Van egy történet a zeneszerző Glazunovról, ahogy hallgatja a tanítványait. Azok épp lelkesen beszélgetnek egy Beethoven vonósnégyesről, hogy ez fantasztikus, most vették a kottát, és nem hiszi el az ember, hogy mennyire modern, mennyire eredeti és személyes. Glazunov meg csak fájdalmas arccal beleszippant a szivarjába: maguk még nem ismerték? Én már mindent ismerek, sajnos.

Persze, az is lehet, hogy csak megjátszotta magát, de el tudom képzelni, hogy tényleg mindent ismert. Mindent, ami érdekelte, és kiismerte már a trükköket, fogásokat, megoldásokat, hatásokat. Hogy az egész nem a depresszióról szól, hanem a tudásról. Nekünk végtelen az anyag Palestrinától napjainkig, neki meg az egész benne van a fejében. Nekünk nincs olyan kicsi életmű, amit alaposan ismernénk, még Webern sincs fejben-szívben, pedig a teljes életmű csak valami három órányi, igazán elsajátítható volna. De ilyenkor rájön az ember, mennyire jó butának lenni. Nem érünk rá unatkozni.  

Vagy lehet, hogy érdemes diktátorkodni. Az emberek szeretik a nagy személyiségeket, és Herbert von Karajan nyilvánvalóan az volt. Nagy zenész is, nagy elképzelésekkel, és mindenképpen méltánytalan őt úgy elintézni, mint valami túlértékelt hólyagot. Ahhoz túl jó dolgok maradtak utána. 

Másrészt meg minden utána maradt, emlékműnek, az utcatábla a bécsi opera mellett, egy ideig volt valami központ is a Ringen, ahol meg lehetett venni a lemezeit, de az mintha megszűnt volna. Ahogy megszűnt néhány lemezbolt is a környéken, ha arra játszott, hogy ércnél maradóbb a Schallplatte meg a CD, eléggé úgy tűnik, hogy ebben tévedett. Azért tudok gond nélkül mondani öt Karajan-lemezt, ami nélkül nehezebb volna az élet, vagy meg is fordíthatnám, majdnem mindenhez tudott valami értelmeset hozzátenni, még a Handel concerto grossókhoz is, pedig azok nyilván eléggé távol álltak tőle. Csak ha az ember rossz fej, akkor előbb vagy utóbb bosszút állnak rajta, az utókor felhánytorgatja a felhánytorgatnivalókat, a kortársak meg élvezik, ha tiszteletlenek a diktátorral. Ami azt illeti, az utókor is, például nagyon szeretem Leontyne Price történetét, amikor mindketten késtek egy lemezfelvételről. Aztán Price befutott: megjöttem, de hol van Herbie? 

Karajant végül olyasmi miatt buktatta meg a zenekara,a Berlini Filharmonikusok, amiért ma nyugodtan szégyellhetné magát: azért lázadtak föl, mert Karajan egy nőt nevezett ki klarinét-szólamvezetőnek. Végül mindenki jól járt, Sabine Meyer nemzetközi szólókarriert kezdhetett, a zenekar megszabadult az öreg trotlitól, Karajan meg belebukott a felvilágosodottságba és minőségimádatba. 

5-én lett volna 111 éves. 

Nem mondom, hogy a világ legjobb filmje a Mary Shelley, de valamit mégis elmesél, és valamit meg is ért belőle az ember. Már ha jól érti: ezek a költők voltak a 19. század első felében a kor rocksztárjai. Shelley is, Byron is, Petőfi Sándor is, éltek gyorsan és vadul, a világ előtt és élvezve a közfigyelmet. Nem is mindannyian élték meg a rockban bűvösnek számító 27 évet, Petőfi és Keats nem, Byron és Shelley igen, az utóbbi majdnem harminc éves vénember volt, amikor vízbe fulladt. 

