Ha jól emlékszem, az is egy karácsony előtti hétvége volt. Ha igen, akkor 2003-ban. És azzal a lényeges különbséggel, hogy még éltek a szereplők. Pontosabban a főszereplő. 

Felvégi Andrea készített portrésorozatot Kocsis Zoltánról az új Bartók-lemezhez, én könyvet írtam róla, azért zavarogtam. Háttér jött, szép sötétzöldes, állítgatták a fényeket, és hogy hasznomat lássák, beültem a lámpák elé, majdnem annyira ősz volt az én hajam is, aztán jött Kocsis, elkészültek a képek.

Tegnap láttam újra a sorozat egyik darabját. Az emlékkoncert műsorfüzetében. Most is tetszik, talán a karmesteri hivatalos portrék legjobban sikerült sorozata. Közben meg nem is hiteles. Egyrészt nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ebben a fekete garbóban. A fényképezés kedvéért vette föl, viszont kétségkívül: az övé. De ami a pálcát illeti, menet közben derült ki, hogy nincs odahaza karmesteri pálcája. Ki kellett volna nyitni az irodát, ha jól sejtem, odafönt a Várban. Pálca viszont mindenképpen kellett, hogy egyértelmű legyen, nem a zongoraművész, hanem a karmester szerepel a lemezen. Eszembe jutott, hogy otthon van nekem egy pálcám, Földvári Gergelytől kaptam, csak el kell autózni érte, Budafokról a Belvárosba. Utána ott is felejtettem az eszközt.

Mindenesetre a képen Kocsis az én pálcámmal látható. Az övén a parafa rövidebb és szélesebb, egy körülbelül egyenlő oldalú kúp volna. Mivel nála felejtettem az enyémet, évekkel később, titkárnői összeesküvéssel elloptam az asztaláról egyet, megvan most is. Vigyázok rá. 

Ezek a kedves hólyagok itt a lemezborítón az Emerson Lake and Palmer tagjai, ebben a sorrendben. Nincs ezzel semmi baj, nem tudom, hogy iróniának gondolták-e, hogy megjelennek szőrös mellben és hereszorítós nadrágban, de ma már sehol sem látni a humort ebben, inkább azt mondanám, így gondolták magukat ellenállhatatlannak. Nem is nagyon szeretnék ezen szellemeskedni, nagyon rossz év volt számukra 2016, márciusban Emerson végzett magával, decemberben Lake-kel végzett a rák. Amiről szó van az inkább az, hogy miképpen is lehetett ezt a három legényt az úgynevezett progresszív rockkal azonosítani? Hogy lehet három ilyen gúnár progresszív?  

Becsületükre legyen mondva: nem ők találták ezt ki magukról. Ők csak annyit mondtak, valami mást akartak a rockzenébe keverni. Nem feltélenül amerikai dolgokat, bluest, countryt, gospelt. De mi az európai hagyomány? Lehetne a népzene is, de ők inkább a klasszikushoz nyúltak. Lehet, hogy ennyi elég volt a progresszív szó kiérdemeléséhez. Visszanyúlni a múltba, hosszúvá válni, sokan lenni a színpadon. Ma is mindenki szimfonizál, ha azt szeretné, hogy komolyan vegyék. Főleg karácsony környékén. Honeybeast, Szekeres Adrien, Havasi, folytassam? Folytassák ők.

Valami sikerült is nekik, a King Crimson ma is a popzene egy nagy és szép kísérletének számít az emlékek szerint. Innét lépett tovább Lake, amikor találkozott Keith Emersonnal. Két különböző zenekarral léptek föl de ugyanazon a fesztiválon, San Franciscóban. Lake elkezdett játszani valamit a basszusgitáron, Emerson visszazongorázott neki, és úgy látszik, ez olyan, mint a szerelem: egymásra találtak. 

Amit még megtaláltak, az talán az igény arra, hogy legyen intellektuálisan is vállalható rock and roll. Nem jazz és nem csak egy dal, hanem valami bonyodalmas, de mégis ütős. Néha azért nem voltak vállalhatók, Bartók feldolgozásuk, a The Barbarian káprázatosan ostoba. De ami, teszem azt, az Egy kiállítás képeit illeti... Nem valami nagy csoda, de kapudrog. Egy ideig ezzel lehetett felvágni, aztán az ember csak tudni akarta, hogy miről is van szó. Lépett tovább. A végén eljuthatott, mondjuk a híres szófiai koncerthez, Szvjatoszláv Richterhez, vagy hogy azon vacakol, miért mindig a Ravel-hangszerelést használják, amikor vannak legalább olyan jók. Vagy jobbak is. 

