Nem mindig volt könnyű a műsorvezető, Bősze Ádám gondolatait követni az M5-ön mutatott Juan Diego Flórez-koncertet nézve. Már az sem tűnt nagyon valószínűnek, hogy a tenorista óriási sikereket aratott volna a Metropolitanben Mozart Figaro házassága című operájának Almaviva gróf szerepével, tekintve, hogy az baritonszerep. De az is kissé merész gondolatnak tűnt, hogy Flórez Jonas Kaufmann-nal és Rolando Villazónnal társulva három tenor koncertet adhatna. Kaufmann épp a hangszálait gyógyítja, Villazón pedig talán már azt sem, éppen Grazban rendezi a La Rondinét, így elég érdekes hangversenyt hoznának össze hárman. Főleg, ha Flórez is úgy énekel, ahogyan tegnap.

Régebben hajlottam arra, hogy Juan Diego Flórez csak a túlmenedzselés királya vagy áldozata. Ernesto Palacio, aki kiváló tenor volt, bár nem lett, mondjuk világsztár, meglátta benne a régi önmagát, a régi tehetségét, és eldöntötte, hogy nem engedi elveszni. Közben a világ is nyitottabb lett, nem kizárólag a Traviatát és a Rigolettót akarta látni az operákban, és Flórez Ernesto Palacio útmutatásával remekül használta ki a lehetőségeket. Szórta a magasságokat, csillag lett olyan szerepekben, amelyeket vagy nem játszottak korábban, vagy senkit nem hozott különösebben lázba maga az énekes. Valami Rossini-tenor, kukori-hanggal, ilyen is kell.

Nagy dolog, hogy valaki ebben a szerepkörben sztárrá tud válni. De, úgy látszik, mégsem elég nagy dolog, így Flórez a valamivel súlyosabb szerepek felé fordult, Werther vagy a mántuai herceg felé. Tartok tőle, hogy ennek az eredményét lehetett a tegnapi közvetítés során hallani. Nem arról van szó, hogy tetszik-e vagy nem, hanem hogy ezek a megküldött magasságok, ha az éneklés értelmévé válnak, akkor fogalmam sincs, mi a jó az egészben. Megy az ária, fájdalmas arccal, majd a vége felé a tenor elrikkantja magát, egy sor, vagy akár csak egy hang tökéletesen kiválik a többi közül, mintha voltaképpen csak ennyit akart volna mondani. Nincs semmi baj, mondjon csak ennyit, ne fárasszuk egymást, jöjjön ki, rikkantson, hajoljon meg, ha ez nála vagy nálunk a zene élvezete. Legyen még kevesebb a körítés, ezentúl az énekóra vagy a beéneklés legyen a koncert. 

Csakhogy a koncert ennek sem felelt meg. Flórez mintha elhagyta volna régi barátait, Donizettitől Rossiniiig, helyette énekelt Mozartot, ami egyfelől szép tőle, már ha igazságot akart szolgáltatni a La Betulia liberata című oratóriumnak, ugyanakkor nem szolgáltatott igazságot, inkább azt a benyomást keltette, hogy azért Mozart is tévedett néha. Az utolsó ráadás egy szégyendús Asszony ingatag volt, elképesztően hamis befejezéssel. Közben meg a szecska, áriák, zarzuelák, olasz dalok, ami van, amíg akad, aki meghallgatja. Nyilván még van, nem olyan könnyű egy karriert leépíteni. De azért nem is lehetetlen. 

Nem hiszem, hogy titkot árulok el, amikor elmesélem, hogy Leia hercegnő megjelenik a Zsivány egyes végén. Háttal áll, ragyogó fehér ruhában, aztán megfordul, és ő az, úgy, ahogy emlékeztünk rá, mosolyogva, azzal a bonyodalmas frizurával, a diabolóval, vagyis azzal a két kakaós tekerccsel a fülén, ahogy tetszik. Ahhoz, hogy valaki így maradjon meg, örökké ifjan a közönség emlékezetében, régebben nagyobb árat kellett fizetni. Meghalni fiatalon. Vagy egyszerűen csak kiöregedni a szerepkörből, ahogy Carrie Fisher mamája tette, aki a bájos kis fruska kor után már nem kapott szerepet. Így aztán megmarad mindannyiunknak úgy, mint az Ének az esőben vidám lánykája, kopogó cipősarkokon, danoló pacsirtaként. 

