Jó ötletnek látszott, illetve még most is jó ötletnek látszik, hogy nagyhét minden napján meghallgassam valamelyik Bach-passiót. Művekből nincs óriási választék, vagy János vagy Máté, de felvételekből van bőségesen, és úgysem lehet eleget hallgatni a darabokat, hát gyürkőzz János, rohanj, János. Vagy Máté. Valószínűleg csak elkezdeni nehéz, de az sem az.
Mégis melyikkel kezdjem, talán Gardinerrel, klasszikus, Deutsche Grammophon, nem súlyos, ami a megvalósítást illeti, talán ez a felvétel egyik legnagyobb vonzereje, tánclépésekkel megy végig a szörnyűségeken, mintha tudná előre, hogy a vége jó lesz. Nem a konkrét vége, ami legfeljebb annyi feloldást ad, hogy nyugodj békében, de eljön még a feltámadás is.
Körülbelül azt hozza a lemez, amire számítottam, a kórus a legfontosabb, a zenekar nagyszerű. Csak azért körülbelüli a várakozásoknak való megfelelés, mert nem gondoltam volna, hogy még Gardiner irányításával is ennyire fontosak lehetnek az énekes szólisták, hogy ennyire nem mindegy, hogy az áriát Ann Monoyios vagy Barbara Bonney énekli. Hiába képzeli az ember, hogy Bach számára az énekesek annyit jelentettek, mint az orgonasípok, áteresztik a levegőt, és közben hang jön ki belőlük, ez egyáltalán nem igaz. Ann Monoyios hangja is szép, ő is megoldja a feladatot, de az ember mégsem figyel rá úgy, mint Bonney csengésére. És ha a csengésre figyel az ember, akkor a szövegre is, erről szólna az éneklés.
A szövegnél maradva: van egy pillanat, amit soha nem értek az Újszövetségben. Jézus meghal a kereszten, megrendül a világ, vagy legalábbis a környező világ, reng a föld, fekete lesz az ég, és… Hát ezt nem értem. Végigszakad a templom függönye. Nem azt mondom, hogy nem fontos, nem megmagyarázhatatlan, de miért ennyi? Miért csak ennyi?
Bach persze tudta a megoldást, legalábbis zenében tudta, nagy a világ rendülete a passióban, de ha nem Bach szól, akkor mégsem értem. Jobb, ha Bach szól.