Hetven, az karmesternek jó szám, jó életkor, most jön a java, már nem kell bizonyítani semmit (már ha befutott karmesterről  van szó), csak a lényeg, csak a zene számít. 

És akkor itt van ez a karmester, befutott, az nem is kétség, akitől még mindig nem tudom, mit lehet várni, hogy egyáltalán milyen minőség. Mintha Simon Rattle szisztematikusan építené le önmagát, miközben, persze, a zenei élet egyik fejedelme. Vagy nem? 

Amikor először hallottam, teljes volt a bűvölet. Birmingham Symphony a Zeneakadémián, a programra már nem emlékszem, csak a ráadásra, Bartók, A csodálatos mandarinból a Hajsza, lobogott a hajunk a szélben. Jött máskor is, inkább jó volt, mint rossz és mindig valami furcsát is kitalált, a teljes Tűzmadár, vagy Schumann A paradicsom és a péri, aminek már a címét sem értette az ember. Annyira lelkes voltam, hogy befizettem a Berlini Filharmonikusok internetes oldalára, végignézni az évadot, ami szörnyű hervasztó volt, unott és lelketlen Brahms-ciklus - talán ez fájt a legjobban. Közben ő is idelépett, odalépett, Berlinből eljött (a rossz nyelvek szerint nem is igen tartóztatták), hogy Londonban érzi otthon magát, aztán Londonból eljött, hogy mégis Németországban van közelebb a gyerekeihez. 

Most meg hetvenéves. Talán az elkövetkező hetven évben minden kiderül. 

Akármilyen híres színésznő is az ember, ha egy nálánál is híresebb színészhez megy feleségül… Ahogy a Butaságom történetében mondja Básti, te csak ne izgulj, akármi lesz, te akkor is Mérei Lászlóné maradsz. Ez történt Joan Plowrighttal is, aki Laurence Olivier felesége volt, és valahogy mindig ezt emlegetik föl neki: házasságkötésük után a Royal National Theatre színésze volt. Olivier ugyan meghalt 1989-ben, és mintha Joan Plowright színészete vagy filmszínészete akkor szökkent volna virágba, egyre nagyobb szerepek egyre nagyobb filmekben, de ez senkit nem érdekelt. Mikor itt járt, Magyarországon, a Sztálin forgatásán, mindenki csak Lady Olivier-nek szólította, vagy így hivatkozott rá.

Lehet, hogy unta egy kicsit.  

Nem mintha ez volna az egyetlen igazságtalanság. Joan Plowright eljátszotta az összes eljátszható szerepet színpadon, tévében, filmben, és mi jut az ember eszébe elsőnek? Amikor a Több a soknál című vígjátékban visszaemlékezik a régi szép, rabszolgatartó időkre, amikor a feketék azt énekelték hazafelé tartva az ültetvényről, hogy kérjük meg a gazdát, ne adjon el minket. Nagyon vicces, főleg mert Queen Latifah-nak énekli.

Újév napja (vagyis estéje) óta motoszkál bennem ez a kellemes gondolat, Mozart és Haydn kapcsolatáról. Körülbelül lehet tudni, hogy nagyon szerették egymást vagy legalábbis egymás művészetét, Mozart hat vonósnégyest ajánlott Haydnnak, Haydn meg azt mondta Mozart apjának, hogy „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy az ön fiánál nem ismerek nagyobb komponistát, sem személyesen, sem hírből”. Akkoriban nyilván mást jelentett barátkozni valakivel, alig látták egymást, ritkán voltak ugyanabban a városban, a posta is ki tudja, milyen időközönként indult és érkezett. Tényleg olyan az egész, mint Petőfi és Arany. A végén az öregebb él tovább.

Ahogy Arany versekben hiányolta Petőfit, úgy Haydn, amikor nekiült az utolsó nagy énekelt művének, az Évszakoknak, (nyilván nem tudta, hogy ez az utolsó, bár valamit sejthetett), akkor Mozarthoz fordul. A mű a távozó téllel kezdődik, és akkor megszólal a basszus: „Seht wie der strenge Winter fleht”, hogy menekül a szigorú tél, de amit énekel, az A varázsfuvolából van, a Képária, vagy talán inkább a végéről Tamino mein, o welch ein Glück.

Amikor két óra múlva a darab vége közeleg, a basszus összegez, idenézz, szédült ember, akkor egyszerre megszólal a nagy g-moll szimfónia második tétele, a sóhaj vagy hüppögés motívum. Ugyanaz, amit Arany írt néhány évtizeddel később: „döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von”.

