Hamburgban egy parkot, pontosabban a park egy részét Ábrahám Pálról nevezték el. Már megint lekéstünk valamiről, mert, ha jól tudom, Ábrahám Pál utca Budapesten nincs. Némi vigasz, hogy Dunakeszin viszont van, de a fővárosban is kellene lennie. Nem itt született, hanem Zomborban, (bár ennek ellene mond, hogy Zombor nagy szülöttei között nincs fölsorolva, viszont Apatinnál igen, egyébként szerbül is). Nem itt, már úgy értem, nem is Pesten aratta a legnagyobb sikereit, hanem Bécsben és Berlinben, de ide is jöttek, azóta is előkerülnek az operettek, meg a saját maga által csúcsra járatott műfaj, a jazz-operett, a musical egyik lehetséges előzménye vagy változata. Nem kell magyarázni, miről van szó: Bál a Savoyban, Hawaii rózsája. Aztán Berlinből jönni kellett az ismert okok miatt, majd Bécsből is menni kellett, és operettszerzőnek lenni majdnem akkora bezártságot jelent, mintha az ember magyar költő volna. A német és magyar nyelvterületen kívül keveseket érint a műfaj. Ábrahám ugyan Reiner Frigyestől tanult zeneszerzést a Zeneakadémián, de Reinerből karmester lett, rettegett és zseniális, így megtalálta a helyét Amerikában. Ábrahám viszont egy évet korrepetítorkodott a Metropolitanben, aztán kitették, és egyre jobban vagy egyre gyakrabban elboruló elmével élte túl a világháborút. 1956-ban hozták vissza Európába, Németországban szállt le az elátkozottak járata, csupa odaát boldogulni nem tudó varázslatos tehetséggel. A történet szerint Ábrahám tiszteletére kivonult egy rezesbanda, és a legnagyobb slágereit játszották. Ő zavart arccal hallgatta a melódiákat, aztán annyit mondott: milyen szép zene. Ki írta? 

Egyszer beszélgettem Renato Brusonnal, és ő mondta, hogy a legfontosabb egy zenész számára mégis az "autocritica", az önkritika. Nála, mármint az előadónál jobban senki sem tudja, mi jó és mi rossz.

Szép is volna. Mert hát arra is emlékszem, amikor Kocsis mesélte, ő szólt Hegedűs Endrének, hogy időnként a Duna tévén leadnak tőle valami rövid darabot, és tegyen már ellene valamit, mert az egész annyira rossz, hogy az már kínos. Tiltassa le, nem kell az embernek égetni magát. Vagy most nézem az interneten, rajta van Balázs János Moszkvában játszott ráadása, a Triccs-traccs polka Cziffra-átirata. Iszonyat nehéz darab, de körülbelül ennyi, ami kiderül a ráadásból, mert nincs meg, nagyon nincs meg, legfeljebb a virtuozitás érzete, mert gyorsnak gyors, csak nem az. Akkor meg mi benne a jó? Hogy át lehet vele verni az embereket? És az cél? 

Mondanám, hogy ha volna Kocsis, ha volna még abszolút tekintély zenei ügyekben, akkor talán történhetne valami, de, amennyire tudom, Hegedűs Endre sem tiltotta le a tévéfelvételét. 

Autocritica. Nincs jobb ötletem nekem sem.  

Visszatérve egy régi történethez, az elfelejtett magyar íróhoz, aki Szicíliában, egy utcai antikváriusnál integet a mai utódoknak: olvasom Körmendi Ferencet, a legsikeresebb, nemzetközi díjat nyert, sok nyelvre lefordított regényét, a Budapesti kalandot. És örömöm van benne, még ha nem is képzelek bele többet, mint amennyi valóban benne is van. Bár ma írna valaki ilyesmit, miközben a magyar próza felvirágzásáról beszélünk, mert jó, profi munka, pontosan adagol, könnyen csúszik, érdekes és hiteles is, menekülő és maradó magyarok, hazai kisszerűség és nemzetközi érvényesülés témakörben. A főszereplő Kádár Antal, Déváról áttelepült erdélyi szász, aki Bécsbe kerül tanulni, és egy tanítványával megy Londonba, világot látni. Mindig nagyon hitelesnek és érzékletesnek tűnnek a városok, Pest is, Bécs is, London is, na jó, Fokváros már nem, de az tényleg messze van, egyébként viszont  érezhető, hogy Körmendi tudja, mit beszél. 