Talán fölösleges mondani, hogy nem a Csillagok háborúja 4-5-6 a legjobb film, amelyben Carrie Fisher játszott. A Hannah és nővérei egészen más kategória, és abban is benne volt, de kit izgatott. Nem is mindenki vette észre. Nyilván azt sem kell mondani, hogy nem Leia hercegnő volt Carrie Fisher szellemi csúcsteljesítménye. Egészen jó könyveket írt, egészen jó forgatókönyvet, egészen jó esteket tudott adni, és arról tudott beszélni, amiről nem illett: mániáról és depresszióról, kábítószerről, alkoholról, nős kollégával folytatott viszonyról. Mégis úgy marad meg a legtöbb férfi néző emlékezetében, mint helyes, amerikai lány, aki fémből készült bikiniben senyved a dagadt szörny póráza végén. Nem afölött szeretnék nyavalyogni, hogy hiába képzeljük magunkat gondolkodó lénynek, igazából meglehetősen párzásorientáltan éljük az életünket. Hanem hogy mindenkinek van egy ideális kora, amikor mintha inkább önmaga volna, mint máskor. Szerencsés, aki így marad meg a mások emlékezetében. Nem is az emlékezetben, hiszen filmeket látunk, eleven valóságot.

Attól még lehet tovább élni, újabb filmekben szerepelni. Esetleg közzétenni az interneten: légyszi ne rugózzatok most már azon, hogy de szépen vagy csúnyán öregedtem meg. A testem biztosan nem öregedett meg olyan szépen, mint én magam.

Csábító dolog a zenélést folyton valami lelki vagy erkölcsi eseménynek érzékelni, valószínűleg túl sokszor csábultam el én is így. Már annak, hogy aki jól zenél, az rendes ember, aki meg nem, az szégyellje magát. Most már könnyebben el tudom képzelni, hogy aki rosszul zenél, az egyszerűen csak rosszul zenél, és ennyi az egész. 

Onnét jutott az eszembe, hogy az első reakció megint valami hasonló volt. Éppen jó pillanatban, a Fesztiválzenekar az évi, rendes, karácsonyi koncertjén a Parasztbecsület Intermezzót játszotta. Előtte a karmester, Takács-Nagy Gábor azt mondta, hogy a nagymamája ezt hallgatta, kicsi, fekete lemezekről. Nem tudom, melyik felvételt, nem is ezen voltam megakadva, hanem hogy én ezt a zenét ennyire szépen játszani koncerten még életemben nem hallottam. De vajon miért? És itt jött a gondolati erkölcsösködés, hogy biztosan azért, mert most a zenekar fenn ül a pódiumon, nem kísér, hanem ő a fő szám, nem lent ülnek az árokban, hogy közben megbeszélhessék a halászlé recepteket, nem időkitöltőként vannak jelen egy áriaesten, és mindenki utálja őket, mert inkább az énekest szeretnénk hallani.

Amúgy is szokatlan koncert volt, csupa sláger, ami látszólag egyszerű, azt kapja a közönség, amit szeret, Leonóra-nyitánytól a Triccs-traccs polkáig, de nem olyan magától értetődő egy menüsort csupa desszertből összeállítani. Most azért elég jól sikerült, annyira volt különös és szabálytalan a Leonóra, amennyit még elbírt a szabadságharcos hév, Anitra tánca és a Sámson és Delila Bacchanáliája ugyan nem volt valami nagy csáb és erotika, de az utóbbi legalább jó hangosan szólt. Ez is hozzátartozik a zeneakadémiai szimfonikus élményhez: nagy zajt csapnak, és mégis mindenki tudja, mit csinál. 

Az első ráadás volt a Parasztbecsület, ezzel a határozott élménnyel, hogy ez nem szokott ennyire szép, megható és nagy zene lenni. De mielőtt nagyon belehergelném magam abba, hogy nyilván a helyszín, a helyzet, az időpont, a nagymama miatt van így, létezik egy kézenfekvőbb megoldás is: a Fesztiválzenekar egyszerűen jobb társaság, mint akikkel eddig hallottam az Intermezzót.

