Még karácsony előtt kóvályogtam az élelmiszerboltban, amikor Dévényi Tibor műsorában megszólalt a 100 Folk Celsius, és a Paff, a bűvös sárkány. De hiszen ezt ismerem. Mármint nem a dalt, azt mindenki, hanem a szerzőt. Nem az eredeti szerzőt, Peter Yarrow-t az ötletes nevű Peter, Paul and Mary együttesből, hanem a magyar szöveg íróját, Muzsay Andrást.

Eredetileg Puff a bűvös sárkány, és ez a puffogás vagy pöfékelés beindította a hallgatói fantáziát, amely szerint ez titkos marihuána induló volna, hiszen a kisfiút Jackie Papernek hívják, márpedig a marihuánát papírba szokták csomagolni, a tenger, ahol a sárkány él, angolul sea, vagyis C, ami a kokain első betűje volna. A szerzők tiltakoztak, és így leírva tényleg marhaságnak tűnik az egész. A fordító Muzsay mindenesetre kikerült minden lehetséges félreértést, Paff lett Puffból, és nem Pöff, Jackie Paper is egyszerűen Jani, nincs mit félreérteni.  

Ott a közértben sárkányok és kisfiúk helyett Muzsayra gondoltam, aki igazi mesei figura lett öregkorára, nagyszakállú, melegítős, botos bácsi volt, aki ennek ellenére délelőtti sajtóvetítésekre járt. Az emberek kérdezgették, hogy ki ez, annyira nem illett a környezetébe. De mintha csak azt mondta volna, annál rosszabb a világnak, ha rajtam csodálkozik, ha én nem illek bele.

Örökké él a sárkány, nem úgy a kisfiú, éneklik. Azt kell csak eldöntenünk, Muzsay melyik volt. Inkább a sárkány.

Ha jól emlékszem, Závodszky Zoltán, tenor és műfordító vetette föl a problémát, hogy van A vándor éji dalának ezer (na jó, nem ezer, de hat) magyar fordítása, de hiába, egyiket sem lehet használnia annak, aki Schubert dalára szeretné alkalmazni valamelyik magyar költő sorait, hiába minden szöveg- és formahűség, egyszerűen nem jön ki a Schubert zenére a magyar líra.

Ugyanez volt a probléma a nyolcvanas évek elején, amikor a Macskákat bemutatták a Madách Színházban, léteztek magyar fordítások Eliot verseire, csak használni nem lehetett őket, túl bonyolultak vagy túl szabadok, túl hűek, vagy túl mások voltak, újra kellett fordíttatni a szöveget, és ki mással, mint Romhányival, a rímhányóval. Aztán lehetett ezen is szörnyülködni, de a szöveget el lehetett, ma is el lehet énekelni. Szörnyülködni? Az talán túlzás, bár, mondjuk, amikor Elvis Trén lesz Skimbleshanksből, az még csak-csak rendben van. De hogy váltóőr???? Pont az a lényeg, hogy ez a macska a vonaton él, nem a váltót őrzi, hanem állandóan utazik.

Romhányi csodálatos, Eliot az, aki fordíthatatlan. Pláne énekelhetetlen. Nemes Nagy Ágnes Makár Vikit csinált Macavity-ből, mondván, hogy az hasonlít. Csakhogy még a bűnöző macska neme is megváltozik így, az olvasó először lánymacskára gondol. Romhányinál ugyanez Sam Mitsegél, az legalább fiú, bár, amikor először láttam a Macskákat Pesten, végig azt hittem, hogy azt éneklik, Szendvicsegér, és beindultak a Tom and Jerry reflexek, szegény, csak el ne kapja valamelyik macska.

Jobb az egészet angolul hagyni, mondanám, de a mostani filmváltozat arról szól, hogy az sem feltétlenül jó.

