Azt hiszem, eddig még soha nem hallottam azt a szót, hogy garrote. Nem is hiányzott. Most is csak véletlenül futottam bele, a Vörös és fekete melléktermékeként. A XXII. fejezet mottója így szól: Azért adatott az embernek a beszéd, hogy el tudja vele rejteni a gondolatait. Szép és szellemes, a szerzője Gabriel Malagrida.

Meg van csillagozva, hogy ki ő, jezsuita pap, misszionárius, az inkvizíció Lisszabonban kivégeztette.

Na. Azért ez egy furcsa életpálya. És tényleg az, Malagrida, mint neve is mutatja, olasz születésű, a rend küldte Portugáliába, és onnét ment tovább Brazíliába misszionáriusnak. Szent embernek tartották, annyira szentnek, hogy vissza is hívták Lisszabonba, ahol a királyi udvarban élt, és összetűzésbe keveredett a miniszterelnökkel. Az utóbbi nem viccelt, belekeverte Malagridát egy valószínűleg nem is létező királyellenes összeesküvésbe, a szerzetest elítélték, de kivégezni nem tudták, mert ahhoz az inkvizíció beleegyezése kellett. Ezen már akkor is lehetett segíteni, leváltották az inkvizíció fejét, és az akkor már két és fél éve börtönben ülő, és megtébolyodott Malagridát most már eretnekséggel vádolták meg, bár az sem volt bizonyos, hogy az eretnek látomásait egyáltalán ő írta-e. És egyébként is tébolyult volt.

Malagridát kivégezték, és ehhez kellett a garrote, egyszerű, fából készült szék, a támláján egy vaspánttal. Kivégzéskor aki ráül, azt ezzel a vaspánttal megfojtják. Ahogy Vonnegut mondta: az emberek nagyon találékonyak tudnak lenni, ha arról akarnak gondoskodni, hogy más emberek ne éljenek.

És még egy lábjegyzet jön a lábjegyzethez, ez a mottó a beszédről nem is Malagridától származik, hanem Voltaire-től. Hogy Stendhal tévedett-e vagy szándékosan jelölt meg más forrást, nem tudom.

A kérdés Thomas Beechamtől származik, amikor nézte a hatvanadik születésnapjára kapott gratuláló táviratokat. A nagy zeneszerzők, Stravinsky, Richard Strauss, Sibelius… Mozarttól semmi?

De hát ő ilyen volt, vicces karmester, egy könyvben össze is gyűjtötték a vele kapcsolatos anekdotákat és a mondásait, az én kedvencem még mindig az, amikor azt mondta, lesz csembaló is, bár olyan a hangja, mintha két csontváz szeretkezne a bádogtetőn. Van egy lemezem, amin próbál, ott is ez megy, a zenekar végig neveti a próbát, ő meg szerepel, de szigorúan szóban, történeteket mesél, szórakoztatja a közönségét, vagyis ebben az esetben a zenekart.

Elég könnyű félreérteni a jelenséget, azt hinni, hogy ennyi volt a művészete, abban a korban, amelyben minden valamirevaló karmester ordított, ő mesélt. Ezért aztán szerették, és fenntartották a legendáját. Ott vannak a lemezei, jók, persze, hogy jók, de soha nem nyúlnék első szándékkal Beecham után, még akkor sem, ha a nagy kedvenceiről, Haydnról, Schubertről vagy Mozartról van szó.

És akkor tegnap föltettem egy Kedvenc nyitányaim című lemezt, nem is vártam semmit tőle, és olyan elképesztő Tolvaj szarka nyitány szólt róla, olyan hatalmas Rossini crescendo bomlott ki, olyan vicces volt az egész, vicces és lángelméjű (mármint Rossini), miközben itt sem volt az a nagy, zenekari berezeltetés, hogy itt aztán mindennek nagyon és nagyon egyszerre kell szólnia… A szokásos Beecham-közhelyet, amely szerint jó ő lemezen is, de meg sem közelíti a koncertjeit, ki kell dobni a zenetörténeti szemétdombra. Éljen Sir Thomas.  

Elfelejtettem, mennyire nagyratörő terveim voltak Stendhal-ügyben, hogy párhuzamosan elolvasom majd a két fordítást, ha igazságot kell osztani, akkor kikeresem a megfelelő részt az eredetiből, és… Nem tudom, mi lett volna az és, de mindegy is, maradok az új fordításnál, szépen zajló szöveg. Azért néha megakadok. Julien azt mondja magában, hogy ha nem engedi el három napra Rénal úr, akkor majd belengeti a felmondását.