Ha engem kérdez, biztosan lebeszélem arról, hogy a nehezen kimondható Georgios Kyriacos Panayiotouról éppen George Michaelre angolosítson, mondván, hogy ezt mindenki elfelejti. Jó, hogy nem mindjárt John Smith. Meg aztán már van is egy Michael George nevű basszista a világban, nem mondom, hogy összekeverik majd őket, de annyi érdekes nevet lehet kitalálni.

Jó, hogy nem engem kérdezett, mert most mindenki tudja, ki az, aki meghalt. Mindenkinek eszébe jut, hogy pont karácsonykor, a Wham! első világslágere napján, a Last Christmas most új értelmet nyer, nyilván nézik elegen, könnyes szemmel. Közben elmondják újra a régi botrányokat, ez a híres emberek balszerencséje, mindenkinek ugyanaz jut az eszébe róluk. De azért jusson az is az eszünkbe, hogy a kéttagú Wham!-ből mégis ő tudott sikeres lenni, és nyilván nem véletlenül. Lehet azt is mondani, hogy persze, ezek a hangmérnökök, zenei rendezők mindenkiből csodát tudnak csinálni - de pont ő a bizonyíték, hogy nem mindenkiből. Akiben megvan a tehetség, abból lehet. És akkor az ember megint füttyent, elismerően, mennyire ötletes, hogy a Faith  úgy kezdődik, mintha egy másik számnak a vége volna, nagy orgonakódával, és hogy mennyire tudták, hogy ha eleget mondják egy albumon fojtott hangon azt, hogy szex, akkor annak meglesz a közönsége - legalábbis a maga korában. Hogy George Michael karrierje túlnyúlt ezen a "maga korán", ahhoz az is kellett, hogy nagyon tisztességesen megtanulta a szakmát, a nem nagyon jelentékeny hangjával jól tudott bánni, ezt az önellentmondást, hogy öltönyös popzene magas szintre tudta fejleszteni.

Minden felvétele közül nekem ez a legkedvesebb, részint mert élő, nem stúdióbűvészet, részint mert nem saját szám, az egyébként eléggé félresikerült Freddie Mercury emlékkoncerten hangzott el. És valahogy azt sugallja, hogy emlékezni a látszat ellenére vidám dolog, örülni kell, hogy van kire emlékezni. 

Elég pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam legutóbb Heinrich Schiffről. Amikor bemutatták Várdai István új hangszerét, akkor mondták, hogy az előző (illetve nem előző, hanem a másik) egy Montagnana, amely korábban Heinrich Schiffé volt. Az ember persze nem kezd el azon agyalni, hogy vajon miért adta el Schiff a sajátját, lehet, hogy tényleg csak azért, mert volt még tíz, de lehet, hogy azért, mert néhány éve stroke-ot kapott, és nem játszott többé nyilvánosan. 

Bach mentette meg az életemet, mondta az agyi történés után. Amíg vitték az orvoshoz, majd, amikor döbbenten tapasztalta, hogy a bal oldala egyáltalán nem reagál, gondolatban csellózott, dolgoztatta az agyát, a nem működő ujjait, fejben játszotta a csellószviteket. Túlélte, újra tudott mozogni, még ha gordonkásként többé nem is lépett föl.  

Mint sajnos tudjuk: minden túlélés csak átmeneti.

Gondolkodtam, vajon miért olyan alacsony Heinrich Schiff ismertsége  nálunk, ha egyszer itt lakott a szomszédban. Talán egy ország csellista-befogadóképessége korlátozott? A leghíresebbek mellett és között ott van nekünk Perényi Miklós? Kész csoda, hogy Várdai István át tudta ugrani ezt a nagy árnyékot? Vagy két Schiff nem fért meg a szívekben? Mert, ami Heinrich Schiff játékát illeti... Ami a Haydn D-dúr csellóversenyt illeti, ahogy érezni (még csak nem is egyszerűen hallani) a hangszer zörgéseit, keményen megdolgoztatja a játékost, amíg a zene kijön belőle, az nekem csodálatos élmény. Még ha a kíséret a maga klasszikus tempóival egy kicsit vissza is fogja a szólistát a lemezen. Valahogy éppen ettől szép az egész, hogy van egy rendetlen főhős, akit rendre szorítana a környezete. És mintha hagyná is magát, amíg el nem ér a kadenciáig, amely mintha a magány megdicsőülése volna. Ne sajnáljatok engem. Igaz, hogy egyedül vagyok, de a hegy legtetején. Én látom, amit ti nem.   