Londonban pedig ez a rendes és félig elveszett Kádár Antal koncertre megy. Levélben írja meg a kulturális élményeit, a könyvtárakat, kiállításokat, és azt, hogy egy Mengelberg nevű hollandus gyönyörű Jupiter szimfóniát vezényelt, utána pedig egy zongoraművésznő, a nevét sajnos elfelejtette, csodálatos Mozart d-moll zongoraversenyt játszott. Bravó, Kádár, jó ízlésre vall, hogy Willem Mengelberg nagyszerűségét fölismerted, ha nem lett volna náci kollaboráns, talán ma többen ismernék a nevét, bár az sem biztos. Nekünk szeretnünk kell, már csak azért is, mert ő mutatta be Bartók Hegedűversenyét. És bár tudom, hogy ez csak egy regény, valamiért mégis azon kezdtem el gondolkodni, ki lehetett a zongorista. Nincs megoldás, Körmendit már nem lehet megkérdezni, de a tippem az, hogy Myra Hess. Már aktív volt, hiszen 1890-ben született, a történetben meg 1921-et írnak, Mengelberggel jó viszonyt ápoltak, Myra Hess első nemzetközi sikereit Mengelberg vezényletével érte el, amikor valaki helyett beugrott Amszterdamban, egyébként pedig kitűnő Mozart-játékosként tartották számon. Furcsa módon nem ezzel hagyta a legmélyebb nyomott maga után, hanem Bachhal, a 147. kantáta koráljának saját készítésű átiratával. Mindannyiuk tiszteletére és (remélhetőleg) mindannyiunk örömére. 

Bizonyos okokból mostanában sokat (tudom én is: soha nem eleget) hallgatom Schumann A költő szerelme dalciklusát. Meg is mondom az okot, nemrég jelent meg egy elég érdekes album, meghallgatható rajta az eredeti változat, de énekesnővel, Stella Doufexisszel, és meghallgatható a három éve elhunyt énekesnő komponista férjének a dalciklushoz írott hangszerelésével, kommentárjával, változatában - nem is tudom, mi a helyes kifejezés. A költőnő szerelme persze viszonylag ritka, hiszen a dalciklus egyértelműen férfihangra, férfitestre íródott, vagy legalábbis a szerelmespár másik fele mindenképpen nő, így aztán megnéztem, kik is vannak még, akik elénekelték már a Dichterliebét. 

Hát persze, Brigitte Fassbaender. 

Tegnap volt nyolcvan éves ez a különös jelenség. Színházi gyerek, az anyja színésznő volt, az apja híres énekes a maga idejében, Willi Domgraf-Fassbaender. A lány először színésznő akart lenni, de túl muzikális volt, vagy tán túl szép a hangja, így aztán énekelt. Végig, az összes lehetséges nadrágszerepet, meg, persze a szoknyásakat is, Azucena volt Domingo mellett, Dorabella Karl Böhm vezényletével, aztán vissza a nadrágba, Octavian a Kleiber vezényelte Rózsalovagban. És közben dalénekes, lemezre vették vele a szerelmes legények dalait, A szép molnárlányt és A költő szerelmét. 

Ahogy illik: tökéletes szövegmondás, visszafogottság és egy kicsivel több érzelmesség, mint ahogy a férfiak szokták ezeket a dalokat. A férfiváltozatoknál lehet vitatkozni, kinek Fischer-Dieskau, kinek Herman Prey az ideális, én úgy vagyok vele, hogy jobb felől nekem fütyül, bal felől meg még inkább nekem fütyül. A fejem tetején pedig Brigitte Fassbaender a fülemüle.  

