Énekes baráttal találkoztam tegnap, és miről is beszélget az ember, hát persze. Koronavírus. Hogy hová tüsszents. Tenyérbe? Pfúj. Zsebkendőbe? Az is kevés. Könyökhajlatba, még akkor megy a legkevesebb trutymó szerte a világba. Hogy állandóan figyelni kell magadat. Másokat. Nem menni ide, nem menni oda, nem szállni villamosra, sehová, ahol más emberek vannak. Hát így nem lehet élni. Nem? Elmosolyodik. Welcome to the Singers' World. Az énekesek mindig így élnek. Vírusoktól függetlenül, vagy legalábbis koronavírusoktól függetlenül. Lehetőleg nem mennek oda, ahol rájuk tüsszenthetnek vagy megfázhatnak, vagy fúj a szél, vagy huzat van, vagy nyitva hagyhatnak egy ablakot. Vagy bekapcsolhatnak egy légkondicionálót. Vagy nem kapcsolhatnak be, és kiizzadnak. Vagy pláne: előbb kiizzadnak, aztán bekapcsolják a légkondicionálót. Ami egy normális embernek egy alig észrevehető torokköszörülés, az nekik egy elrontott magasság, aztán állhatnak megszégyenülten a színpadon.

Mit kapnak cserébe, hogy mégis annyian szeretnék ezt csinálni?

Mary McCarthy a könyvében (magyar címe: Velence közelről) leírja, mióta panaszkodnak az emberek arra, hogy Velencét nem lehet kibírni, annyi benne a látogató. Ha jól emlékszem, az első panasz a 17. században lett kinyomtatva, és, szokás szerint, olyan panaszkodik, aki maga is oka a bajnak, az utazók zavarják az utazókat, mi idegesítjük egymást. Bár lehet, hogy a velenceiek meg mind minket utálnak. Mindenesetre most, hogy látja az ember az üres Szent Márk teret meg a hidakat, valahogy kénytelen arra gondolni, mit is ér ez az egész így, kísértetvárosként? Nem azt akarom mondani, hogy Velencében folyton és csakis egymást bámuljuk, de hozzá tartozunk a városképhez hátizsákkal vagy hűvös eleganciával, a város nem csak hozzánk szól, de rólunk is.

Lehet, hogy köztudomású, amit ehhez még hozzá tud tenni Róma, hiszen én is a Panoráma Útikönyvekben olvastam 1986-ban, de most mégis fontos lehet. Az Angyalvár, amely köztudomásúan Hadrianus síremléke volt, bent meg is található a császár egyetlen fönnmaradt verse, Animula, vagula, blandula. Még akkor tanultam meg az öt sort (magyarul is: Lelkecske, te lengeteg, ingatag), amikor Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékiratai című regényét olvastam, 1986-ban már kellő megilletődöttséggel álltam a felirat előtt. Nem ez a lényeg, hanem maga a név: Hadrianus mauzóleumából azért lett Angyalvár, mert várként vagy erődítésként használták alkalomadtán, és angyalszobor van a tetején. Az angyalt először látomásként látta a pápa pestisjárvány idején, ott állt Szent Mihály a vár tetején, és éppen visszadugta a kardot a hüvelyébe, eleget szenvedtetek.

Eltehetné már megint azt a kardot.

Megint operát játszanak a Katonában - de arról nem itt és nem most. Egyelőre csak az előadás előtti utolsó perc számít, amikor bemondják, hogy kapcsoljuk ki. Rajkai Zoltán mondja, és most nem is az jut eszembe, hogy pár perc múlva ő lesz Néró császár, hanem hogy pár órával ezelőtt az HBO-n ment a Foxcatcher című film, amelyben Rajkai adta Mark Ruffalo magyar hangját. Ez a luxus jut mindig az eszembe, amikor Kökényessy Ági mondja a szöveget valamelyik reklámban: hogyan tudták megfizetni Jennifer Anistont, hogy azt mondja, a kockázatokról és mellékhatásokról...? 

