Mindenkinek jár egy nagy Sibelius-élmény. Ez persze így túlzás, de akkor mondjuk úgy, hogy jól jönne a törzsfejlődés valamelyik fokán, hogy végre el tudjuk dönteni, mennyire tetszik nekünk ez a zene. Mert alapvetően tetszik, de közben az emberben benne van a gyanakvás, hogy tényleg ennyire fontos a zenetörténetben Sibelius? Vagy ez csak valami 19.-20. századi nacionalista elosztási politika, minden nemzetnek kell, hogy legyen nagy komponistája, nem igaz, hogy a világban zenélni csak az olaszok és a németek tudnak. És jöttek oroszok, angolok, norvégok, magyarok, lengyelek és csehek, és a végére befutott Sibelius is.  

Nyilván ez így túlzás, de vajon mekkora túlzás. Ennek az eldöntéséhez kellene a nagy Sibelius-élmény. Csak hát ezt nem olyan könnyű nálunk beszerezni. Sibelius nem népszerű, megnéztem, mikor játszotta utoljára a 7. szimfóniát a Fesztiválzenekar, huszonhat éve.  (Igaz, ennél meglepőbb, hogy a Beethoven 4. zongoraversenyt meg a honlap szerint most először.) Föl, Sibeliusra, jöjjön a nagy élmény.

Nem fog jönni. Ez volt az első érzet a Fesztiválzenekar koncertjén, nem is Sibelius miatt, akivel kezdtek, szépen és tisztán és bevezetés jelleggel, hanem a G-dúr zongoraverseny miatt. Ami szintén szép és tiszta, és jó, könnyű kezű a szólista Francesco Piemontesi, bár nem feltétlenül könnyű kéz után vágyakozik az ember egy Beethoven-koncert alkalmából, de a kommunikációs szándékokat nem érezni. Nemcsak a közönség és a zenekar, nemcsak a szólista és a tutti között, de még a zenekaron belül sem. Mintha nem együtt játszanának, egymásra figyelve, reagálva, kérdésre felelek, feleletre kérdezek formán. Így is el lehet játszani, így is értelmes, csak nem húz be magába a zene vagy az előadás, tudnak, nem vitás, de nem ezt a karmestert, Robin Ticciatit kérném föl, hogy vezessen be a szépirodalomba és a zenébe.

A második rész elején meg egy kortárs mű vár, Magnus Lindberg Korál című darabja, amit az ember rossz szokása szerint úgy hallgat, mint valami atyai szidalmat, értem, értem, de mikor lesz már vége.

Amikor minden remény elfogyott, akkor Sibelius mégis megszólal. Ez az utolsó szimfóniája, utána már nemigen írt semmit, talán nem sejtette, hogy ez olyan hosszú idő lesz, bő harminc év. Egy tétel, de közben mégis tételekre oszlik, huszonöt percbe belefér a teljes világ, és szól is, visz is, zeng a teremben és a fejben, és másnap is csak azon gondolkodom, hogy vajon ez volt az? A nagy Sibelius-élmény?

A részvétlen oldalról nézve: nem nagyon jó darab nem nagyon jó előadásban, sztárszínészek nélkül. Nem is ez a baj, hanem hogy dörzsölt színészek nélkül. Akik vannak, (Barta Ágnes és Mészáros Martin) nem tudnak mindent kipréselni a helyzetből és a szövegből, mert fiatalok. De hát ez a lényeg, hogy fiatalok.

Mert az együttérző oldalról nézve: legalább megpróbálják, hogy arról szóljon, ami van, nekik szóljon, akiknek még érdemes, ne vén krampuszok nézzék rezgő fejjel a Rómeó és Júliát.

Mert ez is Rómeó, ez is Júlia, Ha lenne valakim a címe, de azért mégis egy hosszúra (másfél órára) nyújtott erkélyjelenet. Megvolt a bál, megvolt a csók, most ott vannak a lány kicsi kis lakásában, ülnek az ágy szélén, és beszélnek. Nem azt, hogy miért vagy te Rómeó, hanem hogy ha kéjgyilkos volnál, akkor is így férkőznél a közelembe. Ha tönkre akarnál tenni, akkor följelentenél, hogy leitattalak és megpróbáltalak megerőszakolni. Nincs is szükség két ellenséges családra ahhoz, hogy ne lehessen nyugton egymást szeretni. Hogy elég-e vagy mire elég a kölcsönös vonzalom, azt nem mondom el.

