A Duna tévé adta valamelyik este az Evitát, és tényleg érdemes volt megnézni, mert annyira más volt, mint amire emlékeztem. Valahogy úgy maradt meg bennem a film, mint amin súlyos tehertétel Madonna közreműködése, a világsztárság azzal jár, hogy se énekelni nem tud jól a főhős, sem az a többlet nincs meg benne, ami megérteti az emberrel, miért is volt ez az életpálya, gyors és látványos, nevetséges és mégsem az. Amitől ő a címe egy musicalnek.

Huszonakárhány évvel a bemutató után persze most is vicces, hogy az van kiírva a Buenos Aires-i utcán, hogy Élelmiszerbolt, de Madonna igazán strapálja magát, és ha nem is jelentékeny színésznő, mégis pont olyan karrier, mint Eva Peróné, nem érti az ember, miért ő a sikeres, de kétségkívül tartós a jelenléte. Emlékszem egy régi Time cikkre a nyolcvanas években, két új csillagban látták meg a jövőt, Madonnában és Cindy Lauperben. Hol van Cindy Lauper?

Voltaképpen erre az érthetetlenségre rímel a film egyik jelenete. Magaldi hazamegy Buenos Airesbe, ahol már várja feldúlt neje, Vári Éva, és a gyerekeik. Evita ott marad a lépcső alján, és elénekli az Another Suitcase in Another Hall című dalt. Nekem ez a legszebb dal az egész musicalben, de hát nem Evitának kellene énekelnie, hiszen az eredeti változatban ez a kirúgott szerető éneke, Perón korábbi kapcsolatáé, akit Evita gyorsan és lendületesen zavar ki Perón ágyából. Mindig azt képzeltem, hogy ez egy hiba a musicalben, látszik, hogy Lloyd Webber még pályakezdő, a legszebb dalt egy kétszavas szereplőnek írta. Most, hogy átkerült a dal a főszereplőhöz, most látszik, hogy jobb helyen volt az előző szereplőnél, mert épp azt hangsúlyozza, minek kellett volna történnie Evitával. Hogy ő is alapvetően erre a sorsra rendeltetett, eltéblábol a nagy emberek ágyában, amíg szép, aztán szomorkás dallamokat énekel a bús múltról és még búsabb jövőről.

Mintha ez volna az Evita legfontosabb tabulsága: nem kell azt a sorsot élnünk, amire rendeltettünk. Föllázad ellenünk a világ, de rólunk írják majd a zenés játékokat.

Van egy plakát a Volt egyszer egy Hollywood című filmben, amelyről az derül ki, hogy Rick Dalton egyik filmjét Antonio Margheriti rendezte. Azt hittem, ez valami belső poén, és nagyon büszke voltam magamra, hogy észrevettem ezt a finom humort, hiszen Antonio Margheriti (vagy Margherete?) a Becstelen brigantykban szerepel, vagyis nem ő, de annak adja ki magát a három olaszul nem tudó, de olasz filmest alakító Hitler-merénylő. 

Azt, persze, így sem értem, hogy ha a nevükön kívül semmit sem tudnak olaszul a brigantyk,honnét tudják, mit magyaráz nekik Landa, de talán olvassák ők is a feliratokat. De Margheritit illetően, ahogy az Tarantinótól elvárható, a dolog ennél egy fokkal csavarosabb. Antonio Margheriti valóságos filmrendező volt, valóságos és elképesztő mennyiségű filmalkotással. Amennyire tudom, nem volt a szakma nagy művésze, de gyorsan le tudott forgatni bármilyen hülyeséget, ami az éppen divatos műfajokat utánozta. A valaha videótékás és európai filmekben kivételesen művelt Tarantino lazán biccent mindkét filmjében a szerencsétlenebb sorsú pályatárs előtt, a filmjeidet nem tudom feltámasztani, de a nevedet kimondom, újra és újra, ha én halhatatlan leszek, te is azzá válsz. 

Azt hittem, ez valami ínyenc fölfedezés, azóta rájöttem, ennek már külön internetes irodalma van. Pech.  

1976-ban készült el a Kettős arckép című film Kocsis Zoltánról és Ránki Dezsőről, két ifjú zongoraoroszlánról, akik majd várhatóan meghódítják a világot. Huszonnégy-huszonöt évesek voltak, sok mindenen már túl, versenyeket nyertek, nem volt eszelős kockázat nagy karriert jósolni nekik, és ennek megfelelő stábbal, ötletekkel, tehetséggel forgatni velük. Tudom, a politikai helyzet is más volt, két ifjú, szürke öltönyös fiú a vasfüggönyön túlról, ebben több volt a pikantéria, mintha átlagos ügyes muzsikusokat mutattak volna. De azért várom, még mindig várom, hogy jöjjön a folytatás. Ott vannak a gyerekek, Ránki Fülöp és Kocsis Krisztián, valakinek végre eszébe juthatna róluk is egy kettős portré, hogy kik ezek, mire viszik, ha sokra, azért, ha nem annyira sokra, azért érdekesek. A világ változik, de zongorázni ugyanolyan nehéz és misztikus feladat, mint negyven éve.  