Régebben, persze, minden jobb volt, Láng József volt Roger Moore hangja, és amíg nem látta meg az ember a rokonszenvesen gömbölyű magyar változatot, elhitte, hogy van egy halál elegáns pasas Magyarországon is, akin nem fog a golyó, és akinek nem gyűrődik az öltönye. Hangban sokkal nagyobb szabású életet élünk, mint látványban. De ha nem akarunk, nem muszáj fölébredni, és még mindig Mark Ruffalo szól ránk, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefont. Ki tudna neki ellenállni? 

Remélem, nem csak nem vagyok kegyeletsértő, de nem is tűnök annak. Egyszerűen ez a legélénkebb és legszemélyesebb emlékem Zana Józsefről. Hogy mi voltaképpen levelezésben voltunk. Egyoldalú levelezésben, hacsak nem számítjuk a kritikát a kritika tárgyának szánt nyílt levélnek – de én nem számítom annak. Mindenesetre írtam róla egy rosszkedvű tévékritikát, és nem sokra rá levél jött. Ő volt a feladó, a tartalom pedig az volt, hogy olyan lelki sebeket tépett rajta az írás, hogy a bírósághoz fog fordulni, egymillió forint talán csökkenti majd a fájdalmait. Tanácskozott már jogi szakemberekkel, így teljesen biztos a per kimenetelében, mégis van számomra egy ajánlata. Utaljak át neki nyolcszázezret, és ő eláll a pertől, ami nem egyszerűen húsz százalékos fájdalomdíj-engedmény, hiszen így a perköltséget sem kell kifizetnem, nem kell bíróságra járni, első fok, másodfok, törvényességi óvás és Strasbourg.  

Nem válaszoltam, amit utólag már bánok, mégiscsak udvariatlanság, de szerintem érthető, miért mesélem el. Hogy lehet így is élni, mintha az ember egy komédiában lenne szereplő, színész, aki abból él, hogy igyekszik minél többször megbukni, és aztán perli a lapokat és kritikusokat. Vagy támogatásokat szereznek megbukó darabokra – tudom, ez már a Producerek musical változata.

Elég jó szórakozás a road Nemes Lászlóról szóló könyv, talán több is, mint a remélt, mert vicces is, hiteles is, érzem a régi világot, éltem is benne, vagy az elejében még nem, de aztán igen, tudom, mit jelentett egy-egy együttes, egy dal, éjfélkor hazasétálni Omega koncert után Lelléről. Nem Pestig, de Szemesig. Ma nem volna nagy kedvem hozzá, akkor úgy éreztem, hogy vár a nagybetűs élet, nem is vár, hiszen már benne is vagyok.

Nem ezért jó olvasni, hanem mert ők tényleg benne voltak abban a nagybetűsben.

A sok vicces történet mellett van egy bekezdés a Heads Hands & Feet együttesről, és a Meal Ticket című számáról. Azt mondják, nem lövik le a poént, akit érdekel, nézzen utána. Ma már ez nem különösebben bonyolult feladat, erről van szó.

Hát igen, ez a Gyere, gyere ki a hegyoldalba, ennél lokomotívabb nem is lehet egy dal, nem csak a jellegzetes zongoraszólam, de a szöveg miatt is, ami az évi, rendes tabáni koncertekről szól. Nemes László egyértelművé teszi, hogy ez nem valami véletlen és csodás egybeesés, nem is lehet az, ennyire ugyanaz nem juthat két dalszerzőnek is az eszébe, de a Heads Hands & Feet föllépett a Lincoln Festivalon, ahol az LGT is, Barta össze is barátkozott velük.