Arra mindenképpen jó a film, hogy az ember elkezdje mondogatni az összes Shelleyt, mármint az összes Shelleyt, ami a fejében van, ami ijesztően kevés. O wild west wind, így kezdődik az Óda a nyugati szélhez. Tóth Árpád nem tudta megtartani a hármas alliterációt, Nyugati nyers nyél mégis hülyeség lett volna. Vagy a To - címet viselő, magyarul Dal lett belőle Képes Géza fordításában, Music when soft voices die/ Vibrates in the memory, amiből láthatja az ember, hogy angolul így is lehet rímelni, csak a szemnek. Magyarul, persze, nem szabad, bár nem is volna könnyű. 

A vers két évvel Shelley halála után jelent meg, mint hátrahagyott vers, és Mary Shelley kézírásával maradt fenn, aki megtalálta, lemásolta, sajtó alá rendezte. Persze, az lenne a csodálatos, ha egy szép napon kiderülne, hogy ő is írta, hogy nem csak Frankenstein (és a fia) az ő teremtménye, de néhány Shelley-vers is, bár, azt hiszem, erre elég kevés a remény. 

Nem szívesen mutatkozom teljesen értetlennek, de az új Lang Lang lemezhez kiadott klipet egyáltalán nem értem. A kínai zongorista eljátssza a pódiumon Bach C-dúr prelúdiumát, és ennek hatására gyermekké válnak a hallgatói. Előbb csak egy öltönyös manus, aki valaha kosárlabdázó szeretett volna lenni, aztán egy másik aki Superman lehetett volna, nyakában a kínai zászlóval, aztán egy asszony, végül mindenki. Mi ennek az értelme? Nem azzá válunk, akivé szerettünk volna, de Bachot attól még hallgathatunk? Visszavarázsolódunk a C-dúr prelúdiummal egy korábbi állapotunkba, amikor még...? De hát Bach nem gyermekzene, nem gyerekek hallgatják, hacsak nem volt a családban valaki igényesebb lélek, aki ezt tette föl a lemezjátszóra, nem ezekre a billentyűmozgásokra idéződik föl az ártatlanság kora vagy az álmok délutánjai. 

Valakivel próbáltam erről eszmét cserélni, aki egy idő után elveszítette a türelmét az értetlenkedésem miatt, és azt mondta: mégsem mondhatják azt, hogy Lang Lang meghülyült és elfelejtett zongorázni, de azért tessék megvenni ezt a lemezt. 

Pedig ha ezt mondanák, engem biztosan jobban érdekelne. 

Mivel a filmhez magához sok magyarázat nem szükséges, az ember az alkotókat próbálja megérteni: vajon miért gondolták, hogy érdemes újra leforgatni a Kedvencek temetőjét. Mert megvan a régi is, attól is lehet frászolni. Meg ettől is, hiába mosolyog fölényesen az ember a sötét moziban. Úgysem látja senki. Szerencsére az összerezzenéseket sem, így aztán el lehet játszani a jaj, de untam figurát. Nem untam, még ha nem is éreztem a társadalom hasznos tagjának magam a film alatt. De igyekeztem kultúremberként viselkedni, és büszkén észrevenni, hogy mennyire leonardói feje van Jason Clarke-nak, az erős áll, a határozott vonalú orr, a szem bágyadtsága, az egész arc chiaroscuro volta. Íme, az eredeti, négyszázötven évvel korábbról. 

Ez, persze, nem magyarázat a filmre, ahogy a változtatások sem, bár jelentősek: most a másik gyerek a gonosz. Körülbelül értem, néha a papíron elmegy valami, ami filmen nem, vagy ha el is megy, mégis nagyobb hülyeségnek hangzik, ha a gyerek beszélni még alig tud, de olyanokat mond a pokolról, hogy rossz belegondolni. A technika ugyan rengeteget fejlődött 1989 óta, de nem használják agyon, alapvetően itt is sokat sminkelnek meg térdig érő ködben közelednek fenyegetően. Így aztán marad a mondanivaló, hogy újabb és újabb korosztállyal kell megértetni: jobb a holtakat békében hagyni. Lascia a' morti la pace. Régi tanulság, hiszen ezt a Don Giovanniban énekli a Commendatore, de alighanem igaza van. 