Közeledik a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál, a három novemberi napba három nagymenő pengető fér bele, ami csodálatosan elég. Nem tudom, hogy Manuel Barrueco hány embernek ismerős név, mert hát éppen erről akarok beszélni. Végignéztem most már kétszer vagy háromszor, hogyan próbál a klasszikus zene, illetve a lemezgyártók egyre szűkebb köre sztárt faragni a gitárosokból. Tökéletesen logikus dolog, ha arra gondolunk, mekkora sztárhangszerré vált a gitár a 20. század második felében, és milyen elképesztően jól is lehet gitározni… - de mit? Mintha a sztárfaragás is mindig itt bicsaklana meg, megcsinálják az első lemezt, aztán jön hamarosan az Aranjuez concerto, utána meg a fejvakarás. Mi legyen a következő? Mondjuk Beatles-dalok virtuóz módon, egy szál gitáron, vagy valami zenei szőnyeggel, de a végén mindig az derül ki, hogy ezek eredetiben jobbak, hiába összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak az új változatban. Mintha az derülne ki, hogy csengőhangként az Örömóda mégis jobban funkcionál, mint negyedik tételként.

Most épp Milos Karadagliccsal tartunk itt. Villogó szemű montenegrói, a vezetékneve is ezt jelenti törökül (többé-kevésbé), a története is szép, ahogy megtalálta az utat az otthoni barkácsmagnózástól Londonig, meg a Deutsche Grammophonig. Vagy most épp a Deccáig. Mediterrán album, latin album, Aranjuez, Beatles. A legutóbbi lemezre csalinak rátették A csend hangját és az Over The Rainbow-t, és Milos (az utónevet egyszerűbb elhagyni, el is szokták) most is iszonyat jól gitározik, a kézsérüléséből fölépülve. Csak a nagy mű, az emblematikus gitárdarab nincs sehol. Nincs megírva. Ha zeneszerző volnék, ezen agyalnék.

Bármilyen furcsa vagy hihetetlen is, a képen látható férfi egy hegedűművész. Nem egy modell, aki hegedül is, hanem egy hegedűs, aki néha áruba bocsátja arcát, testét, megnyerő külsejét, hogy különböző divatmárkák reklámozhassák vele a termékeiket. Addig még nem jutottak el, hogy a jól öltözött emberek jobban is hegedülnek, de csak idő kérdése.

Elég sokáig nem raktam össze a két dolgot. Évekkel ezelőtt hallgattam egy Charlie Siem-lemezt, elég jó volt, de sokat nem mozdított meg bennem. Még egy induló, aki a világ nagy hegedűsei közé akar jutni, és ennek nem rosszak az esélyei ezzel a külsővel. Vagy talán túl szerencsés is a megjelenése, túl piperkőc az öltözéke, azt fogják mondani rá, hogy nem is lehet jó, aki ennyire dendi.

Két éve egy dán filmes dokumentumfilmet készített róla, díjakat is nyert vele, részben nyilván azért, mert annyira különös ez a kettősség. Valaki Toscanában száguldozik a piros Porschéjával, aztán megáll, és kiveszi a csomagtartóból a Guarneri hegedűjét. Maga a hangszer korábban egy elég ismert hegedűs tulajdonában volt, Yehudi Menuhin játszott rajta élete vége felé. Aztán (a film előzetese megtekinthető) áll az Arno partján egy bárban, és a száraz martiniről magyaráz.

Erre is legyint a felnőtt ember, de aztán eszébe jut, hogy a zenetörténet tud néhány nagy-nagy dendiről. Chopin egyre-másra szabatta a frakkokat, Ravel legnagyobb amerikai élménye pedig a nyakkendők voltak. Van, akinek segít, ha a fegyelmet kívülről erőlteti magára, ha szép dolgokkal veszi körül magát, netán ő maga sem néz ki rosszul. Most ezzel nem mondtam semmit Charlie Siemre. Csak annyit, hogy van.

