De hát erre neki igazán nincs szüksége! Mindegy, csinálja, nem tudom, miért, de Joyce DiDonato újabb tematikus koncertet hozott tető (jelen esetben a Müpa teteje) alá, beül a közönség, és látja, hogy lesz haddelhadd, lámpák vannak a nézőtérrel szemben, meg valami hullámszerű idomok hevernek a földön. Azokból majd a hangverseny során két kör épül. Miért? Egy jó koncert úgyis a zenéről szól, vagy az előadóról, a kettő együtteséről. Aki nem tud másképp emlékezetes lenni, azt megértem, ha fejen állva ereszkedik le a mennyezetről, arra talán emlékeznek, de aki Joyce…  Mert ez is lesz az alapélmény, a szinte teljes elsötétítésben hátulról szólal meg az emberi hang, Ives A megválaszolatlan kérdés című művének szólója, és tényleg beleborzong az ember, annyira szép, annyira idegen, annyira űrzene, de mégis ember lakta űr zenéje.

Kinek jó, ha utána a népet szemen reflektorozzák, az énekes ülve-állva-fekve különböző pozitúrákba vágja magát, úgy énekel? Nem lesz több, nem is baj, de tényleg nem lesz több, mint Mahler, Händel, Gluck.

Viszont az megvan. A második Mahler-dal, az Ich bin der Welt abhanden gekommen bekerül a Müpa aranynaplójába, ha van ilyen, a Xerxes-ária meg annyira lefegyverzően természetes, egyszerűnek tűnő, mintha épp csak elmondaná a szöveget az énekes a platánról és árnyékáról.

Az előadáshoz egy kis zacskóban magvakat is mellékeltek, nálunk kőrisfa magját. Állítólag 35 méteresre is megnő. Érdekes látvány lesz néhány év múlva itt, a szoba közepén.  

Ferencsik Jánosról szólt tegnap a Hogy volt?! adása, véletlenül kapcsolódtam be, és menet közben, amikor már az operaénekesek beszéltek róla, szokás szerint igencsak viccesen, „nagyon nagy ember volt, és engem mennyire szeretett” – alapon. Valamikor ezt feladatnak gondoltam, tisztába tenni a Ferencsik-kérdést, hogy mit is jelentett ő a magyar zenében. A megfellebbezhetetlen nagyság egyfelől, másfelől viszont mi van a hagyatékban? Hol vannak a lemezek és tévéfelvételek, amelyek alapján ez a nagyság tényleg megfellebbezhetetlen volna? Hogy fantasztikus tehetség, muzikalitás, és mozdulatkészlet jellemezte, azon vita nincs, de nem élt vissza a tehetségével? Nem az volt, hogy tudta, nem kell annyit próbálni, úgyis siker lesz, úgyis szeretik, úgyis valamilyen szinten jó lesz az előadás, és ha nem, akkor sem dől össze a világ? Nem azért volt tehetséges hogy ne kelljen dolgoznia, ne kelljen próbálni túl sokat, és a végére oda jutottunk, hogy a Fesztiválzenekar megalapításáig egyetlen valóban első osztályú koncert nem fért bele a hazai zenekarok történetébe? Néha összekapták magukat, ha olyan karmester jött el hozzájuk, de Abbadónak még egy próbát be kellett iktatnia, hogy vállalható legyen az esti előadás, Igor Markevitch pedig, ha igaz a legenda, nyolcvan hibát talált a Stravinsky-kottában, amiből játszott a zenekar. De karnagy úr, mi ezt mindig így játszottuk! Elég baj az.

Rettenetesen bonyolult dolog az egész Ferencsik-jelenség, és ezt a stúdióban csak Karczag Márton, az Operaház Emléktárának vezetője érzékeltette, aki finoman, de mégsem azt mondta, amit hallani szerettek volna tőle, inkább arról beszélt, hogy a rendszer alapvetően és mindennek ellenére elsősorban mégis nem fölmagasztalta, hanem megtörte Ferencsiket, és ő mondta ki az utolsó szót az adásban: beszélni kell róla. Így őrizhetjük meg az emlékét. Azt nem mondta, hogy hallgatni kell a lemezeit.  

