Gondolkodtam, hogy lehet-e olyat mondani, Solti György, ha élne, seggbe rúgná az Operaház zenekarának tagjait, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Főleg úgy, hogy Solti sztárkorában is vezényelte a társaságot, Liszt Faust-szimfóniáját adták elő. A koncert előtt valaki odament hozzá, maestro, ne haragudjon ránk, de mi nem azon a szinten játszunk, amilyen zenekarokhoz ön szokva van, mire Solti azt felelte, nyugodjon meg, ha bármit elrontanak, a koncerten én már csak mosolyogni fogok.

Emlékeim szerint volt is min mosolyognia.

No de ha ilyen nagyvonalú ember, akkor miért vádolom mindenféle erőszakos cselekedettel haló porában? Csakhogy eszembe jutott egy másik történet is, Pertorini Rezsőtől hallottam, hogy egy Haydn-szimfónia próbája után odament Soltihoz, azzal, hogy véleménye szerint egy részt nem úgy kellene játszani, ahogy azt Solti kéri a zenekartól. Mire Solti azonnal egy jobb felütést helyezett el Pertorini gyomrán, álljon meg a menet, nem a csellisták fogják megmondani, hogyan kell szólnia egy Haydn-darabnak. Utána azért megbeszélték, hogy miért így és miért nem másképp, szóval semmi harag, de nyilván nem véletlenül nevezték el Soltit a londoni évei alatt screaming skullnak, ordító koponyának.

Telik-múlik az idő, manapság ennél kevesebbért dobták ki John Eliot Gardinert a maga alapította zenekar és kórus éléről.

Aigulért mentem, Freddie-vel jöttem az Operaház Solti-gálájáról. A fő vonzerő induláskor Aigul Akhmetshina volt, akinek annyira bonyolult leírni a vezetéknevét, hogy ha nem baj, akkor a továbbiakban Aigulozom (Aigülezem? A keresztneve sem könnyű.) A Metropolitanben és a Covent Gardenben volt Carmen, és közeleg a májusi Metropolitan-közvetítés, A sevillai borbély, fontos élőben is hallani. Már csak azért is, mert valahogy mindig meglep az orgánumával, azt hinné az ember, hogy valami kellemesen könnyű, lírai szopránhang jön majd ki belőle, ehelyett szép, sötét, mély, erőteljes mezzo. És Aigul hozott is mindent, a meglepetést is, a sötét erőteljest is, ahogy a Hamupipőke záróáriáját elfújta, vagy ahogy a második részben folytatta Delila Csókáriájával. De hogy a klasszisát is megmutassa, ahhoz kellett a tenor Freddie De Tommaso.

Azért ő elég különös jelenség. Már a neve is olyan, mintha viccelne, mintha ez valami szerep neve volna az És a hajó megy című filmben, de igazi. A megjelenése mintha megkésett volna száz évet, széle-hossza egy, nyaka alig, bajusz, fül, tenorparódia a múlt század húszas éveiből. Aztán elkezd énekelni.

Nem paródia.  Otello-kettős az első felvonásból, és ahogy az a szép baritonális hang belekezd, hogy Giá nelle notta densa, olyan élmény, hogy akármennyibe került a jegy, már a pénzünknél vagyunk. Ami azért is fontos, mert az első szám, a Bajazzók nyitánya alatt arra gondoltam, hogy rendben van, ez egy gála a Georg Solti Alapítvány huszadik születésnapjára, de ha itt volna az alapító-névadó, egyenként rúgná seggbe az Operaház zenekarának tagjait. A szólócsellistát leszámítva. De vissza Freddie De Tommasóhoz. Ha ennyire sötét a hangja, akkor talán a magasságokat nem fogja bírni.

Bírja. Kicsit másképp szól fent a hangja, nem is kicsit, megfényesedik, de ott is szépen szól. Huh, ez egy tenor. Nem kell fölfedezni, már föl van fedezve, de meg kell hívni, vissza kell hívni. Minél előbb, minél többször.  

Aztán ketten együtt a gála utolsó számában, a Carmen zárókettősében. Aigul szerepben, kevés, de jól kidolgozott gesztussal, a végén lehúzza a gyűrűjét, és ha nem is dobja Don José arcába, de leejti a földre, úgy még megalázóbb. Aztán a koncert végén nyilván majd négykézláb keresgélik a kellékesek. De Tommaso inkább marad a gála keretei között, frakkban, bajusszal, elálló fülekkel, és csak ökölbeszorított kezével szúrja le a cigánylányt.

