Reméltem, hogy korosztályom védelmezőjeként kiállhatok a Macskák filmváltozata mellett, nem értik ezek a maiak és tegnapiak, miért is lelkesedtünk tegnapelőtt. Sajnos lehetetlen, a Macskák tényleg rémes. Mindenféle szempontból rémes, és még az sincs, hogy sebaj, becsukom a szemem, és végighallgatom az egészet újra, egyben, mert zeneileg sem jó, a tempók mind búskomorak, mintha egyetlen gyors szám sem volna az eredetiben. Viszont, ahogy az Evitában, itt is van egy új dal, ez sem rossz, csak nem is jó, viszont megtöri azt a bravúrt, hogy a musical szövege eredeti s változtatás nélküli T. S. Eliot – leszámítva a Memoryt, bár azt is majdnem színtisztán Eliotból rakták össze, a Rapszódia egy szeles éjszakánból. Most meg belepiszkáltak itt is, ott is egy kicsit, hogy jobban passzoljon. Nincs ezekben tisztelet a régi önmaguk iránt sem.

A fő kellemetlenség az, hogy valahogy gusztustalan lett a film, más az, ha a színpadon rágcsálnak óriási cupákokat jelmezes emberek, és más, ha szőrös lények többé-kevésbé igazinak látszó szemétben csámcsognak és hánynak. Furcsa  módon ez valóságosabbnak tűnik, mint a sok macskaszőr, amit a számítógép rájuk dolgozott. Közben meg hiába a sok gépi trükk, Judi Dench mégis úgy néz ki, mintha az Ózból jött volna. És a viszolyogtatás nem csak nagyban, de kicsiben is igaz, emberi arcokon nagy fehér szőrszálak éktelenkednek, hozzon már valaki egy csipeszt. És főleg: törölje már meg valaki Jennifer Hudson orrát. Biztosan szándékosan csorog, de ez sem jó ötlet. Ahogy az egész film sem.

Nagy hősnek éreztem magam, amiért befejeztem Pfliegel Dóra regényét, a Tindertojás címűt, pedig nem akkora hősiesség. Legfeljebb a megszokott helyett az adja a cselekmény követésében az izgalmat, hogy vajon tényleg a legkézenfekvőbb, a huszadik oldalon kitalálható megoldás felé igyekszünk, vagy van valami csavar, ami legalább egy kicsit elbizonytalanítja az olvasót.

Nem mondom meg, nem lövöm le a poént.

Az mindenesetre meglepő, hogy amikor az érdekes részhez érünk, és vagy meg kellene értenünk egy bonyolultabb figurát, vagy egy egyszerűbb figura bonyolulttá váló helyzetét kellene átélnünk, már vége is a könyvnek, maradnak ezek a kevéssé eredeti képek és fordulatok, hogy valami „beleégett a retinámba”, és társai. De hogy ne maradjunk meglepetés nélkül, a hátsó fülszövegben, az írónő arcképe alatt föltüntették a sminkes nevét is. Lehet, hogy nem olvasok elegendő könnyű regényt, de nekem ez egyelőre legalábbis furcsa, mintha Tolsztoj vagy Virginia Woolf regényeihez nem mellékelnének kozmetikust is. Ámbár nem ez az egyetlen különbség, az is igaz.  

Nem gondoltam volna, hogy még az idén megtudom, mi a művészet értelme, de jött a szerencsés fordulat, megnéztem a Mű szerző nélkül című felvilágosító erejű háromórást, és most már tudom. A művészet arra jó, hogy gonosz nácikommunistáknak arcrángást lehet vele előidézni. Nem mondom, hogy lelkiismeretet is ébresztenek vele, de legalább betojnak, hogy le fognak bukni. Akinek ennél több kell, az aligha érti, miért röpködnek a „zseniális” és egyéb elragadtatottságot kifejező jelzők Florian Henckel von Donnersmarck filmje körül, de hát ez van.