Nincs mit leleplezni, látom, hogy egyébként is téma volt a két dal hm, hm hasonlósága már az interneten, Barta már rég nem él, és éppenséggel meg is állapodhatott a másik együttessel, hogy ezt elcsórikáljuk, nagy veszteség nem érhet benneteket, nem küldik Magyarországról a szerzőnek járó értékes alumínium forintokat, na mondd már.  Az egészben az a szép, ahogy helyretevődik az egész magyar popzene. Hiába szeretnénk azt hinni, hogy de sokat hozzá tudtunk volna tenni ehhez a világhoz, ha nem vagyunk oly kis nemzet, ha az egyik nagy és közkedvelt dalunk egy egyébként ismeretlen, háromlemezes, hamar feloszlott bandának az elfeledett száma.   

Nicolas Altstaedt lenyűgöző személyiség, és ezt pontosan soha nem tudtam eldönteni, mennyire előny vagy hátrány. Az a típus, amelyik vonzóvá tud tenni bármit, és az a típus, amelyik óhatatlanul is kis hasonmásokat teremt, olyan klassz az élet, amit él, hogy az embernek csak a nyomába kell szegődnie.

Ha az ember elsősorban közönség, akkor valószínűleg szívesen is adja meg magát az ilyen elsöprőnek, hisz úgysem találkozunk rendszeresen, és magamra nézve nem is nagyon érzem a veszélyt, hogy kócos hajat növesszek, és pliszírozott selyem ruhadarabokat hordjak. Ami meg a vállalt feladatot illeti: Altstaedt tud csellózni, sőt, jól tud csellózni, sőt nagyon jól tud, meg is lehetnénk elégedve.

Mégis nyomaszt, vagy legalábbis tegnap nyomasztott. Nyilván a műsor miatt is, amely agyas, mégsem okos. Bemutatja, mekkora minőségbeli ugrás volt az Eszterházy udvarban Haydn Werner után, de ezt nem lehet másképp megmutatni, mint hogy eljátszanak három Werner-fúgát, vonósnégyes felállásban (szó szerint felállásban, vagyis állva), és az ember legfeljebb azon csodálkozhat, hogyan is lehet ennyire semmitmondó zenét létrehozni. Feltehetően úgy, hogy ez nem erre való, nem nagy teremben, ezer ember előtt. Otthon meg csinálva biztosan jobb. A következő Pleyel-darab akkora ritkaság, hogy még a műsorfüzet is egy teljesen más darab ismertetését mellékelte hozzá, és csak a rögös út végén jött el a Csellóverseny. Ez így azért sok, a lelkem kiszáradt, jobban láttam és hallottam a sztárkodást mint a zenélést, inkább a kis ravaszságokat, mint a nagy élményt. Altstaedt vezényelt is, tehát az ő tempójában kezdett el játszani a zenekar, mégis, ahogy leült a zongoraszékre a csellóval, sokkal élénkebb tempóban kezdett el játszani, mintha jelezni akarta volna, hogy neki ez így lassú, az ő zeneiségének és gondolatai száguldásának egy klasszikus kezdés egyszerűen nem elég. Elhiszem, de hát a klasszikus kezdést is ő választotta, ne szenvedjen már saját magától.

Nem rokonszenves. Nem tetszik. Remélem, csak az én bajom.

A hétvégi Agrippina-közvetítés egyik (tényleg csak egyik) nagy pillanata volt a szünet, amikor leadták a Metropolitan régi Denevér-előadásának gála részét, jött Mirella Freni, és elénekelte az Adriana Lecouvreur-áriát, hihetetlen természetességgel és biztonsággal, szépséggel és mélységgel (mármint lelki mélységgel). Az egész előadást az ő emlékének szánta a Metropolitan, ahogy szerte a világban beszéltek, beszélnek róla.

Szerte a világban Katia Ricciarelli (furcsa módon a keresztnevet nem „kátyának” kell mondani, hanem „katíának”, annak ellenére, hogy eredetileg Catiuscia, vagyis olaszosított „katyúsa” volt) is megemlékezett. Persze, a maga öntelt módján, vagyis inkább azon elmélkedve, hogy nem, nem Freni volt az utolsó díva, hanem ő lesz az, ha majd eltávozik az élők sorából. Hát, ugye, egészséges, vagy annál is több magabiztosság egy olyan énekesnőtől, aki tényleg szépen indult, de már negyvenéves kora óta nem tud mást, csak üveghangon vinnyogni. Abba is hagyta az éneklést, és, elég meglepő módon, film- és moziszínésznő lett, még rangos díjakat is kapott e tárgyban.