Azért ez egy nagy, gyerekes marhaság, ez az operajátszás. Aztán mégis…

Mennyit szidtam magamban (remélem, csak magamban) Zoboki Gábort, hogy hiányzott a lépcsőóráról az építészkaron, és nyilván ezért tervezett a Müpába olyan furcsa magasságú lépcsőket, hogy annyiszor látom a vendégeket lefelé csúszni, esni, zuhanni hangversenyek után… Az ember időnként igaztalan. Elmentem valamelyik nap a Magyar Zene Házába, ahol ilyen lépcsősort láttam. Legalább olyan izgalmas, mint a Művészetek Palotájában, csak még fehér is, bizonyos kor fölött nagyon észnél kell lenni, ha az ember alá akar szállni. Pedig ez Fujimoto Sosuke tervezés, semmi köze Zobokihoz.

De talán ez is az elv. Nem a légy észnél, hanem hogy aki itt és ott megnézett valami koncertet, már úgyis tíz centivel a föld fölött lebeg, nem érheti semmi baj, lélek lép a lajtorján, stairway to heaven, lépcsősor a muzsika hatalmához.

Aki meg nem érte el ezt az állapotot, menjen lifttel.  

Ez most nem lebeszélő, arra kár volna vesztegetni a helyet, hiszen olyan nagy rábeszélés sem történt a Január 2. című filmre. Két hete megy, de könnyen kaptam jegyet a Puskin kétsoros termébe, szóval nincs őrült nézői roham. Nem is jó film.

Leginkább az zavar, hogy nem tudom, mitől lehetne jobb. Talán ha egy másik film volna, gyilkosokkal meg szörnyekkel, földrengéssel és Mars-szondával. De hát ez ez a film, Január 2., az új élet kezdésének napja, hiszen újév napján még az előző estét kell kipihenni. És kezdik is az új életet, költözik az egyik nő, segít neki a másik, hordják a sok cuccot az egyik lakásból a másikba, az egyik lassan kiürül, a másik meg tele lesz, hiszen olyan kicsi, hogy nem fér el a sok cucc. És jönnek a halak is, meg a fikusz is.

Mikor a fikuszt gyömöszölik be a kocsiba, már látom, hogy ez azért nem rémes, vagy nem ott rémes, hogy másfél órát kell olyan emberek társaságában eltöltenem, akikkel eszembe nem jutna másfél órát eltölteni, van itt jellemfejlődés vagy inkább jellemkibontás, látom, hogy van az elköltöző nőben ragaszkodás és szeretet, csak azzal a pasival nem tud együtt élni. Nyilván nem is lehet, mert ha lehetne, ő megpróbálná. A másik nő még éppen tud az ő pasijával kibékülni, de látjuk, amit látunk, az a kapcsolat sem tart sokáig. És még ez a jobbik eset. 

Ez a tanulság, a férfiak szörnyűek, nem azért, mert szörnyűek, hanem inkább azért, mert férfiak; vagy agresszívok vagy sült hülyék, vagy idétlenek vagy unalmasok. Lehetőleg mindegyik egyszerre. Nem valami kellemes tanulság, és ha az emberek nem rohannak érte mozijegyet venni, azt is megértem. Tudják ők ezt maguktól is.

Egy kicsit nem értem a Mai Manó Frida Kahlo kiállítását. Egy kicsit értem, vagy érteni vélem, nem is elítélően, csak tényszerűen, vagyis látom, hogy a sztori fontosabb, mint a műtárgy, és a művész érdekesebb, mint a művészet. Itt meg van sztori is és művész is, művészet kevésbé.

A sztori az, hogy Frida Kahlo halála után a Kék Házat, ahol lakott, a mexikói népnek ajándékozta Diego Rivera, de nem járult hozzá ahhoz, hogy minden megnézhető legyen. Ezeket az anyagokat bezárták a ház egyik fürdőszobájába, amit csak 2003-ban nyitottak meg (Gondolom, nem a szó szoros értelmében, néha azért volt odabent takarítás), 2009 óta állítják ki a fürdőszobai fotókat, ezek jöttek most Budapestre.

Örülünk, örülök, de azt veszem észre magamon, hogy nem eléggé. A képek többsége annyira azért nem érdekes, Frida Kahlónak fontosak voltak, de pár ezer kilométerrel és hetven évvel később nem annyira lényegesek. Elképzelem az esetet fordítva, vajon lehetne-e Anna Margit eltett fényképeiből kiállítást nyitni Mexikóvárosban. Nyilván lehetne, csak nézőt volna nehéz találni hozzá. De hát Frida Kahlo sztárfestő, ami azt illeti, egyre inkább csak a keresztnevén emlegetjük, mint a múlt sztárfestőit Leonardótól Rembrandtig. És ha sztár, akkor persze az is érdekes, hogy hogy nézett ki az apukája, aki azt hitte, hogy ez a legintelligensebb gyereke rá hasonlít, pedig a fényképek alapján egyértelmű, hogy inkább az anyjára. Egyébként így nézett ki az öreg Guillermo.