Akárhogyan is: bejáratnak lenni Muszorgszkijhoz, az elég szép életmű. 

Tudom jól, hogy ma már végképp nem érdemes a tévé előtt leborulni, nem ez a médium a kiugrásra való nagy lehetőség, ha valaki szerepel a Fábry-showban, még egyáltalán nem biztos, hogy több nézője van, mintha a Zeneakadémia kistermében lépne föl. De mégis: az szinte bizonyos, hogy Fábryt mások nézik, mint a kistermi koncerteket, és ebben a formában mégis lehetőség, meg lehet mutatkozni egy új közönségnek. az új közönségre pedig éppen akkora szükség van, mint a régire, ha még sokáig szeretnénk operába meg koncertekre járni. És ha másoknak szeretnénk kedvet csinálni az énekesek hallgatására, akkor miért ne mutatnánk meg nekik, kicsoda Pasztircsák Polina. Tehetséges, jelen és jövő, csinos, még olyan szerencsésen is csinos, hogy van benne némi hasonlóság Palvin Barbarával, hajrá Polina, harcolj a műfajért, itt a lehetőség. 

Nyilván csak ez bosszant, a lehetőség. Hogy ha már ott van, akkor legyen ott, és ne próbáljon egy rossz szerepet fölvenni, valami nagy dívát eljátszani, aki lehetőleg csak butaságokat beszél, mindent túlreagál, és akkorákat kacag, mintha épp a Traviata első felvonásában lenne. Tényleg, ezt az üres, de hangos és csilingelő kacagást, ezt vajon hol tanítják? És minek? 

Szerencsés vagyok, beszéltem már néhány igazi világsztárral, de nyugodtan mondhatom: ezt a kacagást már nem csinálják. Már nem megy. Már az a divat, hogy az ember, még ha énekel is, úgy tesz, mintha ember volna, nem mintha épp szerepet kellene játszani, nem mintha nem tudna leállni, mert mindjárt jön valami tenor, és elragadja a szerelem. 

Tényleg nem rosszból mondom, mert az alapérzésem rendületlenül a hajrá Polina. Szeretünk, szükségünk van rád. De téged szeretünk, nem a szerepeidet. 

Ezt is megértük. Vagyis korábban talán meg volt érve, hogy nagy operaházak előadásait nézhetjük a magyar csatornán, de most újraéljük. A Scala megnyitóját közvetítette az M5, majdnem élőben, másfél óra csúszással, benne vagyunk az opera világában, és még ki sem kell tenni a lábunkat otthonról. 

Benne vagyunk, és ugyan, mit tapasztalunk? Riccardo Chaillyt, aki azért nagyon szépen összerakta a zenekart, mintha egy megfelelő embert mindig le lehetne akasztani valahol Itáliában. És a Pillangókisasszony ősváltozatát is tapasztaljuk, azt, amelyik megbukott 1904-ben, most viszont nem bukott, tizenhárom percig tapsolt a nép, márpedig a megnyitón legendásan nem a nép van ott, hanem az arisztokrácia, amely nem könnyen vadul meg a művészi teljesítményt látva. 

Persze, a sikernél valahogy izgalmasabb volt maga az előadás, hogy vajon igaza volt-e a bemutató pisszegőinek. Igazuk volt. Nem volt igazuk. A Pillangókisasszony ősváltozatában is remekmű, de hosszú, és néha nagyon leül, főleg az első felvonásban, ahol elég sokat vacakolnak az esküvői vendégek. Ahogy Puccini meghúzta a darabot, az egyfelől zseniális, másfelől amatőr, valahogy szakad, zökken az első felvonás, de ezek a zökkenések mintha jelentést kapnának, mintha éppen arról szólnának, amiről kell: két kultúra találkozik, és egyáltalán nincs meg köztük az átjárás. Az egyik azt mondja: hip-hip, a másik erre nem azt feleli, hogy hurrá, hanem hogy ó, kámi, ó, kámi. És, persze, egy régi előadásból hiányzik a tenorária, Addio, fiorito asil, bár szigorúan véve annak semmi keresnivalója nincs a mai helyén. Nyilván nem fogja az ősváltozat kiszorítani az átdolgozottat, de nem is kell: ez csak valami bocsánatkérés volt a színháztól, nem  ismertük föl elsőre, hogy mekkora zseni a szerző. Ami Puccinit illeti, azt mondja, semmi baj. 