A film egyébként jó, csak az eszmei megalapozottsága egy kicsit széllelbélelt, pedig mindent megtesz, (akár Donnersmarck előző nagy sikerű filmje, A mások élete), hogy ezt az eszmei alapot egy kicsit szilárdabbnak tüntesse föl a valóságosnál. Csak pont itt érezni a fölösleges fáradságot. Normális ember nem kívánja, hogy egy film nagyon hasonlítson az élethez, A hét mesterlövész után elég furcsa volna, ha valaki hetedmagával venné föl a harcot egy ötvenfős rablóbanda ellen. Von Donnersmarck azonban addig hecceli a valóságot, amíg el nem kezdenek tiltakozni a nevében: de hát soha nem volt olyan Stasi lehallgató tiszt, aki menet közben átállt volna. Ahogy a zsarnokokat sem a borbélyuk gyilkolja meg, pedig ő az, aki a legkönnyebben közbeléphetne, miközben borotvával kaparássza az emberiség ellenségeinek torkát. A Mű szerző nélkül esetében a modell, Gerhard Richter jelezte, hogy sajnos minden sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a forgatókönyvíró-rendező elképzeli. A reményt, persze, nem kell föladni. Én sem adtam föl, két óra elteltével őszintén hittem benne, hogy az események lavinája alá kerülő gonosz professzor majd tüdőrákot kap a késői cigarettázástól, de még csak ez sem. Nem is tudom, hogyan értsem ezt: nincs igazság a földön, vagy inkább van?

Hemingwayt olvastam, de nem a szerzőt, hanem a regényhőst. Ha egyáltalán regénynek mondható Andrea di Robilant Ősz Velencében című könyve, amelyben különösebb regényesítést és szépirodalmi szándék nélkül elmeséli az író utolsó évtizedét (meg valamelyest az előzményeket), A folyón át a fák közé eredetijének, Adriana Ivancichnak szomorú (de egy ideig vidám) sorsát, még szomorúbb végkifejletét. A könyvben azonban szóba kerül egy fotós is, Alfred Eisenstaedt, aki korának leghíresebb portréfényképésze volt, ezért is bízta meg a Life, hogy menjen Kubába, örökítse meg a horgászó, vitorlázó írót.

Megörökítette, bár állítása szerint ez csaknem az életébe került, mert gyanútlanul azt mondta Hemingwaynek, hogy nem hisz neki. Nem hiszi, hogy meg akarja ölni, mert 200 yardnál közelebb ment hozzá. Ez az, amit nem kellett volna mondania, mert Hemingway lökdösni kezdte valami szirten, Eisenstaedt fényképezőgépei szanaszét repültek, de végül nagyobb kár nem esett. Soha ne mondd azt Papának, hogy nem hiszel neki. Papának? Csak 53 éves. Eisenstaedt 54.

Hemingway sem szerette, ha fényképezik. Vagyis szerette, de csak ha a barátok, nem a hivatásosok. Azért, amiért mások is utálják, be kell állni, mosolyogni vagy komoly arcot vágni, az ember szenved és lefagy, és az eredmény soha nem az lesz, amit látni szeretne magáról. Talán itt sincs másról szó. Az elkészült fényképek itt sem nem azt mutatják, amit Hemingway látni szeretett volna. Nem Papát, és nem is az életet már megjárt, és nagyon élni tudó mestert, hanem a kétségbeesést, alkoholtól felpüffedt arcot, keresztbe álló szemeket. Az utóbbiról valószínűleg nem is az alkohol tehet, Hemingway már az 1. világháborúban is alig lehetett önkéntes, annyira rövidlátó volt. Ha szigorúbb a sorozóbizottság, soha nem búcsúztunk volna a fegyverektől.

Mindenesetre, ha Hemingway félt a fényképektől, valószínűleg igaza volt. Többet mutattak annál, amennyit szeretett volna.