Karácsony estéjének reggelén, vagyis még reggelén sem, éjfél után öt percelén leadta az M3 Maár Gyula Polgár László-filmjét. Vagy nem is tudom, mi is volt, nem film, hiszen, a régi kifejezéssel élve, elektronikára rögzítették. Amúgy sem egészen világos a műfaj, inkább az a furcsa, hogy régebben ilyesmit lehetett készíteni. Stúdióban díszletek, frakkos énekes, szép, bár teljesen sikertelen kísérlet arra, hogy a klasszikus zenét tévés műfajjá változtassák. Kevésbé megértően fogalmazva: halálos hülyeség, egy szőke statiszta vonszolja a keresztet, miközben Polgár László a Kreuzstab-kantátát énekli. Olyan elszántság, megértési vágy és rajongási képesség kell ahhoz, hogy az ember ilyesmit nézzen, élvezzen, elemezzen, amilyen valószínűleg a maga korában is ritkaság volt. Most meg csak dokumentum értéke van, ilyet is lehetett egykoron. 

Ilyet is lehetett, és ahhoz, hogy lehessen (lehessen volt) másféle viszonyulás kellett a művészethez, énekléshez. Másféle művészek kellettek, olyanok, akik elviselték, hogy bizonyos értelemben köztulajdonná válnak, nem rejtélyes villákban laktak, magas hegyek tetején, hanem itt éltek, velünk és köztünk, fölszálltak a hetes buszra, és úgy zötyögtek be az Erkel Színházhoz. Akikhez úgy tudott viszonyulni a közönség, ahogy, valami óvó szeretettel, ti a miénk is vagytok, minket képviseltek a nagyvilágban. Ma ezt már csak sportolók élhetik át, Nagy Ádám a hónap játékosa Bolognában. "Nem fél, művész úr, hogy megfázik sapka nélkül?" - kérdezte Polgártól valaki a hóesésben. Megvéd a hajam, felelte ő, és valahogy ebben a párbeszédben minden benne van a múltból, a régi fajta operabarátságból. Nem tudom, mennyire jó, mennyire rossz, de nem valószínű, hogy bármelyik mostani basszistának ilyen beszélgetésben része lehet. Énekes, az is egy foglalkozás, én meg biztonsági őr vagyok. 

Még csak azt sem akarom mondani, hogy de szép volt, vagy bármi hasonlót. Aki abban nőtt föl, annak nyilván hiányzik, más meg azt mondja, nem kell huszonnégy órában énekesnek meg közönségnek lenni, elegendő héttől tízig. Csak így valahogy korlátozzuk önmagunk készenléti idejét, nehezebben találkozunk a nagy élménnyel. Amit néha meg sem lehet magyarázni, les ránk, elkap, fölfal, kiokád, és akkor még finoman fogalmaztam, és kedvező irányba fordítottam táplálék voltunk menetét. 

Itt van ez. Látom minden hibáját, látom benne a hülyeséget, a tévézést, látom azt, ami mindezen túl vagy éppen ezért igaz benne. Hiába próbálom higgadtan nézni, újra és újra összefacsarja a szívemet. Aki nem ismerte, annak hadd legyen ez a karácsonyi ajándékom. Nem tőlem kapja. 

Halló, itt Iván cár! Mond még valamit a cím? Igen? Gratulálok, Ön sem mai csirke.

Nekem a Halló, itt Iván cár ütötte az első rést a szovjet filmellenességen. Amikor gyerekként még folyton röhögtünk, aha, szovjet film, azt csak nézzed te. És akkor leadták a tévében az Iván cárt, és nevetni kellett rajta. 

