Körülbelül minden rendben van A korona című Netflix-sorozattal, most jutottak el oda, hogy történelemből napi politikává változzanak, Lady Diana és hasonlók. Az embereket néha zavarba hozza egy ilyen film, amelyben a szereplők esetleg még ma is élnek, Károly hercegnél finomabb a filmbéli mása, és vajon tényleg úgy találkoztak először, hogy Diana fának volt öltözve egy Szentivánéji előadás miatt? Azért lehet sejteni, mi igaz és mi nem, és ha félrevezetődik bárki, magára vessen. Mindenesetre Károly hercegtől aligha várhatjuk a tények és fikciók közti vonalak tisztázását, mert nem nézi a sorozatot.

És a jó angol színészek, Olivia Colman a királynő szerepében, és Emma Corrin, mint Lady Di, épp úgy süti le a szemét és épp oly elfogódottan mosolyog, rendben van. Margaret Thatcher… - na, ő nincs rendben. Egyszerűen képtelen voltam fölfogni, hogyan találták ki a szerepre Gillian Andersont. Rémes, rémes. Parodisztikus. Ferdére billentett fejjel affektál, idétlenül és lassan beszél, annyira hasonlít a néhai miniszterelnökre, amennyire bárki, ha ráerőltetnének egy sisak-parókát és egy kék kosztümöt. Vagy annyira azért nem, Benny Hill jobban hasonlított volna. És ez a rettenetes igyekezet az angolos angolra, amit tovább torzít a thatcheres angol utáni vágy… Mintha épp gégemetszés után lábadozna, de még az altató sem ment ki belőle. Lehet utálni Mrs Thatchert, de ennyire?

Aztán kiderült (számomra is), hogy a sorozat író-producere és Gillian Anderson nem csak innen ismerik egymást. Jaj, a világ de unalmas.

Három napja fintorogtam magamban, hogy Benkő László halálakor mindenki csak arról beszél, én, én, én, mennyire szeretett, mennyit dolgoztunk együtt, mennyire jó fej vagyok, voltam, leszek – és ez volna a megemlékezés a halottról. Most már látom, hogy nagyon nincs más lehetőség, meghalt Mihály Tamás is, de mit mesélhetnék róla mást, mint hogy Omega koncerten csak egyszer voltam, 1978-ban Balatonlellén. Csak az az apróság nem jutott az eszünkbe, hogy utána haza is kell menni, így aztán tettünk egy kiadós sétát Szemesig, remélem, nem üvöltöttünk Omega-dalokat a kihalt utcán, bár nem kizárható.

Hát, ez nem sok. Egyszer vettem tőle fagyit, legalábbis ő állt a Veres Pálné utcai Gelato pultja mögött, nyilván pillanatnyi munkaerő kiesés miatt. És egyszer levelezésbe is kerültem Mihály Tamással, amikor Komlós Péterrel beszélgettem a Bartók vonósnégyes történetéről, hogy az indulásnál ott volt Weiner Leó is. Komlós Péter említette, természetesen Mihály Andrást is, de valahogy azt képzeltem, hogy nem kell az olvasót annyi névvel terhelni, így ez kimaradt a megjelent interjúból. Mihály Tamás meg írt egy levelet az apja emlékének védelmében, hogy azért Weinernél ő feltehetően nagyobb vagy legalábbis ugyanakkora hatást tett a fiatal társulatra, hiszen Weiner 1960-ban meghalt, a vonósnégyes meg a nagy, nemzetközi karrierjét 1964-ben indította. A levél egyébként nem is nekem, hanem a Népszabadság szerkesztőségének szólt, de Mihály Tamás azt írja benne, hogy „általa igen kedvelt” vagyok. Nincs olyan sok írásos bizonyítékom arra, hogy valaki igen kedvel, bocsánat, hogy most jövök ezzel elő. Én, én, én. Még azt se mondhatom, hogy te, te, te.

Ő, ő, ő.