Néha azt hiszem, hogy a hangfelvételek legnagyobb haszna vagy legfontosabb célja a közös ismeretlenek számának növelése. Találkozik két lemezbolond, és rögtön van miről beszélniük. Neked például hogy tetszik Spiro Malas? Normális emberek azt sem tudják, kiről van szó. Bizonyos értelemben a lemezbolondok sem, Spiro Malas menő énekes volt, de leginkább Amerikában, sőt, leginkább New Yorkban, viszont ő is azok közé tartozott, akikkel Joan Sutherland és férje, a karmester Richard Bonynge szeretett együtt dolgozni. Félreértés ne essék, jó társaság, szó sincs arról, hogy Sutherland közepes énekeseket szerződtetett volna maga mellé, hogy ő maga jobban csillogjon, a tenorsztárja egészen sokra vitte, úgy hívták Luciano Pavarotti.

Spiro Malas olyan sokra nem vitte, pedig a hívás erős volt az ő esetében is, a jól menő családi éttermet hagyta ott az éneklésért. Soha nem vált A kategóriás sztárrá, az amúgy sem könnyű egy basszusnak, de jól játszott a színpadon és jól játszott a lemezeken is. Karrierje vége felé musicalekben is föllépett, aztán, ahogy az lenni szokott, eltűnt a rajongók és érdeklődők szeme elől, hogy csak most merüljön föl újra a neve, amikor a halálhírét olvassuk. Egészen hülye megemlékezésekben ilyenkor szokás mondani, hogy ők hárman most az égi operaházban éneklik Az ezred lányát vagy a Szerelmi bájitalt, csakhogy, haha, a karmestert nem találják. Szerencsére. 

Iszonyatosan imponál, ahogy Ungvári Tamás még egyszer, feltehetően utoljára zavarba hozza a világot. Mert a halálakor mégis meg kellene tudni mondani, kit is veszítettünk el. Meg kellene mondani, ki volt, vagy legalább azt, hogy mi volt. De mintha még ő is zavarban volna a kérdés előtt. Három éve, a Magyar Narancs interjúban elfogadta, hogy egy kicsit valóban fejlett az egója, "mint minden írónak  és tudósnak". A riporter sajnos kihagyja a kérdést, hogy ő most melyik a kettő közül, pedig érdekelt volna a válasz. Széchenyi-díjat is kapott és József Attila-díjat is. Akkor mindkettő? 

Mindegy. Csak elrontottuk volna a játékot. Mert mintha ez lett volna Ungvári Tamás lényege, ez a folyamatos bújócska, egérélet a macskarendszerben. Mindenkit meg akarnak fogni, de van, akit nem sikerül. És mintha ezek a meg nem fogottak volnának a Kádár-kor igazi, emblematikus figurái. Vagy az akkori ügyes magyarok, akik együttműködgetnek, de a határt nem lépik át, nem lépnek be a pártba, de ha belépnének, akkor is őriznek valami személyességet, különállást. Egerek, akikből nem lesz zsákmány. Szerintem erre mondta azt Petrovics Emil, hogy "az élethez volt tehetségünk". 

Ungvári Tamásnak persze az életen kívül még volt néhány dologhoz tehetsége, fordított, írt, és az ember néz, hogy mennyire különböző könyveket, mondjuk a Beatles-bibliát és az Arcok és vallomások sorozatban megjelent Déry Tibort. Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét, együtt buliztak Steinbeckkel a Pipacsban, és közös fénykép készült róla Jean Seberggel. A kettő közül az egyik is felfoghatatlan volt abban az időben. Borsalino kalapot hordott, amikor az emberek azt sem tudták, mi az a Borsalino. De tényleg: megnéztem a Filmmúzeumban a Borsalino című filmet, és el nem tudtam képzelni, hogy miért ez a címe, se a Belmondo, se a Delon játszotta hőst nem hívták Borsalinónak. Akárcsak Molnár Gál Péter, ő is tudott mindenkiről mindent, főleg azt, amiről az illető nem szerette volna, ha tudják. Ki súgott, ki nem súgott, kinek mi volt az eredeti neve, kinek mi volt az apja foglalkozása. Jó lett volna egyszer együtt hallgatni őket, hogy kiről mit mondanak, aztán kettéválni, és végighallgatni, hogy egyikük mit mond a másikról és viszont. 

Élni tudott, mert tele volt életerővel meg életörömmel. Biztosan ez is játék volt, de meggyőzően játszotta. Élvezte a világot. Nyilván így is helyes, hogy az ember zavarban van most vele, hogy ki volt vagy mi volt. Önmagával volt azonos. Ungvári Tamás volt.   