Ez is egy karácsonyi program: számolni azokat, akikkel már nem karácsonyozhatunk. A helyzet csak annyiból különös, hogy Heltay László akkor sem volt a köztudatunkban, amikor még karácsonyozhattunk vele. A nevével még egy régi Doráti lemezen találkoztam először, Az évszakok Decca-felvételén volt ő a karigazgató.

Ötvenhatos menekült, aki aztán óriási világkarriert futott kórusvezetőként és –alapítóként, sokkal többen ismerik a művészetét, mint ahányan azt tudják magukról: ő vezette az énekkart az Amadeus zenei felvételein. A kilencvenes évek végén, nyugdíjasként hazajött, de mintha ezt senki nem tudta volna róla (én biztosan nem), teljes visszavonultságban élte az életét. Illetve mégsem teljesben, hiszen tavaly megjelent az önéletrajzi kötete, From Bach to Bark lett volna az angol címe, Bachtól az ugatásig, amivel nem a modern zenét minősítette volna, csak az ebek iránti rokonszenvét fejezte volna ki. A magyar cím végül Kutyák és karmesterek lett – legalább alliterál.

Éjjel a Magnificatot hallgattam vele, pontosabban vele és Neville Marrinerrel, nem tudom megmondani, melyiküktől olyan józan a felvétel, szép és tiszta, de nem emel nagyon magasra. Lehet, hogy Heltay az oka: bár a pályáján szinte elsöprő arányban kellett egyházi zenét vezényelnie, nem vált hívővé, még kételkedővé sem, 90 év (neki ennyi) állt rendelkezésre a boldogsághoz. Talán ez is egy megoldás, amikor az ember azon töpreng, hogy ha a zene tényleg jobbá tesz, akkor miért nem a muzsikusok a legjobb emberek. Jobbá tesz, csak épp a muzsikusokra nincs hatással, őket túlságosan is elfoglalja a zenélés maga.

Bemondják, hogy Nagy Ervin hangszalagjai rettenetes állapotban vannak, és még nem tudni, hogy ez már az előadás része, vagy tényleg, mindenesetre van, aki nevet ezen is egy kicsit. Aztán fél perc múlva kiderül, hogy ezen pont nincs mit nevetni, tényleg rekedt a színész, és ez nem csak olyan átlag probléma, rekedt, hát rekedt, mert most énekelnie kell. Neki is, a többieknek is. Szinte végigéneklik az új Pintér Béla-darabot, ha jól számolom, csak Bach és Vivaldi zenékkel, és kétszer megszólal Mahler, de belefeledkezik az ember, egy idő után abbahagyja a privát Ki nyer ma-játékot. Mindenesetre a János-passióval kezdenek, és lehet mondani, hogy ezt aztán soha nem gondoltam volna, vagy épp a fordítottját, hogy már megint klasszikus zene, a Bajnok után.

A magam részéről örülök az emelkedettségnek, mert a történet mintha túlságosan is feldolgozott világban játszódna, kereskedelmi tévé, elzüllött színésznők világa, idétlen reggeli műsorok hamissága. Nyilván ezzel még adós volt Pintér Béla, a Kaisers TV Ungarn után, meg jó is, hogy nem figyeli, mit várnak tőle, nem kezd el közvetlenül politizálni, kioszt egy taslit a fején idomított macskával szerencsétlenkedő politikusi névazonosnak, aztán menjünk a magunk útján, a darab útján, kik azok a politikusok, hogy még abba is beleszóljanak, miről szólnak a színdarabok.