A napokban volt százéves a CBSO, a Birminghami Szimfonikus Zenekar, ünnepeltek, ahogy lehetett, és közben azon agyalt az ember, hogy az első bő ötven év a világ számára meglehetősen észrevétlenül telt el. Aztán jött Simon Rattle, és Birmingham fontos zenei város lett. Rattle-lel voltak itt először a Zeneakadémián, akkor azt éreztem, az évad koncertje volt, John Adamsszel kezdtek, Bartókkal zártak. Hogy közben mi történt, arra nem emlékszem, de ez így is két szédítő öt perc volt, a Short Ride On A Fast Machine kopogásától A csodálatos mandarin őrjöngéséig.

Rattle! Simon Rattle!! Sir Simon Rattle!!! Korunk hőse volt, fiatal és tehetséges és mégis ott maradt a vidéki Angliában, még fellépéseket se nagyon vállalt idegenben, felelős karmester, akinek egy zenekara van, és nem lép félre, hiába hívogatják. Aztán már nem hiába hívogatták, de mintha ez is összefüggésben lett volna a felelős karmesterséggel, fölépített és befuttatott egy zenekart, most már boldoguljanak egyedül, járják a maguk útját, ő meg röppent a zeneigazgatói székbe, Berlinbe.

A baj az, hogy a Berlini Filharmonikusok koncertélete követhető interneten. Egy évre befizettem, aztán nem újítottam meg a bérletet, mert nem volt értelme. Klassz, glancolt és unalmas koncertek jöttek hétről hétre, és egy rossz Schumann-ciklusért nem érdemes Berlint figyelni, azt kapunk itthon is. (Egyébként nem, de ez most mindegy.) Hogy miért volt ez, hogy az ember kiég vagy egyszerűen a berlinieknek nincs mit tanítani, jók maguktól is, azt nem tudom. Talán Rattle egyszerűen nem érezte otthon magát, nem is tanult meg németül, az történt vele, amit addig került, vendégkarmester maradt éveken át. Ennek vége, Sir Simon újra Londonban lakik, és, ki tudja, talán csodákba kezdett. De visszanézve félútjából hirtelen nem tudom, hol is van ez a félút. Mintha a birminghami évek se lettek volna annyira-annyira fantasztikusak. Ha a lemezeit hallgatom… Hiszen pont erről van szó: nem hallgatom. Lehet, hogy más igen, de ha Mahlerhez van kedvem, eszemben sincs a Rattle-változathoz nyúlni. Haydnnál sem. Majdnem senkinél sem. Nyilván ez rajtam is múlik, Szymanowskihoz ritkán van kedvem, de a valaha epedve várt CD-k most porosak a polcon, és nem tudom, hogy vajon nagyon megkajáltunk-e valamit, valakit, vagy ez csak átmeneti gyomorrontás, lesz ez még jobb is.

Rengeteg ostobaságot követ el az ember, de a legnagyobbak közé tartozik, hogy nem tanultam és nem tanultunk meg oroszul. Ha már úgyis kötelező volt, de hát épp emiatt hitte azt mindenki, hogy az a legmenőbb ellenállás, ha megakad ott, hogy a radiátor az ragyiátor. Vakarózhatott is az első titkár, ahogy a vicc mondja.

Cserébe ma ez lehet egy generációs vízválasztó, ki az, aki még tud oroszul jelenteni. Tovaris ucsityelnyica, stb. Ki az, aki el tudja kezdeni a Lenin-életrajzot, tiszjácsá voszemszot… Aki tudja, hogy Uljanovból azért lett Lenin, mert kinézett az ablakon (vonatablakon?), és meglátta a hatalmas és méltósággal vonuló Léna folyót.

Az ám, Léna, ami mostanában, Benkő László halála miatt annyiszor előkerül. Akkoriban megpróbáltuk a szöveget oroszra fordítani, és úgy énekelni, hogy Igyot sznyeg, dújet vétyer, stb. Tagdá oná zsdálá. i trojka letala na sznyege.