Biztosan nem csak úgy idekeveredett a szó szándékosan mondja Tótfalusi Ágnes a mai és ifjú olvasónak, hogy Julien te vagy, egy kicsit mégis soknak tűnik. Megnéztem Illés Endrét: azt mondja, legfeljebb újra felmondok. Megnéztem az eredetit – és pont nem tudtam megnézni, valami rejtélyes okból ez a bekezdés hiányzik az ingyen letölthető elektromos könyvváltozatból. Így aztán nem tudom, hogyan kell franciául belengetni valamit.

Közben Arthur Rubinstein (haladok a könyvvel) karriert csinált Párizsban, és ennek részeként meglepve veszi tudomásul, hogy be kell mennie a Le Figaro szerkesztőségébe, és le kell diktálnia, hogy mit is írjon róla a kritikus. Elég rosszul esik neki a felismerés, hogy a sajtósiker pénz- és ismeretségi kérdés, még föl is kiált, hogy: O tempora! O mores! De hát mikor volt ez másképp. A költő, Heinrich Heine mellékállásban zenekritikákat is írt, és neki is volt egy kellemetlen megbeszélése Liszt Ferenccel, amikor fölajánlotta, hogy némi pénzért cserébe kedvezően fogja fogadni Liszt művészetét. Liszt nem fizetett, Heine fanyalgott, o tempora, o mores.  

Ha van valami, amiben javult a világ, az a zenekritikusok lepénzelése. Mennyire jó lett volna erkölcsileg fölháborodni, és dühösen kikérni magamnak a feltételezést, hogy az ítéletemet befolyásolni lehet, de érdemben, komolyan soha nem ajánlottak föl ellentételezést a kritikáért.

Azt sem tudom, hogy ennek örülni kell-e vagy sem. Mert nemcsak a világ lelki igényei változtak, nem jutottunk el odáig, hogy legalább a zenéről ne hazudozzunk, hanem a komolyzene fontossága csökkent: tökmindegy, hogy ki játszott, mit és hogyan. O tempora.

Az utolsó hét kezdődik a Szépművészeti M.S. mester kiállításából, gyorsan megnéztem még egyszer, nem is voltunk kevesen. Ami a lényeget illeti, semmi nem változott, ami a nem lényeget, abban sem sok. Persze, az a kérdés, mi a lényeg. A képek, nyilván, amelyeknek mindegy milyen koncepció vagy kérdéskör vagy megoldási kísérlet van körülöttük. Továbbra sem értem a végkövetkeztetést, hogy akkor M.S. mester az Michel Schröter lehetett, akinek sem a nevét nem ismeri az ember, sem a műveit, azt lehet tudni, hogy Bécsben vezetett egy festőműhelyt, hogy inkább ingatlanokkal kereskedett, mint festett. Ja igen, és M.S. a monogramja.  De már Bécs is úgy jön elő M.S mester életében, hogy a bécsi képnél azt írják: ugye, mennyire más ez a kompozíció, mint a selmecbányai képeknél?

Ennél egy kicsit meggyőzőbb volna az a magyarázat, hogy az ufók vitték a mestert Selmecbányára, és aztán el is vitték magukkal. Az ufó-magyarázat azért is tetszik jobban, mert passzolna az M.S által festett agykoponyákhoz, és a selmecbányai képek sem illenek együvé, a Lille-ből hozott Háromkirályok világa és színvilága, mintha nem ugyanattól a festőtől származna. Látom én is a kaparászó kezeket, de zavarban volnék – ha nem volna végül is mindegy.

Vagy nem mindegy? Lehet, hogy jobban szeretnénk egy festőt, ha tudnánk a nevét?

Ami a lille-i képet illeti, látom, hogy ők különösebben nem büszkék rá, nincs fent a múzeum honlapján, és ha az embernek nincs valami dolga Lille-ben, vagy nem élnek ott rokonai, akkor aligha utazik oda. Egy hét még a közös életünk.