Ez a Sainte-Chapelle nem az, nem a híres párizsi, hanem a valamivel kevésbé híres Vincennes-i, nem érnek földig az üvegablakai, és többnyire nem is olyan régiek, de azért megteszi. Nem is ez, vagy nem csak ez az érdekes benne, hanem ha az ember fölkapaszkodik a kórusra, hetven lépcső, még megy, akkor nemcsak a templomot bámulhatja meg, hanem a kőbe karcolt feliratokat. Például ezt, hogy 1916-ban feljött a kórusra egy bizonyos Dubouchet meg talán Defour is (hacsak az ember neve nem Dubouchet-Defour volt), aki az első zuáv regimentben szolgált.

Zuáv, mi lehet az a zuáv, ami nekem csak Rejtő-könyvekből volt ismerős, zuáv őrmester biztos szerepel valahol, talán tőle is nadrágot lopnak. Ha igen, azt nehéz feltűnés nélkül viselni, mert szép, piros színű. A magyar kereső a Pallas lexikon szócikkét adja ki, ami úgy végződik, hogy az Algériában felfogadott zsoldosok ezredeit 1870-ben a francia-porosz háború után feloszlatták. Ez, amint látható, biztosan tévedés, hiszen a dátum 1916. És tényleg, a zuávokat csak 1962-ben oszlatták végleg föl, így az embernek jólesik elképzelni az 1916-os katonákat a kápolnában, ahogy piros nadrágban, kék mellényben, piros fezzel a fejükön ámulnak a szent falak és színes üvegek között. Sajnos ez sem igaz, az első világháború alatt a zuávok színes egyenruháját keki színűre cserélték, ne legyenek már sétáló céltáblák az ellenség mesterlövészei előtt. Egyébként nem kirándulni jöttek ide a zuávok, ők végezték ki Vincennes-ben Mata Harit 1917-ben, így az sem kizárt, hogy Dubouchet vagy Defour is ott volt az osztagban. 

Megyek a fény városába, szoktuk mondani egymásnak viccelődve, hogy jaj, mekkora közhely, Párizs a fény városa. Ennek ellenére csak most esett le nekem, hogy a fény nem az utcai világításra vonatkozik, annál régebbi közhelyről van szó, hanem a felvilágosodásra. Úgyhogy ezentúl inkább a divat városába megyek, mert az is igaz. Mármint ez a divatbarátság, hogy Yves Saint Laurent múzeumi tárgy lett, és nem csak a róla elnevezett múzeumban állítják ki, de a Louvre-ban is. Meg másutt, például a Modern Művészetek Múzeumában is beállítják a képek elé egy-egy, kettő-kettő, három-három kreációját. Néha van összefüggés, rímelnek egymásra a művek, máskor meg azt érzi az ember, hogy igazán elvihetnék azt a próbababát a festmények elől.

Nem dohogás, ők tudják, mit és miért csinálnak, és néha olyan látványosan igazolja őket az élet, hogy mire megfogalmaznám az ellenvetéseimet, már meg is vagyok győzve. Például itt, a Modern Művészetek Múzeumában, Robert Delaunay hatalmas vásznait nézve. A nagy színes síkok között egyszerre megjelenik egy falka kisdiák, velük a művészettörténet tanáruk, épp magyarázná, hogy mi miért szép, és a gyerekek sárga, fényvisszaverő lebernyege valami furcsa kölcsönhatásba kerül Delaunay-val. Hát erről van szó, és még Yves Saint Laurent sem kell hozzá.  