Tudom, hogy soha nem késő, de az a gyanúm, hogy nem lesz belőlem orosz tolmács. Az a trojka már elment.

Jövőre lesz százéves Anda Géza, ma még fiatal, és, sajnos örökre fiatal, nem készültek róla ősz-kopasz fényképek, ötvennégy múlt, amikor meghalt. Magyarországon sokáig nem nagyon beszéltek róla, nem tiltották, nem volt miért, 1941-ben költözött Berlinbe, és két év múlva otthagyta Furtwänglert, a nehezebb utat választotta Svájcban. Aztán minden összejött így is, még Budapestre is visszajött a hatvanas években két koncertre, de sokat mégsem beszéltek róla. Én lemezkatalógusban láttam a nevét először, a Géza név sok kétséget nem hagyott afelől, hogy ugyan hová valósi ez az ember. (Azóta ez is bonyolultabb lett, a leghíresebb mai Géza, Ben Geza Affleck még véletlenül sem magyar.)  Már akkor is apró, fehér kereszt jelezte Anda neve mellett, hogy nem él. Emlékét ápolja özvegye, háromévente Anda-verseny van Zürichben. Hortense Bührle-Anda a nagy Bührle család tagja, gyáriparosok és művészetbarátok, a Bührle-gyűjtemény Zürich egyik büszkesége, és okkal. Ezen túl…

Hát persze, a lemezek. Bárki Bartók zongoraversenyt rögzít, meg kell küzdenie azzal, hogy megemlítik a recenziókban az Anda-Fricsay változatot, aminek körülbelül semmi értelme nincs, valaha azt hitték, ők a legnagyobb szakértői a témának, mégiscsak magyarok, de a lemez annyira nem jó. Aztán ott van a Mozart-összes, az valóban elég kiegyensúlyozott sorozat, nem lehet vele nagyot hibázni. És van maga Anda. A személyes üzenet, úgy értem, a személy üzenete. A fényképeken olyan, mint valami egyetemi tanár, aki újabb és újabb évfolyamokkal szeretteti meg, mondjuk, az angol irodalmat. A szemüvege meg a kordnadrágja, pulóvere elképesztően vonzó volt számomra: ha van értelmes élet, ez lehet az. Zongorázni és festményeket nézegetni. A kettő között olvasni.  

Tudom, hogy már lelkendeztem David Hurwitzért, aki az interneten rangsorolja a lemezeket és zenészeket, és remélem, eléggé hangsúlyoztam, hogy nem az a jó benne, hogy rangsorol, nem is az, ahogy rangsorol, mert néha iszonyatosan idegesítő a fejhangon való visongás egy javakorabeli férfitől. De Hurwitz tényleg mindent ismer, vagy legalábbis sokkal több lemezt hallgatott a legtöbbünknél, így aztán tud újat mutatni. Még a régiek között is.

Mondjuk az öt legjobb Beethoven-zongoraverseny CD-t keresi, és akkor olyat húz elő, aminek én még a létezéséről sem tudtam. Valószínűleg tudnom kellett volna, de önállóan már régen nem jelent meg, belekerült mindenféle Fricsay-összesbe, ezzel már félig le is lőttem a poént. A c-moll zongoraversenyben Hurwitz ajánlata a Fricsay-vezényelte lemez, a szólista Fischer Annie. Rögtön elmondja, hogy zárjanak össze a stúdióban két neurotikus magyart, és csoda történik. Sajnos ezt aztán elmondja a Mozart-zongoraversenyeknél is, ahol Fricsay dirigál és Clara Haskil a szólista, aki viszont, mily sajnálatos, román volt.

Visszatérve a c-moll koncerthez: meghallgattam. Még azt se mondanám, hogy különösebben neurotikus felvétel volna. Azt végképp nem, hogy Fricsay vagy a zenekar nagyon feltűnően fenomenálisan muzsikálna. De Fischer Annie! Aki nem szerette a stúdiót, nem tudott közönség nélkül játszani, az örökkévalóságnak. Dehogynem tudott. Tényleg őrületes. Mindenben, de ha valamit mondani kell, akkor a futamaival. Hogy mennyire egyenletesek és hosszúak, hogy szinte fájnak, mert az ember a légzését hozzájuk igazítja, így viszont nem kap levegőt, csak sokára.

