Ráadásul Münchenen át. Két rigai születésű muzsikus, az orgonista Iveta Apkalna és a karmester Mariss Jansons a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával játszott francia zenét, Berlioz és Poulenc műveit, aztán a második részben  az Orgona szimfóniát. Most nem is azt akarom elmesélni, milyen volt a koncert, milyen is lehetne, jó, de voltak közben kételyeim is. Mintha Berlioznál nem sikerült volna a trükk, szétszedni és összerakni a zenét, a Római karnevál-nyitányt, csak szétszedték, és tényleg másképp rakták össze, viszont néhány csavart még meg kellett vagy lehetett volna húzni.  

Tényleg nem a lényeggel akarok most foglalkozni, csak az akusztikával. Vagy a hangerővel. Ahogy a zenekar eljut az Orgona szimfónia végéig, és dől a hang, dübörög a világ, és Jansons csak tartja, tartatja velük, még meglendül a hetvenhat éves karmestertest, és akkor rátesz még a zenekar, és meglendül és rátesznek, és meglendül és rátesznek. Aztán leinti az egészet, ováció. Be is fejezhetnék itt, mert ennél jobb, nagyobb, elsöprőbb úgysem lesz. Ezt persze ők is tudják, de nem fejezik be, hanem Jansons leteszi a pálcát, a zenekari vonósok pedig eljátsszák a Boccherini Menüettet. Soha nem gondoltam, hogy ez a kis izé, elegancia, báj meg rokokó így tud hatni. Mintha csak arra kellett volna ez a tombolás, hogy megtapasztaljuk a választékosság erejét. Nagynak lenni tényleg csodálatos lehet. Annál már csak kicsinek lenni csodálatosabb.  

Tegyük föl, hogy Kukorelly Endre (és sokan mások) álma megvalósul, és sikerül föléleszteni a Baumgarten-díjat. Összegyűlik magánerőből a sok pénz, amelynek a kamataiból egy vagy több évre szóló kényelmes alkotói életet lehet biztosítani az arra érdemes irodalmi lényeknek. Hogyan tovább? 

A díjat az első évben megkapná Nádas Péter, nem is csak azért, mert tényleg ő az élő klasszikus, hanem hogy jelezzük, ez egy komoly díj, csak a legnagyobbak méltóak rá. Nádas Péternek, ha jól sejtem, olyan nagy szüksége épp nincsen a pénzre, amennyire ismerem, még képes, és az egész összeget titokban átutaltja valami irodalmi lap számlájára, de ez most mindegy, eleinte nem az írónak van szüksége a díjra, hanem a díjnak az íróra. Csak így  már eleve olyan furcsán indul az új díj karrierje. Aztán eltelik tíz év, kifutunk a jelentős szerzőkből, és az odaítélő bizottság valaki olyat választ, aki Kukorellynek nem is tetszik. Akkor mi lesz? Add vissza a befizetett egymilliómat, mert ez a tehetségtelen, szélsőséges eszméket hirdető nem érdemli? Vagy idáig el sem juthatunk, ismerjük egymást, tudjuk, ki az, aki megérdemli, közülünk való, értelmes ember, lehet, hogy nem nagy művész, de jól jön neki az a kis pénz? 

Akkor vajon mi a különbség a majdani Baumgarten és a mostani Kossuth között? Mert hát nyilván most is ez történik, a hasznosak (nem mondom őket idiótáknak) kapják a Kossuth-ot, a mi embereink. Vagy akik ennek már fölötte állnak, mint Törőcsik Mari. Tekintve, hogy az állam nem olvas, mégis állampolgárok kénytelenek dönteni a díjról, és tekintve hogy valakik hatalmon vannak, a döntnökök is a hatalom közeli emberekből kerülnek ki. Ez már csak ilyen. Ilyen volt, ilyen lesz. Latinovits nem kapott Kossuth-ot, Pióker Ignác kapott. Olyan sokat nem változtatott a megítélésükön. 

A rendszerváltás után volt rá lehetőség, hogy újragondolják az állami művészeti díjak rendszerét, de ez elmaradt.Nyilván érzékeny dolog lett volna, népszerűtlen intézkedés, senki nem azt értette volna belőle, hogy az állam passzol, az ítélkezést a szakemberekre és a közönségre bízza, hanem hogy még ezt is elveszik a kultúrától. De ha már így történt, nem lehet rajta segíteni. A díj egyfelől egyenlősít, azonos szintre hozza a díjazottakat, ami nyilván nevetséges, nem ugyanolyan zeneszerző Kurtág György és Ákos, de hát éppen ezért kellene bíznunk a saját ítéletünkben: tudjuk, mi kettejük között a különbség. Fölösleges most megpróbálni elvenni azoknak az örömét, akiket épp érdemesnek tartottak a megfelelő bizottságok. Ez csak pénz, meg a kalapját lengető Lajos. 