Csak kimegy az ember este hétkor egy kevéssé fényszennyezett helyre, nyugatra néz, többé-kevésbé az égbolt aljára, és meglátja az üstököst. A nevét nem nagyon szokták mondani, okkal, mert kicsit bonyolult, ketten is fölfedezték egymástól függetlenül, egyszer Kínában és egyszer Dél-Afrikában, ezért lett Tsuchinshan-ATLAS a neve. De persze az ember eszébe jut, amikor utoljára volt nagy, közös ügyünk egy üstökös, 1986-ban, amikor a Halley üstökös erre járt.

Halley azért is érdekes, mert viszonylag gyakran látható, vannak emberek, akik kétszer is megnézhetik, 76 évenként feltűnik az égen. Amikor ezt mondták, gondolom, aki hallotta, elvégezte a számításokat, én 97 leszek 2061-ben, nem mondom, hogy kizárt dolog, de azért nem is nagyon valószínű. Edmond Halley angol csillagász volt, ő jött rá először, hogy a krónikákban olvasható üstökös ugyanaz. Mivel 1682-ben, huszonhat évesen látta a róla elnevezett égitestet, rájött arra is, hogy aligha látja még egyszer, ez a történet legszebb része, olyan, mint a diófát ültető aggastyáné, arra kérte az utókor felfelé nézőit, hogy figyeljék az eget 1758 karácsonyán, és jusson eszükbe az az ember, aki megjósolta, hogy mit fognak látni.

Nem is ezért mesélem el az egészet, hanem mert 1986-ban az üstökösről játszott a Neoton Família egy dalt, Halley, mi csak itt élhetünk, Halley, vagy máglyán éghetünk – nem a legértelmesebb szöveg, de mindegy is. A lényeg, hogy rendíthetetlenül „héli”-nek mondták az üstökös nevét, pedig valójában inkább „heli”-nek kell ejteni, így ha nem is egy egész ország, azért úgy egy kétharmadnyi ország azóta is rosszul ejti Edmond Halley nevét.

Azt biztosan nehezebb volna slágerszövegbe foglalni, hogy Tsushinsham-ATLAS.

A tudatlanság bűn, ezt tudjuk mindannyian, legfeljebb azt reméljük, hogy nem halálos és nem helyrehozhatatlan. De magával tol ki az ember, ha beül, mondjuk az Alice Csodaországban balett előadás élő közvetítésére, és tulajdonképpen fogalma sincs arról, mit várjon, mert bűnben él: nem olvasta a könyvet. Az valami lányoknak való dolog, nem? Vagy gyerekeknek? Vagy mindegy is, valami, amit elmulasztottam a megfelelő korban, mint a Pán Pétert. (Emlékszem, amikor bemutatták a Hook című filmet. De miről szól? Hát tudod, ez a Peter Pan sztori, mindenki ezt válaszolta. Aha, pedig sem a kérdező, sem a válaszoló nem tudta, mi is az a Peter Pan sztori.)

Az a baj, vagy az a jó, hogy a Covent Garden előadásában nem spoileroznak, ha valaki nem olvasta Alice-t, akkor nem érti pontosan, miről is van szó. Csak látja, hogy te jó ég, ezek hogy tudnak táncolni. Nem is elsősorban szólista szinten, hanem társulatilag, hogy itt mindenki fontos, és ennek megfelelően mindenki nagyon tud. Nemcsak Alice, bár Francesca Hayward tényleg, hogy táncol. Hogy játszik. Milyen a mosolya. De a többiek, ebihal vagy flamingó, vagy akik pirosra festik a fehér rózsákat. Az egyik elejtette az ecsetjét, de hiába néztem nagyon, nem vettem észre, mikor vette föl.

Szóval kimarad a tudatlan néző, bár látja, amit lát, de nem éli át. Hazamegy, előkeresi a könyvet, hogy végre pótolja az évtizedes elmaradását, csak még előbb befejezi azt, amit éppen most, meg még ezt, vagy azt, szóval vannak kételyeim.  

Decemberben a Hamupipőkét adják. Azt elvben ismerem.