Persze, ez is lehet tanulság: az élethez elsősorban nem oxigénre van szükség.  

Jó ez, tényleg jó könyv, érzi az ember, hogy megvan a lényeg. Japán bolti tolvajok a szereplők, és mégis hozzánk beszélnek, rólunk szólnak. De mitől ennyire száraz a szöveg, mintha olvasás után mindig be kellene kenni az ember kezét. Az egyik megoldás az, hogy nem könyvnek szánt történet, az író Koreeda Hirokazu elsősorban filmrendező, ebből a könyvből is film lett, két éve Cannes-ban Arany Pálmát is nyert. Nem pepecselt a szavakkal, mert tudta, hogy jönnek még a képkockák, jönnek a színészek, nem kell hosszan időzni a szereplők hajszálain (legfeljebb Hacue néni fogatlan ínyén), mert lesznek mások, akik embereket ábrázolnak. Közben azért gyanús, hogy a fordító, Nikolényi Gergely sem remekel, de csak azért gyanús, mert egyszerű fogásokat nem alkalmaz. Például a történet egyik szereplőjét Akinak hívják. Az ember tudja, hogy ilyenkor nem ügyes dolog Akival kezdeni a mondatot, mert egy pillanatra elbizonytalanodik az olvasó, hogy ez most a név vagy a vonatkozó névmás, a szó eleji nagybetű nem igazítja útba. Ahogy Rejtő sem írhatta A három testőr Afrikában során azt mondat elejére, hogy senki nem tudta, hiszen az egyik szereplőt Senki Alfonznak hívják. Ha ennek ellenére megtette, akkor rossz példa, de ő megengedhette magának.

Még olvasom a könyvet, még minden jóra fordulhat.

San Franciscóból adták a Borisz Godunovot, az ember persze csípőből lőne az ülő kacsára: hogy lehet az, hogy San Franciscóból könnyebb valamit megnézni, mint a Vígszínházból, de sajnos nem ennyire egyszerű a háborgás, mert nem élő az amerikai előadás. Nem is régi, így a legnagyobb meglepetés a címszereplő Samuel Ramey, nem hittem volna, hogy még főszerepeket énekel. Főleg azok után, amit előadott a Metropolitanben, Puccini A fecske című művében. Megkopott a hang, pedig fénykorában sem volt nagyon suvikszos, és mintha valaki állt volna a háta mögött, a két vállára tette volna a kezét, és folyamatosan rázta volna, amikor énekelt. Furcsa módon főszerepben Ramey ma jobb, mint mellékszerepben, a hang körülbelül ugyanolyan maradt, de a színpadi létezés mégis méltósággal bírt, és ez fontosabb, vagy legalábbis hasonlóan fontos, mint a bőgés-búgás.

Hanem az első jelenet! Ez a Muszorgszkij-változat, a nép a Kreml előtt áll, és imádkozik, hogy Borisz fogadja el végre a koronát. A nép csupa kimosakodott muzsik, szép szőrmesapkával a fején, valahogy nem is tudják elképzelni a rongyosságnak és piszkosságnak a 16. századi moszkvai valóságát. Pedig nem is eredeti San Francisco-i az előadás, Genfből vették. Szóval a jól táplált és tiszta nép könyörög, előttük meg a katona, aki korbáccsal veri a népet. Pontosabban, ahogy szokás, a földet csapkodja, mégse verheti a kóristákat. A korbácsa sem épp autentikus kancsuka, inkább olyan, mint Indiana Jonesé, vízilóbőr, vagy micsoda, de a lényeg az, hogy a gaz korbácsos afrikai. Milyen szép dolog az opera, itt megfordulhat a világ, és senki fenn nem akad rajta, akinek több a hangja, korbácsolhat. Ez is egy igazság.  