Csak azért mesélem, mert tényleg nagyok voltak az elvárások, Bulgakov, időgép, nevetni is kellene, meg örülni, hogy a fejlágy is szilárdult. Tele van a Radnóti. Iván, a rettenet. Nézzük. 

Nem nézzük, hallgatjuk, hogy bizonyos dolgokat nem kell eltűrnünk, sem a bankszámlánk, sem a karrierünk miatt. Hát, ha bankszámla, akkor biztos nem egykorú szöveg, de ha még egyszer elmondják... Elmondják. Még sokszor. Jó, nyilván olyan ez, mint zsidónak betérni, tudni kell, hogy tényleg akarjuk-e. Bár furcsa volna, ha valaki most vonulna ki. Függöny fel, és szép. Nagyon szép, pedig ekkor még csak egy szobácska. Inkább szekrény, mint szoba, mondja a feltaláló, Szergej Tyimofejev, pedig hárman laknak benne.

Amíg ez a három, meg az összes többi színre lép, elég gyanús, hogy agymenéssel állunk szemben. Tehetséges változatban, jönnek az érteni való kis viccecskék, utalások, hadarások, szaladgálások, de lóg, lóg a levegőben. Petrik Andrea, mint fekete ruhás Marilyn Monroe, Molnár Áron, aki a fehér port a csapó tábláról tömködi abba a filmes orrába, Schneider Zoltán a varázsosan vastag hangjával. Az egyetemi hallgatók, akik túljátszanak kicsit mindent, de honnét is tudhatnák, hogy ez sok. Hiszen soknak is kell lennie, csak mégsem ennyire. László Zsolt, a cárral azonos nevű házmester szerepében, hogy majd az időgépnek köszönhetően cárrá változzék a nem távoli jövőben, illetve a távoli múltban. Tetszik, ahogy az ifjak (az átíró Vecsei H. Mikós és a rendező ifj. Vidnyánszky Attila) elfoglalják a színházat, és rohangáltatják a színészeket, akik apjuk vagy nagyanyjuk lehetnének, de még jobban tetszenek az öregek, akik meg is csinálják ezt a sok marhaságot. 

Közben azért ötletek sora, technika, ahogy belógatnak egy kisablakot, amit ki lehet nyitni. Ha nyitva van, bejön az utcáról a zaj, le tud nézni az emberek feje tetejére a feltaláló. Nézd, az ott kesztyűben van. Pár perc múlva azt is megtudjuk, kinek a kesztyűjében.  

Hanem mindez csak fölvezetés, előétel: igen, tudunk színházat csinálni, akarunk is, szeretünk is. De hogy tényleg meg is csinálják, az Pál András színre lépésétől egyértelmű. Ő a betörő, aki piros lufival a kezében tör be, aztán kiderül, mire kell a lufi. Hélium van benne, így női hangon lehet fölhívni a lakás tulajdonosát, itt várom, kedves Poljoska (foglalkozására nézve besúgó) csak mondja meg gyorsan, hová dugta a vodkát. 

Nem csak kitart az ötletelés két felvonáson át, de egyre jobb lesz, egyre könnyebben lehet röhögni, miközben a játék is egyre virtuózabb, van egy lassított verekedési jelenet, ami alatt elfelejti az ember, hogy ez nem is film, hanem igaz, gravitációval, miegyébbel. Van, amikor nem tudja az ember, nevessen vagy hidegleljen, a cár egyenként szedi ki a filmrendező szemét egy csavarhúzóval, ömlik a vér, és ez csak a kezdet, megy tovább a válogatott szadizmus. Közben azért elmondják, miért is nézzük ezt: mert minden kornak olyan rettenet és olyan Iván jut, amilyet megérdemel. Egyszer talán azt is megírják és eljátsszák, hogy nekünk milyen jut és milyet érdemeltünk. Halló, itt Mátyás király.  

