Gyerekkorom óta van egy rémálmom. Illetve nem is tudom, hogy ez annak mondható-e, mert nem alvás közben ért el, hanem ha a Hősök terén sétáltam. Hogy elkap valami ismeretlen hatalom, fölemel, és letesz Gábriel arkangyal lábánál. 36 méter magasságban.

Tériszonyos vagyok. Szóval békésen sétálok, és egyszer csak, hopp, ott vagyok a szobor lábánál, szédülök a magasságban, és nem tudok se lemászni, se bármit csinálni, fúj a szél, be kell csukni a szemem, és várni, de nem tudom, mire. Ennél még az is jobb, ha az ember leveti onnét magát. Hogy lenne jobb, amikor épp ez a legrosszabb, ami bekövetkezhet.

Ez ellen csak egy dolgot tehet az ember: makacsul nem hisz a csodákban. Mert abban a pillanatban, hogy elkezd hinni bennük, jön a forgószél, vagy mifene, és ott találja magát, ahol nem szeretné. Nincs más lehetőség, mint fölényes biztonsággal tudni, a világban vannak fizikai törvényszerűségek, nem tudok titokzatos hatalmak által odakerülni, ahová nem szeretnék.

Eddig bejött.

Most meg az a helyzet, hogy a Néprajzi Múzeum előterében ott van Gábriel arkangyal földi mása, meg lehet nézni közelről, ahogy az sejthető, elég ronda, mint valami karikatúra Mátyás király, de érthető a szobrászi hanyagság, senki nem látja, milyen feje van neki odafent. Viszont ha az ember odaáll a felfestett talpnyomokba, akkor egy kamera fényképet készít róla, a képet beteszi az eredeti környezetbe, fönt állhat bárki Gábriel lábainál. Nincs benne semmi félelmetes.

Minden rémálom így teljesüljön.

A szokottnál is kisebb a tétje az idén az Oscar-díjnak, mintha meglepően gyenge évet zártak volna a közönségfilmek. Biztos, ami biztos, azért tegnap megnéztem az Emilia Pérezt, mégis ez a mozi kapta a legtöbb jelölést, és legalább annyit lehet mondani a javára, hogy ez tényleg film, énekkel, zenével, tánccal, szép képekkel. Tulajdonképpen az a jó benne, hogy nagy változatossággal használja a különböző filmes eszközöket, krimi is és minden egyéb, lélektan és musical, mégis egységes marad.  Ami a mindennapi életre gyakorolt hatását illeti, viszonylag keveseket érint, de nekik jó tudni, hogy ha valaki nemváltó műtéten esik át, annak lehet, hogy feszültté válik a viszonya a korábbi házastársával.

13 Oscarért? Köztük a legjobb női főszereplésért? De hát annyira igazán nem jó Karla Sofia Gascón, a jelölése inkább politika, vagy ellen-politika, semmint érdemei elismerése.

De jó, hogy nem kell fennmaradni éjszaka.

Most, hogy esett az eső, ki akartam nyitni az egyik itthoni esernyőt, de darabjaira esett szét. Mit csinál ilyenkor az ember? Kuka. De régebben nem így volt, emlékszem, hogy voltak esernyőjavító kis boltocskák, szorgalmas emberek építettek új rugót a használhatatlan ernyőbe, és mint az új.

Kihalt a szakma, annyira olcsók ma már az esernyők, hogy nem érdemes javítani őket, azon a pénzen lehet újat is vásárolni. Van még ilyen ezer, most hamarjában a szemfelszedő jut az eszembe, aki a nejlonharisnyán kereste meg a leszaladt szem végét, és valahogy föl tudta bűvészkedni a száron, hogy hordható maradjon a harisnya. Vagy a gomböntő, aki a Peer Gyntben olyan ijesztő jövőt jósol a feladatukat be nem teljesítő lelkeknek.

A lényeg nem is a szakma kihalása, mert arra van bőven példa, lámpagyújtogató sem járja az utcákat, hanem hogy a tárgy, amihez a szakma kapcsolódik, továbbra is létezik, esernyő van, csak nem szerelik, a harisnya is, a gomb is használatban maradt. Ugyanaz a helyzet, mint...

Hát igen. A művészetkritikus. Mindig lehetett tudni, hogy a művészet csodálatosan elvan kritika nélkül is, de most már ez gyakorlattá vált, a nagy lapoknak gyakran már nincs kritikai rovata, illetve ma már a nagy lapok is egyre jobban küszködnek, lassan ők maguk sem lesznek, nemhogy kritikai rovatuk.