Senki ne higgye, hogy nem éltek óriások a földön.

Megint nem vagyunk elegen, de még sokan sem, pedig jó az előadás. Nagyon jó. Közvetítés a Covent Gardenből, amit ma már nem is Covent Gardennek hívnak, még csak nem is ROH-nak (Royal Opera House), hanem Royal Balett & Operának, de azért ugyanaz, legalábbis ami minket illet. Csak nem sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy őket illeti a Hoffmann meséi élő közvetítése. Biztosan baj, hogy az angolok hajthatatlanok, hétkor kezdenek, ami nálunk 8, a Hoffmann, ami nem szörnyű hosszú, majdnem éjfélre ér véget.

De hát Juan Diego Flórez a főszereplő, aki ugyanolyan jó, mint itt volt decemberben, a Müpában, a hangja beérett, de a magasságai megmaradtak, még hozzá is tesz egy kicsit az egyébként sem könnyű szólamhoz. A rendező Damiano Michieletto egy kicsit mintha mindent túlbonyolítana, egyetlen visszaemlékezéssé foglalja össze a felvonásokat, az ősz huligán a nagy szerelmeiről mesél, a babáról, az énekesnőről és a kurtizánról. Van a sorrendnek így is logikája, az első a hevület, szinte mindegy, ki iránt, a második az igazi, nagy szerelem, a harmadik meg a levezetés, testiség. Van hozzá énekesnő is, Giuliettát Maria Costa Jackson énekli, egy kicsit olyan, mint Rossy de Palma az Almodóvar-filmekből, csak szőke parókával.

Ami a túlbonyolítást illeti, Hoffmann a történetben rövidnadrágos diákból öreg harcsává változik (nem a szó szoros értelmében), Antónia ugyan hivatalosan énekelni nem tud, de ebben a rendezésben táncosnő szeretne lenni, két mankóra támaszkodik, esik, kel, meghal. Kétségtelenül logikusabb, mint szépen énekelni arról, hogy jaj, nem szabad énekelnem. A négy gonosz nevetségesen sátánkodik, nyalogatja azt a szegény leányt, lehet, hogy a nézőtérről ez hátborzongató, a moziban csak de hülyék vagytok-élmény.

Akkor is jó. Lesz még ebben az évadban Turandot és Walkür, nem érdemes kihagyni.

Kazal László lemezét, pontosabban kazettáját hallgattam, mai füllel elég rémes dolog, valószínűleg régi füllel is az lehetett, sokszor van benne valami durvaság, a poénok jó része amolyan italos tréfa, az egész Kazal-jelenségben van valami kellemetlenül elhanyagolt, nem mintha bármi értelme volna vitatkozni a régi közönséggel, ha szerették, hát szerették. Én is azt vártam, hogy ha meg nem is szeretem, legalább közelebb kerülök hozzá, de nem sikerült.

Hanem az A oldal vége felé elkezd valami vidám dalt énekelni, hogy valami (ezt a szót nem értettem) egy príma pipadohány. És ez a nem értett szó egyre visszatért, talán egy név? Az egész egy reklámdal volna, hogy Puzlicsár, Puzlicsár?

Megnéztem a borítót, a dal címe az, hogy Purzicsán. Még így is lehetne egy név, én még soha nem hallottam, biztosan régi dolog, Váncza sütőpor, Purzlcsán pipadohány, régen minden jobb volt. Azért beírtam a keresőbe, és nem mondom, hogy hullottak a megoldások, de kiderült, hogy ez egy rendes, magyar főnév, illatos, vékonyra vágott, könnyű pipadohányt jelent. Még az is biztos, hogy találkoztam, már vele életem során, mert szerepel Eduard Báz (akit igazából Eduard Bassnak hívtak, csak a Delfin Könyvek szerkesztői  kímélték a kamaszolvasókat) A csodacsapat című könyvében. Szókincsem tehát eggyel bővült, bár hogy ezt a puzlicsánt mikor fogom használni, azt elképzelni sem tudom.

Annyira ritka, hogy valaki nevet szerez magának a reklám világában. Hacsak nem önmagáról nevezi el a reklámügynökséget, mint, mondjuk David Ogilvy. De a reklám alapjában véve anonim műfaj, nem tudjuk, ki találta ki, ki forgatta, ki fényképezte azt, amit az utcán látunk, és vagy észre sem veszünk, vagy legyintünk rá. Néha lelkesedünk.