Van valami a mozi körül, amit kicsit sem értek: miért mondja a kritika szinte egyöntetűen, hogy a Zsivány egyes jó film? Tudom, hogy csak a moziig nehéz elcsábítani az embereket, de mégis annyira kínos, hogy bemennek, aztán ott hüledeznek: ez jó? Miért jó? A történet egy kissé zavaros, és a maga módján éppen olyan értelmetlenül bonyodalmas, mint a Dan Brown-krimik. Valaki ahelyett, hogy egy normális fájlt küldene, inkább hologramot küld magáról, amelyben elmondja, hogy van egy nehezen hozzáférhető helyen egy fájl, na, abban benne van minden, amit tudnotok kell. És ha valami nagyban hiteltelen, akkor nyilván kicsiben is, például a Forest Whitaker által játszott hős a sok hősileg megvívott csata következtében két vaslábon botorkál, botra támaszkodva. Nem akarom túl- vagy alulértékelni a távoli galaxisok lakóinak értelmi képességeit, de arra nem gondoltak, hogy ha két egyforma hosszúságú vaslábat készítenének, akkor botra már nem is volna szükség? 

Ennyi beszédhibás színészt A kategóriás filmben talán még soha nem láttam, sziszegnek, pöszögnek, harcolnak az sz betűkért, és nem is csak azok, akik a jó (vagy a rossz) oldalon állnak. Mondjuk ez is jelenthet valamit, háborúban hallgatnak a múzsák, és munkátlanok a beszédtechnika tanárai. Bezzeg nem ezt mondták A király beszédében....

Ha már A király beszédénél tartunk, van a két filmben még egy közös pont, a zeneszerző Alexandre Desplat. Először nem is jöttem rá, mi nem stimmel a Zsivány egyes zenéjével. Olyan, mintha John Williams írta volna, használja is a régi témákat vagy annak rokonait. Tudom, tudom, valaha Kovács János is azzal utasította föl a felkérést, hogy vezényelné a Star Wars zenéjét egy koncerten, hogy azért mindenre neki sincs ideje. Hanem John Williams nem rossz zeneszerző, teljesen profin bánik a szimfonikus zenekarral, néha kölcsönöz Wagnertől, de tehetséggel. Most viszont minden meglepően közhelyes, nincs zenei fordulat, amit ne tudna és énekelne (legalább belül) az ember. Pedig Alexandre Desplat is Oscar-díjas, és nem is akármiért, a Grand Budapest Hotelért. Most vagy ő felejtett el mindent, vagy a Zsivány egyes körül fekete az aura és jeditlen (dzsidájtalan) a levegő  

Úgy látszik, hogy Cannes és a díjai elveszítették vonzerejüket, a rendezésért pálmát nyert Cristian Mungiu filmje két hónappal a magyar bemutató után már filmritkaságnak számít. Napi egy vetítés a rendíthetetlen Művész moziban - nem sok. Azért is furcsa, mert nyilván van olyan, aki azt mondja, hogy nem megyek román filmre, elég nekem a saját nyomorúságunk, de az Érettségi pont a mi nyomorúságunkról szól. Arról a hülye érzésről, hogy az tesz vagy tenne minket boldoggá, ha a következő generáció is a nyomunkba lépne, és elfogadná a játékszabályokat: ismerni kell másokat, szívességeket kell tenni, adósokat szerezni, és ha majd eljön az idő, behajtani az adósságokat.

Emlékeim szerint egy korábbi Mungiu-film, a 4 hónap 3 hét 2 nap egyértelműbb közönségsiker volt, pedig az a Ceausescu alatti kényszerű magzatelhajtásról szólt, szállodai szobában végrehajtott műtétekről, és ha azt nézzük, a két dolog, mármint a titkos magzatelhajtás és a protekció közül melyik az, amelyikhez több közünk van, feltehetően az utóbbi kerülne ki győztesen. De hát művészetfogyasztásban sem viselkedünk mindig kiszámíthatóan. Mindenesetre a film még megy, a színészek még mindig olyan érthetetlenül természetesek, amilyeneket nálunk nagyon nehezen lehetne találni. A kamera tökéletesen költőietlen, lakótelep, kátyús utca, mütyürös lakás. Mindig egy kicsit mozog a kép, mintha ilyet bárki tudna készíteni, bárkiről.