Ami Puccinit illeti, talán azt is mondja, ez a Bryan Hymel kétségkívül tenor, de arra képtelen, hogy valamit lássunk benne az énekesen túl. A címszerepben Maria José Siri is mintha csak magát tudta volna megríkatni az előadás végére, én csak annyit láttam belőle, hogy szokás szerint fehérre mázolták az arcát, amitől sárgának tűntek a fogai - nem nagyon értem, mi ebben a maszkmesteri trükkben a pláne. A Sharplesst éneklő Carlos  Alvarez megint csak elcsodálkoztatja az embert: ilyen hangi adottsággal hogyan tudott valaki jelentéktelen énekes maradni, fel nem foghatom. De nyavalygásból ennyi is elég: megnyitották idén is a Scalát, és végre ott lehettünk az eseményen. Csak lélekben, és mit lehet tenni, ha a lelkünk ennyire hideg. 

Tegnap, nyilván az ünnep miatt a Classica csatornán Nikolaus Harnoncourt vezényelt, a három utolsó Mozart-szimfóniát. Harnocourt is azon pechesek közé tartozik, akiknek a szülei nem szerették a nagy ünnepléseket, a gyereket annak a szentnek a nevére keresztelték, amelyik emléknapján született, egyszerre el van intézve az egész év, nincs külön születés- és névnap. Egyébként is különösen fontos dátum lett számára a december 6, az utolsó koncertjét ezen a napon nem tartotta meg, gyönyörű kézírással írott lapot kaptak a Musikvereinbe látogatók, hogy sajnos egészségi állapota már nem engedi meg a további fellépéseket, de mindent köszön, a sok, közös, nagy kalandot, és kéri, hogy a közönség támogassa továbbra is a zenekart, a Concentus musicus Wient.  

Egyelőre a jelek szerint támogatja, az idei koncertsorozatot a Brahms-teremben hirdették meg, és akkora siker volt, hogy meg kellett kettőzni az előadásokat. A jövő évadra mennek vissza az Aranyterembe, ahonnét az újévi koncerteket szokták közvetíteni. 

Ha már újévi koncert: Harnoncourt is vezényelte, szokása szerint furcsa tempókkal, még furcsább hangsúlyokkal. Bécsben élő nagybátyám egyszer kórházba került, és a szobatársa a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere volt. Az utóbbi kicsit idegesen mondta, hogy rendben van, eljátsszuk a keringőket úgy, ahogy Harnoncourt akarja, de csak ha ő áll ott. Ha nem vele kell játszani, akkor maradnak a Karajan-változatoknál. Persze, hiába ágált szegény, az emberek meghalnak, az idők változnak, még az olyan nagy múltú intézményeknél is,  mint a Filharmonikusok. 

Hanem, visszatérve a Mozart-szimfóniákhoz, 2014-es grazi felvételek, és tényleg nem szólnak szépen, van bennük valami dühödt szakadozottság, hogy azért sem játszom úgy, ahogy mindenki, nekem ez a partitúra mást mond. Lehet, hogy ennek tényleg vége van, Harnoncourt örök igazságkeresését senki nem fogja igazságtalálásnak értelmezni. Nem számít. Azt érzem, hogy a magatartás, a hozzáállás, maga a saját út fontosabb, mint hogy hová vezet. Hogy akkor is így kell csinálni, ha nem így kell csinálni. És ez nem csak a zenén belül marad vagy lehet példa mindenkinek, de az élet fontos pillanataiban. 