Ami a magabiztosságot illeti, nem kell félteni. Nem csak nyilatkozni bátor, de a nyáron vissza is tér, Veronában fog énekelni az Arenában. Tényleg sok sikert kíván neki az ember, mi mást tehetne, de közben érezni, hogy ebből még nagy összeomlás lesz. Ha csak kicsi, akkor már megúszta.

Közben, csöndben egy másik nagy név is visszatért, Cheryl Studer neve újra lemezborítón olvasható. A lemez maga is furcsa, a grazi opera Parasztbecsület-előadása, és meglepően jó a színvonal, különösen ami a zenekari játékot illeti. Studer a nyolcvanas-kilencvenes években volt a csúcson, halálmegvető bátorsággal cserélgette a szerepeket és hangfajokat, egyik nap koloratúrszoprán, másik nap Wagner, harmadik nap Mozart, negyediken Richard Strauss. Mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy aki jó technikával énekel, annak nem árthat semmi.

Aztán mégis ártott, mire eljutott hozzánk, a Fesztiválzenekarral A walkür első felvonását énekelni, már erősen fátyolos volt az orgánuma, aztán hamarosan véget is ért a pálya. Illetve nem ért véget, hiszen megint énekel, nem főszerepet, csak Mamma Luciát, néhány sort. Ha valaki azt hitte volna, ahogy a sokéves pihenés alatt regenerálódnak a hangszalagok, annak van egy rossz hírem: nem. Legalábbis Studer hangja nem jött rendbe, tulajdonképpen meg sem lehet ismerni – igaz, ez már alt szerep. A világ dicsősége elmúlik, és a jelek szerint a hangok dicsőségét is viszi magával.   

Éjszaka ismételték a Becstelen brigantykat, nem bírtam fönnmaradni, csak az elejét néztem, Landa és Monsieur LaPadite beszélgetését. LaPadite, nyilván idegnyugtatásul pipára gyújt, megjegyzem, olyan pipára, amilyenre a való életben aligha gyújtott volna. A kukoricacsutkából készült pipák a múlt század negyvenes éveiben csak Amerikában voltak elterjedtek és népszerűek, Franciaországban eszébe sem jutott senkinek a lerágott vagy lemorzsolt csutka ilyen felhasználása. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a beszélgetés vége felé Landa is előveszi a maga pipáját, egy óriási Sherlock Holmes-jellegű modell, egy úgynevezett calabash, lopótök forma, tajték betéttel. Csak párat pöfékel belőle, nincs más szerepe, mint mutatni a felülkerekedést és a holmesi szellemi fölényt. Vicc, persze, hogy vicc, egy ilyen érzékeny, törékeny pipát senki nem hord a kabátja zsebében, vagy legalábbis nem sokáig.

Voltaképpen erről jutott eszembe, hogy vajon ez a calabash hogyan is válhatott a nagyító és az úgynevezett deerstalker sapka mellett Holmes egyik állandó kellékévé? Eleve meglepő, hogy a regényekben és novellákban Holmes mennyire keveset pipázik. Igaz ugyan, hogy megismerkedésükkor azt mondja dr. Watsonnak, ha nem bántja az erős pipafüst, akkor nincs akadálya a közös lakásnak, de aztán hiába várja a rajongó a nagy, elmélázó dohánykalandokat, Holmes egyre csak szivarozik és cigarettázik. A kandalló mellett valóban lóg fél pár perzsa papucs, amiben a dohányt tartja, és később valahol azt mondja, hogy ez egy hárompipás probléma, annyit kell elszívni hozzá a megoldáshoz, de egyáltalán nem lóg állandóan a szája sarkában a pipa. A calabash szó, ha jól sejtem, sem a négy regényben, sem az ötvenhat novellában nem hangzik el. A régi illusztrációkon Holmes mindig inkább valami kis-közepes méretű, visszafogottan elegáns pipát szív, nem tüntet a szájba illesztett lopótökkel.   