Van egy pont… – nem, nincs egy pont, észrevétlenül surran be a laposodás, elfárad a darab, a néző, a történet, biztos, hogy amikor Csongorról kiderül, hogy ő Zoli (szerintem nem lőttem le ezzel semmiféle poént), akkor már értelmetlen a csavar, vagy én nem jöttem rá, hogy ez miért is fontos. Nem a valószínűtlenséggel van baj, hiszen mi lehet annál valószínűtlenebb, mint hogy a rock-vadállatok megtérnek és Jézus lesz a drog számukra, mégis tudjuk, hogy ilyen van, de a sok megfelelés és egybeesés most a szerzői önkényt juttatja a néző eszébe, úgy csinálod, ahogy akarod, te vagy a színpadi történet ura és parancsolója.  Mindenesetre eszembe jut, hogy az előadásról eddig megjelent írások mennyire elkerülik a spoilerezést. Lehet ez újságírói tudatosság is, nem rontom el a más szórakozását, de most úgy tűnik, egyszerűen annyira fárasztó volna elmesélni, hogy ki kicsoda, és mi történik vele, hogy senki nem veszi magának a fáradságot.  

Nagy a tér, a színpad is, a nézőtér is, és megél benne Pintér Béla, cáfolva, hogy csak a szobányi, melegben tud erőteljes és fölkavaró lenni. Ezt is tudja, megint lehet álmodni, hogy a Parasztoperát egyszer majd az Operaház is műsorra tűzi, vagy a Puskás Arénában is megpróbálkoznak vele. Ha ez  megvan, akkor lehet, hogy majd az Anyaszemefénye is sorra kerül.  

Aki látta már színpadon Keresztes Tamást, az tudja, mit lát. Hogy ez valami színháztörténeti dolog, ilyen színész Magyarországon nem volt és nem lesz, aki így, ezzel az intenzitással van ott, szívvel, lélekkel és testtel. A szemöldökével, a haja szálával, a szakálla szőrével, a hallócsontjaival, mindennel játszik, remeg, reszket, kifejez. Ettől még nem kötelező őt szeretni (bár ajánlatos), biztosan van, akinek ez sok, ez nem normális fölfokozottság, vagy akármi. A lényeg, hogy a Katona József Színháznak tetszik, helyzetbe hozzák, dolgoznak alá, neki, nekünk, most például ő Tartuffe, három szemmel (egy van a homloka közepén is, és persze van hozzá illő, háromlencsés napszemüvege is). A Tartuffe-nek meg mintha az volna a lényege, hogy nem lehet túl sok, hogy éppen olyan szerep, mint a III. Richárd, vagy operában a Don Giovanni és a Falstaff, hiába hivatkozik a szerző valami normalitásra, meg az átlagemberekre, hiába jön a bűnhődés, mert a történet lényege a bűn, a gyalázat vagy itt a képmutatás tombolása, hogy még ő maga sem hiszi el, mennyire jól megy ez neki. Tartuffe-re ráadásul várni is kell, tudjuk, hogy ott van, hogy hitetlenkedve nézik, de nem, nem jön, előbb a komorak vannak a színen, aztán a szárnyakat kapott Orgon és aztán végre, végre ő. Mintha Moliére is könyvből meg egyetemen tanulta volna a drámaírást, várj, várj, mindig legyen a tarsolyodban egy adu, hogy ha leülne  darab, elő tud venni. Aztán, ha már ott van Tartuffe, nincs szükség újabb lapokra, csak le kell játszani a partit.

Lejátsszák. Néha eszembe jut, hogy nem sok-e ez így, lehet-e valaki túl jó, túl erős, nem az történik-e, hogy a Tartuffe helyett Keresztes Tamást nézzük, ahogy rángatózik, táncol, dől, repül, elássák, föltámad, agyonverik, és mégis örök. De miről szólna nélküle ez a szünet nélküli két óra? Hogy a képmutatás csúnya dolog? Vagy az idézőjelbe tett megmentő hatalomról, jó kormányzásról, amely látja az igazságot, és közbeavatkozik? Kit érdekelne? Ki hinné? Mégis Keresztes Tamás itt az egyetlen valóság. Hinni sem kell neki. Van.   