Közben nézem a szemét, azt, amit, mások mintájára, én is vaddisznó szemnek mondtam. Ami jelzi, hogy a zene micsoda hatással van rá. Furcsán kimered, nagy, barna közepű, fehér golyó. Kimered még akkor is, amikor először jön meghajolni, aztán szép lassan visszaáll a normális állapotba. Mintha valami drog lenne számára Mozart, mintha olyan helyekre nyerne zenélés közben betekintést, ahová más nem. És egyáltalán nem oda, ahová a vaddisznók néznek, hiszen, utánanéztem, az állat szeme kicsi és kifejezléstelen. Inkább Harnoncourtot próbáljuk meg követni, az tanulságosabbnak ígérkezik. 

Levelet kaptam tegnap Maria Schneider és Andrej Rubljov ügyben, mármint a régi filmek ügyében, hogy mintha pont a lényeget nem érteném a kérdésben. A lényeg pedig az volna, hogy mindkét eset régen történt, 40-50 éve. Ami azt illeti, a háborgást kiváltó Bertolucci-interjú is három éves. Voltaképpen örülni kell a botránynak, hogy megnőtt bennünk az érzékenység a kiszolgáltatottak iránt, hogy jobban szeretjük az állatokat, mint korábban. Néha még az embereket is. Hogy végre értjük Gandhit, egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogy az állatokkal bánik. Meg az emberekkel, de ezt már nem Gandhi mondta. Most maradjunk az állatoknál: ma már nem eresztenek föl fehér galambokat az olimpiai megnyitókon, mert, persze, csodálatos a béke szimbóluma, de Szöulban szegények odaültek a meg nem gyújtott olimpiai lánghoz, aztán jött a földgáz és a szikra, és mindenki várhatta, hogy a sült galamb a szájába repül. 

Ennyi az egész. Elteltek az évtizedek, és ma olyasmit kérnénk számon Tarkovszkijtól és Bertoluccitól (bár a magam részéről Bertoluccitól nem várnék semmit), amire ők nem voltak fölkészülve sem fejben, sem egyéb testrészeiket illetően. Örülnünk kell, hogy ma már senkinek nem jut eszébe teheneket gyújtogatni. De hát erre szolgálnak a filmtrükkök. 

Ami a tapasztalatlan és szép színésznőkkel való bánásmódot illeti, sajnos még eszemben van, miket mesélt Marozsán Erika bizonyos nemzetközi forgatásokról, úgyhogy az örömtüzek gyújtogatásával egy kicsit még várnék. 

Nem tudom, pontosan, miért horgadnak egyszerre föl az emberek (már ha horgadnak), miért mondják, hogy Hollywood ki van akadva Bernardo Bertoluccira. Azt sem tudom, Hollywood hogyan tud egyszerre kiakadni, de legyen. Valóban felháborító, hogy Az utolsó tangó Párizsban forgatásán nem avatták be Maria Schneidert abba, hogy Marlon Brando majd szépen meg fogja erőszakolni. De hát az egy ilyen film, rögtönzött párbeszédekkel, rögtönzött erőszakolásokkal. Különben is, amint rájött Bertolucci, hogy miket is beszél, gyorsan visszavonta az állítása felét, nem is volt igazi erőszak, csak a szép és melák férfi lefogta a színésznőt, és úgy fintergett rajta.

Most már egy kicsit késő kiborulni, Brando halott, Schneider halott, Bertolucci se biztos, hogy tudja, mit beszél. Nekem mindenesetre egy másik rendező jutott róluk eszembe, különös módon az ő apja is költő volt, akárcsak Bertoluccié. Andrej Tarkovszkijról van szó, és egy, Az utolsó tangónál sokkal jelentősebb filmről, az Andrej Rubljovról. Ide sem másolom a jelenetet, annyira borzalmas, feltehetően a filmtörténet legkegyetlenebb pillanata: petróleummal leöntenek és felgyújtanak egy tehenet. A szerencsétlen állat bőg, rúgkapál, menekülne, de nincs hova. A legszörnyűbb talán az, hogy még ez a bőgés sem sikoltozás, csak valami értetlenkedés a világgal szemben, miért történik ilyesmi.

Miért? Mert ez egy film, és egy jelenet többet ér, mint egy tehén, mondhatták. Csak hát akkor is film volna, ha nem égne benne az állat, sehogy sincs arányban az okozott szenvedés az eredménnyel. Nem ettől jó az Andrej Rubljov, vagy amit én érzek, az inkább az, hogy ennek ellenére jó.