Ha nem is kényszeresen, de foglalkoztat, hogy mégis mit csinálnak a párizsiak. Van az a módszer, hogy az ember megy, és ahol este csoportosulást lát, odamegy, és akkor majd meglátja. Ezt próbáltam, de nem sok sikerrel. A République sarkán van egy Bouillon nevű hely, és valamiért hosszú sor állt előtte, de legalább ötven méteres. Főleg fiatalok. Lehetséges, hogy tényleg húslevesért állnak sorba? Vagy koncertet adnak a vendéglőben?

Mindegy, nem volt türelmem kivárni, és nem kezdtem el kérdezősködni, és különben is: itt a République, a köztáraság maga, erőteljes hölgy a tér közepén. Most még erőteljesebb, mert kék-sárga mellény van rajta, és az ember meghatódik, hogy a nép, a könnyen hevülő párizsi nép megint kifejezte a véleményét, Párizs Ukrajnával van. Aztán, persze, észbe kaptam. Honnét tudná a nép a megfelelő méreteket? Honnét venne a nép létrát, hogy az éjszaka zavartalan csendjében fölmásszon Marianne-hoz, és felöltöztesse?

Semmi sem olyan egyszerű, de a látvány marad. Meg a kérdés, zavart fejvakarás, hogy szabad-e ezt egyszerűen látványként értelmezni?

Az a kérdés, hogy ha valaki ott ül valaminek a közepében, akkor észreveszi-e, hogy minek a közepében ül. Semmi rosszra nem gondoltam, csak arra, hogy ha valaki Párizsban él, ott is született, akkor vajon van-e számára jelentősége Párizsnak, vagy egész életében elvágyódik, mondjuk, Budapestre. Vagy New Yorkba, Borneóra, akárhová. Még konkrétabbra fordítva: hányszor megy el egy párizsi a Louvre-ba. Vagy az elesett, menjenek a turisták, örüljenek ők a Mona Lisának? De akkor hová járnak a párizsiak, melyik múzeumba?

Talán ide, a Carnavalet-ba. Kutatásokat nem végeztem, nem tudom, mennyi a párizsi, de francia a többség, és sokan vannak, meglepően sokan ahhoz képest, hogy olyasmit állítanak ki, aminek a lényege nem kiállítható, szóval Proustra emlékeznek. Festmények, rajzok, fényképek, filmrészletek, Proust félrebillenti a fejét. Egy szobában az ágya, ahol a napjait töltötte, mert az asztmája valahogy fényérzékeny volt, ha a napra ment, fulladni kezdett. Azért volt kabátja is, nutriaprém galléros, fekete, bő télikabát. A hatás a szokásos és elvárható, csak jussak haza, és újraolvasom a Swann szerelmét, és nem hagyom abba utána sem – illetve, ez nem is annyira egyszerű, a későbbi köteteket illetően, de nem is ez most az érdekes.

Mi Proust a franciáknak? Mert a kiállítás nagyon vegyes színvonalú, mindenféle képek vannak a falon, amelyekkel a századfordulót és az akkori éjszakákat be akarják mutatni, ha egy ufo jött volna látogatóba, azt hinné, hogy Párizsban mindig havazik, vagy legalábbis sokat. A helyiek nyilván tájékozottabbak az időjárást illetően, de vajon mit kapnak a kiállítástól? Ugyanazt a vágyat, amit én, hogy olvasni, olvasni? Vagy ők már mind a hét kötetet bejárták az eltűnt idő nyomában, épp azért vannak most itt?

Valamiért azt érzem, hogy mindig szükség van bűnbakokra, boldogtalanokra, akik megszenvedik a többiek boldogságát, könnyű, unalmas és eseménytelen életét, és mintha ez történne itt is. Elmennek megnézni azt, akinek helyettük vagy helyettünk volt nehéz élni. Kabátja, botja, ágya. Szakállas, halott feje a párnán. Man Ray fotója.

