Norman Lebrecht, az angol zenekritikus a blogján (Slipped disc) közzétett egy tízes listát (utóbb aztán még egy tízes listát) azokról a szimfonikus művekről, amelyeket régebben gyakran játszottak, de az utóbbi időben eltűnni látszanak. Ahogy az várható, a lista nem egészen pontos, tele van nélkülözött, de azelőtt sem annyira népszerű darabokkal, és ahogy várható, ennek szellemében tette hozzá minden kommentelő a maga hiányérzeteit. A karmester Leonard Slatkin például, meglepő módon, Bartókot nélkülözi, hogy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot nem játsszák eleget. Jaj, vicces, mert Slatkin is elrontja, többes számban mondja a cselesztát, mint régen a Markos-Nádas duó a Felvonulók kérték paródiában. Mindegy, Slatkinnak talán és remélhetőleg nincs igaza, jövő hétfőn Simon Rattle a Zenét vezényli a Müpában. 

De Kodály, mint szimfonikus, mintha tényleg lekerült volna a műsorfüzetekről. És nem a világban, hanem nálunk is. El lehet éldegélni akár tíz évet is rendszeres koncertjáróként anélkül, hogy az ember belebotlana a Galántai táncokba. És lehet okoskodni, hogy Bartók látóköre szélesebb volt, nem véletlenül lett végül nemzetközibb zeneszerző, mert mi magunk nem lettünk nemzetközi közönség. Itthon vagyunk, csak épp Kodály nincs itthon. 

A napokban folyton B. Nagy János felvételeit hallgattam, a szokásos lelkiismeret furdalással, miért most, miért nem akkor, miért utólag tűnik föl, mennyire jó hang volt, akkor miért tűnt természetesnek, hogy van egy ilyen kaliberű tenorista a házban. Mármint az Operaházban, nem a mi házunkban. De pont erről is szeretnék beszélni, hogy magam sem tudtam, az a hangszín mennyire megmaradt bennem. Mert nem is itthon jöttem rá, hanem Betlehemben, ahol a Pásztorok imádása templomot néztem. Ott a kert, ott a kő, ott egy palesztin kisfiú, pulóverben, kezében egy bárány, ha valaki fényképezné. Ott a bronzangyal a templom homlokzatán, néma, ahogy egy szobortól elvárható, de tudjuk, mit kellene mondania: Gloria in excelsis Deo. Latinul. 

És mondja is, vagyis énekeli, nekem legalábbis énekeli, erősen, hangosan, teli torokból. És nem Mozart, nem Beethoven, nem Bach, hanem Liszt, a Christus-oratórium, B. Nagy János hangján. 

Törőcsik Mari azt mondta, a színész addig él, amíg él az utolsó ember, aki látta őt színpadon. Az énekes talán tovább. 

Van egy nem épp kidolgozott, de lehet, hogy nem teljes hülyeség elméletem arról, hogy műveltség és kreativitás egymás ellenségei. Minél többet tud az ember, annál kevésbé érzi szükségesnek, hogy valamit ő is hozzáadjon a nagy egészhez, amit életnek vagy kultúrának nevezünk. Annál jobban látja, hogy mennyire kevéssé egyedi mindaz, ami vele történik, amit arról mondani tudna, annál jobban tudja, hogy a meglévő anyag többé-kevésbé alkalmazható a saját élményeire is. Minek új verseket, képeket, zenéket létrehozni, ha már a régiekre sincs elég idő. 

Persze, ilyenkor jönnek elő a nagy kivételek, a műemlékeket ismerő, vagy épp azokból ihletet merítő nagy alkotók. Nem is kell olyan nagy műveltségű fazonokra gondolni, mint Thomas Mann. Ott van példának Liszt Ferenc, akinél mindig azt gondolom, hogy a Christus oratórium Háromkirályok-vonulását egy konkrét kép ihlette, Benozzo Gozzoli freskója a firenzei Medici-palotában (ma Medici-Riccardi). Ez volna az. 