Újra játsszák a mozikban (bizonyos mozikban) az Én, Claude Monet című filmet. Ha egyáltalán ez film, nem nagyra nőtt tévéműsor, ami nem feltétlenül hátrány. Mindenesetre a legegyszerűbb megoldással élnek, mert Monet annyira megszállottan festett felnőtt élete során, hogy ez is elég: képeket mutatnak, és közben részleteket olvasnak föl a leveleiből. Elég idegesítő a narrátor, mert el akarja játszani Monet hangulatait, de Monet majdnem mindig rossz hangulatban van. Vagy lehet, hogy csak akkor írt levelet, amikor rossz hangulatban volt. És a rossz hangulat is többé-kevésbé teljesen átlagemberi. Eleinte azért ír leveleket, mert nincs pénze, amikor meg már van pénze, azért ír leveleket, mert mindenki meghal körülötte, első feleség, (igaz, akkor még pénze sem volt), második feleség, gyermek, festőtársak. Azért van egy különlegesség is, mert szürkehályog miatt elveszíti a színérzékelést meg utóbb a látását, de ezek szerencsés módon a műtét után visszajönnek. Monet élete azonban így is meglepően hosszú volt, ahhoz képest, hogy mekkora pocakja volt, és folyton dohányzott. Nyilván azok a festékből felszálló jó kis vegyszergőzök tehetnek róla.  

Annyira elcsodálkoztam azon, hogy ötven forintért még lehet kapni komplett, új, celofánba csomagolt hanghordozót, hogy nem is gondolkodtam azon, kell-e ez nekem egyáltalán. Megvásároltam a kazettát, talán egy éve a Nemzeti Múzeummal szembeni zenei antikváriumban. Majd eljön az ideje. Bár hogy mikor fogom majd Martiny Lajos felvételeit hallgatni… Aztán mégis vagyis tényleg eljött az ideje, és az egész nagyon jópofa dolog, néha több is, mint jópofa. Például a kazetta B oldalán a Fejed, ha fő című dal. Előadja Barabás Sári, igazán szép hang, filmzene is lehetne, lemennek Kabosék a mulatóba, ahol épp ez a zene megy. Meglepő módon nemcsak előadóként, de szerzőként is Barabás Sári van feltüntetve a kísérő papíron, és kicsit szokatlan, hogy a zenekari betétnél az énekesnő áriázni kezd, szép, magas, tartott hangokat ereget, de aki tudja, ki volt Barabás Sári, ezen nem csodálkozik.

Én elég véletlenül tudom, hogy ki volt Barabás Sári, harminc évvel ezelőtt jelent meg egy CD a Glyndebourne-i fesztivál akkor ötvenéves jubileumára, amiről írtam ismertetőt, hogy vannak ám magyarok is a lemezen, László Magda énekel a Poppea megkoronázásában, és elég gyanús, hogy Sari Barabas az Ory grófjában magyar lehet. Kaptam egy olvasói ledorongolást, mi az, hogy gyanús, ez Barabás Sári, a magyar operajátszás egyik nagy és szép csillaga. Arról sejtelmem sem volt (talán a levél írójának sem), hogy Barabás Sári akkor még élt, München közelében lakott, szerencsére még jó sokáig, 2012-ben, kilencvennyolc éves korában halt meg. Hogy miért volt ez, ha nem is titok, de nem is elmesélt történet, tulajdonképpen soha nem derült ki számomra. Azóta sem.

Úgy tíz napja a Concertóban voltam, klasszikus lemezek, csak klasszikus és csak vinil, és kezembe akadt két Leif Segerstam-album. Leif Segerstam? De hát nem ő az a Marx Károly vagy Mikulás vagy erdei manó a pódiumon? Mert ezeken a lemezborítókon egy kifejezetten sovány, szemüveges férfi volt látható, mondjuk így: teljesen normálisnak látszott. Ki sejtette meg a benne megbúvó Brahmsot?  

A három tenor nagy sikerű koncertje után egymást érték a három valami koncertek, másik három tenor, három kontratenor, három szoprán, három basszus (ilyen nálunk is volt), három finn basszus. Művészi élményként lehetett vitatkozni rajta, de ahogy a három (Ryhanen, Salminen és Tilli) megszólalt, az mégis döbbenetes volt. Hogyhogy nem dől össze a ház. Hogyhogy nem szakad be a pódium három ilyen óriásfenyő alatt? Plusz ott volt még ez a furcsa karmester, Leif Segerstam, maga is kivette a részét a mókából, a három által előadott Akasztófa ária végén ő kacagott. Az se volt semmi.  

Akkor hallottam róla először, hogy vezényel, de zeneszerző is, írja a szimfóniáit, akkor már kétszáz fölött járt, most a halála előtt az biztos, hogy közelíti a négyszázat a szimfóniaszám, lehet, hogy előkerül a hagyatékból még pár darab. És mesélik, hogy micsoda csodamuzsikus volt, fiatalon megnyert valami hegedűversenyt, két héttel azután, hogy megnyert valami zongoraversenyt, és elképesztő volt a hallása meg a ritmusérzéke, és minden, az egész lénye. Nemcsak kívülről.