Egy hete, amikor Pablo Casals szerelmi élete volt a téma, elkövettem azt a hibát, hogy illusztrációként egy olyan képet választottam, amelyen Marta Casals Istomin mindkét férje látható. Ahelyett, hogy Marta Casals Istomin maga lett volna látható. Azóta szerettem volna helyrehozni a hibát, és most, végre, eljött a nap. De amíg az ifjú párt, illetve a pár kevésbé ifjú részét néztem, megint nem értek valamit. A pipások talán tudják a megoldást. Miért van az, hogy Casals szinte minden képén, amikor pipázik, a pipát valahogy széthúzva szivornyázza, kicsit kihúzza a szárat a fejből? Ettől mi változik? Mert levegő biztosan nem megy így több be a szopókába, meg hosszabb sem lesz a szár, vagy legalábbis nem lényegesen. Ha hosszabb volna, persze azt sem érteném, hogy az mitől jó, talán hogy jobban lehűljön a füst, de tényleg jobban lehűl? Így viszont végképp nem tudom, mi a magyarázat.

Vannak még megoldandó kérdések a művészet terén.

A Réti József megemlékezéshez kerestem valami illusztrációt, megmutatni a hangot, a stílust, a szépséget, és persze ilyenkor Mozart jut először az ember eszébe, de pont nem lett volna jó példa. A Don Giovanniból don Ottavio áriája nemcsak hang, meg szépség, meg stílus, de kifejezett cirkuszi produkció. Elindulnak a frázisok és nem akarnak véget érni, nincs ideje az énekesnek levegőt venni, csak tolni kell, tolni a hangot. Nem ez volt Réti József erőssége, ő kénytelen megszakítani a folyamatot, és gyorsan levegőt venni a frázisok közepén.

Stuart Burrows. Wales-i tenor, most halt meg, június végén, alig volt fiatalabb Rétinél. Szerencsére jól dokumentált énekes, és ebben van némi magyar szál is, Solti György szívesen kérte föl, együtt dolgoztak a Covent Gardenben, és ő a tenor jó pár Solti-lemezen, a Don Giovannin is. (Ahol egyébként Sass Sylvia is énekel.)

Az is érdekes egyébként, hogy mennyire hasonlít egy velsz énekes története a magyar karrierekhez. Bányászvárosban született, Cilfynyddben, és tudta, hogy ha nem akart lemenni a föld gyomrába, két lehetősége maradt, a művészet vagy a sport. Ez annyira így volt, hogy abban az utcában, ahol élt, élt már egy másik énekes, a híres, és lovaggá ütött Geraint Evans, és egy híres rögbi-játékos, aki később Burrows sógora lett. Burrows tehát elindult mindkét úton, sportolt is és énekelt is, mindkettőt sikerrel, a rögbiben annyira sikeres volt, hogy a Leeds szerződtette. Kiment az állomásra, hogy elinduljon a városba, aláírni a szerződést, amikor megszólalt benne a hang: nem ez a te utad. Ő meg hallgatott rá, visszament, tanított, énekelt. Aztán már csak énekelt. Van ilyen is, hogy a belső hang igazat mond.

Van, hogy egy név feltűnik az ember életében. Különösebb ok vagy cél nélkül, de előkerül. Nálam, mondjuk, Paderewski. Joyce DiDonato énekelte ráadásként az operaházi koncertjén az I Love A Piano kezdetű Irving Berlin-dalt, szuper vicces volt, de van benne egy sor (nem is egy, három): When Paderewski comes this way, I’m so delighted, when I’m invited, to hear that long haired genius play.

Szóval Paderewski. Tulajdonképpen az egész kérdésen egyszer már túl jutottam, mai füllel nincs benne semmi jó, talán a zongora megszólaltatásának erőteljessége vagy ünnepélyessége, de körülbelül ez minden. Lehet, hogy zongoristáknak többet mond, de hallgatóként tényleg ennyi.

Közben meg… Paderewski feltűnik Rubinstein önéletrajzában is, elhívja magához a svájci villájába, hogy játsszon neki, lengyel a lengyelnek, Rubinstein megérkezik, vár, vár, aztán egyszerre belép a szobába a Nap. Nyár van, Paderewski fehér öltönyt és fehér Lavalliére-nyakkendőt visel, és fölötte az a fantasztikus, aranyszőke fej, elképesztő haj, bajusz, meg az ajak és az áll közötti kis szakállpötty. Paderewski kedves, meghívja Rubinsteint egész nyárra, pedig koncertkörútra készül. A gyakorlását hallva egyébként Rubinstein is azt mondja, hogy tulajdonképpen nem tetszik neki, ahogy játszik, túlságosan szabad, és az ízületei is mintha nehezen mozognának.

Nyilván így van minden legendával, meghallgatják, és azt mondják, nem is olyan legendás. Paderewskiről ezt mondta valaki: nagyon jól zongorázik, de azért nem egy Paderewski.