Valaki nyilván jó ötletnek gondolta, hogy mielőtt még teljesen elhalványodik Judy Garland emléke, és nem marad belőle más, mint az Over The Rainbow, illene vagy kellene egy filmet csinálni a szomorú történetből. Csak Judy Garland nem hagyja magát. Teljes lenyűgöződéssel néztem (na jó, csak elalvásig), hogy Renée Zellweger milyen elszántsággal görbül és totyog, és tényleg nem hasonlít önmagára a film alatt (legalábbis addig, amíg a saját mosolyok fölül nem írják a Judy-arcvágásokat). Igazi Oscar-díjas alakítás, úgy értem, mást sem érezni az egész film alatt, mint a bírák puhítását, ezt tessék jutalmazni. De mit? Igaz, hogy Zellweger nem hasonlít önmagára, de attól még Judy Garlandra sem. Igaz, hogy szomorú a történet, de nem szomorúbb, mint a Wikipedia szócikk, gyerekként rászoktatták a gyógyszerekre, hogy ne hízzon el, aztán felnőttként nem foglalkoztak túl sokat vele, elszegényedett, megalázó vagy megalázónak mondott munkákat kellett elvállalnia, délutáni előadásokban énekelni rongyos dollárokért. Aztán jött még egy utolsó fellángolás, a londoni kaland, és hamarosan a nyugtatók. Rettenetes, de nyilván nem fog megakadályozni egyetlen gyereksztár anyukát sem, hogy erre az útra küldje a gyermekét. Magát Judyt sem akadályozta, pedig Liza Minnelli élete sem nagy csoda.

Arról legalább nem Renée Zellweger főszereplésével készül majd el a film.

Nem szeretnék igazságtalan lenni Zellwegerrel sem, tényleg dolgozik, ahogy elmondta egy interjúban, minden YouTube videót megnézett, és igazán ügyeskedik. Meg jól is énekel, bár akkor már kicsit sem hasonlít a megjelenítendőre, de az már tényleg túlzás is volna. A film attól még unalmas, minden mozzanata és fordulata tudható és sejthető, ami meg nem az, abba nem mennek bele, egy kicsit utalnak arra, hogy Louis B. Mayer mintha pedofil lett volna, de ez túl kockázatos állítás, így aztán annyiban is hagyják.

Az ember hazamegy, és nem tehet mást, mint megnézi Judy Garlandot. Hogy tényleg annyira idejétmúlt és béna-e, mint a róla készült film. És dehogy, dehogy.    

Mondanám, hogy az életemet mentette meg Varga Bálint András, de ez azért túlzás volna. Valamit mindenesetre megmentett a kamasz lelkesültségből, miközben a zalaegerszegi laktanya eldugott részein a könyveit olvastam. Két kötete is megvolt a könyvtárban, az egyik a Zenészekkel – zenéről, a másik a Muzsikusportrék címet viselte. Mindkettő interjúkötet. Ezekben olvastam először, mondjuk Cathy Berberianról vagy Nadia Boulanger-ról. Persze, az nem olyan zenei világ volt, mint a mai, ha az ember olvasott róluk, nem volt feltétlenül folytatás, internet és zenei szolgáltatás, jött a tévéújság böngészése, hogy lesz-e valami tőlük. Berberianre viszonylag hamar sor került, adta a Bartók Rádió (nem is tudom, úgy hívták-e már) a pesti koncertet, Monteverdit meg a Stripsodyt.

Sokszor nem is az interjú maga volt az érdekes, hanem a bevezető néhány sor, ahogy Földes Andor rácsodálkozik a technikára, Rubinstein bodorított haja és kihúzott szemöldöke. És Arturo Benedetti Michelangeli, ahogy idegesen várja a tolmács szavait, és közben felfújja az arcát, hangosan ereszti ki a levegőt. Sokszor többet értett meg az ember ezekből, mint a kérdésekből és válaszokból. (Mi a véleménye arról, hogy sokan második Liszt Ferencet látják önben?)