Falcsik Mari fordította Walter Isaacson Leonardo-könyvét magyarra, és az ember kíváncsi, hogy vajon szükség van-e egy költő feltehetően fokozott nyelvtudására egy ilyen könyvnél. Azért mondom, csak feltehetően fokozottnak a poétai magyart, mert nem csak Arany János volt költő, de Pilinszky is, és az utóbbi mégsem írt olyat, hogy "béresek között is től cudar csihésnek". 

Ránézésre nem éppen álommeló A zseni közelről, mert hát tényleg Leonardóról szól, így aztán orvosi és biológiai dolgokban is otthon kell lenni, nem elég a diófa alapról és a tempera összetételéről  értekezni. Nem is hibátlan a szöveg, hogy mást ne mondjak, Falcsik Mari is hibásan használja az "alkalmasint" szót, ami tudvalevőleg nem azt jelenti, hogy alkalmanként, hanem azt, hogy valószínűleg. De közben az ember ámul, hogy mégis többé-kevésbé követhetően le van írva a szívbillentyű működése, az agykamrák viasszal való feltöltése és a guggonülő kankalin (bárcsak emlékeznék még, hogy Az angyali üdvözleten vagy a Louvre-ban látható Sziklás Madonna gyepszőnyegén azonosítható). Vagy lehet, hogy éppen ez az álommeló, hétszáz oldalnyi fejesugrás egy másik ember elméjébe. Olvasóként persze csak annyit tudok mondani, hogy az ember minél többet tud meg Leonardóról, annál kevésbé érti, de el tudom képzelni, hogy fordítóként ez máshogy van. 

Ez a kép is van vagy tizenöt éves, és szerencsére nincs semmi gyászos aktualitás, James Bowman, amennyire tudom, virul, de hogy él, az egészen biztos. Akkor itt énekelt, a Zeneakadémián, és elég jól emlékszem az előtte-utána állapotra, ahogy mondták, hogy na, mindjárt jön a herélt (mert hogy Bowman kontratenor), utána meg jött a nagy csönd és elismerés, hogy ja, így is lehet énekelni, erős hangon, határozottan, ízléssel és valami megszólító erővel. 

Az aktualitás, ami nem szomorú, az, hogy végre CD-n is megjelent egy korai lemez, az Elizabethan Lute Songs, Erzsébet-kori lantkíséretes dalok. 1972-es az eredeti album, és ha idevarázsoljuk azt a borítót, akkor azért elég jelentős a változás. 

Mintha valami züllött Caravaggio-angyal énekelne a bakeliten. De szellemi értelemben is legalább ekkorát változtattak a világon ezek a korhű módon muzsikálók, 1972-ben még Anglián kívül (talán belül is) tökéletesen ismeretlen szerzők voltak ezek a Robertek, vezetéknév szerint Dowland, Morley és Johnson. (Morley az Thomas, te barom!) Most meg... - hát nem mondom, hogy csupa sláger, de ismerős zene, ismerős világ. Amolyan délutáni napsütés, örüljünk, mert az éjszaka közeledik. 

Elég pontosan emlékszem az első Molnár Levente-élményemre. Valami gálakoncert volt az operában, felkonferálták, jött egy legény, hosszú, lófarokba fogott hajjal, rosszul szabott öltönyben, de amúgy is azt érezte az ember, hogy rá nem lehet jól szabott öltönyt adni, mert valahogy más, mint az átlagos ember, nem lehet őt csak úgy beszelídíteni ebbe az operai világba. Minden mozdulata sok lesz, szögletes és mégis neki jól álló. Naturbursch, A magyar Bryn Terfel. A közönség imádta. Amúgy én is, olyan gyönyörű baritonhang szólt belőle, hogy mást nem is nagyon lehetett csinálni vele, mint lelkesedni érte. 

És ez a lelkesedés nem maradt határokon belül, vitték rögtön a legmenőbb operaházak, a Covent Gardenben még a nemzetközi közvetítésbe is bekerült, de megvolt a Metropolitan is. Most harminchat éves, és megvan az első szólólemez is. Csak azért mondom, mert a lemez után úgy tűnik, hogy voltaképpen le is kerekedett a pálya, vagyis mintha már a leszálló ágba jutott volna. 

Ilyenkor kívánja az ember, tényleg tiszta és teljes szívvel, hogy ne legyen igaza. 

