosbant játszotta tegnap a Metropolitan, náluk délben, nálunk este, még csak nem is volt tele a színház, se itt, se ott, annak is megvan az oka. Nálunk újranyitották az Operaházat, náluk meg hiába nagyváros New York, azért van jobb dolguk is az embereknek, úgy látszik. Pedig, te jó ég, ahogy a zenekar szólt Marek Janowski irányításával… Ahogy a három főszereplőnő énekelt… Vagy ha valaki a gyengéken szeret szánakozni, ahogy a Bacchust játszó tenor tíz perc alatt kiénekelt mindent a hangjából… A mű maga, ahogy Richard Straussot egyszerre kísértette a két nagy előd, egyszerre próbált meg Mozart- és Wagner-operát írni, és még sikerült is neki…

A szünetben közvetített interjúban a címszereplő Lise Davidsen elmondta, hogy ő a művet először Jessye Normannel látta, és amikor rájött, hogy most ugyanabban az operában játszik, és ugyanaz a korona van a fején, az egy kissé megborzongatta. Amihez csak annyit tett hozzá a házigazda Matthew Polenzani (és itt össze is kötöttük a két operai helyszínt, Polenzani júniusban nálunk is Don Carlos lesz), szóval Polenzani a rend kedvéért elmondta, hogy a koronát nemcsak Jessye Norman és nemcsak az Ariadnéban viselte, hanem, és elkezdte sorolni, nem fog mindenki az eszembe jutni, de Montserrat Caballé, Leontyne Price, Nina Stemme is. Mintha ez volna az operajátszás története. Ugyanaz a korona mindig más fején.  

Eszemben sincs úgy tenni, mintha elfogulatlan kritikát tudnék írni Falusi Mariannról, de eszemben sincs úgy tenni, mintha nem lett volna tegnap koncertje a Kongresszusi Központban. Ha nem is életmű-koncert, azért jó nagy merítés az utóbbi idők munkáiból, részletek a Rózsavölgyi Szalonban tartott Kristóf Ágota-estből, dalok a Sárik Péter-trióval, tematikus koncertek részletei, Pa-dö-dő. Mondhatni a szokásos katyvasz, ahogy ő mondta két szám között: akkor most Bartók és Bernstein után Bagossy Brothers. Nem bántják egymást, ahogy okoskodni szokás, csak jó és rossz zene van. Vagy csak rossz és jó éneklés. De ez már majdnem kritika.

Az viszont tényleg érdekes, hogy a világ hogyan változik, vagy a dal hogyan változik a világ miatt, hogy mennyivel nagyobb súlya van egy olyan ártatlan dalszövegnek, hogy „béke van, felejts el minden háborút”, vagy annak, hogy Bye-bye, Szása.

Megy a koncert, és jó, aki szereti, nekem jó, és már csak a mulatós rész van hátra, hejehuja, vagyis Falusi Mariann mellé jön a másik fél Pa-dö-dő, Lang Györgyi. Az ember föl van készülve, de még sincs fölkészülve, Lang Györgyi az agyérgörcs után már műsort vezet a Klubrádióban, de nem nyomtalan az ilyen, és nehezen énekel, nehezen beszél, és akkor is jön, és énekel, ahogy tud, ahogy lehet. Azt mondanám elsőre, hogy megrendítő élmény, de hogy pont a fordítottjáról van szó. Rendületlenül.  

Gyorsan befejeztem Pausztovszkijt, hogy nyakig lehessek Anna Karenyinában, ami így úgy hangzik, mintha aranyra cserélném a rézpénzt, de nem teljesen igaz: Pausztovszkij is klasszis, ami az írástudást illeti. Őt Szőllősy Klára fordította, az új Annát Gy. Horváth László, és hogy a két szöveg között legyen valami titkos kapcsolat, mindkettőben többször is előfordul a „megképzett” kifejezés, hogy valami megképzett valaki előtt, vagyis elképzelte, felidézte – ebben az értelemben. Lehet, hogy csak nekem tűnik ez a friss fordításban egy kicsit keresettnek, és csak azért, mert én magam soha nem használtam ezt a szót se írásban, se szóban, úgyhogy inkább nem is mondtam semmit.

Főleg, mert nem is erről akarok beszélni, csak Pausztovszkijról, aki az első világháborúban elveszíti a szerelmét, Ljolját, nem árulom el, hol és miképp, hátha valaki még olvassa a Nyugtalan ifjúságot rajtam kívül. De Ljolja halála után az ifjú író Moszkvába megy, és leül a Tretyakov Galériában Flavickij Tarakanova hercegnőt ábrázoló festménye elé.

Több furcsa dolog is van a képen, az első mindjárt a címe, tarakan azt jelenti csótány, és az elég valószínűtlen, hogy az orosz nemzet csótánya rögtön hercegnő is legyen. De hát nem is az, Tarakanova a nevét csak utólag kapta, egyébként egy 18. századi szélhámosnőről van szó, aki azt állította magáról, többek között, hogy Razumovszkij gróf és Erzsébet cárnő titkolt leánya volna. Nem aratott hosszan tartó sikert az ötlet, Tarakanovát (nem ez az igazi neve, de hogy mi, azt nem lehet tudni) letartóztatták és a Péter-Pál erődbe zárták, ahol meg is halt, feltehetőleg 1775-ben. Más változat szerint csak apácának kellett állnia, és van ez a festmény-variáció, ahol épp a Néva árad be az ablakon, és szegény álhercegnő már az ágyon állva várja az elkerülhetetlent.

Pausztovszkij egyébként azért ül olyan sokáig a Tretyakovszkajában, mert a képen létható nő Ljoljájára hasonlít. Azanyja, mondom innét, a távoli jövőből.

Hogy a nagyvilág valahogy el tudja helyezni magában és a térképen Ukrajnát, itt-ott listák jelennek meg, kik Ukrajna híres szülöttei, vagy még inkább arról, hogy kik azok, akik valamilyen módon Ukrajnából származnak. Mila Kunis például valóban Milena volt valaha és Csernovicban született, beszéli is a nyelvet, vagy Dustin Hoffman, akinél már kissé erőlködni kell, hogy Kyivig eljussunk. Mindenesetre a számomra legkézenfekvőbbet eddig nem említették, vagy én nem láttam. Persze ő is minden, de kell, hogy legyen benne némi ukrán öntudat is, hiszen meg is zenésítette a származását. Leonard Bernsteinről van szó, akinek Candide című művében a spanyol öregasszony azt énekli, nem a napfényes Hispániában születtem, az apám Rovno Guberniából jött. Rovno ma Rivne, a gubernia, ha jól tudom, a járást jelenti, szóval az öreglány tényleg Ukrajnából lépett a musical színpadára. A hely konkrét voltából pedig lehet sejteni, hogy valaki talán tényleg ott születhetett, és valóban, Bernstein apja az, aki onnét indult, és biztos, ami biztos, Spanyolországnál is messzebb ment. A születési helyéből pedig egy rím lett a Candide tangójában. Nemcsak a dal fenomenális, de itt az előadó Christa Ludwig is, aki Rovnónál oda is mutat a vezénylő szerzőre, igazából róla van szó. Mellette a koncerten June Anderson ül, aki azért mégis valaki, de épp nem tudja levenni elragadtatott tekintetét Ludwigról. Mondjuk, én se.