Szerencsére nem kell semmi rosszra gondolni, csak 65 évesen visszavonul a London Symphony első klarinétosa, Andrew Marriner. A név persze, hogy ismerős, Andrew Marriner Sir Neville Marriner, a St Martin-in-the Fields kamarazenekart naggyá tevő karmester fia, aki lassan három éve hunyt el. Neville Marriner maga hegedűs volt, aki ismeri a Klemperer vezénylete 9. szimfónia videóját, az láthatta is játszani, és ebben a minőségben szintén tagja volt a Londoni Szimfonikusoknak, méghozzá 1939 óta, így egy szép, nagy hagyomány szakad meg, nyolcvan éve dolgozik a család ugyanannál a zenekarnál, még ha nem is megszakítás nélkül. Ilyenkor szokás sóhajtani, ja, igen, az angol pázsit, nyírni, öntözni, de ötszáz éven át, így könnyű. De aki nem sóhajt, annak esetleg eszébe juthat a Duna partján a Lukács-család. Idén lett volna száz éves Lukács Pál, aki 1936-tól volt az operaházi zenekar brácsása, majd első brácsása, tőle a stafétavonót Lukács Péter vette át 1976-ban, aki akkor már hetedik éve játszott a zenekari árokban. Meg 1989-től a Fesztiválzenekarban - ha jól tudom, ő az egyetlen, akinél a Fesztiválzenekar elfogadta a kétlakiságot. 

Jelenleg az Operában játszik egy Lukács Attila, sajnos nem tudom, hogy ő vajon a harmadik generáció-e, ránézésre elég gyanús. 

Némileg számomra is meglepő, de tudom, hol van eltemetve Franco Zeffirelli. Nem csak a várost tudom, de magát a temetőt is láttam, sőt a kriptát is. Ártalmatlan körülmények között, firenzei reggeli futás, na jó, kocogás alkalmával jutottam föl a San Miniato templomhoz. Annak a lábánál van a Porte Sante temető, és ha az ember a város felé néz, akkor láthatja a hatalmas feliratot: Zeffirelli. Akkor is arra gondoltam, nem lehet olyan sok Zeffirelli Firenzében, bár azt nem tudtam, hogy voltaképpen nagyon kevés van: a Zeffirelli felvett név, a házasságon kívüli gyermekének szánta a mama, pontosabban nem ezt szánta, hanem azt, hogy Zeffiretti, de elírták. Így aztán alighanem igen kevés lakója volt akkor még a kriptának, ha volt egyáltalán. 

Zeffirellit a nekrológok az utolsó nagy, háború utáni olasz rendezőként emlegették, ami valószínűleg félreértés vagy szándékos fölépozicionálás, Zeffirelli nem abban a ligában játszott, ahol Fellini vagy Pasolini. Nagyon nívós, jó esetben könnyes, rosszabb esetben unalmas giccseket vitt a moziba. Az igazán meglepő számomra az volt, hogy amikor a Metropolitan kiemelte a Zeffirelli-rendezéseket - az viszont csupa remekmű. Nem is tudom, melyiket szeretem jobban, a Falstaff humorát, a Turandot kínai érzetet keltő zsúfoltságát, az eredeti helyszínes Tosca végső csavarást, hogy Cavaradossi tudja, mi fog történni, tudja, hogy élesre lesznek töltve a fegyverek, csak azt a kis örömet nem akarja elvenni Toscától. Huszonvalahány évadon át ment ez a rendezés, és csak rosszabbra tudták cserélni. Egészen pontosan a kettősség okára nem jöttem rá, nem tudom, miért zseni egy rendező, ha énekelnek, és miért nem az, ha kamerák dolgoznak körülötte. Talán az opera korlátai tartották Zeffirellit a jó ízlés útján, muszáj énekelni, fontosabb a hang a szépségnél, nem tudja a tenor megmutatni a popsiját, vagy jobb, ha nem mutogatja, nem lehet meghúzni a darabot, kivenni belőle azt, ami nem tetszik. (Bezzeg a filmváltozatban, ott kegyetlenül megvágta Verdit is Zeffirelli.) Végül is mindegy. Ha valaki arra kíváncsi, ki is volt Franco Zeffirelli, nincs válasz. Vagy több érvényes válasz is van.   