Persze, lehet, hogy csak bennem kapcsolódik össze automatikusan a kettő, ha az egyiket hallom, a másikat látom, és fordítva, és ahelyett, hogy valami nagy reneszánsz parádés zenét hallanék, miközben a Medici-családot meg a kedves, tar fejű bérgyilkosaikat nézem, Liszt szól odabent. De Liszt egészen biztosan merített ihletet a képzőművészetből, még olyan alkotásokból is, amelyeket ma már nem láthatunk úgy, ahogy ő, mert például a freskókat a pisai temetőben sikerült lebombázni. De ott a Sposalizio vagy a Penseroso,az utóbbi ráadásul Firenzében is van, szóval járt ott, és zene támadt benne a műveket nézve. Talán nem tévedés, ha kép idéződik föl a zenét hallva. Igazán menő dolog nyilván az volna, ha valaki festeni tudna egy újabb képet, azt egy új Liszt megkomponálná, és így tovább, a végtelenségig.   

Nem mondhatnám, hogy nagy barátok volnánk Kukorelly Endrével, még köszönni sem régen köszönünk egymásnak, de most, a két ünnep között épp szembe jött a Kossuth Lajos utcán, nálam még épp volt egy fényképezőgép, és végre legyőződött bennem ez a hülye gátlás, mondtam neki, jaj hadd fényképezzelek le. És hagyta. 

Nyilván emellé illik kicsit beszélgetni is, a leghülyébb kérdés jutott eszembe, hogy mit írsz mostanában, most jelent meg egy könyvem a sportról, nyilván ez a Pálya című, erről eszembe jutott, hogy amikor először láttam, épp a Nappali ház estjén sajnálkozott, hogy az összejövetel egy időben van a Fradi -  MTK-val. Az csak játék volt, ő igazából csinálni szereti, nem nézni. Hanem most dolgozik prózán is, na, gondoltam, tájékozott beszélgetőpartner vagyok, igaz-e hogy a kiadók eladhatósági megfontolások miatt a költőket a regények felé terelgetik. Őt nem terelgetik, csak neki az az elve, ezt is tanítja, ha tanít, hogy aki prózát ír, írjon verset is és viszont, mert, mint a fociedzésen, a gyengébb lábat kell erősíteni. 

Különben sem tud az ember annyi jó verset írni, amennyit akar, mert ez olyan, mint a vesekő, fáj, szenvedni kell vele, aztán kijön, és az a megtisztulás. Nem mintha nekem lett volna ilyen, teszi hozzá. 

Egy pillanatra úgy értem, hogy neki nem kell és nem kellett szenvednie a versekkel, de a gondolatot kísérő mozdulatból rájövök, hogy a vesekőre gondol, az nem volt még. Örülök neki, de szívből, igazán. 

Nekem kicsit röhögséges, hogy Magyarországon élő magyar zenészek Hungarian Quartet néven alapítanak vonósnégyest, de nyilván azért teszik, mert nemzetközi vizekre is kacsintanak, meg mert a kézenfekvő nevek mind foglaltak, Bartók, Kodály már foglalt, Keller már volt. Igaz, Hungarian is volt már, Végh Sándorral meg Székely Zoltánnal, de ha tényleg annak az örökösei lesznek, akkor mindent értek és megértek, elfogadom és  örülök neki. 

Afféle supergroupról van szó, Keller András a Kellerből, Pilz János a Kellerből és a Pulzusból jött, Homoki Gábor a Kelemen kvartett tagja volt, Fenyő László meg Fenyő László, de ő is játszott a Kelemen-házaspárral. A múltnál fontosabb a jelen, és nagyon jól érzik, hogy épp van itt egy vonósnégyes-vákuum, a közönség nem tudja, hová menjen, ha vonósnégyest akar hallani, és biztosra akar menni, most vagy most, hajrá Hungarian. 

Vannak az embernek dobozai, amibe a felesleges, de kidobhatatlan dolgait gyűjti, és ha nagyon turkál bennük, talál eltépett jegyeket is bennük. Domingo az Erkelben, 1987-ben, Carreras visszatérése Bécsben, Gruberova, az első Fesztiválzenekar, és ha csökken is a lelkendezés, azért van egy hátha, hátha ez tényleg új kezdet, eltehető és elteendő papír cédulácska, amivel majd igazolni lehet, hogy ott voltam. De lehet, hogy túlzottak az igények.