Tudom, Az angol beteg körüli meglepetésen már évtizedekkel ezelőtt átestünk. Hogy van egy magyar kalandor, akiről többnyire nem is lehet hallani itthon, pedig micsoda életet élt. Azért, persze, lehetett olvasni róla, Széchenyi Zsigmond többször is említi őt, együtt vadásznak a Hengergő homokban, és én előbb vettem meg az antikváriumban az Autóval Szudánba című könyvét, mint hogy a filmet bemutatták volna. (Az más kérdés, hogy olvastam-e.) Azon is átestünk már, hogy Almásy László Ede micsoda életében benne vannak azok a fordulatok, amelyek miatt inkább hallgattak róla, nemcsak besorozták, nemcsak kölcsönadták a Wehrmachtnak, mint a sivatag legjobb ismerőjét, de ő ezt nem is érezte nagy kényszernek, örömmel szolgálta a nácikat, és értékes közreműködéséért Vaskeresztet is kapott. És még homoszexuális is volt, bár ennek azért a kétezres években nem kellene kínos leleplezésként hatnia. 

Ralph Brewster könyvében egyébként nem is hat annak. Brewster amerikaiként, olasz útlevéllel itt ragadt vagy ide menekült Mussolini elől, Pesten élt négy háborús évet, és sikerült neki átvészelnie mindent. Néha örül az ember, mert segítik, segítjük, néha pirul, mert Brewster a temető fölötti bokrokban alszik hetekig, pedig már október van. Nyilván nincs nagy véleménnyel Almásyról, aki a másik oldalon harcol, de elismeri, hogy segített neki és soha nem csalta csapdába. És hát szerelmes, boldogtalan szerelmes, mert Hans a visszavonuló Afrika-hadtest kötelékében taposóaknára lép és meghal. 

Ebben is benne lehetne egy film, ahogy Ralph Brewster kalandjaiban is. Azt nem tudom, ki játszaná ma Almásy László Edét (Teddynek hívja Brewster, ami arra utal, hogy inkább volt Ede mint László), de a régiek közül Dénes György tökéletes lett volna. 

Az, hogy egy műalkotás kimeríthetetlen, vagy közel kimeríthetetlen, rendben van. Nem tudom, hányszor hallottam már a Vivaldi Négy évszakot, de még mindig tudok örülni neki, talán újat már nem fedezek föl benne, de a régi fölfedezéseknek éppen úgy lehet örülni, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy negyven évvel ezelőtt. De az, hogy egy interpretáció is változik, fejlődik, vagy nem változik, csak az ember fejlődik, az egy kicsit értelmetlenné teszi az értelmező munkáját. Vagy már az is értelmetlené teszi, hogy egyik nap itt ül, a másik nap ott, megváltoznak az akusztikai viszonyok, mást lát, ha közel ül és mást ha távol. Szóval mennyire jó volna, ha minimum három helyen lehetne ugyanazon az estén ülni. 

Arról van szó, hogy most közelről néztem és hallottam A kékszakállú herceg várát, de már azt sem tudom eldönteni, hogy maga az előadás változott a közben eltelt tíz nap alatt, vagy ugyanazt értem most kicsit jobban. A Fesztiválzenekar játszott, de Fischer Iván csak hangban volt jelen, bejátszották az általa mondott regöséneket, egyébként a többszörös versenygyőztes, szép reményekre jogosító Káli Gábor vezényelt. És Vizin Viktória meg Cser Krisztián énekelt. 