Mennyi is? Ötvenhat? Voltaképpen nem sok, csak az együtt töltött idő meglepő, úgy negyven év. Nálunk a bemutatkozás nem volt szenzáció, akkoriban keveset beszéltek a salzburgi nyári eseményekről (ha belegondolok, most sem sokat), de a világ lázba jött, az agg Herbert von Karajan talált egy kislány hegedűst, és Mozartot játszanak. Aztán majd minden egyebet is, az összes nagy hegedűversenyt, de az első lemez volt a nagy varázslat, az induló és a pályája utolsó szakaszát kezdő zenész, és a közös ügy, Mozart. Egy elefánt voltam mellette, mondta később Karajan, az ember körülbelül sejti, mire gondol, nála már minden megfontolás és óvat, a kislánynál még ösztönös és természetes, ha valamitől izgalmas még az a régi lemez, akkor ettől. 

Eltelt az idő, de mintha Anne-Sophie Mutter most érné utol magát, hiszen mindent olyan éretten és korán csinált az életben. Nem csak a zenét. Huszonhat évesen férjhez ment egy nála jóval idősebb ügyvédhez, harminckét évesen már kétgyermekes özvegy, aztán férjhez ment a harminchat évvel idősebb André Previnhez, ha el nem váltak volna, most kétszeres özvegy volna. Közben voltaképpen példamutató karriert szaladt, ma sem unja, ma is keresi az új zenéket, játssza a régieket, kirándulgat jazzbe vagy legutóbb John Williams-album jelent meg vele. Most is fantasztikus, ahogy játszik. Most sem könnyű igazán szeretni, vastag a páncélja. Valahogy mindig a pesti fellépése jut eszembe. A rajongók várják, ő meg már rég árkon-bokron túl, az Audi (vagy Mercedes) szervezte estén húzza-vonja.  

Élvezem ezt a nem hagy nyugodni érzést, nem fogják a legjobb ötvenbe vagy ötszázba beválogatni a Yesterdayt, mármint a  filmet, mert a dalt biztosan, de csak vacakol vele az ember. Nem is vele, inkább a Beatlesszel, hogy mit is jelentett, mit is jelent annak, aki zenét akkor kezdett el hallgatni, amikor már ezek a dalok mind megvoltak, és szinte a születésükkor klasszikussá váltak. Vajon gondolta bárki is, hogy eltelik ötven év, és ugyanúgy föl lehet húzni rájuk egy filmet, mert nem kopnak, nem úgy kopnak, mint a Paloma bianca. Vagy az se kopik? Sekély a mélység és mély a sekélység? 

Olyan jó, ahogy a Help!-et játsszák a filmben, vadul, punk lüktetéssel. Pont a Help!-et, ami már újkorában is zavarba hozott embereket, hogy nincs teljesen összhangban a szöveg és a zene. A Deep Purple legelső lemezén már megpróbálják kiigazítani a szerzőket, és sokkal lassabb tempóban éneklik a dalt, hátha úgy jobban kijön belőle a kétségbeesés, de ez a jó megoldás, ami a filmben van, ordítani, hátha meghallják. Úgysem. Úgyis. 

Vagy amikor a valóság még bornírtabb az írói képzeletnél, és röhögünk, hogy az van a filmben, ne Hey Jude legyen, hanem Hey Dude. Közben meg emlékszem, hogy a régi rádióújságban, a Tánczenei koktél részletezésekor a dal rendszeresen Hé, Judy címmel futott, nyilván (vagy nem nyilván?) hogy elkerülhessék a Jude szó körüli félreértést. 

Vagy maradjunk csak az apró örömöknél. Amikor az átmenetileg fogatlan főhős kap egy felhúzható fogsort a barátaitól, ami csattogva megy az asztalon. Nincs különösebb jelentősége, de ez is Beatles, a Help!-ben is szerepel egy ilyen fogsor, ha jól emlékszem, a You've Got to Hide Your Love Away alatt. Nyilván átjár bennünket is a Beatles, tetőtől talpig és viszont, mindegy, hogy akarjuk vagy nem. Térey János utolsó bejegyzése a facebookon az volt, hogy Let It Be. Ami egyébként nem rossz utolsó mondat.