Azt biztosan nehéz volna állítani, hogy óriási közönségigény szülte volna Fischer Iván Monteverdi-kiegészítését, az Orfeo eredeti vagy soha nem létezett változatának megálmodását, megalkotását, előadását. A történet bonyodalmasabb, furcsább és színpadi pillanatokban szegényebb. Amit mindenki egy Orfeusz-cselekmény központi pillanatának tartana, hogy Orfeusz énekével meglágyítja az alvilág urának szívét, az itt pont kimarad, Plutót Proserpina beszéli (jó, énekli) rá, hogy hadd térjenek vissza a földre a szerelmesek. Utána viszont jó kis őrjöngés veszi kezdetét, szatírjáték, aranyozott Dionüszosz hol Afroditévé válik, hol aranypéniszű kecskévé, a bakkhánsnők pedig széttépik Orfeuszt. Nem a szemünk láttára. Tényleg, így elmondva még kevésbé érzem a közönség évszázados értetlenkedését, miért nem így történt eddig, ha véletlenül eljátszották az operát. Amit érzek, az inkább Fischer Iván igénye, szeretné ezt a mahleri hasonlóságot és meghasonlottságot önmaga is produkálni, hogy komponálnom kell, de nincs rá elég időm, mert túl nagy karmester vagyok.

Ezt a gyanakvó hallgató mondja. Az elismerő inkább azt, hogy mi ezzel a baj? Mi azzal a baj, ha valaki úgy komponál, hogy biztosra megy: elő fogják adni a munkáját. Van hozzá zenekara, ott van hozzá önmaga, a kapcsolatai és az eredményei, egy egész életmű hitelesíti a munkáit, nem vadul nyúlt bele Monteverdibe, mondhatni: észre sem lehet venni, mi az, ami fölhasznált anyag, és mi az, ami eredeti Fischer.  

Másfelől vagy harmadfelől nézve meg ott állunk a 21. század kezdetén, mint Steve Jobs örökösei, tudjuk, hogy nem az számít, az emberek mit akarnak, hanem hogy mit akarunk tőlük. Föl kell támasztani az igényt, aztán kielégíteni.Aki eddig esetleg egyetlen Orfeóról sem tudott, annak most hirtelen kettő lesz belőle, majd eldönti, melyiket szereti jobban. Vagy el sem dönti, ez az előadás és az emléke fedezi az igényeit.

Elég jó ahhoz az előadás, hogy így legyen. Nem valami megdöbbentően ötletes rendezés, az elején a vicenzai Teatro Olimpico belsejét vetítik a függönyre (erre Vicenzában nyilván nem lesz szükség), és előtte szép, kopár térben zajlanak az esküvői előkészületek. Aztán gyász, feketeség, az ember azt érzi, hogy ha még egyszer fordul egyet Charon ladikja, felülteti rá a rendezőt is, de aztán mégis az annyi baj legyen győz. Nyilván azért nevezték el az alkalmi társulatot Fischer Ivánról, hogy amit csak lehet, ő cselekedjen meg benne, írjon, rendezzen, vezényeljen, nyomja a billentyűket, de ez tényleg nem garancia a színpad és a zene egységére. Szerencsére. Sokat dolgozott azon, hogy ez így elhangozzék, és nem akarok hálátlan lenni.  

A Nemzeti Galéria szürrealista kiállításán egymás mellé került az Andalúziai kutya és Dalí lenines festménye (teljes címén: Részleges hallucináció: Lenin hatszoros megjelenése a zongorán). Nyilván oka van ennek, hasonló mániák jelennek meg a filmen és a képen, legfeltűnőbben a hangyák és a zongora. Hogy a hangyák valóban a felbomlás jelei volnának, arról nem vagyok meggyőződve, a fekete zongora, mint tudjuk, másoknak is nyomasztó látvány volt. Ha a koporsószerű forma, és a halálfejként vigyorgó billentyűfogsor nem volna elég, Dalí apja állítólag az otthoni zongorában tartotta a nemi úton terjedő betegségek elrettentő következményeit fényképekkel illusztráló könyvét.

A billentyűkön jelenik meg a hat, dicsfényben derengő Lenin, a filmen itt csak egy döglött és oszlásnak indult szamár fejének jutott hely. De miért épp hat Lenin? Lehet, hogy Dalí is ismerte azt a tréfát, amelyben valaki Lenin monogramját római számként értelmezi, és V. I. Lenin helyett hatodik Lenint mond? A megfejtéseket a kiadóba várjuk.  

De hát a múlt héten láttam. Vagy múlt előtti héten? Az embernek olyan hülye reakciói vannak Gallai Péter halálának hírére, mintha ez valahogy visszafelé számítana, nem halhatott meg, most ment át előttem a Rumbach Sebestyén utcán. Meg egyébként is, folyton valahogy ott kóválygott, ezen a környéken, néha nagyon rossz állapotban, néha jobban, de ott volt. Többet nem lesz, nem megy át, nem kezdi el énekelni utána magában az ember valamelyik dalát, leginkább a Szállj fel magasrát. Olyan könnyű volt rokonszenvezni vele, szerény manus, aki úgy írta meg a Piramis legjellegzetesebb és legismertebb dalait, hogy közben voltaképpen ő más stílusban gondolkozott, nem bőrgatyás dalokban. És, mint igazi, időtlen jelenség, közben úgy nézett ki, mint Rembrandt valamelyik önarcképe.