Egyébként nem csak hangfelvétel maradt róla, de film is, kicsit már későn, szép haja kihullott, kicsit olyan, mint egy német zeneprofesszor.

Az az érdekes, hogy Paderewskinek volt egy másik, zenén kívüli élete is, állandóan támogatta a független Lengyelország ügyét, ahogy Rubinsteint, úgy még számtalan más lengyelt támogatott, pénzt gyűjtött, jótékonykodott, így a hálás haza első miniszterelnökének választotta 1919-ben. Nem tartott sokáig, januárban megválasztották, decemberben lemondott, és közben még merényletet is kíséreltek meg ellene. Mérsékelt dicsőséggel kormányzott, vagy csak olyan ügyesen, amennyire egy zongoristától elvárható. Amilyen a történelem, Lengyelország újból üggyé vált, Paderewski öregen újra koncertezett és korteskedett a hazájáért. Már nem volt a legjobb állapotban, a Madison Square Gardenben tartott koncertjén például azért nem jelent meg, mert úgy tudta, hogy az a fellépés már megvolt. Valóban megvolt, de húsz évvel korábban.

Ott is halt meg, New Yorkban. A holttestét csak 1992-ben vitték haza.

Sok-sok évvel ezelőtt olvastam már Arthur Rubinstein önéletrajzának első részét, még angolul, de alig emlékeztem rá. Csak a jelenetre, amikor elcsábította a szállásadónőjét, meg hogy mennyire szerette játszani Saint-Saëns g-moll zongoraversenyét. Éppenséggel ideje volt újraolvasni. Még akkor is, ha a friss és magyar kiadásból az is kiderül, hogy a fordító nem tud nagyon jól angolul, mert azt írja, az egyik német fejedelemségben a koncertje után az udvari emberek „figyelmesen álltak, mint a katonák”.  Nyilván a vigyázzállást sikerült így fordítani. Aztán pár lappal később kiderül, hogy a fordító a magyar nyelvnek sem mestere, mert Rubinstein leül olvasni, hogy „elűzze az időt”. Olvassa még valaki ezeket a szövegeket, vagy a kiadók olyanok, mint valami automaták, fönt bedobják a kéziratot, lent meg kiesik a könyv?

Mindegy. Most tehát párhuzamosan olvasok két könyvet, Rubinsteint és a Vörös és feketét, és néha meglepődök, hogy minta ugyanazt a történetet olvasnám. Julien Sorel azért készül papnak, mert Napóleon után a papok már jobban keresnek, mint a katonatisztek, és rájön, hogy ha úgy akar élni, ahogy szeretne, ha ki akar törni Verriéres-ből, a kisszerűségből, akkor pénzre van szüksége. Rubinstein rájön, hogy ha ki akar törni Lódzból, ha úgy akar élni, ahogy szerinte érdemes, ahogy szeretne, akkor zongoráznia kell, és lesz pénze, és megnyílik előtte a világ.

Tudom, később a két történet majd elválik egymástól.  

Ennél elcsépeltebb vígjátéki helyzetet kitalálni is nehéz: A azt hiszi B-ről, hogy C, és B vagy nem tudja, vagy nem akarja felvilágosítani A-t az igazságról, és emiatt számos mulatságos helyzetbe bonyolódnak, mígnem eljön az igazság pillanata. Persze, amikor az ember kimondja, hogy ezer és egy ilyen vígjáték van, hirtelen nem jut eszébe egy sem, legfeljebb a Mágnás Miska, ami mégsem egészen ugyanez. Mindegy, tényleg van ilyen vígjáték ezernyi.  

Nem is tudok mást az Avignoni szerelmesek című film javára mondani, csak azt, hogy francia, nem meglepő módon Avignonban játszódik a színházi fesztivál alatt, süt a nap, és néha látni a pápai palotát (messziről). Meg hogy van benne egy jelenet, amelyben a szerelmesek bevallják egymásnak érzelmeiket, de nem egyszerűen bevallják, hanem elmondanak egy párbeszédet a Cidből. És olyan az egész, mint valami vallomás, nyilván mert az is akar lenni, de vallomás a művészetről, hogy hiába olyan mélyek az érzelmeink, mint egy kút, ha nem tudjuk megfogalmazni, vagy ha nincs valami kész megfogalmazás, ami pontosan ránk meg az érzelmeinkre illik, akkor azt sem tudjuk, mi történik velünk, csak tátogunk, mint a halak. Nem mondom, hogy a halak lelki élete nem érdekes, de az embereké még érdekesebb.