Pedig amúgy jó dolog, valahogy mindig azt jelezte a kritika, hogy a művészet nem arra való, hogy ne kelljen este otthon maradni, hanem valami tartós hatásról van szó, és hogy egy esemény azok számára is érdekes lehet, akik nem vettek rajta részt. Csak valahogy ezt nem sikerült elhitetni a világgal. Még napilapnál dolgoztam, amikor mondták, hogy miért olyan dolgokról írunk, amelyek már megtörténtek, miért nem arról, ami jönni fog. És ha ezt a kérdést maga a kritika nem válaszolja meg, akkor talán tényleg nincs is rá válasz.

A hattyúk tavát közvetítették a Cinema MOM-ban, Covent Gardenből, és mint akinek mindig, de legalábbis gyakran jut ugyanaz az eszébe, Kocsis Zoltánra gondoltam. Aki soha nem is vezényelte A hattyúk tavát, A diótörőt viszont többször is. És a tempói mindig egy kicsit száguldozóak voltak, meggyőző, de szokatlan. Nem volt baj, mert neki nem kellett a táncosokhoz igazodni, bábokkal játszották el a történetet. Ja, úgy könnyű.

Mindenesetre amikor csodálkoztam (írásban) a tempókon, Kocsis azt mondta, hogy ő mindenben Csajkovszkij utasításaihoz tartotta magát.

Persze, elhiszem. De Csajkovszkij azért táncosoknak készítette a balettjait, úgy értem, a balettben zajlottak az ősbemutatók, ha volt is valami Csajkovszkij fejében az íróasztalnál, alighanem változtatni kellett rajta a gyakorlatban, különben nem egyszerre fejezik be az előadást a színpadon és az árokban.

Mert hát így van a közvetítésben is. Újra és újra egy kicsit lassúnak érzem a londoni tempókat, de nyilván alkalmazkodni kell a táncosokhoz, akik ugranak, repülnek, földet érnek, és ez nem megy tetszőleges idő alatt, meg kell várni őket. Ennél sokkal jobban és talán gyorsabban sem lehet eltáncolni A hattyúkat, mint ahogy ők teszik, néha a fizika felülírja a művészi szándékokat.

Azért klassz, hogy Kocsis ezt egyáltalán nem hitte el.  

Bármilyen hihetetlen, a képen egy karmester látható. Annyira karmester, hogy már az apja is karmester volt, nem is rossz, sőt jó, az ifjan elhunyt Marcello Viotti. Ő pedig Lorenzo, aki időnként föltesz magáról ilyen alsógatyás képeket. Van, hogy alsógatya sincs rajta, bár bizonyos testrészeit (legalábbis egyelőre) takarja.

Erre mondja azt a jó ízlésű ember, hogy nem, köszi, nem érdekelsz. Ha te ezzel feltűnősködsz, akkor nyilván nem engem akarsz megszólítani a művészeteddel. De aztán nincs mit tenni, olyan zenekarokkal jön, amelyeket nem lehet kihagyni, tegnap a Scala Filarmonicával. Nem maradok otthon, csak azért, mert a karmester exhibicionista.

Nem minden karmester exhibicionista? Csak van, aki kevesebb időt tölt a konditeremben.

Vagy ki kellett volna hagyni hasizom-irigységből?

Nem, azt biztos nem. Berio Boccherini-átdolgozása, ami olyan volt, mintha az ember egy olyan folyosón állna, amelyben azt hallja, hogy körülötte négy szobában Boccherinit játszanak, nem mindig egyszerre, az ötödikben meg valaki a Boleró ritmusát próbálja meg eltalálni. Vagy a Dvořák Csellóversenyt? Lehet (biztos) hogy nem ez volt a mű legmélyebbre szántó interpretációja, de azért szólt, mint az atom. Vagy a második részben a Prokofjev Romeo és Júlia. Bár szólt volna egyszer így a zenekar Seregi koreográfiája alatt, és nem évek, évtizedek választották volna el a két előadást. És főleg, főleg a ráadás, a Manon Lescaut intermezzo. Játszhatták volna pucéron is, legfeljebb azt hiszem, hogy a Paradicsomban vagyunk.