Meghalt most egy kivételes ember, Oliviero Toscani, aki a Benetton botrányosnak mondott, és így a célját csodálatosan betöltő kampányát vezette. Ő találta ki, hogy egy AIDS-ben haldokló beteg hívja föl a kötött pulcsik viselésére az emberiség figyelmét. (Egyébként a nagy anonimitással ellentétben itt a haldokló nevét is lehet tudni: David Kirby.)

Az ötlet bejött, a Benetton nem ijedt meg a rázúduló, leginkább értelmiségi haragtól, hogy kihasználják a más nyomorát. Egyébként a Kirby-család sem azt érezte, hogy kihasználják őket, hanem hogy valamire felhívják a figyelmet, és az a valami nem (csak) a színes pulóver. Minden rendben volt, modern világban élünk, Toscani folytatta a kampányt, különböző társadalmi problémákra hívta föl a figyelmet, hogy a bőrünk eltérő színű, de a szívünk egyforma, és a szerelem a papokat és apácákat sem kíméli feltétlenül. Oliviero Toscani annyira igazolva érezte magát, hogy egy egész könyvet írt az elméletéről, ez az, amire szükség van, itt egy művészeti forma, ami mindenkit elér, ideje, hogy valóságos és lényeges kérdésekről beszéljünk a plakátokon és a húsz másodpercekben, amelyek a rendelkezésünkre állnak.  

Nem tudom, rájött-e, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Amit ő forradalomnak és teljes irányváltásnak képzelt, az csupán egyetlen márka egyetlen időszakára vonatkozó kreatív ötlet volt. A sör árleszállítást ma sem lövöldöző orosz katonákkal hirdeti az Auchan. Utóbb Toscanit a Benettontól is elbocsátották, nem az ötletei miatt, hanem mert elnyilatkozta magát, azt mondta, hogy nem érdekli, hogy Genovában leszakadt a Morandi-híd, negyvenhárom halálos áldozatot követelve. Nem mindig a botrány a cél.

Honeggert hallgattam, egy szép, régi lemezről. Tényleg szép, Hermann Scherchen a karmester, a zenekar egy kicsit homályosan van megnevezve, Philharmonic Symphonic Orchestra of London, ez most a Londoni Szimfonikusok vagy a Londoni Filharmonikusok? Vagy mindkettő, vagy egyik sem? Nyilván okkal ködösítenek, valakik valakivel szerződésben voltak, és a másik fél nem a Westminster lemezkiadó volt.

Szóval Hermann Scherchen vezényel, akkor (és korábban is) az új (értsd 20. századi) zene apostola, vele vették föl először a Mahler 7. szimfóniát, de játszott Bartókot is, meg Honeggert is. Ha még magyar vonatkozásokat keresünk, Svájcban Scherchennél bujkált egy ideig Radó Sándor, a híres 2. világháborús kém, de hát itt már bizonytalankodik az ember, a kémek életrajza nem véletlenül homályos.  

Ami viszonylag egyértelmű, hogy rajta van a lemezen Honegger zeneműve, a Pacific 231. A darab címe ellenére nem valami háborús békevágyról szól, hanem nagyon is harcos és mondhatni futurista zene, a Pacific 231 egy mozdonynak a neve, az pöfög és zakatol a szimfonikus zenekarban.

Ami miatt az egészet mesélem, az a lemezborítón lévő szöveg, azt mondja, hogy kevés olyan 20. századi zenemű van, amely népszerűvé tudott válni, de azért akadnak ilyenek is. Ravel Bolerója, Hacsaturján Kardtánca és a Pacific 231.

A Bolerón nincs mit vitatkozni, de a Kardtáncnál mindig azt érzem, ez amolyan buta zene, ámbár lehet, hogy nincs igazam. A Pacific 231 meg mintha eltűnt volna a koncertekről. Nálunk soha nem is volt erőteljesen jelen, van annyi lemaradásunk, hogy Honeggerre nem érünk rá, ha valami, akkor a Jeanne d’Arc a máglyán, de a világban sem játsszák sokat, és alighanem egyre kevesebbet. Vagy talán az újabb generáció már föl sem ismeri a si-hu-hút?