Nem tudom megszokni, talán nem is fogom, talán nem is baj, hogy időnként el lehet menni külföldi színházakba vagy hangversenytermekbe, és meg lehet saját szemmel is nézni, hogyan csinálják a nagyok. Ugyanúgy, mint a kicsik, vagy a kicsik időnként sokkal nagyobbak, mégis van abban valami ünnepélyesség, hogy akkor most Párizsban megy az ember operába. Mégcsak nem is az Opérába, vagy a Bastille-ba, csak a Champs-Élysée-be, ami természetesen nem a Champs-Elysée-n van, de nincs messze tőle.

Nem a szereposztás az álom, hanem a művészeti vezetés, a rendező Laurent Pelly, a karmester Emmanuelle Haim, és nem a szerelem dalára indulnak el, hanem a bölcsességére vagy a kiábrándulásra, ez máris egy érdekes kérdés, szóval Cosí fan tutte.

Minden Cosi fan tutte baja a megoldhatatlanság. Hiába igaz a színpadon a történet, a közönség valami földi igazságot is vár tőle, és folyton azzal jön, hogy ez egy hülyeség, hogy nem ismerik meg a lányok a fiúkat, mert azok bajuszt ragasztanak, és albánnak öltöznek. Ezzel aztán el is bajlódnak a rendezők, hogyan is csinálják. Vagy tényleg annyira elváltoztatják a férfiakat, hogy azok felismerhetetlenek legyenek, de ettől meg az valószínűtlen, hogy bárki bele akarna szeretni a szőrmókokba, vagy nagyvonalúan eltekintenek ettől, és akkor ott vagyunk a kiindulási pontnál: szép a zene, rendben van, de ne mondják már nekem, hogy ezek a nők nem ismerik föl a pasijukat.

Nem tudom, miért kapcsol be ez a hárítási mechanizmus. Talán azért, hogy ne kelljen elfogadni a tanulságot, mert az opera mégis az érző lelkek világa.

Laurent Pelly megoldása tizenöt percen át zseniálisnak látszik: egy lemezstúdióban vagyunk, az énekesek épp a Cosi fan tuttét veszik föl. Ettől mindenkinek már eleve kettős az élete, ott van civilben, várja a jelenését, közben újságot olvas, eszet játszik, teszi, amit kell. Nem kell kibújni-bebújni semmilyen bőrbe vagy albán jelmezbe, mert már amúgy is ki meg be vannak bújva az énekesek, hiszen szerepet énekelnek.

Csak azért nem kiáltom az égre hogy lángelméjű, mert ez három órán át nem tart ki. Elfárad az ötlet, és szépen, finoman átevickélünk egy normális Cosi fan tuttéba, átöltözéssel és boldog-boldogtalansággal.

Nem mondom, hogy baj. Egyébként is különleges az előadás, a szoprán megbetegedett, de ahhoz túl bonyolult rendezés, hogy csak úgy be lehessen ugrasztani bárkit is, viszont épp a városban járt egy Nicole Car nevű énekesnő, aki végül a színpad széléről énekelte a szerepet, míg a beteg Vannina Santoni testben volt jelen. Testben és szájban, mert a szájszinkron is játszott. Nagyon ügyesen dolgoztak, csaltak és ámítottak, rögtön az ember eszébe jut, hogy esetleg ezt is kihasználhatták volna, Ferrando dönthetett volna, hogy Fiordiligi hangjába vagy testébe szerelmes. Majd legközelebb.

Mintha a képzőművészet csatát nyert volna. Azelőtt a múzeumi boltok szokása volt, hogy a műtárgyakat pólókra helyezzék, és úgy árulják, hadd örvendezzen a megajándékozott: ott volt (vagy legalább az ajándékozó ott volt) a Louvre-ban. Most viszont a műtárgyak, vagyis a képek képének viselése általánosabb szokássá kezd válni. Bementem az egyik boltba, és a Metropolitan Museum festményeit árulták, bementem a másikba, ők meg a MoMÁ-val kötöttek szerződést. Nyilván van aki ettől rosszul lesz, valamit magyaráz anyagról, színhelyességről, más meg örül neki, jobb, ha tudják a fiatalok, hogy van élet a múzeumok falán belül is. Egyszer valaki majd azért megy el a fent nevezett múzeumok egyikébe, mert egy nyáron át magán viselte valamelyik kincsét.

Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak az egészről. Kell a tisztelet a műalkotáshoz? Vagy a pólón látható kép már nem is műalkotás, csak olyan, mint amikor a kapucsengő a Für Elisét játssza? Kapudrog Monet a hasamon, vagy gyorséttermi műanyagkoszt, nem nyitja, hanem zárja a múzeumba vezető utat?

Délután száll le a gép Párizsban, mire lecuccol az ember, már sok ideje nincs, de valami még belefér… Miért ne a Sacré-Coeur? Nem vagyok megszállott párizer, nem az én Bakonyom, vagy eddig nem volt az, de azért furcsa, hogy ide, a város tetejére még soha nem jöttem el. Nyilván mert nem elég öreg az épület. Hogy van bennünk ez a bizalmatlanság, ha épületet nézünk, vagy új legyen vagy nagyon régi, de ami közte van, az valahogy nem elég érdekes. Emlékszem, micsoda zuhany volt, amikor rájöttem, hogy otthon a Bazilika egyidős a nagymamámmal. Akkor az nem lehet komoly dolog.

A Sacré-Coeur fiatalabb a nagymamámnál, de közben elteltek az évek, vagy könnyebben megadom magam a turista énemnek, mindenesetre most jó. Jó előtte, zene szól, üldögélnek a gyepen, állítólag ez az első tavaszi nap, de főleg benne lenni jó, kívül azért Halászbástya, bent még érezni, hogy hitet is kevertek a malterba, vagy hogy is mondjam, van, volt még lelki alapja a templomépítésnek. Tényleg van, adakozásból jöttek össze a költségek. 

Nem is tudom, csinálok majd kontrollvizsgálatot a Halászbástyával, ha az is jobban tetszik, akkor mégsem a lelkiség, hanem az idő tehet mindenről.

Nyilván mind megbuggyanunk, csak idő kérdése, legfeljebb a később születettek egy ideig örülhetnek, hogy nem annyira buggyantak, mint ősapáik, de őszintén meg vagyok döbbenve Tolcsvay László bánatán. Mert hogy el van kenődve, amiért a Nemzeti dal új videoklipjében azt éneklik az új márciusi ifjak, hogy ó, je, a magyarok istenére esküszünk.

Örülj neki, Laci bátyám.

Valamiért mindig azt hittem, hogy a popzene fiatalon tart, és nem fogják azt hinni a gitárnyúzók, hogy ők most az új Beethovenek. Nem is úgy írták meg ezt a zenét, hogy ahhoz nem szabad hozzányúlni, nem is úgy adták elő, hogy abba ne lehessen beleénekelni hogy je. Mondhatni, ez az egyik különbség Beethoven és Tolcsvay László között: az egyikük igyekszik minél pontosabban leírni a zenét, a másik ad valami vázlatot, amihez hozzájön a pillanat heve, az előadó ötlete, lendülete, vérmérséklete, modora. A Nemzeti dalhoz illesztett dallam voltaképpen nem a szöveg megzenésítése, ahhoz ez kevés, mert a szöveg önmagában sokkal több, tágasabb, szebb, eljut a felkeléstől a domboruló sírokhoz, azt nem lehet megúszni ezzel a pampararam – pampararam dudorászással. Abból nem lesz forradalom. Ámbár lehet, hogy az ó, jeeeeből sem, de hát mit van mit tenni. Lehet, hogy Petőfi sem kapna Kossuth-díjat idén márciusban.