Elhiszem, és remélem is, hogy főpróba és bemutató között még rengeteg dolog történhet, minden jóra fordulhat, mert szükség is van rá. Legalábbis a Centrál Színház Legénylakás produkciójában. Amennyit én láttam belőle, az körülbelül a semmi, nagy fáradsággal, tánckarral, Burt Bacharach számokkal elért semmi, lehet mondani, hogy nem erkölcstelen semmi, de akkor is elkeserítő. Vagy az egészben van valami különös csavar, arról akar szólni a színdarab, hogy mennyire jó a film, hogy mennyre nagyszabású hollywoodi álmodó Billy Wilder, és főleg: mekkora színész volt Jack Lemmon.

Mert Fehér Tibor nem akkora színész, pont a lényeget nem tudja eljátszani. Fehér Tibor eljátszik, nem nagyon meggyőzően, de eljátszik egy unalmas, hétköznapi figurát, akinek nem akar összejönni az élet, pedig belemegy kis megalkuvásokba, és kölcsönadja a főnökeinek és munkatársainak a lakását szexuális célra. Hogy ebből miért lesz fordulat, az drámaírói önkény, de örülünk neki. Lemmon azt mutatja meg, hogy a hétköznapiságba mennyi egyedi fér bele, sőt, igazán hétköznapinak lenni csupa egyediség, csupa eredeti hülyeség, teniszütővel szűrni a spagettit, meg ilyenek. És nála a fordulat sem a forgatókönyvíró szánakozásáról és a közönség boldogításáról szól, hanem épp arról, hogy nincs is fordulat, valahogy így logikusak az események, és más dolgunk sincs, mint időben megállítani a filmet, épp abban a majdnem boldog pillanatban, ami eljött.

Ez azért más. Más, mint Tompos Kátya üres tekintetét nézni, és üres éneklését hallgatni, pedig volna hangja, de nem kezd vele semmit. Más, mint Pokorny Lia eminens részeg nő alakítása, bár az hozza a nyílt színi tapsot. Más, mint Stohl András a bankigazgató szerepében, mert ilyen bankigazgató nincs. Legalábbis Amerikában nincs. Ha meg magyar viszonyokra akarták volna alkalmazni a felhőkarcolós történetet, akkor ragasszanak földműves-bajszot, tegyenek föl kancsalító szemüveget, akármit, hogy értsük.

Nagyon szép, és valahogy elegáns Bach-koncert volt a Müpában, a Drezdai Kamarakórus és a Le Concert Lorrain előadásában, nem is tudom, ki volt kinek a vendége, a kórus a zenekaré vagy a zenekar a kórusé. Az utóbbi mindenesetre egészen megindító volt, tiszta és könnyed, és talán ez a könnyedség volt a legszebb az estében, nem voltak ropogósra vasalt ingek, vagy egyáltalán, mintha a vasaló elveszett volna, minden férfi szólistának gyűrött volt a nadrágja. Talán ez is elv volt, ez úgy ünnep, hogy nem ünnep, nem a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, hanem a lelkünkkel. A fúvósok nem okoztak nagy megrázkódtatást, az oboát csak néha fojtogatta meg a kezelője, a trombitások többnyire az előírt hangjegyeket játszották, a szólisták mind szépen és szép hangon énekeltek, még ha ki is emelkedett közülük a kontratenor Tim Mead (a képen balra). Három karácsonyhoz kötődő vagy köthető kantáta és a Magnificat – ez volt a műsor.