Nem is képzelem, hogy meg tudnám fejteni azt a zenei jelenséget, amit (akit) Rados Ferencnek hívtak, nem is ismertem, régen voltam koncertjén, a lemezeit tegnap meghallgattam (nem az összeset), de azokból alig derül ki valami. Egy Mozart-zongoraverseny, kopogósan, két Schubert-trió, elég furcsa akusztikai elképzelésekkel. Egy fél Winterreise Polgár Lászlóval, Brahms Kovács Bélával, Mozart Kirill Gersteinnel. Minden valakivel. És minden jó, de valahogy nincs arányban azzal a legendai státusszal, amelyet Rados Ferenc betöltött, és nemcsak a magyar zenei életben. Sztárelőadók jöttek hozzá tanulni, vagy a közelében lenni, figyelni, mit mond, mit játszik, hogy mondja, hogy játssza.

Ez ellen nehéz mit tenni, mi, akik fogyasztjuk a zenét, fogyasztóként is hallgatjuk, a végeredmény érdekel, milyen volt a koncert, milyen lett a lemez. Föl sem mérjük, mi a veszteség, pedig az már a mi veszteségünk is. Az ember próbálja megérteni, hogy van ilyen zenei lény, aki éli, tanítja, és nem feltétlenül játssza el, amit átélt, meg amit meg tud tanítani, és akkor mondjuk, hogy mester vagy guru. Régebben ők tartották a vállukon a magyar zenei életet.

Ma nem tudom, ki tartja a vállán.

Van ez a csodás kis zongoradarab, az a címe, hogy A vajaskenyér. Amikor legelőször hallottam, Cyprien Katsaris játszotta a Zeneakadémián, ráadásnak. Nagyon-nagyon kevesen voltunk nézők, az emberek nem tudták, ki ez a zongorista, pedig akkor már fölvette a Beethoven-szimfóniák Liszt-átiratait, ezt játszotta itt is, a koncert második részében, az Eroicát. Aztán meg ezt, be is konferálta, Das Butterbrot, von Wolfgang Amadeus… Nevettünk és vihogtunk. Pedig akkor még rá sem jöttem, hogy mitől vajaskenyér A vajaskenyér, hogy ezek a glissandók olyanok, mintha a vajat kennék a kenyérre, balról jobbra és viszont.

Ma már azt mondják, nem is Mozart, jó esetben a papa, de lehet más is, végül is teljesen mindegy. Egészséges reggeli.

Két, mondjuk úgy, hogy technikai problémát vet föl A brutalista című film. Az egyik a hossz, hogy a sorozatok térnyerésével mintha a mozi is nyúlni akarna, jelezni, hogy fontos dolgokat csak hosszan lehet jól és árnyaltan elmondani. Ami talán igaz, inkább nem, nekem az alaptapasztalatom az a Netflixen, hogy az első rész érdekes, a második már kevésbé, és a harmadik elhülyül, annyira csavargatni kell a történetet, hogy még mindig meglepő maradjon, hogy a végén, ha egyáltalán végignézem a sorozatot, csak azért, hogy na, hová lyukadnak ki. Végállomás a hülyeség.

Mindezt A brutalistára fordítva, a szünetig (mert az is van a filmben, pont negyedóra), azt mondja az ember, hogy jó ez a film, szép is, látom a honnét hovát, de mi tart ezen ilyen sokáig? Aztán kiderül, hogy a lényeg mind a második részre marad, de az meg – hát jó, el nem hülyül, de valahogy elszáll.

Ez a második rész persze jobban észrevéteti az igazán fontos technikai problémát. Lehet mondani bármi újat a holokausztról filmben? Úgy értem, ez már régóta kérdés, és valami érvényes válasz mindig jön rá, a Schindler listája, A zongorista, Az élet szép (bár ez sokaknak nem érvényes válasz) meg a Saul fia. Jó volna idesorolni a Sorstalanság filmváltozatát, de nem tudom.

És akkor jön A brutalista, ami úgy szól a holokausztról, hogy már utána kezdődik. Ha jól figyeltem, egyetlen náci őrt, német juhászkutyát és barakkot nem lehet benne látni. És a film kezdetén mégis ott van a Saul fia, de aztán kiderül, hogy ez a zsúfoltság nem az, hanem egy másik nagy utazás, Amerika felé. A végén meg ott van a Schindler listája, ahogy összekeveredik a film és a valóság, a velencei építészeti biennálé megnyitója, együtt vannak a szereplők és a valóság. Illetve nem a valóság, hiszen Tóth László építész nem létező személy, de egy pillanatra mégis elbizonytalanodik az ember: akkor ki az az ember ott a tolószékben?