Jó, nem életmentő volt, de világmentő, nyomatékosította, hogy azért az van a világban, ami akkor és azóta is fontos, hogy lehet a zenéről beszélni, hogy a zenészek tényleg a világ legnagyobb hősei. Máig nem sikerült ebből kiábrándulnom.

Mindig vártam, hogy újrakezdi az interjúzást, jönnek új könyvek, de talán a kedve ment el, vagy a műfaj sem annyira izgalmas már. Most meg már nincs is mire várni.

Azt képzelem, hogy nálam elszántabb rajongója nincs is Cecilia Bartolinak, amit csinál, azt mindig sokra tartom, fontos, megindító, megrázó. Szerencsére ezt a portréfilmet nem ő csinálta, csak róla szólt. Cecilia Bartoli és barátai a címe, és az M5 adta le valamelyik este. Hát, szörnyű. Végigjárták Európát, és megkérték a hírességeket, mondjanak valami szépet róla, ők meg mondják, hogy ilyen zseniális meg olyan nagyszerű. Igazuk van, de azért egy kissé egyoldalú program. A magyar változatot még súlyosbítja, hogy a karmesterek mind rendezőnek nevezik magukat, ennek azért illett volna utánanézni, nem mintha olyan nagy ügy volna. Az egyetlen, ami nekem érdekes volt, egy rövid találkozás Anne-Sophie Mutterrel, aki épp a Bartoli által művészeti vezetett salzburgi Pünkösdi Fesztiválon gyakorol. Elvileg Daniil Trifonovval, de az orosz zongorista épp elmegy, mire a stáb megérkezik, így ő kimarad a lelkendezésből. Mutter viszont azt mondja, hogy jaj, negyven éve léptem föl itt először, (ezek szerint ezt a részt 2017-ben forgatták), egy dinoszaurusz vagyok.

Eszembe jutott, hogy amikor Anne-Sophie Mutterről készítettek portréfilmet (egy kicsit ennél árnyaltabbat), Herbert von Karajan is beszélt róla, és azt mondta, hogy bejött ez kislány a hegedűjével, és úgy éreztem, hogy egy elefánt vagyok.

Nincs nagy tanulság, csak annyi, hogy az idő múlik.

Amennyire tudom, a Fischer testvérek közül csak Iván volt közvetlen kapcsolatban Nikolaus Harnoncourttal, asszisztense volt a zürichi operánál, az újévi Teremtés valahogy mégis harnoncourtiánus előadás volt. Egyrészt azért, mert a három énekes szólista közül a legjobban, sőt, sőt, általában véve is kimagaslóan teljesítő Baráth Emőke is jól ismerte az osztrák karmestert. (A magam részéről Harnoncourt vezényelte előadásban hallottam először Baráth Emőkét énekelni, Bécsben volt Susanna, egy mindösszesen nem nagyon jól sikerült Figaró házasságában.) Másrészt a zenekar. A Concentus musicus Wien játszott Fischer Ádám keze alatt, és voltaképpen azt kellene eldönteni, hogy létezik-e, vagy ott volt-e ilyen formában is Harnoncourt szelleme, mert sokszor mintha az ő zenei elképzeléseit hallotta volna az ember, vagy ez az egész csak játék, Fischer Ádám tisztelgése a másik muzsikus előtt.

Ha játék, hát jó játék. Azért vagyok benne biztos, mert elszállt az idő, A teremtés hat napja szünet nélkül, de szellőszárnyakon telt el, nagyon szórakoztató volt a koncert. Csupa gesztus és hangfestés, ordító oroszlán és csics-csics-csicsergő madárkák, zümmögő legyek és fölkelő nap. A beszédszerű zene, ahogy Harnoncourt mondta volna, és ebben a beszédszerűségben vagy határozott drámaiságban az énekesek is együttműködtek – ahogy tudtak. És együttműködtek a zenekari szólisták, még akkor is, ha a kürtök vaskos gikszereit kellett beépíteni a történet elmesélésébe.