Tudom, elmondták sokan, és egyre kevesebb értelme van elmondani, de a Paff, a bűvös sárkány nem a 100 Folk Celsius dala. Most is csak azért mondom, mert a szerző, Peter Yarrow nemrég halt meg. Magának írta a számot, magának meg másik két embernek, egészen pontosan a Peter Paul and Mary nevű együttesnek, amelyben ő volt Peter. Paullal egy kicsit csalni kellett, mert a magas, keresztbe fésült hajú fiút Noel Paul Stookey-nak hívták, de Mary az Mary volt, Mary Travers.

Régi történet, hatvanas évek, jött a szőke lány meg a két öltönyös srác, akik mintha biztosítási ügynökök lettek volna, de inkább énekeltek. Mások dalait is, szép, nagy komolysággal, meg Puffot is, amiből elég nagy sláger lett, aztán idővel megindult lefelé a korhatár alá, gyerekdal lett belőle. Egy időben meg is vádolták őket, hogy igazából mást is jelent a dal, nemcsak azt, hogy mindannyian megöregszünk, és hiába várnak ránk a gyerekkori játszótársak. Mert a puff ugye slukkot is jelent, meg pöfékelést, szóval nem olyan ártatlan ez a gyerekkor. Peter Yarrow mindenesetre ezt határozottan tagadta, már hogy bármiféle hátsó gondolat vagy képes beszéd is volna a dalszöveg mögött, és én hiszek neki. Elég nehéz az élet akkor is, ha nem kell még különböző szerekről is leszokni közben.

Jók ezek a magánetimológiák, az ember megnyugszik, hogy ha már a világot nem is, bizonyos dolgokat megért belőlük. Például évtizedeken át éltem abban a hitben, hogy a „head and shoulders” lóverseny-kifejezés, ennyivel nyerni, az már viszonylag kényelmes, fejhossznál több, lóhossznál kevesebb. És mennyire ügyes a sampongyártó, hogy ezzel a névvel illette a korpaellenes szert, egyrészt utal arra, hol található (vagy hol nem található használat után) a korpa, és jelzi, hogy az ő termékük jobb, mint a konkurenseké.

Csak a kiindulás téves, fejjel és vállal nem a többiek előtt van az ember (vagyis a ló), hanem a többiek fölött, mint Miltiadész Az ember tragédiájában, ki egy fejjel nagyobb, mint polgártársi, és azt a nép nem tűrheti. 

Még magánetimológiám sem volt arra, hogy miért vernek valakit kenterbe. Hogy ez valami szótorzulás, kenternek mondják a centert, és nem centerbe, hanem a centerrel verik meg az ellenfelet? Vagy  verd meg a centert, szétszéled a nyáj? És ez aztán így maradt az idők során?

A megoldás egyébként nagyon egyszerű, és ezúttal tényleg a lóversenypályáról való. Szó sincs benne centerről, a canter az a könnyű vágta, sétagalopp, amellyel a győztes ló még így is gyorsabb a többiek inaszakadtánál. Más kérdés, hogy akkor alighanem kenterben kellene verni a többieket, nem kenterbe, de ez tényleg részletkérdés.

Valószínűleg ők jelentették az operarendezés aranykorát, Zeffirelli, Jean-Pierre Ponnelle és Otto Schenk. Most már mindhárman végképp múlt időben. De jelenben is, klasszikussá vált rendezések, videón megörökített előadások, illetve Schenk esetében még futó előadások is vannak, a Tannhäusert 1978 óta az ő elképzelései szerint játsszák a Metropolitanben. A Don Pasqualét már HD-ben is közvetítették. Ő rendezte az eggyel ezelőtti Ringet New Yorkban, amit aztán olyan megdöbbentő szemérmetlenséggel lopott el Nagy Viktor Budapestre. Nyilván úgy gondolta, hogy ha Schenk azt mondta, mindenben Wagner utasításait és elképzeléseit követi, akkor ezt közvetetten is meg lehet tenni.  

Valószínűleg Otto Schenk volt az operarendezők között a legviccesebb, színészként indult, jól el is tudta játszani, mit él át rendezés közben. Van erről egy tévéfilm, nálunk is ment, Tosca a gumiasztalon. Fönt van a YouTube-on, és most sem tudtam abbahagyni a nézését, amikor a rendező takarásban mutatja a kórusnak, mit kell tenni, de persze, valami félremegy, a kórus azonban rendületlenül követi a rendezőt… A statiszták közé keveredett balett-táncos, amint kecses léptekkel csempészi az árut a hegyek között. És maga Tosca, amikor visszapattan, és újra meg újra feltűnik a bástya mögött.

Az opera vidám dolog. Az élet nem mindig, de azért elég gyakran.