Milyen az ideális zongorista-kéz? Nyilván mindenki elgondolkodott már ezen, de azok biztosan, akik tévében vagy az első sorokból nézik a koncerteket. Van valami közös a nagy billentyűkirályokban? Nagy vagy kicsi a jobb? Van valami közös az olyan távoli zenei rokonokban, mint Szvjatoszlav Richter és Schiff András? 

Ha van is, nem a kezük. Richteré hatalmas, vaskos, nehéz, Schiffé kicsi. Akkor forduljunk a történelemhez? Liszt Ferencé milyen volt? 

Ezt véletlenül lehet tudni, Liszt keze megmaradt festményeken és kőbe faragva. Inkább nagy, de amit a kortársak is jellemzőnek találtak, az az ujjak közötti bőrrész visszahúzódott jellege volt, amitől olyan volt Liszt keze, mint az úszóhártyás láb ellentéte. De egyébként, hogy kicsi vagy nagy, arra nincs recept. Kocsisé nagy volt, Ránkié átlagos, mindegy, csak mozogjon. 

Eszembe jutott még valami, ami feltűnt nekem is, és a statisztikák is megerősítik, de nem szabályként, csak amolyan "mintha számítana" alapon: talán szerencsésebbek azok, akiknek az ujjai hosszában nincs nagy különbség. Az egész kérdés is innét jutott eszembe, az új Trifonov-lemez borítójáról. Nem egy őrületesen szép művészkéz, de zongorázni lehet vele. Legalábbis Trifonov tud.   

Tudom, hogy lemaradtam az évfordulós merengésről, már november van, Shelley pedig október 25-én írta az Ódát a nyugati szélhez. Ráadásul 1819-ben, szóval volt mostanában kerek évforduló, de arról még jobban lemaradtam. Nem mintha az ember a versolvasást dátumokhoz tudná igazítani, a Himnuszt januárban, a Nemzeti dalt márciusban. De legalább akkor…

Nem is ez foglalkoztatott, hanem maga a forma, az óda, amely öt énekből áll, és tercinákkal rímel, hogy vajon miért. Lehet, hogy ez olyasmi, amit mindenki tud, aki olvasta Shelleyt, de én megakadtam, nyilván azért, mert úgy vagyok vele, mint bárki (pont a Dantét fordító Nádasdy Ádámot számítva), ha tercina, akkor az Isteni színjáték. Van valami oka annak, hogy Shelley épp ezt a formát választotta?

Talán van. Az Ódát a cascinai erdőben írta egy nap alatt, vagyis annyi idő alatt, amennyit az ember egy erdőben eltölteni képes októberben, nézte, hogy cibálja a lombokat a szél, és hogy ugyanez a szél, pontosabban annak azúr húga bele nem fúj a klarionba, holt magvakat ébreszteni.

A cascinai erdőben? Toszkánában? Tényleg, onnét ismerős a város neve, Firenzéből, oda tervezték valaha a város két hírességének festő-párbaját, Leonardóé lett volna az anghiari csata, Michelangelóé a cascinai. Mint tudjuk, egyik kép sem készült el, Leonardónak az új módszer nem vált be, hogy a festéket ne a vizes falra kenje, Michelangelót meg hívta Gyula pápa. Hogy mit festett volna, azt lehet tudni, mert a kartonról többen is készítettek másolatot, közülük Bastiano Sangallóét tartják a leghívebbnek, bár ezt nem tudom, hogyan lehetett kideríteni, ha az eredeti nem maradt meg. Mindenesetre ezek a gipszfigurák állnak körülbelül úgy, ahogy Michelangelo szerette volna.

De nem ez a lényeg, hanem Shelley. Igaz, Cascina közelebb van Pisához, mint Firenzéhez, de talán tényleg ez volt az eszme: Dante rímképletével beszélni a szélhez és a szélről. Persze, aki tud, annak megy.