Nincs száz százalékos magyarázatom, nyilván a filmváltozatok nem tudtak ellenállni a látványos, kettős hajlatú pipáknak, onnét vette Tarantino is a Holmes-utalást, mi meg, boldog birkák, megyünk a filmek kolompja után.

Két hete zárt be Rubens és van Dyck, tegnap Farkas István, és azt, természetesen, nehéz megmondani, hogy egy kiállítás elérte-e a célját… Egyáltalán: mi lehetett a cél. Rubensnél talán az, hogy észrevegyük, mennyivel több, mint hízásnak indult élveteg macák festője, Farkas Istvánnál viszont a tudomásul vétel, hogy vegye észre a szélesebb közönség is: volt itt egy ilyen ember, festett és meghalt. Meghalt, az még rendben is volna, de megölték, és kik, és miért.

Szóval, a nagy összegzés szándéka nélkül, Rubensnél mintha nem sikerült volna elérni a célt, nem érzem, hogy új rubensiánusok árasztották volna el a várost, aki tudta, az most is tudja, aki nem tudta, azt nem lehetett berángatni a flamandok közé. Farkas István viszont teljes siker, ahány embert hallottam róla beszélni, ebben az évben, az sokkal-sokkal több, mint amennyiszer előtte beszéltek róla, legalábbis nekem vagy velem, mondjuk ötven év alatt. Tudom, hogy ennek az az ára, hogy Farkas Istvánhoz is kellett biggyeszteni valami túlságosan is kézenfekvő gondolatot, így ő lett az a festő, aki már előre megsejtette, hogy mi lesz itt és mi lesz vele 1944-ban, holott… Ha előre sejtette volna, talán mégis inkább elkerüli, lett volna rá lehetősége. Nemcsak Rubens bonyolultabb, Farkas István is.

Nem baj, talán most már lesz lehetőség ezt is tisztázni egyszer.  

Tegnapelőtt azt mondja a doktor úr A doktor úrban, hogy "boldogult Clicquot özvegye..." és előveszi a sárga címkés üveget. Tegnap a Metropolitan közvetítésben Poppea, miközben Agrippinát várja, vigaszt és bátorságot merít a sárga címkés pezsgősüvegből. És hogy egy személyes emléket is elővegyek: tanúja voltam, hogy Kocsis Zoltán átautózott a német-francia határon, hogy kedvezőbb áron szerezzen be egy kis pezsgőt, és mi mást, mint Veuve Clicquot-t. Be is szerzett, majdnem hogy ipari vagy kereskedelmi mennyiséget, ha jól emlékszem, huszonnégy üveget, tele volt vele egy nagy bőrönd. 

Nem nagyon rég Reims környékén autókáztam, és azt hittem, megvilágosodás ért, amikor az egyik településnek Veuve volt a neve. Ahá, szóval nem is özvegy Clicqot-néről van szó, hanem a Clicquot családnak Veuve-ben voltak (vannak) szőlőbirtokai, és onnét van a név. 

Sajnos, csak álmegvilágosodás volt, utánanéztem a márka történetének, és tényleg az özvegyről van szó. A pezsgőgyáros Monsieur Clicquot fiatalon, alig harmincévesen halt meg, és a céget az özvegye, neé Ponsard vette át. Özvegysége azért annyira fontos, hogy még a címkén is föltüntették, mert a napóleoni törvények szerint önálló üzleti vállalkozást hajadonok nem vezethettek, csak az özvegyeknek volt joguk arra, hogy továbbvihessék a közös vállalkozást. Mint látjuk: teljes sikerrel, a jólét, ünneplés, vigasz, illetve ezek hármas egysége a színpadon tegnap is, ma is a sárga címkés pezsgősüveg formájában jelenik meg. Mi, persze, tudjuk, hogy öl, butít és nyomorba dönt.