Mindenesetre túlzottnak tűnnek Beethoven Nagy fúgája alatt, leginkább csak azt hallani, hogy nem mindenki akarja egyformán ezt a művet, Keller jobban hallható, mint a többiek, viszont néha a nagy akarástól elég kellemetlen a hegedű hangja. A belső kettő nagyszerű, de Homoki Gábor meg mintha egy kicsit kevés volna Kellerrel szemben, nem csak hangerőként, de személyiségként is, balra lejt a pódium, vagy hogy is mondjam. A Bartók 5. vonósnégyes kiegyensúlyozottabb, de halványabb is, a műveken is múlik, mégis szokatlan érzés, hogy Beethoven keményebbet üt Bartóknál. 

Tudom, hogy nem kell semmit sem siettetni, ha megvan bennük a szándék és a kitartás, a vonósnégyeshez még évek kellhetnek. A magam részéről nagyon örülök, hogy Keller András újra hegedül, és nem azért, mert addig sem vezényel, hanem mert a kétféle zenélés jó hatással lehet egymásra. 

De a jegyet kidobtam. Remélem, megbánom.   

Sorban állnak a Szépművészeti előtt, és negyven perccel hitegetik az embert a mínuszban, és nem is zúgolódnak a várakozók. Mert odabent Leonardo van, a lovas, meg a lovak, azok biztosan Leonardótól vannak. 

Ez is a baj, mondom amatőr szemmel, hogy ha a rajzok eredetiek, akkor a szobor nem az, úgy értem nem Leonardo, mert ilyen kis nyuszilábú lovat ő akkor sem, ha ez voltaképp csak vázlat, kísérlet, egyensúly-tanulmány, hogy megáll-e a két hátsó lábán. 

Nekem ez kamaszkori kétségbeesés, az a kérdőjel a keresztnév után, miért nem lehet egy kicsit csalni, és azt mondani, hogy ez eredeti, minden kétséget kizáróan, úgy tessék nézni. Akkoriban nem volt sorban állás, annyiszor jött az ember, pláne diákként, ahányszor csak akart, mintha a szobor is kisebb üveg alatt lett volna, csak egy kocka volt az állványra helyezve, és lehetett nézegetni, amennyit csak akarta az ember. Vagy Leo vagy nem, de ha nem, akkor tessék megmondani, kicsoda, mert én nem ismerek senkit, aki így tudna lovacskázni. 

Most ez a Rustici-javaslat, már hogy az alkotó Giovanni Francesco Rustici volna, tetszik. Majdnem jobban tetszik, mint a Leonardo, mert Rustici kis hal, soha nem kapna önerőből ekkora figyelmet, most viszont mindenki nagy tisztelettel járja körül a plexit, és egyszeri életéből értékes perceket szán erre a jó családból való, mégis szegénységben elhalálozott művészre, akit olyan szédítő erővel vonzott az anyag, az anyagba rejtett szépség, de a múzsa vagy kicsoda azt mondta neki, nem te választasz engem, hanem én, és nem téged, hanem azt a másik gyereket. A Leonardót.  

Rusticit tehát nem hívjuk a keresztnevén, mint régi, jó szobrászhavert, de most nézzük ezt a hengertestű, nyuszilábú lovacskáját, bólogatunk okosnak képzelt fejjel. A nagyoké a tisztelet. De most a kicsié a szeretet.  

Két szép, vastag fehér könyv a karácsonyfa alatt, József Attila összes tanulmánya és cikke. Kritikai kiadás, ami önmagában is hihetetlen luxusnak látszik, minek nekem egy olyan, amiben jelölik az összes elütést meg a körülményeket, elég a szöveg. Elég, de így tényleg jobb, furcsa módon nagyon szórakoztató a kiadvány. Hol is kezdjem, ha nem  az elején, mondjuk Mécs Lászlóval. Nem mond túl sokat a név, premontrei szerzetes Ady Endre-frizurával, mint aki nem tudta eldönteni, hogy mi is akar lenni, ha felnő, lett aztán mindkettő, és egyik biztosan nem: Ady. De A királyfi három bánatát azért ismerem, és nyilván ismerik még sokan, anyák napi ünnepségekről. Azt nem tudtam róla, hogy egy időben irodalmi sztár volt, bár túlélte, mindenféle értelemben. 1978-ban halt meg Pannonhalmán. 