Amúgy a lemez végigmegy a karrier legfontosabb szerepein, a Cardiffi Énekverseny döntőjében előadott áriáktól Figaróig és a grófig, Bánk bánnal kezd és Bánk bánnal zárul, kerek, jól szerkesztett egész, nem önmagában, hanem az énekes személye körül. Csak hát nem jó. Illetve: a hang maga most is lélegzetelállítóan tud megzendülni, de a magasságoknál kiürül, néha az interpretáció is leül, és mindkét jelenségtől nem függetlenül is hallatszik, hogy igencsak vagdosva vannak a felvételek. Persze, a digitális technikának köszönhetően nem zökken vagy ugrik a felvétel, csak épp hallani, hogy ebből a hangból nem következhet a következő, machinálni kellett a stúdióban. 

Öt évvel ezelőtt azt mondta volna az ember a lemezre, hogy korai, még hagyni kell, hogy érjen a fiú, mélyüljön az interpretáció, most meg azt mondom, hogy késő, már visszanézünk, ki is volt, milyen volt. 

De hátha tényleg nincs igazam. 

Nem biztos, hogy igazam van, de egy nagyon ismert darab színrevitelét akkor érzem sikeresnek, ha nem valami közös szertartás elszenvedésének érezzük a színházban. Nem az megy a néző fejében, hogy jaj, még ennek is jönnie kell, még megölik Banquót, még megjelenik a szelleme, még megindul a birnami erdő, és csak utána hajthatjuk álomra szemünket, megnyugodva, hogy a gazság ma sem győzedelmeskedett. Talán holnap több szerencséje lesz. 

Tényleg nem biztos, hogy igazam van, de ha igen, akkor a Macbeth kudarc az Örkényben, mert elég hamar megkezdem ezt a belső visszaszámlálást. Olyan hamar, amikor még nem is megy a darab, csak beinvitálják a nézőket a terembe, kezdődik a tárlatvezetés a korona körül. Ez az, ami meghülyíti az embereket, kifordulnak önmagukból, ölnek, halnak, elveszítik a halhatatlan lelküket. Hát miért nem adnak egyet mindenkinek? 

A magyar korona látható, természetesen, amit, sajnos, olcsó dolognak érzek. Nem azért, mintha nem szólna minden értelmes darab és előadás a pillanatnak és az éppen azt nézőknek, hanem mert nem nagyon áll meg ez a Macbeth - Orbán azonosság. Megáll, ha első generációs, hatalommániás embert keresünk, de nem áll meg a lényeget illetően. Macbeth nem vezető és nem küldetéses ember, nincs célja a hatalommal, csak dolga vele, meg akarja tartani. Így aztán hiába kell nevetni azon, hogy elköltöztünk öööö, felköltöztünk a várba, hiába szól Orbán-beszéd a rádióból, nem tudok a homlokomra csapni, hogy de klassz. Szívesebben csapnék az alkotók homlokára, hogy ne akarjanak az előadás iránti rokonszenvre kényszeríteni azon az alapon, hogy érted, ugye. 

Négyen játsszák az előadást, két fiú és két lány, két öreg és két fiatal. Ketten jók a négyből, de egyikük sem a címszereplő.  

Van az a régi, népi humor, hogy "nahát, te biztosan csodagyerek lehettél, mert ötéves korodban is annyi eszed volt, mint most". Illetlenség, de ez jutott eszembe Midorit hallgatva. Nem öt, de tizennégy volt, amikor először hegedült Pesten, a régi Sportcsarnokban játszott Mozartot, nagyon el volt ragadtatva tőle mindenki, hogy milyen szépen, meg micsoda jövő előtt áll ő, micsoda jövő előtt állunk mi, mindannyian. 

A jövőre nem is panaszkodhatunk, alapvetően jobb lett, mint amire 1985-ben számítani lehetett, de Midori nem lett jobb. Most is mindent tud, ha kézről, vonóról van szó, de az egész hegedülésének mintha nem volna sok értelme. Bach d-moll hegedűversenyét húzta a Müncheni kamarazenekarral, halkan, fojtottan, mondanám, hogy izgatottan, de egy egész tételt nem lehet így feszültségben tartani, ez a zenei suttogás kimerül egy idő után, ha legalább pillanatokra nem mutatkozik meg a teljes hangerő. Nem akarok nála okosabb lenni, hiszen a tehetségét úgy fedezte föl a családja, hogy kétéves korában épp egy Bach-hegedűversenyt énekelgetett a kiságyban, a kisujjában is több tudás és zene van, mint az én egész idomtalan testemben, de most pont ezt a kisujjat nem hallottam. Pech. 