Kicsit tetszik Orlaiék előadása a 6színben. De csak kicsit.

Beszéddel kezdte a Concerto Budapest Brahms-koncertjét Takács-Nagy Gábor, és szerintem jól tette, mert nem beszél sokat, és mindig érdekes, több szempontból is, amit mond. De most csak egy fél mondatot idézek belőle, azt se pontosan, egy Brahms-levelet idézett, amiben azt írta, hogy ő olyan szegény muzsikus, aki csak reméli, hogy jobb ember, mint a zenéje.

Jobb, mint a zenéje? Mint Brahms zenéje? De hát nemcsak arról van szó, hogy mennyire tetszik, vagy mekkora hatással van az emberre, hanem hogy ez az egyik leginkább megszerkesztett, mondhatni legjobb muzsika a zenetörténetben. Ennél reméli, hogy jobb?

Eszembe jut a régi kérdés, néha másoknak is föltettem, hogy ha ő választhatná a sorsát, akkor inkább tehetséges vagy inkább jó szeretne lenni? Nem mondom, hogy senki sem választotta a jót, de mégis azt éreztem (vagy most is?), hogy a jóság a tehetségtelenek vigaszfutama, az az, amit akarattal is el lehet érni, a tehetség meg olyan reménytelen messze van a legtöbbünktől, hogy nincs mit csinálni. Legfeljebb remélni, hogy nem derül ki az igazság. És akkor jön Brahms, a két lábon járó pocak, aki volt, hogy úgy búcsúzott a társaságtól: úgy látom, mindenkit sikerült megsérteni, akit nem, attól elnézést kérek, és a jóságról álmodik? Mihez kezdjünk ma Brahms jóságával, miközben a tehetségéből naponta töltekezünk?

Lehet, hogy a kettő ugyanaz, a tehetséges az voltaképpen jó is, csak nem látszik rajta? Vagy esetleg a környezete helyett nagyobb körben osztogatja a jótéteményeit?

Tarlós István könyvét nézegettem, leginkább a fotókat, ahogy az szokás, a főpolgármester különféle hírességekkel, a pápával, Erdő Péter bíborossal, Kű Lajossal és Grosics Gyulával. Hogy ez a közös fényképkészítés ezen a szinten is valószínűleg öröm vagy fontos dolog, megörökített életszakasz. Persze, ezt csinálja ma mindenki, odaállnak a híresség mellé, szabad egy közös fotót, persze, hogy szabad, mosoly, ennyi. Nyilván van egy csomó ember, aki meg Tarlós István mellé állt oda, és ha könyvben nem is, a privát albumában benne van, hogy „Tarlós Istvánnal”. De ezen a szinten is megy, hát hogyne menne. Sőt, feljebb is. Emlékszem, a Scorsese-filmben benne van, amikor a Rolling Stones Bill Clintonnal fotózkodik. Vagy Bill Clinton a Rolling Stonesszal, ezt már el sem lehet dönteni, hogy ki akarja önnön fényét emelni a másik jelenlétével. Meg hogy sikerül-e. 

Nem föntről mondom, mint korunk Diogenésze, hiszen egyszer (azt hiszem, tényleg csak egyszer) én sem álltam ellen a kísértésnek, és odaálltam egy nagy-nagy énekesnő mellé. Ez lett belőle. Ha esetleg nem látszana, tényleg én vagyok a sapkás ember Cecilia Bartoli mellett. 

Az ember tudja, hogy a művész az agyával vagy a szellemével, lelkével, akármivel zongorázik, és nem pusztán a kezével, bár azt is tudja, hogy fejben könnyebb nagy zenésznek lenni, mint a gyakorlatban. Na jó, ez sem egyértelmű. De hogy kell a kéz, az biztos. Így viszont túlságosan is ragaszkodunk az eszközhöz, mintha a szobrászról a jó portrét az adná, ha megmutatnánk a kalapácsát.