A lényeg az, ami Vizin Viktóriával történt. Mert egyrészt itt nem nyomta el a zenekar, és azt tényleg nehéz megmondani, hogy ő énekelt hangosabban, vagy a Müpa tréfálja meg az embert, ha a másodikon ül. Talán az előbbi, mert most mintha hátulról is hallani lehetett volna az énekesnőt, úgy értem, vissza is jött a hangja a hátsó faltól az első sorokig. De ennél fontosabb a közelség, hogy az ember érti, miért ilyen Judit. Kicsi eszközökkel dolgozik, de mindig a zenében marad, zenére mozdul, zenére változtatja az arckifejezését, zenére pislog. Sass Sylvia jut az eszembe róla, és mindegy, ki mit gondol az énekesnőről, azon nehéz volna vitatkozni, hogy a darab előadási történetének egyik fontos szereplője volt. Vizin Viktória mindent eljátszik, néha hiperaktívan, néha nagyon szépen, ahogy valami anyaiság jelenik meg rajta, amikor azt énekli: sír a várad. Nyilván itt lett volna az előadás lényege, a mozgó, aktív, fiatal Judit találkozik a mozdulatlan mozgatóval, a Kékszakállúval, aki elég jól manipulálja, egyrészt szavakkal mindent enged (nyithatsz-csukhatsz minden ajtót), másrészt fenyeget, bár nyilván azt is tudja, hogy a tiltás lényege az engedetlenségre biztatás. 

Persze, ezt el is kell tudni játszani, illetve el kell tudni nem játszani, nem csinálni semmit, csak ott lenni, hadd repkedjen a madárka a cérnaszálon, amíg bele nem kerül a történet végén a kalitkába. És nyilván nincs értelme mindezt Cser Krisztiánon most számon kérni, mert (egyelőre) nincs meg benne, de nem jut eszembe olyan aktív magyar énekes, akiben megvolna, így élünk, vagyis így él ez a mű, keressük Kékszakállút. Majd előkerül. 

Újabban sok örömöm van a Sellak aranykora című lemezben, ami, persze, nem sellak, hanem CD, de a 120 éves Deutsche Grammophon archívumából válogat. Azt hinné az ember, az ilyesmi inkább érdekes, mint szép, de - hacsak nem szopránok sipákolnak - szép is. Ahogy Mascagni vezényli a Parasztbecsület intermezzóját, szélesen, lassan, méltósággal, vagy ahogy Louis Armstrong játssza a Tiger Raget, 1934-ben Párizsban. Már minden megvan benne, ami Armstrong, de még nem fáradt, nincs kiégve, nem unott. Vagy ahogy Pataky Kálmán A lonjumeau-i postakocsisból az áriát énekli. A felvétel nem olyan nagy ritkaság, rajta van a Hungaroton Pataky Kálmán-lemezén is, de maga Pataky ritkaság. Mintha még mindig nem foglalta volna el méltó helyét itthon a nagy énekeslegendák között, pedig feltehetően ő volt a leghíresebb magyar tenor, és bár sokat élt Buenos Airesben és végül Kaliforniában halt meg, mégis hazajött porában a Kerepesi temetőbe. És emlegetik, mint Toscanini salzburgi Florestanját, a lemezgyűjtők tudják, hogy a nevezetes első Don Giovannin, a glyndebourne-i felvételen ő Don Ottavio, mégsem beszélnek róla eleget. 

Máskor meg túl sokat állítanak róla. A hivatalos életrajzban például az is benne van, hogy szerepel egy 1942-es magyar filmben, Egér a padláson a címe. Az IMDb azt is tudja, hogy Szedlacsek szerepét játssza, és ott van a hivatalos életrajz, született Alsó-Lendván stb. Hát nem voltam rest, megnéztem az Egér a palotábant, bár az elején gyanús volt, a maflát játszó Benkő Gyula egy leányiskolába jelentkezik matematikatanárnak. Milyen szerepe lehet ebben Pataky Kálmánnak? Ő az énektanár? 