Közben azért arra is volt idő, hogy az ember eltöprengjen: hogy is van ez? Miért írt Bach egyáltalán latin nyelvű műveket is, és ha már megírta, miért pont ezekből lettek a legnépszerűbb, legfontosabb egyházzenei művei. Tudom, mindennek van racionális oka, vagy majdnem, mert a h-moll mise teljes változatának azt hiszem nincsen, de a Magnificatot az evangélikus közösség is énekelte latinul. Mégis, az ember próbálja továbbgondolni, hogy a latin szöveg talán Bachnak is olyan volt, hogy akkor most Istennel a saját nyelvén beszélgetek, nem ő alkalmazkodik hozzánk, németekhez. Túl sokat nem tanultam latinul, de mindig lenyűgözött, hogy soha nem kellett hétköznapi banalitásokkal foglalkozni, kérek egy pohár vizet, merre van a pályaudvar. Talán Bachnak is tetszett a holt nyelv csodálatos emelkedettsége vagy értelmetlensége – ki hogy érzi. Persze ma már, amikor, ha jól tudom, a pápa se beszéli a latin nyelvet, az inga inkább az értelmetlenség, mint az emelkedettség felé leng. De akkor jön Bach, és…

Hogy a végén kezdjem: Bryn Terfel egy órával a koncertje után még mindig kint ül, a Müpa folyosóján, írja alá a lemezeit, feláll, leül a fényképezéshez, mindenkihez van pár szava, hogy hívják, honnét jött, magát ismerem. Ha nem beszél, akkor énekel egy kicsit, attól függően, miről volt szó, Schubertet vagy Mahlert. Nekem Meat Loafot, mert amikor azt mondja a fényképére, hogy úgy nézek ki, mint Anthony Hopkins, én azt mondom, hogy egy kicsit úgy, egy kicsit meg úgy, mint Meat Loaf. Ez aligha van benne a szerződésében, ettől se híresebb, se gazdagabb, se nagyobb énekes nem lesz, de csinálja, mert tudja, hogy ez öröm másoknak.

Hogy az elején folytassam, kíváncsi volnék rá, hogy van-e akkora muzsikus, hangfenomén, előadói zseni, aki föl tud állni, gyors sikerre tud jutni olyan előzmények után, amilyet a Magyar Állami Operaház zenekara produkált, rögtön a hangverseny első számaként, amikor érdemes lett volna minden egyes szót idézőjelbe tenni: „Wagner” a szerző, „A nürnbergi mesterdalnokok” a mű, és a „Nyitány” hangzott el. Botrány. És nem azért botrány, mert mennyire kínos ennyire felkészületlen, lassan és hamisan nyekergő zenei társasággal fogadni a vendéget, hanem mert tönkreteszik az élményt, nem azért jöttünk, hogy Mozart Falusi muzsikusok című művét hallgassuk. Bryn Terfel mindenesetre nem áll stabilan a lábán, részint azért, mert a kifejezés és a színpadi helyzet megteremtése érdekében leveszi a cipőjét, és eljátssza, amit Hans Sachs énekel, kicsit suszterkodik a monológ alatt. De azért… Azért ez tényleg nem egészen az a hang, nem az, amelyik legutóbb is itt volt, fáradtabb, és lent teljesen el tud veszni. Attól még szép, többnyire szép, ha nem lesz néhány pillanatra mindig olyan torokból szóló boríze, de Terfel mindent megtesz, hogy ezt ne vegyük észre. Az egész koncert a színpadi pillanatok megteremtéséért harcol, de a hang fogyásával a vállalkozás kezd nagyon veszélyessé válni, válhatna belőle ócska színészkedés, hatásvadászat vagy idétlenség.

Nem az lesz, de hogy ez egyáltalán a néző eszébe jut, akár még Borisz halálakor is, jelzi, hogy nincs nagyon messze a vég. Az már rajtunk is múlik, hogy ilyenkor mire gondolunk, arra, hogy öregapám (nálam fiatalabb ez az öregapa) te sem énekelsz már sokáig, vagy merünk örülni annak, hogy de most énekel, és olyan Tevjét, amilyet az ember szeretne, hangja is van, játszik is, él vele a zene és a szöveg. Ami engem illet: örülök. Több is, mint örülés, hálás vagyok, hogy Terfel senkit nem engedett csalódottan haza.