Ez még a Munkácsy-kiállításon jutott eszembe, ahol külön falat szenteltek Liszt Ferencnek. Tudjuk, hogy jóban voltak, annyira jóban, hogy bizonyos szempontból Munkácsy is okolható Liszt haláláért, miattuk ment Párizsba, ott fázott meg a vonatúton. Igaz, arról már Munkácsy nem tehetett, hogy Liszt csak nem nyughatott, betegen is elindult tovább Bayreuth felé, hogy ott legyen az ünnepi játékokon.

Nem is ez most a lényeg, hanem Munkácsy Liszt-portréja, ami kegyes, legalábbis ami a szemölcsöket illeti, csak egy nagyot vall be, cserében nem tagadja a foghiányt, a színeket kicsit sötétebbnek látja – vagy ez már a bitumen? Az évtizedek alatti besötétedés? De ami a kezet illeti…

Az rendben van. Úgy értem, Liszt kezét meg lehet nézni, kiöntötték meg márványba faragták, de engem mindig ez izgatott, amit írtak, hogy az ujjak közötti bőrrész volt nagyon kitágulva vagy visszahúzódva. Hogy olyan volt a keze, mint az úszóhártyás végtag ellentéte. Amit vagy ért az ember, vagy nem, de ha megnézi a Munkácsy-képet, akkor világos, hogy miről van szó.

Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez a szó, hogy bakancslista nem létezett 2007 előtt. Akkor jött ki a film, illetve nálunk 2008-ban, eredeti címe az volt, hogy The Bucket List, ami kétségkívül hasonlít a bakancshoz, de persze vödröt jelent. Az elvégzendők vagy megtapasztalatandók listája, mielőtt az ember felrúgja a vödröt. Vagy magyarul feldobja a bakancsot.

A magyar szólást értem is, mert ugye, az ember földobja a talpát, ennek egy variációja, hogy nem is a talpát dobja föl, hanem amit a talpán visel, papucsot vagy bakancsot. Hogy Amerikában miért rúgja föl a vödröt az, aki meghal, sejtelmem sincs. Vagyis sejtelmem van, valami visszafordíthatatlant tesz, illetve ez történik vele, és a jelek szerint a következményekről már nem neki kell gondoskodnia.  

Megnéztem, hogy néhány nyelven mi lett ebből a The Bucket Listből, és alapvetően semmi. Spanyolul Ahora o nunca, most vagy soha, németül Das Beste kommt zum Schluss, a végén jön a java, franciául Sans plus attendre, nincs mire várni, olaszul Non e mai tutto tardi, soha nem késő. Rommá verjük a világot a bakancsunkkal. Magyar szöveg Simon Nóra, szívből gratulálok, és egy kicsit irigykedek.

Szerintem ez nagyon olcsó fogás, készíteni egy szégyenletesen rossz filmet, aztán abból valami politikai izét kreálni, hogy nem adtak rá pénzt, de én akkor is megcsináltam. Sajnálom saját rosszfejségemet, de megnézve a Futni mentem című kacagtatót, csak azt tudom mondani, hogy aki erre nem adott pénzt, annak nagyon igaza volt. Bár én se adtam volna.

Egy vígjátékot nem kellene megírni? Már olyanra, hogy vicces legyen. Mert valahogy a másfél óra alatt nemhogy nem jutott eszembe nevetni, ez lehet valami privát probléma is, ámbár mintha senkinek sem jutott volna eszébe nevetni a moziban, de a pillanatot sem lehet érzékelni, hogy mikor is van poén. Jó, egy pillanat van, amikor ellopják a sporttáskát, benne a papa hamvaival, de ez meg benne van az előzetesben. És aztán semmihez nem kezdenek a helyzettel, hogy vajon mit kezdhet a tolvaj a zsákmánnyal, hogy próbál megszabadulni tőle vagy visszaszolgáltatni, vagy bármi, a végén a rendőrök megtalálják, és visszaadják a tulajdonosnak. Van egy másik humorkezdemény, hogy az egyik pasinak mindig későn jut eszébe, mit is kellett volna válaszolnia a nőnek, de ezt az alkotók is annyira elcsépeltnek érezték, hogy kétszer későn jut eszébe a riposzt, aztán meg ezt abbahagyja, menet közben csöndes személyiségváltozáson esett át.