A történet meg régi is, régi is meg ősi is, ősi és mai, még az idézőjeleket is ki tudták tenni, midőn arról énekeltek, hogy az asszony legfőbb kötelessége a férfi követése. Az ember csak nyújtózik, mint a jóllakott macska: ez az év is jól kezdődik.     

A Hemingway könyvben olvastam (nem ő írta, róla szól, Ősz Velencében a címe) Dolores Vanettiről, aki fölkereste Hemingwayt Kubában, és vígan élt nála. Nem egyedül, hanem egy híres férfi, Jean-Paul Sartre oldalán. Nyilván ez az egyik előnye az életrajzi könyvek olvasásának: az ember egyre több és több virtuális ismerősre tesz szert, életekbe lát, nem mélyen, de mégis új nevek jönnek, új sorsok, az előbb még semmit nem jelentett ez a betűsor, most meg mögé kerül 96 év – ennyi idős volt Dolores Vanetti, amikor meghalt. Élete nagy kalandja volt a Sartre-szerelem, amennyire ki lehet következtetni, ő volt az egyetlen, akire Simone de Beauvoir valóban féltékeny volt, a nevét sem írta le, pedig, ugye, nyitott kapcsolatban éltek, az egyikük odafent szexelt, a másik addig sétált a háztömb körül, megvárta, hogy végezzenek.

Dolores Vanetti előbb visszautasította Sartre közeledését, neki is volt férje, annak is volt felesége, aztán rájött, hogy tényleg ez lehet a nagy esemény az életében, és az is lett. Ő maga aztán mindenfélével foglalkozott, ami körülbelül azt jelenti, hogy semmivel sem, ahogy a nekrológban írták: világutazó, madár megfigyelő, gombavadász és műgyűjtő, amatőr antropológus és láncdohányos volt. Az utóbbihoz képest szép, hosszú élet jutott neki. Az olvasható hagyatéka egy szakácskönyv, A nyafogó szakács, bonyodalmas ételek amerikai módra. Ezzel aligha került volna be a Hemingway-regénybe.  

Tudom, miért jár annyit az eszemben Simóné. Simóné? De mi is volt a férje keresztneve? Nem emlékszem. Ő maga, ha nem tévedek, Jutka volt. Szóval tudom, miért jár annyit az eszemben: mert sikerült a Szajna partjáról beszereznem két Pifet. A Pif, ha valaki nem emlékszik rá, csodálatos, francia képregény füzet volt a sivárság közepén, és mivel valahogy a L’Humantéhez kapcsolódott, itthon is lehetett kapni, elég borsos áron, 40 Ft-ért. Vagy antikváriumban. Mikor a Váci utcai boltban találtam egy szép köteget belőle, nem kíméltem sem a saját, sem a család pénzét, bevásároltam egy jókora csomaggal, nem tudva, hogy Simóné édesanyám páciense, és leadta a drótot, itt volt a gyerek, és vett egy csomó Pifet.

A következmények a szó szoros értelmében lesújtóak voltak, és kiegészítő büntetésként nemcsak ezt a köteget, de a teljes Pif-gyűjteményt visszaforintosította a család. Szomorú, még ma is szomorú, így talán én vagyok az egyetlen, aki Simónéről nem csak pozitív emlékeket őriz.

Apám úgy hívta, Boccanegráné.

Olyan barnára tudott sülni nyaranta, hogy az aprófürtös, egyre fehéredő hajával úgy nézett ki, mint Rémusz bácsi. Ahogy Molnár Gál üdvözölte egy antikváriumi látogatáskor: nahát, zsidó néger! De ez már nem a Váci utcai antikváriumban volt, az nagyon hamar elesett a rendszerváltás után, túl jó helyen volt, nem lehetett a bérleti díjat kigazdálkodni poros könyvekből, de még Pifekből sem. Akkoriban írók, költők, és írókat, költőket olvasó emberek rendeztek egy csöndes demonstrációt a bolt megmaradása mellett, persze, hasztalan, a pénz beszél, a bolt eltűnt, és vele együtt eltűnt a könyvön ülő neonbagoly is a Váci utcából. Idővel eltűnt a többi könyvesbolt is. Ez volt talán a véleményformáló értelmiség első látványos veresége a rendszerváltás után. Mint tudjuk: nem az utolsó.  