Aki dudás akar lenni, szokták ilyenkor mondani. hát rendben, menjenek pokolra, Brando vagy Schneider, döntsék el, hogy feljelentenek vagy hallgatnak, mégiscsak van olyasmi, hogy szabad akarat. De egy tehénnel kegyetlenkedni, hogy szebb legyen a film? Közben, persze, tudom, hogy kegyetlenkednek eleget velük, hogy jobb legyen a tej, omlósabb a hús, puhább a bőr. Az sincs rendben, de ez egészen fölkavaró. Nem tudom: talán azért, mert művészeti céllal követték el.

Az az egyetlen megnyugtató, hogy a legenda szerint Tarkovszkijéknak rohanva kellett menekülni a faluból, amikor kiderült, mit tettek. Tehénjogi harcosok szaladtak utánuk kapával, kaszával, kisbaltával.  

A majdnem-interjú természetesen egyáltalán nem interjú. Nem is volt interjú-helyzet, csak téblábolás a közelben, Cecilia meg persze olyan, hogy ha valaki téblábol a közelben, akkor odafordul. Kabátban volt, olyan csinos, hosszú pufidzsekiben, és indult volna, de hát azért vagyunk, hogy ne hagyjuk békén a hőseinket. Meg aztán a szeme. Szép, barna, kicsit összeszalad, ahogy az emberre néz, de olyan figyelem van benne, mintha idegen nyelven érdeklődne, hogy merre van a teniszpálya, és most épp koncentrál, hogy barbár szavakkal elmondott válaszunk alapján elinduljon a megfelelő irányba. Valamit mondani kell, még akkor is, ha semmi értelme nincs az egésznek.

 - Bocsánat, tudom, hogy most mindenki ezt mondja, de ez a koncert olyan, olyan... 

- Grazie.

- De komolyan. Ahogy az egész föl volt építve, ahogy végig azt érezte az ember, hogy megyünk fölfelé, mindig csak fölfelé...

- Igen, nagyon fontos volt számomra is a szerkezet. Legszívesebben úgy énekeltem volna, hogy ne is tapsoljanak, ne akadjon meg a folyamat, csak menjünk előre.

- De hogy minden ellenére, mégis végig csak Handelről szólt az este, nem pedig...

- Handel zseni, ha őt énekli az ember, persze, hogy minden róla szól.

Más interjúm majd hosszabb lesz. De lehet, hogy nem ennyire vidám.  

Négy és félmillió fontért kelt el Mahler 2. szimfóniájának kézirata a Sotheby's aukcióján. Végre, mondhatnánk, vagy mondjuk is. Végre békét kötött egymással a zeneművészet és a gazdagság. De milyen áron! Ezen az áron. Még hozzátehetjük, amit a Sotheby's is, hogy soha Mahler-szimfónia nem volt még aukción, és vélhetően soha nem is lesz. Nem nagy kockázat, végül is csak kilenc szimfóniáról van szó, bolond, aki eladja a magáét.

Akiét most eladták, az persze, kicsit sem volt bolond, Gilbert Kaplan volt a tulajdonos,aki január elsején meghalt, az örökösök meg nyilván úgy gondolták, hogy nem szedik szét a lapokat, könnyebb a milliókat megosztani. Igazuk is van, csak így már mindjárt nem annyira felhőtlen a pénz és Mahler-imádat együttélése. Maga Kaplan ezt sokkal jobban tudta kezelni. Kamaszként meghallotta a 2. szimfóniát, és úgy érezte, a darab neki szól. Elkezdett gyűjteni mindent, ami a szimfóniával kapcsolatos, zenét tanult, karmesterképzőre járt, utóbb járta a világot, és vezényelte a művet. Csak ezt, semmi mást. Megvette a kéziratot, fizette a kritikai kiadás költségeit, állítólag háromszáz hibát javítottak ki, mondjuk abban az óriási hangzavarban, amit Mahler előírt... Hülye vicc.

 Persze, volt miből fedezni a költségeket, Kaplan klasszikus Wall Street-i milliomos vagy milliárdos volt, tényleg barátságot kötött esetében a pénz és Mahler. Ha valaki megnézi a fényképeket, (felül Mahler, alul Kaplan) azt is láthatja, hogy mintha többről volna szó, mint egy mű iránti rajongásról, Gilbert Kaplan gond nélkül elmenne Mahler unokájának, dédunokájának. 