A kettő között ott van az egész film, ami nekem azért nem áll össze. Tényleg szívesen nézem Adrien Brody arcát, de abban nem lehet reménykedni, hogy egy ember marad a sok sors, csak azért, mert A zongoristában ezt megoldotta. Mintha semmi nem állna össze, hogy lehet úgy heroinistának lenni, hogy ha eszembe jut, előveszem a szert a mosdó szifonjából, hogy lehet úgy építésznek lenni, hogy éveken át nem építek, csak rajzolok? És a végén a magyarázat, hogy a brutalista építészet a koncentrációs táborok nyomorúságát építi föl az utcán, és a reményt, hogy fölfelé kell nézni? És majdnem olyan bölcs, mint Illyés Gyula Bartók-verse, a ronda világban ronda zenét kell komponálni, az fejezi ki, hogy „anyánk a halott”. Ha brutalista építész volnék, tiltakoznék.

Nem beszélve arról, hogy a brutalizmus szó minden valószínűség szerint nem Brutusra utal, aki te is, fiam, hanem a béton brut-re, a látható, nyers betonra.

Valami nem hagy nyugodni, amióta láttam a Szeptember 5 című filmet, ráadásul a dolog nem teljesen független a tegnapi, operai Macbeth-bemutatótól sem, bár nem művészeti kérdés. A Szeptember 5 az 1972-es müncheni terrortámadásról szól, és van benne egy részlet, Hans-Dietrich Genscher odamegy az izraeliek szálláshelyére, hogy személyesen tárgyaljon a túszejtőkkel, és fölajánlja magát a túszok helyett, engedjék el az izraeli sportolókat, és tartsák fogva őt.

A terroristák nem mentek bele, és nem is csapták oda a túszok mellé Genschert, aki, ha jól tudom, akkor belügyminiszter volt, felelőssége volt abban, hogy a dolgok így alakulhattak. De akkor is érdekes a pillanat, hogy a két dolog mármint a szakmai hiba és a személyes felelősségvállalás ennyire eggyé tudott válni, én rontottam el, én vagyok a hibás, nekem kell megpróbálni valamit tenni azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Akkor is, ha meghalok miatta.

Szerintem ilyen ma már nincs.

Azt hiszem minden tetszett a William Christie-ünneplésben a Müpában. Csak a műsor címe nem, Happy Birthday, Bill, mert ilyenkor az ember nem tudja pontosan, ezt ki mondja. Ő magának? Vagy a zenekar a karmesterének? Vagy a Müpa? Vagy mi? Mi állítottuk volna össze ezt a programot, leginkább olyan művekből, amelyeket nem is ismerünk, francia barokk operákból?

De még a nem tetsző cím is hasznos, hiszen fölhívja a figyelmet nemcsak arra, hogy William Christie (kicsit több, mint) nyolcvan éve született, és ráadásul Buffalóban. Mondhatjuk, hogy messze gurult az alma a fájától.

Amúgy meg igazi, gyönyörű műsor, gyönyörűen előadva. Az ember pontosan nem érti az elvet, a különböző szerzők művei nem adnak ki egy új operát, és nem is leplezik, hogy minden hasonlóság ellenére más világ Lully és Rameau, az utóbbihoz kicsit könnyebb kapcsolódni. Talán ezek William Christie kedvenc részletei a francia barokk repertoárból, csupa el nem használt zene, leszámítva a ma már mindenkinek ismerős Les sauvages-t, de az is annyira más, mint lenni szokott, annyira lágy és könnyed és légies…

Lágy és légies, tényleg ilyen az egész koncert, az ember csak hitetlenkedik, hogy nincs  órákig tartó hangolás és újrahangolás, mégsem hamis senki, lemerül az ember fél nyolckor, fölmerül fél tízkor, és még szünet sincs közben, hogy kizökkenhessen – nem bűnös élvezet ez? Vagy mondjuk így: nem menekülés? Végül is maga William Christie is valami ilyesmit mondott a koncert végén (messze ültem, nem értettem minden szavát), hogy nem szép a világ, amelyben élünk, de a zene… Nyilván akkor sem volt sokkal szebb a világ, amikor ezek a zenék megszülettek.

Két órára kicsekkoltunk, ahogy ma mondani szokás, aztán a többi időre visszacsekk. Lehet, hogy fordítva jobb volna.