Azt énekelte valaha Szörényi Levente, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”. Gallai Pétert tegnaptól túléli néhány dala. Mégse jó.  

Tyúk vagy tojás? Színház vagy film? Nem is kérdés, a film volt előbb, az Orlai Produkció gyakori fogása, hogy filmsikereket visz színpadra. Nincs ebben semmi rossz vagy lelepleznivaló, a színház drága mulatság, már úgy értem, a színházcsinálás, még ha nem is annyira drága, mint a film, legalább ezzel lehet csökkenteni a kockázatot, a közönség tudja, hogy amit kap, az valaha már bejött, és nem pont ugyanaz lesz, hanem valami magyar változat.

A legutóbbi bemutatón, a Becéző szavaknál azonban mintha visszafelé sült volna el az ötlet, mintha az élő előadás arról akart volna szólni, tessék megnézni a filmet. Ami nem lehetetlen feladat, csak egy számítógép kell hozzá, és rögtön tisztázva vannak a szerzők és előadók. Nem világszám, csipi-csöpögős, de ami érzéketlen közhelynek tűnt, az érzékeny közhellyé változott, ami nagyon hétköznapi poénkodásnak hangzott, mintha a szomszédot hallgatná az ember, az mintha életbölcsességgé vált volna. Nem lehet megváltoztatni, amit nem lehet, de ki lehet bírni. Sőt.

És a színészet. Soha nem gondoltam másképp Shirley MacLaine-re, mint jópofa táncos-énekes nőcire, de most olyan tévedhetetlenül egyensúlyoz a tragédiát komédiától elválasztó kerítés tetején, annyira életszerűen nagyobb az életnagyságnál, hogy az ember csak füttyent. Gyabronka Józsefnek pedig sehogy sem megy ez az én vagyok a magyar Jack Nicholson, pedig igyekszik, vágja a Nicholson-pofákat, de az ember nem bújhat ki a bőréből. Bár, mintha éppen ez volna a színészet lényege: tojás vagyok, de kakasnak játszom meg magam.

Azt reméltem, hogy Pernye Andrásnak van igaza, aki az egyik lemezellenes írásában a szem vagy a látás elsőbbségéről beszélt. Egészen pontosan azt mondta, hogy ha meg kellene ítélnie egy előadó minőségét, sokkal inkább választaná azt, hogy lássa zenélni, mint hogy hallja. A legbiztosabb módszer (ezt már nem Pernye mondta) a próbálni látás, legalábbis karmesterek esetében, bár soha nem lelkesedtem Carlo Rizzi művészetéért, de amikor láttam, mit művel próba gyanánt, rögtön világos volt, hogy milyen minőséggel állok szemben. Azt, persze, nem lehet elvárni a zenekaroktól, hogy tegyék nyilvánossá a próbáikat, hadd szörnyülködjön vagy lelkendezzen, akinek kevés a koncert.

Azért reménykedtem a Pernye-elméletben, mert valahogy Daniel Hardingnak soha nem találtam a helyét. A még mindig meglehetősen ifjú angol karmester repülőrajtot vett a karmesterek nélküli világban, tizenhét éves volt, amikor zenekart szervezett, hogy előadják (mi mást?) Schönberg Pierrot lunaire című melodrámáját. A koncertről készült felvételt Harding elküldte Simon Rattle-nek, aki rögtön maga mellé vette asszisztensnek – talán eszébe jutott a saját ifjúsága, ő maga is zenekarszervezkedett, hogy elvezényelhesse a Mahler 2.-at.

Harding azóta is ott van a jó zenekarok környékén, és ő maga is mindig jó, de még eszembe nem jutott meghallgatni valamit csakis azért, mert ő vezényel. Tegnap viszont eszembe jutott, hogy Berliozt játszanak a Berlini Filharmonikusok, és még nem járt le az előfizetésem, meg tudom nézni az élő közvetítést.

Jó is volt. A Rómeó és Júlia volt a műsor, két óra dramatikus szimfónia, énekesek, kórus, jelenetek Shakespeare nyomán, Daniel Harding jól és biztos kézzel vitte végig az embert a darabon, az biztos, hogy nem szélhámos. De itt a vége, ez minden, amit határozottan merek állítani róla. Olyan jó a zenekar, meg a mű is, természetesen, hogy valószínűleg Carlo Rizzivel is élmény lett volna az előadás. Az ember a szemében sem bízhat, és csak az az egy értelmesnek látszó megoldás marad, hogy ha jó volt ott lenni, akkor végeredményben: nem mindegy? Ha Berlioz győzött, mit számít Daniel Harding?