Mindenesetre a gazdag emberek rögeszméit értékeli a világ, Kaplan több mint százszor vezényelte a művet, kétszer lemezen is megörökítették a teljes változatot, egyszer pedig eldirigálhatta a saját kamarazenei átiratát is. A három lehetőségből tegnap éjjel a Bécsi Filharmonikusokkal készült 2002-es lemezt hallgattam meg. Ahogy Kaplan mondta magáról: amatőr, de a szó legjobb értelmében. Nyilván nem akkora kaland az egész, a Philharmoniker akkor is elfogadható szinten játszaná el a művet, ha én dirigálnám őket. De Kaplan nálam sokkal jobb, tisztán ütemez, tökéletesen ismeri a darabot. Ennek ellenére néha azt hiszem, hogy na, mindjárt jön a baj, unalom, szétesés, kicsúszik a kezéből a darab. Máskor meg azt, hogy na, ezt a részt viszont mások nem így játsszák. Nem is fogják így játszani, mert Kaplan túlságosan is az effektusokra koncentrál, ha a trombita valami különös színnel szólal meg, ha a cselló szólamban van valami furcsa remegés, ő rátromfol, ezt tessék hallgatni. De éppen ezért megéri odafigyelni rá, valamit mond, valami mást. 

Mielőtt megint kimondanám, hogy Wall Street és Wiener Staatsoper örök barátok lennének, egy kicsit zavarba hoznak a tények. Ha tényleg annyira imádják az örökösök Mahlert, hogyan adhattak ki egy ilyen kincset a kezükből? Kaplan halálával nyilván lezárult a nagy haverkodás, továbbra is a zenészeknek kell hajbókolni a Mammonnak. Hogy is mondta Solti György, amikor Kaplanről kérdezték? Végre van egy kollégám, akivel a pénzről beszélgethetünk. A többieket mind csak a zene érdekli. 

Nem tudom mire vélni a sok embert az Érkezésen, igazán döglött film. Döglött bölcsésznőt hívnak, hogy társalogjon a földönkívüliekkel, olyat, akinek az órájára sem járnak, pedig nagy ász. De hiába nagy ász valaki, ha olyan Magritte-szerű sziklákon megjöttek az űrből a póklábúak. Lehet, hogy a sztori valami kulturális revans akar lenni, hová jutnátok, ti világ nagyjai, nélkülünk, okosok nélkül. De jó, legyen. Csak közben a film maga kicsit sem intellektuális, minden, ami jó gondolat benne, azt Vonneguttól lopták, a kommunikáció nehézségeit, a kanárit a kalitkában, az időben való kiszámíthatatlan ugrándozást. Figyeljetek csak: Billy Pilgrim kiesett az időből. Ez Vonneguttól van, ilyen jó mondatot itt nem mond szegény Amy Adams, aki mintha amerikai Liv Ullmannként kísértene a vásznon. 

De jó, rendben van, végül is csak egy film. A zenéje egészen jó, Max Richter megint a mennybe megy, ezzel az ugye, hogy lehet normális kortárs zenét írni hozzáállással. Csak közben mégis az jut eszembe, hogy biztos jó dolog így érzékelni az időt, mint olyan dimenziót, amelyben ugyanúgy lehet több irányba mozogni, mint a térben, felváltva érezzük a múltat, jelent és jövendőt. Csak az a baj, hogy ez az érzékelés pont abban akadályozna meg, ami a film büszkesége: a zene értelmezésében, hallgatásában, befogadásában. Nincs értelme egy zeneműnek, ha kiszámíthatatlanul hallhatjuk az elejét, közepét, végét. 

Olyan így ez a történet, mint A láthatatlan ember. Nagyon klassz, ha a testünk nem töri meg a fényt, és nem látszunk. De ha nem látszunk, akkor nem is látunk, hiszen a szemlencse sem töri a fényt, nincs információ, amit földolgozhatna az agy. A láthatatlan ember nyilvánvalóan nem látó ember is, nem épp életbiztosítás. 

Csak azt kellene még eldönteni, hogy az időérzékelésben megérné-e a csere. Mindig volnánk, vagy sohasem, de az biztos, hogy zenét nem hallgathatnánk. Néma és süket halhatatlanság. Hello, Mr Beethoven.