Marad poénnak a termékelhelyezés. Volt régebben, talán a rendszerváltás idején egy ilyen tévés vidámság az új magyar filmekről, főhős kinyitja a ruhásszekrényt, és az csordultig tele van sertésmájkrémmel, belenéz a tükörbe, felhúzza az ínyét, az van a fogaira írva, hogy casco. Csak most ezen tényleg nem illik nevetni, hiszen ez a készítők valóságos nyomora. De ha ezen nem is nevetek, ha együtt is érzek a filmrendezőkkel, mert ilyen művészeti ág jutott nekik, sokba kerül, így kénytelenek a pénzért mindenféle megalkuvásokba belemenni, mégis más dolog, ha valaki a Mefisztóért alkuszik meg, és más, ha a Futni mentemért.

Egy ideje ezt már el akartam mesélni, még azt is meg tudom mondani, mennyi ideje. Mióta a Matthew Polenzani-koncert volt, az Operában, mert az amerikai tenor ezzel kezdte a programját, Schubert Im Frühling című dalával. Igazán jól énekelte, és a kísérője is nemzetközi menő kísérő volt, Julius Drake, de hát…

Ezt a felvételt ketten, egymástól függetlenül ketten is elküldték nekem, hogy nézzem már meg, vagyis inkább hallgassam, hogy Szvjatoszlav Richter hogyan kíséri Dietrich Fischer-Dieskaut ugyanebben a dalban. És tényleg káprázat és felfoghatatlan csoda, és minden üres szó, amit elő tudok kaparni. Először azt hittem, hogy csak a balkéz miatt, ahogy az elején bedorombol az a szólam is, de nem, igazából ott kezdődik minden, ez a szökdécselés vagy sántikálás, szökdécselésnek túl súlyos, sántikálásnak túl derűs. Mintha a film készítői is tudnák, hogy mi abban a különleges, amit fölvesznek, tök béna az egész, a berendezés, a képkivágások, de mégis Richtert lehet nézni közben, ahogy ő meg a kottát nézi, mintha nem is ő kísérne, hanem őt kísérné az énekhang.

Az egyik küldőt, Villányi Dánielt tegnap újra megkérdeztem, hogy szakmai szempontból mit mondana, mi is ebben a varázslat, idemásolom, mert nem is szakmai, amit válaszolt:

 „Emlékeim szerint az, merthogy belehallgatni sem tudok, hogy van egy olyan természetes és gömbölyű egyenetlensége, amit nem valamiféle zenei logika diktál (mint mondjuk a rubatót, ami nagyobb egységekkel és arányokkal operál), hanem inkább valamilyen organikus/természeti pulzálás.

Képzetként az jut eszembe, hogy billegteti a hangokat.”

Ilyen egyszerű, csak billegtetni kell.

A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs értelme a történet legszebb mondatának: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.

Székely Istvánt is zavarta a boldog befejezés, és élete végén, utolsó rendezéseként elkészített egy másik változatot, Halász Judittal és Bálint Andrással.

Az eredetiben sem volt sok szerencséje a főszereplőivel, Mancit Székely felesége, Ágay Irén játszotta, aki törékeny is, szép is, már ha valaki szereti ezt a Mrs Popeye-típust, csak színésznőként volt rettenetes, Palit Nagy György játszotta, akiben én nem látom azt, amit Székely meglátott, a fiút, akibe bele lehet szeretni. Nekik egyébként csak a filmben fordult jóra minden, Nagy György munkaszolgálatban halt meg, Ágay Irén filmforgatáson lett rosszul, 37 (vagy 38) évesen.

Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna.

Elmúlt, mindenki tudja, hogy elmúlt, a boltok bezártak. De néha elszorul az ember szíve, hogy mi lett belőlük. Legutóbb Londonban csodálkoztam el, hogy a híres, sokemeletes HMV üzlet aljában ma cukorkát árulnak, most meg ezt látom a Kärntner Strassén, az EMI-bolt helyén. Pedig ez az üzlet sokáig tartotta magát, amikor már a lemezeket és a CD-ket nem vették, még mindig próbált a műfaj közelében maradni, árultak lemezjátszókat meg koncertjegyeket. Mostanra cannabis szaküzletté vált.

A zene a nép ópiuma. Vagy a cannabis a nép zenéje.