A nagy költőietlenségben pedig néha megszólal a zene. Nem nagyon sokszor, már ha eltekintünk az utcai zajszennyezéstől, de szól a kocsiban és szól néha a lakásban is. Nem is akármi szól, barokk vokális zene, a Messiás vagy az Ombra mai fu a Xerxészből, Vivaldi Stabat mater. Kontratenor áriák, szelíd, tompa, fás hangú kísérettel, de hangszóróhangon. Jelzik, hogy szegény főhős-orvosnak van még valami emléke egy szebb világról, ahol sehogy sem sikerült szállást találnia. Susogják, hogy el kell menni innét, és ha sikerül, nem szabad hazajönni. Egy életet és egy tisztességet nyugodtan föl lehet tenni arra, hogy ha nekem nem sikerült, legalább a gyerekemnek jöjjön össze, menjen Angliába, legyen boldog, és ne itt szerencsétlenkedjen. Tényleg magyar film. Meg litván, ukrán, szlovák, cseh, lengyel.

A sok zene között megszólal a Cold Song is, vagy az, ami így lett viszonylag ismert Stingnek köszönhetően, aki lemezre énekelte, koncertkörútra vitte. Purcell-dal az Arthur király című (hm, hm) szemi-operájában. A műfaj azt jelenti, hogy színpad is van, zene is van, de mégsem opera, mert például a címszereplő egy hangot sem énekel. A történetet nem zenével mondják el, de valamit azért elmondanak (hogy mit, az az Arthur király esetében már nem pontosan tudható). Mindenesetre a mű harmadik felvonásában véletlenül fölébresztik a Hideg géniuszát, aki egy vacogós áriában kéri, hogy engedjék őt halálra fagyni. A vacogás pedig, úgy tűnik, a barokk zenében elég nemzetközi, hiszen a kíséret erősen emlékeztet Vivaldi Tél concertójának első tételére. 

Érdemes az áriát Stinggel is meghallgatni, legalább azért, hogy hallja az ember, nem a legjobb előadó teszi időnként a legtöbbet egy műért. De ha nem Sting, akkor a tél első napján legyen inkább ez, egy tizenakárhány éves salzburgi előadás. Nikolaus Harnomcourt pomponos sapkában vezényel, Oliver Widmer énekel, aki most volt itt Pesten, igaz, nem énekesként, hanem férjként, Cecilia Bartolit kísérte. 

Nem terveztem, csak így jött ki, hogy idén mégsem nézek Diótörőt. Néztem volna, legalább a londoni közvetítést a Vigadóban, de pont felszökött a lázam. Rendben, akkor nem, akkor így tiltakozzunk a világ rendje ellen. A halál ellen, a jelenlegi állapotok ellen, Kocsis Zoltán hiánya ellen. Masszívan és kőkeményen, szegény halál, hallom, ahogy vacognak a fogai. 

Mondanám is, hogy olyan Diótörőt úgysem fogunk hallani, amilyet Kocsis Zoltán vezényelt, legalábbis ami a tempókat illeti, mert ugyan nem volt koncertszerű az előadás, de ő mégis felszabadította magát a táncosok zsarnoksága alól. Nem kellett alkalmazkodni senki lábizmaihoz, nem lehetett leszólni a zenekari árokba, hogy ennyire gyorsan nem tudjuk emelgetni a virgácsokat, mert vagy a bábszínházi változat ment, vagy Novák János Müpára készített rendezése. Amikor erről írtam, mármint Kocsis tempóiról és a tánc gyorsaságáról vagy inkább természes tempókijelöléséről, arról, hogy Csajkovszkij is táncosoknak dolgozott, és nincs semmi ok, hogy ezt elfelejtsük, azon ritka vagy ritkánál is ritkább dolog esett meg, hogy Kocsis visszaszólt. Nem nyilvánosan, csak a rend kedvéért. Hogy a tempók, amelyeket választ, nem ízlés kérdései, nem arról van szó, hogy ő mit szeret, hanem ezek Csajkovszkij metronómjelzései.  A szerző dokumentált akarata. 

Ha így van, és nyilván így van, elvi akadálya nincs, hogy valamikor újrahalljuk majd Kocsis tempóit. Előre, utódok.