Fél óra után megjelenik Szedlacsek, aki egy nyugalmazott pincér, de szeretné újra hordani a frakkot. És nyilvánvalóan nem Pataky Kálmán. Nem is Pataky Jenő. Ha mégis Kálmán, akkor egy egészen más Kálmán. 

Csak azért mesélem, nehogy még valaki bedőljön, és reménykedjen, hogy láthatja Pataky Kálmánt alakítani. Csak a lemezek maradtak utána. 

Deborah Voigt vezette a közvetítést tegnap a Metropolitanből, vidáman, néha viccesen, és valahogy eszembe jutott, amikor először hallottam őt élőben, Bécsben. Izoldát énekelt, aztán egy órán át autogramokat osztogatott, még láttam, ahogy eldöcögött, a gurulós bőröndjét maga után húzva. Nem egészen olyan volt, mint tegnap.

Neki sikerült. Felére fogyott, és tartja is ezt a felet. Valahogy rögtön el is indult akkor a susmogás, hogy lefogyott és elveszítette a hangját, aminek én soha nem értem a logikáját. A kövér test nem üreges belül, hogy fel tudná erősíteni a hangot, talán a támasszal lehet valami, hogy jobban tartja a rekeszizmot egy rendes, nagy has, de feltehetően ezt is ki lehet védeni, meg lehet erősíteni a vázizmokat. Jobban el tudom azt képzelni, hogy a koplalás megváltoztatja a belső összetételt, az éhezés nyűvi az idegeket, ez okozza a változást. Ha őt kérdezi az ember, készségesen elmondja, hogy nemzetközi sztárként is kitették egy nagy londoni produkcióból, mert nem lehetett rá koktélruhát adni, így aztán nekiállt, dolgozott, és tényleg megváltozott a hangja. Annyira azért nem, hogy épp a tegnapi Met-produkció bemutatóján, és az első két évadban ne ő legyen Brünnhilde, miközben épp azon dolgozott, hogy ne legyen már annyira Brünnhilda. És, persze, lehet, hogy az utálatos rendező, aki kidobta a koktélruhás produkcióból, az életét mentette meg. Néha lehet jó hatása is a megnövekedett operai illúzióigényeknek.

Március elején New Yorkban meghalt Carolee Schneemann, aki leginkább arról híres (ilyenkor szokás eljátszogatni a híres – hírhedt fordulattal), hogy 1975-ben az Interior Scroll (Belső tekercs) címet viselő performansza során levetette ruháit, meghempergőzött az előre odakészített sárban, majd a vaginájából egy hosszú tekercset húzott elő, és felolvasta, ami a tekercsen állt. Az a fajta előadás, amiről sokat lehet elmélkedni és írni, a test és lélek, a női test és női lélek témakörben. Elmélkedtek is eleget. Schneemann ekkor már híres vadállat volt, sokat szidták és ünnepelték egy bő tíz évvel korábbi fényképsorozatért, ahol az egyik képen meztelenül volt látható, és két kígyó tekergőzött rajta. Az értelmesebbek a kép archaizmusát dicsérték, hogy a minoszi, kibontott keblű, kígyókat tartó istennő jelenik meg vele újra a művészetben, a kevésbé értelmesek kifogásolták, hogy látható a művész klitorisza. (Azt valamiért senki nem pedzegette, hogy ha valaki egy nőn tekergőző kígyókat látva az intim testrészeket kezdi el figyelni, akkor talán vele nincs rendben valami.) Maga Schneemann azt állította, hogy a fénykép készítésekor még fogalma sem volt a minoszi istennő létezéséről. Védekezésnek mindenképpen váratlan.

Ami a hatást illeti, az ember elgondolkodik, hogy vajon miért kell a teljes meztelenséggel hadakoznia egy rendes feminista művésznek. De ha igen, Schneemann akkor is épp csak a kanyarban van Fajgerné Dudás Andreához képest, akinek a meztelen férje porszívózik a festményén.