Az egész dolog valószínűleg sokkal bonyolultabb, mint amennyit most érzékeltem belőle. Illetve ki is hagyható a valószínűleg az előző mondatból, mert mondják is a Knoll Galériában, hogy nem Birkás Ákos emlékkiállítást akartak készíteni, hanem rendes kiállítást az utolsó Birkás-képekből, mintha (ezt már nem ők mondták) volna valahogy esély, hogy egy szép napon jön befejezni, nem kell azon gondolkodni, hogy ez most vajon vázlat, útkeresés, vagy befejezett kép, úttalálás. Ez illik talán Birkás Ákoshoz, nem valami búcsúzkodás. Nem tudom, nem ismertem. 

Mégis, nézem ezeket a sérültnek mondott képeket, absztraktokat, amelyek mintha sarkukkal a földnek ütődtek volna, és leperget volna a festék, hogy előkerüljön az absztraháló. Nem pont ez a helyzet, hiszen ezeken a "sérült" sarkokon vastagabb is a festékréteg, egyenetlenebb . De most ezt nem látom, szemtől szemben állok a képpel, és mindannyiunkhoz szól az emberfej a sarokból: jussak néha az eszetekbe. 

Igen nagy tisztelettel és még nagyobb türelemmel olvasom a hivatalos jelentéseket, suttogó híreszteléseket és félhangosan elmondott magánvéleményeket a Pintér Béla és Társulata, vagy csak Pintér Béla munkásságának újabb fordulatairól. Hogy A bajnok helyett inkább nevessünk az ihleten, Kósa Lajos magánéletén, hogy az Ascher Tamás Háromszéken tévedés, és nem kellene előadásokkal reagálni újságcikkekre, hogy a Jubileumi beszélgetések már a fáradtság jeleit mutatja. Számomra az egészben az az érdekes, hogy onnét is fúj az ellenszél, ahonnét nem is gondolná az ember, a hivatalos színházi világ még mindig nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Ellentétben a közönséggel, amelyik jön vagy megy, látni akarja, és már régen túl vagyunk a rétegszínházon meg értelmiségi aklon, Pintér Bélát mindenki látni akarja. 

Persze: a mindenki, az nem elég.

A szakma meg idegesen rágja a szája szélét. A legkreatívabban a Katona József Színház állt a dolgokhoz, mutassa meg, mit tud másféle intézményi keretek között, menő színészekkel meg sztárokkal. Megmutatta. A többiek lopják a lophatót vagy szidják a szidhatót, és reménykednek a szerencse vagy a divat fordultában. Csak hát ez nem szerencse, nem divat, mert ilyen önjubileumot, amit most a 20 éves társulat előad a Fészekben nem tud más összehozni. Akkor is jó volna, ha igazán megmaradnánk a jubileumi beszélgetésnél, lehet vihogni, hogy Bélát viktorozzák (Bodó Viktor, természetesen), aztán Béla maga is viktorkodik, fölidézi az apai pofonokat. De a beszélgetési humort és igazságot elunják, és elkezdődik az őrület, disznótor, hujjujjjuj, fejbe szögbelövés, feldarabolás, kocsonyát csinálnak a renitens színművészekből, és amikor már nincs tovább ereszd el a hajamat (úgyis kopaszodnak a művészek), bejön a két halott társulati tag. Tökéletes az egyensúly, ünnep és nem ünnep, durva és nem durva, igaz és máshogy igaz között, úgy állnak a kötélen, mintha odaragasztották volna őket. 

Tessék először utánuk csinálni, aztán majd lehet tárgyalni arról, hogy ki fáradt és ki nem az.  

Persze, mindannyian tudjuk, ki volt Lengyel Balázs. Kritikus, irodalomtudós, szerkesztő, Nemes Nagy Ágnes férje. Vén krokodilus, az Újhold szerkesztője, ifjúsági regényeket is írt, gondolom, leginkább kényszerből, de A szebeni fiúk még Delfin könyv is volt.

És most jön szembe a Ralph Brewster-könyv (Hontalanul Budapesten) oldalain. Ő Bandi, Brewster legjobb magyar barátja. Éppenséggel illett volna tudni erről a kapcsolatról, hiszen meg van írva a másik oldalról is, Lengyel Balázs Brewsterről való emlékeit legutóbb A két Róma című kötetben adták ki, tavaly nyáron. Csak hát felejtünk vagy bizonyos dolgokról nem tudunk, nekem az is a Hontalanul jegyzeteiből derült ki, hogy a Lengyel-testvérekből három is A Világ Igaza, a két vegyész, Sándor és Piroska iratokat hamisított, Balázs meg embereket bújtatott, amikor kellett. Volt egy negyedik testvér is, Adalbert Béla, de ő akkor már Amerikában dolgozott, matematikusként.  

Még ma megveszem A két Rómát. Legalább ennyit, ha már A szebeni fiúkat nem olvastam.