Sose hallottam róla, csak most, hogy a New York Timesban van ez az Overlooked No More sorozat, emberekről, akiknek elmulasztották közölni a halálhírét. Ott írnak a Snakehipsnek nevezett Earl Tuckerről, aki a harmincas évek elején szédített Harlemben, de menő klubokban, például a Savoyban is, és menő zenészekkel, például Duke Ellingtonnal is. Ez az egy filmfelvétel maradt a művészetéről, tényleg eléggé óriáskígyó, ahogy el tudja küldeni a csípőjét jobbra meg balra, ívben feszül a lába, húzódik térd meg boka, elég nehéz megérteni, hogy is csinálja.  

Snakehips története sajnos ennyivel véget is ér, a törvény üldözte, mert időnként megszurkálta a táncpartnereit, míg végül 1937-ben a hivatalos jelentés szerint rejtélyes betegség miatt elhalálozott. Hogy rejtélyes betegség egy gyors kezű partnernő vagy esetleg tényleg rejtélyes, néven nem nevezhető és szexuális úton terjedő lett volna, azt ma már nehéz kideríteni. Snakehips hatásakor Elvisre és Michael Jacksonra szoktak utalni, ahogy én nézem, egyiknek sem volt sok köze hozzá, csak ennek a másfél, kicsit hideglelős, de lenyűgöző filmpercnek, ami maradt utána.  

Nincs senki nagy zavarban, amikor Shakespeare-ről beszélnek az Örkény Színházban. Shakespeare-ről magáról is lemossák a fekete ruhát, hogy egy kopasz (ha csak kopasz volna) narrátor legyen belőle, meg autómosó a Kertész utcában, és általában sem fukarkodnak a totál frontál meztelenséggel, de annyira nem, hogy már kételyek ébrednek: segít ez? Vagy csak segg? (Tudom, az nem frontál.)

Ez benne van az előadásban, már hogy akkora a szabadság, hogy másról nem is tudunk szólni. Tybalt meg Mercutio, Benvolio és egyéb verekedők és közülük mégis kilóg Rómeó, mert neki ennyi nem elég. Vagyis… Kimegy a drog és bejön helyette a szerelem, végül is ez is egy Rómeó és Júlia értelmezés, meg is állja a helyét, csak így hosszú lesz az előadás. Hosszú is lett, hiszen a szünetig csak a bálba jutunk el, ha ennél a tempónál maradunk, akkor egy idő után össze kell csapni a dolgokat. Ahogy össze is csapja Bodó Viktor, kimászik a történetből, aki látja, meglátja, hogyan. 

Tetszik, tetszik, és még azt sem mondom, hogy ez nem elég, láttam már elég Rómeót, láttam már elég Júliát is, ami ebből hiányzik, azt majd onnét kipótolom, és alighanem így vannak vele a többiek is, embertestvérek, még nézni tudók. Közben kicsit röhögök Mácsai Pálon, aki lassan (nem is lassan) olyan már, mint Várkonyi Zoltán a saját filmjeiben, megjelenik, hogy egy kicsit bravúrkodjon, színészmesterséget oktasson, de ez a bravúrkodás idegen marad az előadástól (illetve a filmtől). És bírom nagyon Hámori Gabriellát, szétoperált szépasszony, beszélni sem tud a feltöltött ajkától, csillagos ötös a szöszögése. Valami hiányzik, mintha nem stimmelne, hogy egy Rómeó és Júlia interpretáció központi jelenete nem az erkélyen játszódik, hanem a bálban, de lehet, hogy a baj nem az előadással van, hanem a világgal. Vagy Shakespeare-rel, aki a Kertész utcában épp úgy otthon van, mint Veronában. Végül is egyik helyen sem járt.