Nyilván nem független a sztárságtól, hogy a rendes költők annyira utálták. Nem csak arról van szó, hogy József Attila miket ír róla, de még Babits is vadsóskázza. De József Attilánál maradva: tényleg rémes, ahogy aprítja ezt a szelíd tekintetű embert, és persze az aprítás megint ellentétes hatással jár, az ember sajnálni kezdi Mécs Lászlót, hát mit tehet ő arról, hogy ennyire futotta. És a dühöngő József Attila tényleg nem kedves ember, ha azt írja Mécs, hogy "Könny-árvíz mindent learat", akkor József Attila közli, hogy az árvíz nem arat, amiben csak némi igazság van, és az ember arra gondol, hogy ha az ő verseit olvasná valaki ezzel a feltett lebarmolási szándékkal, talán találna ezt vagy azt. 

De hát mindegy. Nem csak utólag mindegy, hanem akkor is, mert van itt egy másik idézet, amelyben a madarak nem szőnek-fonnak, nem szántanak és nem vetnek. József Attila persze direkt elereszti  füle mellett  bibliai hangot, hogy a mezők liliomai sem szőnek és nem fonnak, a madarak nem vetnek és nem aratnak, mégis csinosabbak Salamon királynál, hanem elkezd azon élcelődni, hogy mi mindent nem csinálnak még a madarak. Például nem olvassák Mécs László verseit, hal-munkát meg poloska-munkát sem végeznek. Nem úsznak víz alatt és nem másznak falak repedéseibe, régi fényképek háta mögé. 

Amikor a régi fényképek háta mögét olvastam, kénytelen voltam megadni magam. Neki szabad. A tehetségesnek szabad. Aki ilyen képeket szór el egy nyomorult kis kritikában, az mindegy, mit ír, csak írjon. 

Éveken át tartó szórakozás és elégedettségi forrás volt az újévi koncert. Hogy van a bécsi, nemzetközi, zenei nagyhatalmi, és van a kis pesti, és melyik a jobb? Hát persze, a miénk. Könnyű volt, amíg kiégett lelkű, semmit sem akaró félistenek vagy tökéletesen érdektelen új csillivillik vezényeltek a szomszédban. De hát tegnap Christian Thielemann dirigált lehet, hogy nem a világ legkedélyesebb embere, de ami szólt, az szólt. Így aztán este, a Müpába menet arra gondoltam, hogy fordul a világ, és mennyire jó ez, jobb felől nekünk fütyülnek, bal felől meg  csak még inkább. 

Csak hát a dolog nem annyira egyszerű, mert lehet, sőt, biztos, hogy Fischer Ádám sem a legihletettebb napját fogta ki, de mégis csak A teremtés. Minden ájuldozástól és sznobériától mentesen (ha sikerül): tényleg A teremtés. Tényleg Haydn, akinek reménykedhetünk az áldásában 2019-ben, kicsit az ő éve, ha szeretjük a nullára végződő különbségeket az évszámoknál. 2019 mínusz 1809 az 210. Ennyi ideje halott, de A teremtés tartja magát. És így is, hogy idén nem a nagy megrendülésen van a hangsúly, nem nézünk be a csillagok mögé, hanem itt a földön érezzük jól magunkat, ahol Baráth Emőke és Sebestyén Miklós szinte-operát fabrikált az utolsó részből. Előtte is a zenés rajzolás ment volna legjobban, a zenekari napfelkelte meg az oroszlán ordítása, aztán a végére mintha Papageno és Papagena állt volna az Édenkertben, gyere, asszony, kövess és én vezetlek. Aha, persze, maximum a sarokig, amíg látnak és hallanak minket. 

Azért így el lehet kezdeni az évet.   

Akármennyire tévéfüggetlen az ember, mégis így szoktuk kezdeni az évet, Himnusszal meg Áder Jánossal. Ez még rendben van, bár a tv2-n kifogott sipákoló gyermekkórus elég érdekes gondolat. Csakhogy előtte mégis van valami műsor, keresgélés, hogy együtt legyünk az országgal, így aztán elhűlve láttam a Duna tévén hogy idén (tavaly) Thália szilveszter van, épp egy klasszikus bohóskodással szerencsétlenkednek, de igazán szerencsétlenkednek. Nóti Károly a szerző, a cím pedig szállóige: Lepsénynél még megvolt. Ebben mondták azt is, hogy én kérem régi motoros vagyok, illetve most is mondják, de teljesen valószínűtlen a jelenet tempója, a színészek reménytelensége, ahogy mint valami nyugtatóinjekciókkal leszedált, nagyon súlyos lelkiállapotban lévő társaság, mondogatja mindenki maga elé a szöveget. 

Jó, mindegy, lehet, hogy ebben van valami csavar, nem tehetségtelenség csak tiszteletadás, azt akarják megmutatni, mekkora lángelme volt az eredeti tévéváltozatban Salamon Béla meg Gózon Gyula, hiába hiszi mindenki, hogy jó a szöveg, nem ér az semmit, ha a színész nem dolgozik meg érte. Nem kellett hozzá harminc másodperc, hogy elkapcsoljak. De visszanyomtam a gombot éjfél előtt, amikor is éppen Szabó Győző énekelte a Roxanne-t. Sting-dal, nyilván egy kicsit bele akarták keverni a Moulin Rouge című filmet is, azért viselt a népszerű ember piros inget meg fekete pantallót. Ettől persze nem jön meg a hangja, erre a rettenetes, torokól előtörő ordibálásra megint csak elkapcsolással szeretnék reagálni, de nem tudok. Egyszerűen ott tart a képernyő előtt egy létra. Ott van a háttérben, egy oszlopnak támasztva. Nincs semmi funkciója, a háttért egyébként oszlopok és egy hosszú lépcső alkotja. Meg ez a létra, amit feltehetően az operatőr segédje felejtett ott, amikor a piros lámpát igazgatta az oszlop mögött. És a létra nem szúrt szemet sem neki, sem a rendező Schell Juditnak, sem senkinek, aki átvette az adást, ezt kapja a sok hülye, ha nem tetszik, menjen ki az utcára petárdázni. 

Vagy lehet egyéb magyarázat? Örüljünk a múló időnek, erre a műsorra senki nem fogja azt mondani, hogy a tavalyi jobb volt? 

(Ahogy mondani szokás: képünk csak illusztráció, a létra sajnos nem látható rajta.) 

Vannak ezek az ünnepi filmek, az emberek vagy a tévécsatornák előveszik őket, amikor idény van. Ami másoknak karácsonykor a Reszkessetek, betörők, vagy az Igazából szerelem, az szilveszterkor nekem az Alfa Rómeó és Júlia. Egy kicsit nehéz róla számot adni, én is látom, hogy nem a világ legjobb filmje, ráadásul tele van nevetséges hibákkal. Eleve mindenki olyan szép barnára van sülve benne, pedig a történet újév környékén játszódik. Illetve akkor kezdődik, ennek ellenére Latinovits valami napszemüveggel játszikál már a szilveszteri mulatságban is, ki tudja, miért. Meg van egy hosszabbacska jelenet, amikor Laci, az eb libidóját próbálja meg kiismerni, és, úgy látszik, kevés volt az alapanyag, utóforgatásra volt szükség, viszont ahhoz meg nem találták meg az eredeti inget, így aztán néhány snittben nem csak a színész haja hosszabb, nem csak a hangja teljesen más, de másik ing is van rajta. Kockás, de máshogy kockás. Persze, ezek még a videózás előtti idők voltak, úgyse veszik észre alapon lehetett dolgozni. 

A rendező Mamcserov Frigyes, nem épp legendás név a honi filmgyártásban, bár volt egy nagy dobása, a Mici néni két élete, ezen kívül én csak a tévében látott Illetlenekre emlékszem, arra is halványan, pucér színészek szaladgáltak, mert jött utánuk a kutya, szájában egy kézigránáttal. 

Szóval: miért is? Van egy történet, szerethető, de azért furcsa, a szereplők egy kissé túlkorosak, azt játsszák, hogy átszaladnak éjfél után az autók előtt, de Latinovits már ősz, a történetben 35-nek mondják, a valóságban 38, de ő gyorsan öregedő típus volt. Töröm a fejem, de nem tudok másra jutni, mint hogy igazából szerelem. Az van benne, amit a cím is mond. Meg amit Géher István mond egy régi Rómeó és Júlia kiadáshoz írt utószóban: minden szerelmespár olyan akar lenni, mint Rómeó és Júlia. És ha már túléltük azt a kort, akkor mint Latinovits és Ruttkai. Nem tudom, mi lesz majd a következő lépés.